Reaktor

Casus belli! – klímakatasztrófa, mint a 21.század legtrendibb háborús oka

Az európai polgárok már csak elvétve ringatják magukat abban a hitbe, hogy a nemzetközi politika hátsó szándék nélkül, tiszta szenvedéllyel képviseli az polgárok érdekeiket. Valószínűleg nem okozok meglepetést, ha azt mondom: ez a Föld lakhatóságának kérdésében sincsen másként.

            Annál meglepőbb dolgot tapasztalunk, ha azt figyeljük, micsoda furcsa szövetségek alakulnak az éghajlatváltozás körüli politikai csatákban. A történelmükben nem éppen békés balti államok, a folyton egymásra harsogó déliek, a hűvös, neutrális, egymást cserbenhagyó északiak hirtelen egymás mellé álltak. Miért történik ez? Az ok a földrajzi helyzetükben rejlik.

Akik a múltban szomszédaikkal háborúztak a kereskedelmi utakért, vagy a határok átrajzolásáért, pont a „jószomszédság” miatt nagyjából ugyanabban a hőmérsékleti sávban találták magukat egy új történelmi helyzetben: az éghaljatváltozás generálta problémáik azonosak.

Nem kell messzire mennünk példákért: itt van Spanyolország és Olaszország, akiknek hobbi szintű mikroháborúja az olívaolaj minősége, hamisítása és értékesítési jogai körül hirtelen elcsitult. Hiszen a termőföldjeik az éghajlatváltozás okán használhatatlanná kezdenek válni, így az imádott bogyókon túl az alapvető élelmiszerellátás is veszélybe került. Éppen ezért a két déli állam tőlük szokatlan módon a nemzetközi tárgyalóasztaloknál egy követ kezdett fújni.

            Némi cinizmussal azt is megállapíthatjuk, hogy ami ok a békére, ok lehet a „háborúra” is. A probléma sokrétű, a konfliktusok példáival gyakran szembesülünk. Előfordul, hogy egy nemzetközileg ismert közszereplő megnyilvánulásai a témában „fogást” adnak rajta, azaz végsősoron a nemzetén. Vagy felmerül: igazságos-e, hogy a klímaváltozást az államok nem egyenlő mértékben okozzák, mégis testvériesen meg kell osztozniuk a károkon.

Első esetre példa a sokat emlegetett ifjú hölgy, Greta Thunberg személye, aki pályafutását iskolasztrájkkal kezdte. Szereplése és mondanivalójának előadásmódja erősen megosztotta a közvéleményt. A merevebb, konzervatívabb iskolarendszerrel rendelkező államok pedig végre találtak egy mutogatnivaló példát, miért is rosszabb az északi iskolarend. Jó példa-e a felsőoktatás megkezdése kapujában álló fiataloknak, hogy az iskola engedély nélküli elkerüléséért nemcsak, hogy nem kapunk büntetést, de még a közfigyelem középpontjába is kerülünk. A konzervatív és a modern oktatási felfogás hívei közt felizzik a vita. Előkerülnek Közép-Európa és Észak-Európa egyéb konfliktusai is, szinte bármi, amit áttételesen ehhez az esethez tudunk kötni.

Második példánk az öngerjesztő konfliktusokra Kína. A világ második legnagyobb gazdasága kis államok számára elképzelhetetlen méretekben növeli folyamatosan az ipari területeit. Az európai déli államok, akik a legjobban érzik a helyzet súlyosságát, persze Ázsia felé fordítják a csatabárd élét, sőt, Európa-szerte nem születhet valamirevaló cikk a klímaváltozásról Kína korholása nélkül. Hiába ruház be Kína egy törpeállam GDP-jének megfelelő összegű tőkét alternatív energiaforrásokba, vagy az ehhez kapcsolódó kutatásokba.

De nem kell átlépnünk azaz országhatárt se példákért a cselekvést pótló ujjal mutogatásra. Saját példa: a kollégiumban felmerült a szelektív kukák használata a szobákban, de 3-4 szobában azzal érveltek ez ellen, hogy amíg Kína napi szinten emel órásgyárakat, addig mit számít az a pár kuka nekünk itt Budapesten. Azaz mikro szinten egymást neveljük le a tudatosságról. Ugyanakkor Kína, vagy Oroszország visszamutathat: ha ők óriási összegeket különítenek el a probléma megfékezésére, mások miért nem teszik?

A klímaváltozásból nagyon sokan csak annyit érzékelünk, hogy a nyarak jóval melegebbek, és hogy az időjárás néha „megbolondul”, illetve, hogy bármennyire is szelektíven gyűjtjük a hulladékot, másnap mégis bánatos jegesmacik bámulnak ránk a monitorról. Más országokban azonban sokkal fájóbb a változás.

A Föld egyes régióiban akár a földművelést, a közellátást vagy az infrastruktúrát is képes megbénítani a klímaváltozás. Ezt jobbára a szegényebb országok lakói sínylik meg, akik nem a gazdag Európa földrajzi környezetében élnek.

A fejlődő és a fejlett országok közül soknak van tőkéje az éghajlati problémák orvoslására, így az ottani polgároknak nem gyötrően fájdalmasak.

A szegényebb országok lakóiban az ellenérzés emiatt nő a gazdagabb államok iránt. Ráadásul már nem egyszerűen igazságtalannak érzik a jólétbeli különbséget, egy olyan problémát, aminek a leküzdésére nehéz mindenkit a tárgyalóasztal mellé ültetni. Azzal, hogy a klímaproblémákról beszél a világ, az amúgy is létező feszültség tárgyiasul. Olyan ügyekben, amelyek folyton felvetik azt is, hogy a világ egyik része a másik rovására él egyre jobban.

Nem nevezném egyértelműen konfliktuskeresésnek ítélik meg a klímapolitika ma tapasztalt megjelenéseit, de megalapozott a félelem ettől.

A 2015-ös párizsi egyezmény meglepően konkrét feladatot írt elő: az ENSZ tagállamainak 2100-ig az átlagos hőmérsékletnövekedést 2 Celsius fok alatt kell tartaniuk. Az ENSZ sokrétű bürokratikus tevékenységében igen ritkán szerepelnek Európán túlmutató jócselekedeti csomagok, itt sem erről van szó. A Nature magazin több neves klímakutató és békekutató intézet eredményeit összevetve publikált egy hátborzongatóan egyszerű képletet,

miszerint 2 fok átlaghőmérsékletváltozás 13%-kal növeli a fegyveres konfliktus kockázatát.

Így érthető, miért tesz több nemzetközi szervezet lépéseket, még olyanok is, akiknek egyáltalán nem jelent ez közvetlen profitot, vagy nem vág profilba.

Belső konfliktusokhoz is gyakran ürügyeket szállít a klímaváltozás. Szinte naponta olvashatunk iskolasztrájkoló, éhségsztrájkoló, utakat lezáró, kirakatokat betörő, gyújtogató demonstrációkról. A menekültválságban kimerült Európában minden egyes ilyen megmozdulás indulatokat generál, és ezt a feszültséget megfelelő mederbe terelve hatalmas előnyre tehetnek szert politikai vezetők. A tisztes munkába induló autósok szidják a „balliberális” klímatüntetőket, a pártok azzal vádolják az ellenfelüket, hogy az pénzeli a feszültségkeltést feltételezzük, és így tovább. Ez így is marad, amíg a szelektíven gyűjtött üvegek cipelése miatt fájó hátú kocsmárosnénak be lehet adni, hogy a problémájáért ez és ez a párt és ez és ez a politikus felel.

A düh az emberi psziché egyik alapműködése, aminek a manipulálásával ugyanúgy lehet célozni és lőni, mint bármely lőfegyverrel.

A klímaprobléma sok bába közt elveszett csecsemőként évtizedek óta várja a megoldást. Sajnos nagyon keveseknek fűződik közvetlen, rövidtávú érdeke a tényleges megoldás megtalálásához. Politikai, gazdasági vagy diplomáciai előnyt lehet belőle kovácsolni, megoldani pedig csak akkor fogják, ha a fent említett előnyökre már máshogy tudnak szert tenni. Kérdés, hogy addigra nem késtünk-e el.

Forrás: https://qubit.hu/2019/06/14/minel-nagyobb-felmelegedes-var-rank-annal-nagyobb-a-fegyveres-konfliktusok-eselye

Reaktor

Facebook

Friss topikok

süti beállítások módosítása