(Kép forrása: mandiner.hu)
A Magyarországon jól ismert neves brit közíró, Douglas Murray, egy olyan jelenségre hívta fel a figyelmet a közelmúltban, amelyre nem igazán figyelt fel eddig a világ közvéleménye, kivéve persze az angol konzervatívokat. Murray az Unherd-ön megjelent, „Joe Biden tiszteletlensége a brit demokráciával szemben” című véleménycikkében arról írt, hogy az amerikai elnök a G7-ek csúcstalálkozóján, melynek házigazdája az Egyesült Királyság volt, arra utasította Yael Lempertet,
az USA londoni nagykövetségének ideiglenes ügyvivőjét, hogy a Brexit tárgyalások kapcsán az ír békefolyamat veszélyeztetésével vádolja meg Boris Johnsont.
Sőt, állítólag maga Biden is felrótta a dolgot a brit miniszterelnöknek.
Bár a Fehér Ház tagadta, hogy hivatalosan nemtetszését fejezte volna ki Johnsonnak, a leszúrás valószínűleg megtörtént, és a brit Munkáspárt vezetője, Keith Starmer azonnal lecsapta a magas labdát, és „példátlannak” nevezte, ami történt. Starmer szerint Boris Johnsonék csak azt kapták, amit megérdemeltek, és ismét felhánytorgatta a poszt-Brexit helyzet Észak-Írországgal történő rendezésének „kaotikus” állapotát. Starmer szerint Johnson veszélyezteti az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok közötti „különleges kapcsolatokat.” Hozzáteszem, a különleges kapcsolatot – amelyik állítólag megszakadt a gaz Trump elnöksége alatt – amúgy enyhén gyomorforgató negédességgel demonstrálta a két elnöki-miniszterelnöki pár, amikor édes négyesben, kiegészülve Johnsonék pólyás kisgyermekével, a cornwalli tengerparton andalogtak. Jill Biden blézerének hátán a „LOVE” felirat díszelgett…
Murray kifejtette cikkében, hogy
a Biden-féle fejmosás annak a demokrata vezetők körében elterjedt téves nézetnek a folyománya, hogy Nagy-Britannia kilépése az EU-ból veszélyezteti az úgynevezett nagypénteki vagy Belfast-megállapodást, amelyet 1998-ban írtak alá, és amely békét teremtett a brit kormány, az északír unionisták és a függetlenségpártiak (republikánusok) között.
Évek óta többen hangoztatják ezt a Demokrata Pártban, emlékeztetett Murray, többek között a képviselőház elnöke, Nancy Pelosi. (Megjegyzem, Biden ír származású, ami magyarázhatja a részrehajlást. De valójában inkább arról van szó, hogy saját pártja radikálisainak túsza, és azt, hogy valójában mit gondol, szerintem senki sem tudja, talán még ő maga sem.)
Mindez Murray szerint részben arra vezethető vissza, hogy a demokraták összefüggést látnak a Brexit szavazás és Donald Trump megválasztása között, ezért zsigerből bírálják az előbbit. (Az utóbbit is.) De a fő ok, amiért az Észak-Írországgal zajló Brexit tárgyalásokat a nagypénteki megállapodást veszélyeztetőnek állítják be Bidenék, az Murray szerint, hogy a Demokrata Pártban „az ír egyesítést dogmatikusan pártoló agenda” az uralkodó.
Ezt az évtizedek óta tartó elfogultságot az utóbbi húsz évben akár republikánus, akár demokrata elnök volt hatalmon az USA-ban, megpróbálták jelentéktelennek beállítani. Ennek volt valamennyi alapja akkor, amikor George W. Bush a szeptember 11-i terrorista támadásokat követően „megfelelően erőteljesen kiállt az IRA, azaz a terrorista múltú Ír Republikánus Hadsereg és annak politikai szövetségesei, például a Sinn Fein ellen.” Most azonban a Brexit félreértelmezésével ismét „felütötte a fejét a demokraták politikájának ez a csúnya eleme,” jelentette ki a szerző.
Ez már tavaly világossá vált, amikor a Szenátus demokrata párti (többségi) frakcióvezetője, Chuck Schumer, elfogadta a meghívást egy, a Sinn Fein által szervezett online konferenciára, ahol többek között Gerry Adams, a Sinn Fein korábbi vezetője is felszólalt. Beszédében Schumer azt állította, hogy „az ír egység felé vezető út közelebb van, mint bármikor korábban” és hozzátette: „Minden jót kívánok Önöknek azokhoz a fontos erőfeszítéseikhez, amelyekkel a szó valódi értelmében egyesített Írország megteremtéséhez építenek támogatást.” Murray szerint az még csak hagyján, hogy
Schumer egy olyan politikai pártot biztosított támogatásáról, amelyik egyetért a terrorizmussal.
De az, hogy egy magasrangú amerikai politikus az ír újraegyesítésről beszéljen, „rendkívüli,” jegyezte meg visszafogottan Murray, majd hozzátette: „[Amit Schumer tett,] olyan volt, mintha a brit alsóház elnöke sok sikert kívánt volna mindazon texasiaknak, akik el akarnak szakadni az USA-tól.”
Murray szerint Bidennek a G7 találkozón mutatott harciassága elfogadható például Putyinnal kapcsolatban, bár a szerző hozzátette, ez azért eddig csak szavakban mutatkozott meg. De nem az, amikor egy olyan szoros szövetséges országgal szemben mutatja, amelynek kormánya egy demokratikus népszavazáson hozott döntést hajt végre. Úgy tűnik, zárja a szerző, hogy a Biden adminisztráció kettős játékot játszik. Egyfelől hangzatos szövegekkel magasztalja az angol-amerikai együttműködésben rejlő reményteli lehetőségeket, másfelől viselkedésével azt bizonyítja, hogy „a brit demokráciát fenyegetésnek látja saját ideológiai agendájára nézve.” Vajon miért lehet olyan ismerős ez az attitűd nekünk, magyaroknak? Nem is tudom…
