Reaktor

A „fél Hollywoodot” felsorakoztató Ne nézz fel! (Don’t Look Up!) című humoros katasztrófafilm karácsonykor jelent meg a Netflixen. A kritikusok, sőt nézők részéről is rendkívül vegyes visszajelzéseket begyűjtő alkotás egy pusztító üstökös közeledését mutatja be, ám inkább fókuszál arra, hogy milyen önző és buta módon kezeli az emberiség a mindenkit fenyegető veszélyeket. És hogy a Ne nézz fel! sikeresen teszi-e ezt? Alapvetően igen, ám a megvalósításban mégis elcsúszik. Kritikánk következik!

A közelgő katasztrófa (a történetről)

A történet lényege, hogy Kate Dibiasky (Jennifer Lawrence) csillagászhallgató felfedez egy ismeretlen üstököst, amely pályája keresztezi a Föld pályáját, körülbelül hat hónapot követően becsapódik, nagysága és erőssége miatt pedig a bolygó egészét elpusztítja. A közelgő katasztrófa felfedezését követően Kate professzorával, Randall Mindyvel (Leonardo DiCaprio), és a NASA egyik kutatójának (Rob Morgan) kíséretében megkeresi az Egyesült Államok elnökét (Meryl Streep), aki azonban belpolitikai ügyei miatt szinte egyáltalán nem foglalkozik a kérdéssel. Később azonban változtat álláspontján, ugyanis a sorozatos botrányai miatt előnyösnek tűnik a drámai esemény bejelentése, mely leküzdése esetén hatalmas politikai presztízsre tehetne szert. Bár az üstököst elpusztító misszió már konkrétan elindításra kerül, végül leállítják azt, mivel az elnök egyik támogatója – és amúgy technológiai milliárdos Peter Isherwell (Mark Rylance) – egy alternatív opciót vázol fel, melyen keresztül az üstökösön található rendkívül értékes ásványi kincseket is megszerezhetik, miközben a bolygóra jelentő veszélyt is meggátolhatják.

Kettős hozzáállás minden téren

Amint azt a műfaji besorolás is alátámasztja, a Ne nézz fel! szatirikus sci-fiként egyszerre kíván humoros maradni, de egyben a legégetőbb környezeti, politikai és társadalmi témákat feszegetni. Mindez tartalmat ad a produkciónak, de egy olyan útra is tereli, ahonnan nagyon nehéz sikeresen kijönnie. A film egyrészt kiválóan kezel bizonyos kérdéseket, görbe tükröt állítva például a politikai élet érdekvezérelt hozzáállásának:

az elnöknő előbb saját botrányai miatt – és a közelgő választások eredményeként – nem foglalkozik érdemben a közelgő katasztrófával, majd szintén saját érdekei tükrében változtat álláspontján felkarolva a tudósok hangját – és egy hatalmas ceremónia keretében meghirdetve az akciót –, később viszont inkább mégis a kockázatosabb missziót választja a politikai presztízs, illetve az esetleges anyagi javak megszerzése reményében.

Ugyanez a kettősség vehető észre a tudósok – prominens tudósok egy része inkább a kockázatosabb missziót támogatja, a főszereplők viszont mindenképp a biztosabb megoldást –, ahogy az emberek hozzáállása kapcsán is: míg egyesek első perctől aggódva figyelik a történéseket, mások nem hiszik el az üstökös létezését vagy veszélyességét. Ami ennél is drámaibb, hogy ez a fajta egyet nem értés még akkor is jelen marad, amikor konkrétan látszik az égen az üstökös érkezése. Innen ered a Ne nézz fel! szlogen – melyet nem meglepetésre épp az elnök indított kampánytevékenysége során –, utalva arra, hogy a tudósok meglátásuk szerint valójában még mindig csak félemlíteni és átverni akarják az átlagembert, a megoldás pedig egyszerű: nem kell nézni a probléma felé.

A film tehát képes sikeresen szemléltetni a különböző személyek teljesen eltérő érdekeit – legyen szó politikusokról, üzletemberekről, médiaszereplőkről vagy átlagemberekről -, ahogy a világunk komplexitását is, jelezve, hogy még egy olyan esemény sem képes együttműködést hozni bármilyen szinten, amely nyilvánvalóan mindenkire ugyanolyan drámai veszéllyel leselkedik. Mindezen komolyság azonban szertefoszlik a sok tekintetben kevésbé helytálló humor eredményeként: bár a rendező szándéka nyilvánvaló az elnöknő megformálása tekintetében, az ő hozzáállása összességében mégis annyira parodisztikus és röhejes, hogy egyszerűen nem lehet komolyan venni a mögöttes tartalmakat, illetve realizmust belelátni a történetbe.

Habár egyáltalán nem nehéz elképzelni, hogy egy politikai szereplő hasonlóan reagáljon egy katasztrófára, ahogy azt sem, hogy saját érdekei miatt végül kockáztatja az egész emberiség jövőjét, a kidolgozottság hiánya miatt nem teremtődik meg egy olyan közeg, mely részeként a film világában ennek súlyát valóban komolyan tudnánk venni.

A kidolgozatlanság máshol is érződik

Bár a film korántsem rövid, mellékszálakból pedig adódik bőven, a szereplők, illetve hátterük mélységeit mégsem ismerjük meg. Ezen kidolgozatlanság nyilvánvalóan a főszereplő esetében a legszembeötlőbb: a tudós Mindy a film elején még egy pánikbetegséggel küzdő, nyilvánosság előtt két mondatot elmondani alig képes képes boldog családapa, majd hirtelen egyfajta celebbé válik, megcsalja a feleségét, egy öregedő riporternőt választ a saját családja helyett, az utolsó pillanatban viszont megbánja az egészet, és visszatér a szeretteihez. Bár ebben az esetben sem elképzelhetetlen egy hasonló átalakulás – a tudomány világába bezárkózott személy egyre bátrabb lesz, megismer valami teljesen új valóságot, az őt érő impulzusok pedig megbolondítják –, de a film egyszerűen nem avatja be a nézőt a folyamatba, nem is ad neki értelmet, hanem csak egymással teljesen ellentétes lépéseket vázol fel.

Hasonló az érzés Kate esetében is, aki központi figurává válik az üstökös felfedezését követően: a szereplő komplexitásába bár bepillanthatunk néhány momentum erejéig, ám az ő története sem bontakozik ki, így végül nehezen tudjuk értékelni az általa tett lépéseket és megérteni személyes vívódásait.

Valójában azonban hosszasan sorolhatnám azon szereplők listáját, akikben több lehetett volna, ám az alkotók nem használták ki ezen potenciált: ilyen Timothée Chalamet elzűllött, ám mélyen vallásos és érzelmekkel teli karaktere, vagy épp a Mark Rylance játszotta Peter Isherwell technológiai milliárdos jelenléte, akinek esetében bár a köré teremtett misztikum még érthető is, ám a személyes motivációk bemutatásának hiánya mégis egyfajta csalódást okoz.

Fotó: Rolling Stone

Fél Hollywood megjelent

A történeten túl a film érkezése azért is nagy visszhangot váltott ki, mert egyszerűen pofátlanul sok világhírű színész – vagy zenész (Ariana Grande) – szerepel benne, legyen szó Leonardo DiCaprio, Jennifer Lawrence, Meryl Streep, Cate Blanchett vagy épp Jonah Hill jelenlétéről. És hogy ez jó-e? Bizonyos szereplők esetében mindenképp:

Jonah Hill ugyanis – nem meghazudtolva önmagát – szinte erőlködés nélkül hozza a film humoros jeleneteinek kétharmadát, Ariana Grande tökéletesen játssza el a pofonegyszerű és teljesen buta világsztárt, miközben a két főszereplő alakítása is kiváló – különösen Jennifer Lawrencé, aki rendkívül szerethetővé tudja tenni Kate alakját.

Kiemelendő továbbá Rob Morgan és Mark Rylance színészi teljesítménye is, ám ahogy említésre került, Meryl Streep elnöknője túlzottan röhejes, miközben egyfajta aggódó távolsággal kezelném a Cate Blanchett által megformált kissé furcsa, kissé szánalmas műsorvezetőt is.

Érdemes-e tehát megnézni? Akinek Netflix előfizetése van, illetve az ünnepek idején egy félig komoly, félig humoros filmre vágyik, annak igen. A film története ugyanis kétségkívül izgalmakat hordoz magában, a szereplőgárda sokak számára lesz szimpatikus, a humor általánosságban véve jól működik, az alkotás dinamikus és kreatív látványvilág tekintetében, miközben a film végjátéka is jobb a vártnál, így bár valószínűleg senki nem fogja az unokáinak mesélni a Ne nézz fel! hihetetlen alkotását, de egy családi kikapcsolódás számára bőven megfelelő.

Fotó: Wonderland Magazine

Kiemelt fotó: IndieWire