Oroszország 2022. február 24-én támadta meg Ukrajnát; a háború már majdnem fél éve tart. Mostanra mindkét fél belefáradt, rengeteg embert veszítettek el, a harc azonban továbbra is folytatódik. A történelem során rengeteg helyzetben azt láttuk, hogy a szembenálló hatalmak a végsőkig küzdöttek, nem adták fel, még akkor sem, ha látták, hogy nincs sok esélyük.
Felmerül a kérdés: nem érné meg hamarabb abbahagyni?
Mégis mi vezeti őket arra, hogy tovább folytassák a kilátástalannak tűnő helyzetekben is? Jelen cikkben ezt a témát járjuk körül.
Mint annyi társadalmi problémára, erre is a szociálpszichológia tud nekünk választ adni.
És mi is ez a probléma? Ha két szóban meg akarjuk fogalmazni: társadalmi csapda.
Ez pedig a társadalmi dilemmából indul ki, ami a nem zéró összegű játszmákra jellemző.
Először is: mi az a zéró és mi az a nem zéró összegű játszma? Előbbinél az egyik fél csak akkor nyerhet, ha a másik veszít. Például valaki csak úgy szerezhet pénzt, ha azt a másik elveszíti. De rengeteg ilyen jellegű játék van, ahol csak egy nyertes és egy vesztes lehet a játék végére, legyen szó akár a sakkról, akár a malomjátékról. Nem zéró összegű játszma esetén a felek nem csak egymás kárára növelhetik nyereségüket, hanem összefogással valamilyen külső forrásból is hozzájuthatnak. Ennek klasszikus példája a fogolydilemma: két embert bankrablással gyanúsítanak, azonban letartóztatásukhoz nincs elég bizonyíték: ki akarnak csikarni egyikőjüktől egy beismerő vallomást. Külön-külön behívatva őket egy helyzetet vázolnak fel nekik, a döntést pedig nem beszélhetik meg egymással. Első lehetőségük, hogy vallanak, társuk pedig tagad: ekkor szabadon bocsátják a behívottat, társa viszont 10 év börtönbüntetést kap. Ha tagadnak, társuk viszont bevallja, akkor a behívott kap 10 év büntetést, társát pedig szabadlábra helyezik. Harmadik esetben mindketten vallanak: ekkor 5-5 évet kapnak. Utolsó lehetőségként pedig mindkettőjük tagad: ezért egyikük sem kap büntetést, de a bíró megígéri, hogy rájuk sóz 1-1 évet valamilyen kisebb bűnügy miatt. A behívottnak első látásra az a legkedvezőbb, ha vall: szabadlábra helyezik. De mi történik akkor, ha társa is csak magára gondol, és ő is vall? Ekkor 5-5 évet kapnak. Ennél pedig sokkal jobb az, ha mindketten tagadnak, és csak valamilyen kisebb ügy miatt kapnak 1-1 évet. Ehhez együttműködés szükséges (ez ebben az esetben csak azt jelenti, hogy ugyanazt csinálják, mert megbeszélni nem tudják), így maximum csak 1 évet kell ülniük, ami sokkal jobb az 5 évnél.
Azonban nem mindig jönnek rá az emberek, hogy együttműködésre lenne szükség, ekkor alakul ki a társadalmi dilemma: ha a felek versengenek, és önérdekük érvényesítésére törekszenek, sokkal rosszabbul járnak, mintha érdekeik egyeztetését választották volna. Ebből alakul ki a társadalmi csapda akkor, ha az együttműködés helyetti versengés automatizálódik.
A társadalmi csapda egyik típusa a „szaladok a pénzem után”.
Ezt legkönnyebben az „eladok egy dollárt” játékkal tudjuk megérteni. A játékban elárvereznek egy dollárt, a két játékos licitálhat rá úgy, hogy 25 centenként emelik a tétet. Az nyeri el a dollárt, aki a legnagyobb licitet teszi, viszont a végén mindkettőjüknek be kell fizetni a legutolsó ajánlatot, amit az egydollárosért tettek. Hogy alakul a játék? Péter először 25 centet ajánl a dollárért, Dávid emeli a tétet, 50 centet ígér. Péter ekkor elgondolkodik: befizeti első licitjét vagy még 25 centet ajánl? Utóbbi éri meg jobban a nyeremény miatt, így is tesz. Dávidnak is ugyanez a dilemmája: befizet 50 centet vagy még emeli a tétet? A licitelések során mindig ennek alapján döntenek a felek, általában úgy, hogy tovább licitálnak, hisz az jobban megéri. Amikor ezzel kísérleteznek a pszichológusok, rá kell jönniük, hogy a játékosok nem nagyon tudnak megállni 5-6 dollár alatt, pedig az már a nyertesnek is veszteséges. De miért is?
Nem akarják, hogy kárba vesszen a sok áldozatuk, továbbra is versenyeznek a másikkal. Ennyi centet beleöltek már ebbe a játékba, és akkor még azt az egy dollárt se nyerjék el?
Ezt semmiképp sem akarják, pedig egy idő után sokkal jobb lenne, ha valamelyikük már feladta volna.
Ugyanez a forgatókönyv játszódik le a háborúknál is. Először is lássuk Montecuccoli híres mondását: „A háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz”. A fegyverkezés sosem volt egy olcsó mulatság, mindenkinek rengeteg pénzébe kerül. A hosszú háborúk fenntartásához újra és újra kell a pénz, emellett pedig egyre több emberéletet is követel. De ha az orosz-ukrán háború példájánál maradunk, még más tényezők is árnyalják a képet. Oroszország félti a nagyhatalmi tekintélyét is, semmiképp sem vetne rá jó fényt, ha egy kisebb ország győzedelmeskedne felette. Félő, hogy egyre jobban terjeszkedne a Nyugat (Európai Unió és NATO), egyre inkább csökkentve az oroszok befolyását a térségben. Putyin is meggyengülne: nem lenne ekkora támogatás mögötte egy ilyen nagy megaláztatás után. Ukrajna pedig már csak azért sem szeretné feladni magát, mert félti a területi integritását, ráadásul le kellene mondania az EU- és NATO-tagságról is. Természetesen azért támogatják az USA-ból, valamint ennyi EU-s országból is őket, mert nekik sem lenne jó, ha az oroszok alakítanák az ukrán nemzet sorsát.
Kép forrása: mandiner.hu
Egyszóval rengeteg áldozat kárba veszne ennyi idő után már azzal, ha valamelyikük kiszállna. De lehet, hogy még így is jobban járnának a feladással, hisz ez már határozottan mindkettőjüknek veszteséges. Az erről szóló végső döntés már nem lesz könnyebb, ellenben egyre feszítőbbé fog válni.
Vajon az orosz-ukrán háborút a „szaladok a pénzem után” jelensége még meddig fogja befolyásolni? A két nemzet meddig képes elmenni „csak” azért, hogy ne veszítsen?
