Reaktor

A Rio Grande határfolyón átkelve számos menekült kíván az Egyesült Államokba eljutni. Az átjutás veszélyeiről gyakran olvashatunk, az erős sodrású folyó ugyanis egyéni drámák sokaságát idézte már elő. Az elmúlt napokban azonban egy rendhagyóbb folyamat is napvilágot látott: a Reuters hírügynökség szerint romániai romák százai is a menekültek között vannak.

Az Egyesült Államok déli határán bejutni kívánók között egy érdekesség került megfigyelésre: az érkezők átlagos profiljához viszonyítva magasabb, más ruhákat – ingeket és hosszú szoknyákat, esetleg drágább melegítőket és sportcipőket – viselő emberek jelentek meg. A folyó átszelését követően az őket megállító amerikai rendőrök a látszaton túl szóban is megbizonyosodhattak arról, hogy valami más a megszokotthoz képest, hiába kérdezték ugyanis a „latin-amerikai bevándorlókat” spanyolul, azok nem tudtak válaszolni. Végül egy nagyon bizonytalan és helytelen angollal a csoport tagjai elmondták, hogy valójában ők Romániából érkeztek.

A Reuters arról is beszámolt, hogy a tudósítók a romák jelenlétét nem csak egyszer látták, hanem számos alkalommal az elmúlt hetek során. A határt illegálisan átlépő románok száma a hivatalos statisztikák szerint is megnőtt:

2020 októbere óta több mint 2200 románt fogtak el a határőrök, míg 2019 októbere és 2020 szeptembere között a szám 266 volt, 2018 októbere és 2019 között pedig 289. A mostani növekedés olyan mértékű, hogy a 2007-től elérhető adatok viszonylatában minden bizonnyal az első helyet fogja betölteni.

A Reutersnek nyilatkozó Margareta Matache, a Harvard Egyetem keretein belül működő Roma Program igazgatója szerint a kisebbség tagjai Romániát az őket érő diszkrimináció, illetve a COVID-19 járvány által okozott gazdasági nehézségek miatt hagyják el, az Egyesült Államokban egy jobb élet reményében bízva. Matache szerint a romák úgy látják, hogy az Egyesült Államok egy olyan hely, ahol a velük szembeni diszkrimináció, erőszak és tiszteletlenség megszűnhet, ezért is kockáztatják az utat a menedékjog megszerzése érdekében. A román külügyminisztérium nem kommentálta az ügyet részletesebben, ám az említésre került, hogy az amerikai hatóságok részéről nem kaptak jelzést őrizetbe vett állampolgárokról.  

Az ügy kapcsán persze felmerülhet a kérdés, hogy mit keresnek egyáltalán roma bevándorlók az Egyesült Államok határán, illetve hogyan jutnak el oda. A rendszer adott: az Egyesült Államokba vágyók először Mexikóba utaznak – ahova egyszerű a belépés a vízumkötelezettség hiányában –, majd onnan embercsempészek segítségét veszik igénybe a határon való átjutáshoz.

Egy 33 éves román állampolgár, Sirbu Funeriu, feleségével és két gyermekével vágott neki az útnak, Párizson keresztül Mexikóba repült, elmondása szerint pedig közel 4000 dollárt fizetett (kb. 1.1 millió forint) az embercsempészeknek annak érdekében, hogy átjusson az Egyesült Államokba.

A The Mirror brit bulvárlap is foglalkozott a kérdéssel, szerintük a Brexit következményeként a román – és sok esetben roma – bevándorlók kevésbé tudják Nagy Britannia felé venni az irányt, így inkább az Egyesült Államokat választják – amely a Biden-adminisztráció hivatalba lépése óta nagyobb valószínűséggel jelenthet sikert.

A probléma azonban nem új: már 2017-ben bejárták az amerikai és román sajtót azon hírek, hogy a Pennsylvaniában található California településen körülbelül 30 romacsalád nehezíti meg az ottlakók életét. A beszámolók szerint a családok tagjai az utcán szemeteltek és ott könnyítettek magukon, a szabályokat áthágva és jogosítvány nélkül vezettek, illetve károkat okoztak és loptak a boltokból is, így a körülbelül 7000 fős település tagjai végül petíciót indítottak – több mint 1200 aláírással – a Romániából érkezők ellen.

Dawne Roberts, California egyik lakosa mesélt is az Adevarul román portálnak a történtekről: az ő tudomása szerint a bevándorlók előbb Mexikóba utaztak, Ciudad de Mexico és Laredo (határmenti város) között busszal tették meg a több mint 1000 kilométeres utat, majd politikai menedékjogért folyamodtak – és egy kormányzati program részeként ideiglenesen szabadokká is váltak, mely következtében bárhova mehettek az Egyesült Államokon belül a jogi státuszuk tisztázásáig.

A lakók közül többen is kifejtették véleményüket a roma családokat illetően: a legtöbb személy nem a bevándorlók ellen emelte fel a hangját, ugyanis elmondásuk alapján a városban egy egyetem is található, így az ott élő hallgatók különböző nemzetiségűek, amivel semmi probléma nincs. A romák azonban nem tisztelik a törvényeket, rosszul bánnak a helyiekkel, nem együttműködőek, ahogy a mindennapi szokásaik is meglehetősen furcsák. Mások azonban pozitívabban látták az eseményeket, elismerve, hogy bár valóban felmerültek nehézségek – különösen is a zaj, a szemetelés, illetve az autóvezetés szabályai kapcsán –, ám a romák rövid idő alatt komoly lépéseket tettek meg, rendkívül hálásak mindenért, illetve készek alkalmazkodni.

Látható tehát, hogy a romák Egyesült Államokba jutása nem nevezhető olyasfajta kuriózumnak, ami az utóbbi hetekben történt volna meg először. Az is kijelenthető, hogy ezen személyek nem feltétlenül a legszegényebbek – hisz maguk szervezik az utazásukat Mexikóba, ahol komoly összegeket fizetnek a csempészeknek is –, ahogy az is biztos, hogy a menedékjogot célzó érvelésük is sok kérdést vet fel, illetve vitára ad okot. Az elmúlt időszak azonban jelentős növekedést hozott az Egyesült Államokba tartó romániai romák számát illetően, a helyzet pedig kevésbé fenntartható és bizonytalan. Kérdés, meggátolja-e a veszély és a bizonytalanság a családokat az Egyesült Államok elérésének törekvésében.

Kiemelt fotó: Reuters (Adrees Latif)

Ha képzeletben kiállna mindenki annak a háznak a tetejére, amiben most ül, körbefordulna, és kinyújtaná a karját, körülbelül a gyűrűs ujja magasságában a horizonton valahol találna egy épületet, ami - bár kívülről illik a környezetébe- egy ideje lakatlan. De a titkait mesterien őrzi. 

Nap mint nap megyünk el akár évtizedeken keresztül is olyan épületek mellett, melyek egykor valakinek az élete részét képezték, vagy nagy állami beruházások nyüzsgő központjai voltak, de ma már csak üres terek, tele emlékekkel. Általában egy mezei polgár nem mehet be ezekre a helyekre, de a legtöbbre nem is igazán vágyik a szívünk, mert ha még az életveszélyes lehulló vakolatdarabok nem is riasztanak el, nem mindenkit varázsol el a nosztalgikus rémképek serege - és az a fülsüketítő csend. 

Van viszont, akit ez éltet, ilyenek azok a gerilla fotósok, akik álnéven művészeti profilokon tárják elénk legszebb képeiket arról, miként fagy meg a valóság egy olyan környezetben, ahol az ódon falakon kívül a gyomrunkon megy át a négyes-hatos. Elhoztam 5 meglepő helyet a The Voyager alkotóitól, amik mondanám, hogy újak lesznek, de sokan már látták őket - csak éppen egy másik szögből.

1. Villa Botanica

Bár valószínűleg nincs az élők sorában senki, aki még emlékszik arra a botanikusra, akinek a tulajdonában volt a villa, a nevét mégis a természettudósról kapta a lenyűgöző épület. Az arisztokrata lakókat 1948-tól mellőznie kellett a komplexumnak, mivel kórházzá alakították a helyet (erre lehet, kicsit többen emlékeznek).

TBC-ben és más légzőszervi megbetegedésekben szenvedő gyermekek lakhelye volt a kastély, mígnem 1998-ban magára hagyták.

2. Ez az épület az egyik legkiemelkedőbb nehézipari létesítményünk volt a leszerelésig. A fegyver és lőszergyár mellett sokan elsétálnak egy hosszabb pillantás nélkül. Helyieknek csak (ironikusan) Újgyár.

3. VITUKI toronyház - kár lett volna nem felrobbantani (?)

4. Elődeink még nem a legközelebbi pincekocsmába mentek lazítani, hanem a Vörösesbe, ami korának legnagyobb bálterme volt, bár aki egyáltalán beszél róla, az moziként jelöli meg. Igaza is van, később a legimpozánsabb magyar mozik egyike volt ez a városi dáma.

5. A "hattyús szálloda". Lehet az igazi neve impozánsabb, de a rejtélyes körülmények között elhunyt hoteltulajdonos valószínűleg elvitte magával, és a helyén inkább csak ezt a becenevet hagyta. A képeket a misztikus fotós pár egy éjszakával a bontás előtt készítette. 

Bár úgy látszik, a srác(?)ok(?) kifogyhatatlanok ötletek terén, biztos mindenkinek a fejében van egy hely, amit szívesen megnézne belülről. Mit ajánlanánk Nekik további izgalmas fotózások helyszínéül?

Szerkesztőségünk kevés tagja pszichológus, így nem szeretnék kötelező érvényű kijelentésekbe bocsátkozni annak kapcsán, hogy mit eszik annyira a huszonéves korosztály a Friends (Jóbarátok) sorozaton. A népes rajongótábor nagy részét nem ez a korosztály adja, de érdekes, hogy amikor mi először láttuk és értettük a poénokat benne, a sorozat már az első reneszánszát élte, és még mindig:

2021-ben a legmenőbb fast fashion cuccok kötődnek a Friends-motívumokhoz.

Miért kerül újra és újra a toplisták élére a 6 szerencsétlen-szerencsés a Central Perk narancsszínű kanapéján?

Lelkes rajongóként számtalan könyvet, interjút, mémet, podcastot fogyasztottam el az elmúlt években a sorozat kapcsán. Ezt a sorozatot nézem, ha fáradt vagyok, ha bántott az egyetem, ezt nézem, ha értéktelennek érzem magam, ha elfogyott a fagyi, ha teregetek, ha reggel kávézom. Ez a háttérzajom az edzéshez, a rajzoláshoz, a tervezéshez, néha a kikötőben is ezt hallgatom. Ilyen tapasztalatokkal mondom az alábbiakat is:

1. Ez a sorozat nem normális

A szereplők élete egyszerűen nem kivitelezhető, ha pedig kivitelezik, az nem normális. Nyitva áll éjjel-nappal egy ház, ahova bárki bármikor bemehet (akkor is, ha a tulajék nincsenek ott), a tömött kávézó háromnegyede a szereplők megérkezésének pillanatában mindig üres, ha le akarnak ülni (kivéve egy részt, ahol ennek a tendenciának a megszakadása maga a katarzis). A srácok illegálisan tartott állatokkal, életveszélyesen kezelt kisgyerekekkel rohangásznak, és kiszámolni sem merem, ennyi együtt elszórakozott idő mellett, hogy marad idejük azt a négy lakást fenntartani, ahol élnek (New York, 1900-as évek vége, nem voltak a föld alatt a lakásárak).

De talán ezért is nézzük. Ebben a világban egy szabadúszó masszőrnek lehet saját lakása, és nem kell hozzá egy élet munkája, vagy bármi rendkívüli. Ebben a világban folyton szépek az emberek, mert a sminkes crew még az alvós jelenetekhez is gyönyörűnek láttatja őket. Itt szárnyaló karrierünk lehet divatcégeknél akkor is, ha az időnk nagy részét vásárlással és a barátainkkal töltjük.

Ebbe az illúzióba bele tud szeretni a kiélezett gazdasági versenybe tipegőként érkezett generáció.

2. Ez a sorozat beteg

A fő cselekmény olyan 50%-ban egy testképzavaros, idegbeteg rendmániás, frusztrált, versenykényszeres zsarnok lány 0-24-ben nyitva lévő lakásában játszódik. Ide költözik be a gazdag sorból lecsúszott önző, társfüggő csinibaba, aki annak ellenére kerül rejtélyes módon egy divatcég majdnem-élére, hogy nyíltan vállalt módon még az összeadás is gondot okoz neki. Tőlük külön (de természetesen szintén szabad bejárással) él egy ex-hajléktalan hippi aktivista "szabadúszó masszőr", akinek heti szintű szexuális kalandjait minden haverja mély egyetértéssel és természetességgel nyugtázza. Szintén külön él a testképzavaros szakácslány bátyja, a szerencsétlen, tudálékos, túlérzékeny paleontológus, aki a maga naivitásával sem tudja elkendőzni a lappangó vádat, hogy a húga testképzavarát nagyban okozta az ő családban hordozott szerepe, igaz a hőzöngő igazságérzetünk rögtön megnyugszik, amikor ezzel párhuzamosan a rendszeres, Monica által okozott testi sértésekről hallunk. A harmadik válása után a nyávogása pedig inkább már csak zaj.

Azonban nem a folyton megvert és megalázott, naiv álomvilágban élő srác kapta a látens homoszexuális karakterjegyet, hanem a szomszéd. A szomszéd, aki cinikus önsanyargatásba menekülve minden meg-nem-értett művész hajlamát egy szürke és unalmas irodista melóba öli, ennek okát vagy a transznemű előadó édesapja, vagy a haverjaival kavaró édesanyja adja, ez a döntés a nézőé. Az ő lakótársa a folyamatosan nyomorgó színész, akinek önbizalmát szintén a rendszeres és érzelemmentes szex adja, és bár 3-ból 3 lánybarátjába beleszeret, figyelmességeiért cserébe csak folyamatos mellőzést, lesajnálást kap, a barátai pedig rendszeresen kihasználják, hogy nem egy gazdagon bútorozott elme. Na, ha csak ezt az összefoglalót olvasom el egy könyv hátulján, rányomom a 18-as karikát, és behajítom az alsó polcra a többi ponyva közé, a hármat fizet kettőt vihet matricásokhoz.

Az is lehet, hogy ez a vonzereje: ha nem is ilyen halmozottan, de mi is ilyen defektesek vagyunk. Mindenkinek van valami csomagja, amit ma már inkább elrejtünk valahova mélyre, nehogy elessünk egy munkahelytől, egy randitól, vagy egy új baráttól. A Friends labori körülmények között kitenyésztett 6 olyan embert, aki mindent IS tud a másikról, és mivel egy-egy ballépés csak ideig óráig vicces, a forgatókönyv életben maradásának záloga, hogy ezeket a hibákat mindenki elfogadja a másikban. Ezt pedig egy hajszolt nap után jobb nézni, mint a mészárlást a Trónok Harcában.

3. Ezek az emberek nem valódiak

Ilyen emberek nincsenek. Oké, most ugye kétezer-mindenki-a-telóját-nyomkodja-huszonegyet írunk, ahol az ilyen jellegű minőségi időt a barátainkkal már nem így éljük meg, de visszautalnék oda, hogy ma tényleg tudna-e egy férfi ilyen tudományos karriert befutni, mint Ross, ha ennyi időt tölt a munkáján kívül. Ez egy olyan számolós feladat, mint amikor kipróbáltuk, hogy úgy nézzük végig a Dallast, hogy mindig iszunk, amikor a karakterek isznak. Ugyanúgy rájövünk, hogy lehetetlen, és valahol elbukik a matek. Tényleg felgyorsult a világ, és nem vagyunk ennyit együtt. De ezek az emberek a húszas éveik végén még mindig majmot tartanak, pár hónapra összeházasodnak, munkát keresnek, és a sorozat vidámsága mellett a háttérben konstans sajnálják egymást, de leginkább önmagukat. Na, ez legalább valóságos-mert a helyükben én is sajnálnám magam.

Ennek a pozitív oldalát meg talán nem is kell magyarázni. Ez a mesterséges valóság az összes mesterséges foteljével, lila ajtós bájával, az összes telerakott szendvicsével és karácsonyi pulykájával együtt egy gigantikus menő univerzum, ahova könnyebben bele tudjuk képzelni magunkat, mint a sci-fi-k világába.

Gondolj bele abba, hogy hány alkalommal rendeltél futárcégen keresztül élelmiszert vagy készételt a járvány előtt, illetve hányszor vetted igénybe a szolgáltatásaikat a koronavírus-járvány kezdete óta. Ugye, hogy megnőtt a szám? A járvány választás elé állított: vagy rendelsz, vagy otthoni ételt fogyasztasz. Jómagam is sokszor és sok helyről rendeltem különböző applikációkat használva, de hogy számomra melyik platform volt a leginkább meggyőző, arról számoljon be a nagy Netpincér – Wolt csata!

Amennyiben valaki kissé gonoszan áll hozzá a kérdéshez, azt mondhatja, hogy a futárcégek és ételrendelési portálok már-már örömködve figyelték a járványhelyzetet, reménykedve a legszigorúbb korlátozásokban, hogy aztán mindenki az ő platformjaikat igénybe véve étkezzen és igyekezzen pótolni a koronavírus okozta kimaradásokat. A koronavírus miatti nehézségeket mások pozitívabban látva azon gondolkodhatnak, hogy ezen cégek adtak lehetőségek számos vendéglátóhely fennmaradására, továbbá a fogyasztókat is kielégítették a folyamatos szállítás által. Az igazság és a fő motivációk pontos megismerése persze korántsem könnyű, de alapvetően nem kifogásolható a tény, hogy vállalkozások meglátták a potenciált bizonyos szegmensekben, akár a vírus hatására. Másrészt, ahogy ezen cégek, úgy a futáraik is vállaltak egyfajta kockázatot, miközben sikerült javarészt megfelelni a fogyasztók elvárásainak is, akik a járvány ellenére szerettek volna az otthoni ételeken és italokon túl mást is fogyasztani, még úgy is, hogy ezt a megszokott módon nem tehették meg.

Fontos továbbá hozzátenni, hogy az ételrendelési portálok nem a vírus hatására indultak el. A hétköznapok részévé vált ugyanis, hogy emberek az otthon kényelmes közegében szeretnének valami finomat elfogyasztani, a platformok által kínált opciók pedig megteremtették ezen lehetőséget – gyakorlatilag évtizedekkel ezelőtt.

Mégis, a koronavírus hatására ezen opciók felértékelődtek, így jómagam is – a korábbiakhoz képest legalábbis – nagyon sokszor rendeltem ételt. De hogy az én tapasztalatom alapján honnan is érdemes rendelni, illetve mely cég tetszett jobban, arról a Netpincér vs Wolt versenyben olvashattok a cikk további részében!

 A kritériumok tekintetében összesen öt szempontot vettem figyelembe:

• a felület (különösen is a mobilalkalmazás) kezelhetőségének könnyedségét
• az elérhető éttermeket és azok árait
• a fizetési opciókat és a kiszállítás körüli tényezőket
• a különböző kedvezményeket és akciókat
• az innovációt
  
  

A felületek kezelhetősége

Mind a Netpincér, mind a Wolt alapvetően könnyen kezelhető, illetve egyszerűen elérhető, legyen szó webes felületről vagy applikációról. Egy profil létrehozása után, szállítási cím megadásával már kezdhetjük is a böngészést. A Netpincér telefonos felületen jelenleg tudunk választani az ételkiszállítás (készétel), üzletek (élelmiszer) és elviteles rendelés opciókból, gyakorlatilag pedig ugyanezen opciók várnak ránk a Wolton is, ahol külön éttermek és üzletek kategóriában keresgélhetünk.

A Netpincér egyik nemrég hozzáadott újítása azonban sokat javít a vásárlási élményen, egy szűrő segítségével ugyanis a fizetési lehetőségeken, illetve az ételek típusain (pizza, gyors, sushi, burger stb.) túl aszerint is rendezhetjük az éttermeket, hogy milyen értékeléssel rendelkeznek, milyen gyorsan szállítják ki az ételt, illetve mennyire vannak távol a szállítási címtől. A Netpincér applikáció a tavalyi év során egy teljesen új dizájnt kapott, ami jól is nézett ki, de hiányoztak belőle a komolyabb szűrők – a mostani, nagyon sok szempontra (ételek típusai, ár, érzékenységekkel kapcsolatos igények, kedvezmény) kiterjedő rendszer pedig végre hatékonyabbá teszi a rendelési folyamatot.

A Netpincér telefonos applikációjában elérhető szűrők egy része

A Wolt esetében a rendelni kívánó görgetni tud, és bár látja az értékelést és az árkategóriát, ahogy tud legjobbra értékelt, népszerű vagy alacsony árú éttermeket megtekinteni, az ételtípusokon belül hiányzik a szűrő – tehát ha pizzát akar fogyasztani, az applikáció nem segít megtalálni a lehető legjobbat.

A Wolt felülete ha pizzát jelöl ki a vásárló választásként

Mindazonáltal a rendelés folyamata mindkét applikációban meglehetősen egyszerű, az ételeket nehézségek nélkül tudjuk kiválogatni – bár a Wolt esetében kellett idő, amíg rájöttem arra, hogy miként tudom kétszer ugyanazt az ételt kicsit más feltétekkel vagy extrákkal kérni – , hozzáadhatunk speciális igényeket és kéréseket, így szignifikáns különbséget nem tudnék mondani a két applikáció között. Mégis, a már említett szűrők miatt Netpincér 1-0 Wolt!

Éttermek és árak

Kicsit a mennyiség vs minőség érzet fogalmazódik meg bennem a két cég kínálatát összehasonlítva, igaz számos étterem mindkét helyen megtalálható. A személyes preferenciáim közül több helyszín is kizárólag a Wolt felületén keresztül szállít, és bár úgy látom, hogy mindkét felületen találnak az érdeklődők számukra megfelelő ételt, alapvetően a Wolt kínálata színvonalasabb.

Reggelizők kínálata és ételtípusok szerinti opciók a Wolton

Ez nem azt jelenti, hogy a Netpincéren ne lennének jelen a város legjobbjai, hanem azt, hogy több kevésbé minőségi, gyenge értékelésű partner is szállít.

Az árak tekintetében (a kiszállítás kivételével) sincs nagy különbség, így nehéz dönteni, de a személyes kedvencek miatt a Woltnak adom a pontot. Netpincér 1-1 Wolt!

Fizetés és kiszállítás

A kiszállítást három részre bonthatjuk: az ár, az idő, illetve az élmény kategóriájára. Az idő tekintetében mindkét cég komoly lépéseket tett az elmúlt időszakban, a főként biciklis futárok szállításán keresztül már elmúltak azok a „régi szép idők”, hogy a rendelést követően 90 vagy 120 percet kell várni az étel érkezésére. Persze a helyzeten javíthat a belvárosi elhelyezkedésem, de (az étel elkészítési idejétől függően) szerencsés esetben 25, kevésbé szerencsés esetben pedig 40-45 percen belül érkezik is az étel. Az élményt nehéz összehasonlítani, és nem is szeretnék egy rossz vagy jó élmény miatt minősíteni egy egész futárcéget: mind a Wolt, mind a Netpincér futáraival kapcsolatban voltak nagyon jó élményeim, illetve egy-két kevésbé szerencsés tapasztalatom is – de a rendelési élmények túlnyomó többsége mindkét esetben kellemes és nagyon korrekt volt.

A szállítás árát összehasonlítva viszont a Netpincér kedvezőbb feltételeket biztosít. Érthető az, hogy egy távolibb helyszín magasabb áron szállít, de azt túlzásnak tartom, hogy egy, a lakhelyemtől 3.2 kilométerre lévő gyrosozó esetében ez 900 forintos többletet jelent a Wolton – a kiszállítási ár tehát kis túlzással megegyezik az étel árával. Ezzel szemben a Netpincérről sokkal több étterem szállít ki ingyen, esetleg alacsonyabb áron.

A fizetési opciók tekintetében is bír egy nagy előnnyel a Netpincér, mégpedig azzal, hogy elfogadja a SZÉP kártyát, ami az elmúlt időszakban különösen is fontos lehetett sokak számára.

Attól függetlenül, hogy a Wolt milyen okok miatt nem tudja vagy nem szeretné ezt a fizetési módot engedélyezni, vásárlóként a SZÉP kártyás juttatások felhasználásának lehetősége nagy motivációt adhat a Netpincér kiválasztására. Emiatt, illetve a kiszállítással kapcsolatos költségek miatt jár a pont a Netpincér számára. Netpincér 2-1 Wolt!

Kedvezmények és akciók

Külföldi utazások során gyakran gondolkodtam azon, hogy Magyarországon miért is hiányoznak az igazi akciók, akár a szupermarketek, akár az ételrendelés tekintetében. Itthon gyakran éreztem azt ugyanis, hogy az akció egy nagyon jól hangzó valamiként jelenik meg, de a valóságban nem ad semmi olyat, ami igazán értékes lenne a vásárló számára.

Az elmúlt hónapokban viszont többször is éreztem, hogy a Netpincér bizonyos tekintetben képes volt nagyon is jó akciókkal előállni. Ilyennek nevezném az áprilisi EZER akciót – mely kampányban 1000 forintos kedvezmény járt több alkalommal is a mobilappon való rendelésekben –, vagy épp a májusi 1+1 akciót – ahol két ugyanolyan adag étel jár egy áráért. Az már más kérdés, hogy míg egyes éttermek nagyon gazdag kínálattal csatlakoztak az akcióhoz, mások ezt pimasz módon tették. Anélkül, hogy bármilyen személyes ellenszenvem lenne a vegán étrenddel kapcsolatban, ha egy nem vegán – és nagyon is népszerű – budapesti pizzázó dönt úgy, hogy az akcióban csak és kizárólag vegán pizzákat árul, az finoman szólva is megkérdőjelezhető.

A Netpincéren (főleg napközben) másfajta akciókat is láthatunk – például a megjelenő éttermekből 15 percen belül rendelve a fizetési összeghez viszonyított kedvezményt kapunk –, több esetben ingyenes a kiszállítás, éttermektől függően pedig 15 és 30 százalék közötti kedvezmény is jár rendeléskor.

A Netpincér egyik napközbeni kedvezménye az adott étteremből: 2500 forint feletti rendelés esetén 800 forint kedvezmény jár, 4000 forint felett 1400, 7000 forint felett 2600

Bár a Wolton is megjelennek bizonyos kedvezmények – például a kuponkódok által –, legyenek azok különleges ajánlatok, esetleg ingyenes kiszállítás egy bizonyos érték felett, ezek sokkal kevésbé széleskörűek, és alapvetően nem képesek megragadni a vásárlót.

A Wolt esetében a Blue Friday 50 százalékos kedvezményt találtam az elmúlt hónapok talán legjobb akciójának, de ebben is felmerültek problémák, mivel egyszerűen olyan jó volt a kedvezmény, hogy a futárok tolongtak a sokak által kedvelt belvárosi éttermek előtt, azok pedig a nap folyamán kikapcsolták az opciót – így végül többek között én is lemaradtam többszöri próbálkozás ellenére. A versenyben tehát itt is a Netpincér nyer: 3-1!

Innováció

Nem jó az, ha versenytárs nélkül létezhet egy szereplő a piacon, a Wolt megjelenése és megerősödése pedig arra készteti a Netpincért – illetve az azóta megjelenő Bolt Food-ot is –, hogy folyamatosan lépéseket tegyen a fejlődés érdekében. Persze ha nincs vetélytárs, a szolgáltatások pedig rosszak, a fogyasztó mondhatja azt, hogy inkább nem rendel semmit, de ez mégis radikálisabb döntés annál, mintha a másik letöltött appot indítaná be. Ha tehát nincs rivális, sokkal gyengébb szolgáltatásokkal is meg lehet őrizni a fogyasztót, így azonban figyelemmel kell követni a vetélytárs hozzáállását is. Az elmúlt évek során nagyon pozitív irányba indultak el a cégek, és bár javítani való mindig van, de a szolgáltatások minősége jobb lett, a kiszállítási idő gyorsabbá vált, az akciók száma sokasodott, a pandémia pedig egy újabb lendületet adott a cégeknek, amelyek népszerűsége bár a nyitás – és a normalitáshoz való visszatérés – következtében valamelyest értelemszerűen csökken, de továbbra is nagy súllyal bír, főleg úgy, hogy egyre többen tapasztalták meg az otthon melegében elfogyasztható finom ételek lehetőségét.

A Wolton elérhető élelmiszerüzletek felülete

A Wolt indulásának időpontja körül jelent meg a Netpincér GO, mely kapcsán felmerültek gyanúk, hogy valójában a szolgáltatás csak azért született, mert a Wolt gyorsabb kiszállítási lehetősége magához csalta volna a vásárlókat. A pontos okoktól eltekintve azonban az biztos, hogy a konkurencia kötelezettséget jelent az innovációra: ahogy felgyorsult a kiszállítási idő, úgy jelent meg az érintkezésmentes kiszállítás mindkét cégnél a pandémia közepette, illetve a változó igényeknek köszönhetően mind a Netpincér, mind a Wolt felületén egyre több üzlet is elérhető vált, ahonnan élelmiszereket is be tudunk szerezni a készételek mellett.

Specifikus győztes tehát innováció tekintetében nincs, ha az egyik lép, a másiknak is lépnie kell, az elmúlt években pedig mindkét cég gyorsan lépkedett előre. Végeredmény: Netpincér 4-2 Wolt!

A nagy csata győztese jelen összehasonlításban tehát a Netpincér, elsősorban a felület kezelhetősége, a plusz fizetési eszközök, illetve a széleskörű kedvezmények és akciók miatt. Ennek ellenére elmondható, hogy általánosságban mind a Netpincér, mind a Wolt egymáshoz meglehetősen hasonló minőséggel és opciókkal vár, más fogyasztó pedig az én tapasztalataimtól eltérő élményekkel rendelkezhet, ahogy a futármunkát végzők, vagy épp az éttermek is teljesen más szempontokat vehetnek figyelembe a rangsorolás végzése során.

Te melyik futárcéget tennéd az első helyre?

2017-es alapítása óta a Substack egy irigyelten sikeres platformmá nőtte ki magát. Sokan utálják is ezért, különösen azok, és ők vannak többen, akik nem kapaszkodtak fel erre a vonatra, és egyre kevesebb pénzért egyre szűkülő szerzői szabadság mellett próbálnak meg tartalmakat előállítani. Hogy megértsük a legutóbbi, az amerikai média egy részét izgalomban tartó felhorgadást, érdemes röviden áttekinteni, mi is az a Substack.

A Substack ha úgy tetszik, egy hibrid: a bloggerkedés egy új fajtájának a kereteként lehetne jellemezni, csak éppen a szerzők saját listájára mennek ki a tartalmak, email formájában, a Substack által biztosított platformról.

Mondhatni, egy emelt szintű hírlevélküldő szoftvert biztosító tech cégről beszélünk.

A Substack tehát nem médiacég, de a brand erőssége, és alapítóinak nem titkolt koncepciója is ez, hogy újságírók, írók, vagy akár influenszerek gyakorlatilag szerkesztői felügyelet és korlátok nélkül juttathatják el mondanivalójukat egy célzott közönségnek. Mi ebben a biznisz a Substacknek? Az, hogy a különböző rendszerességgel érkező hírlevelekért a legtöbbször előfizetést kérnek a tartalmakat előállítók, ennek legalacsonyabb és jellemző összege havi öt dollár, azaz kevesebb, mint 1500 forint, és ennek kéri el a cég a tíz százalékát. Mi ebben a jó a szerzőknek? Az, hogy egy bevezetett felületen, technikai támogatással, de gyakorlatilag attól függetlenül, levél formájában küldhetik el a saját feliratkozóiknak a legváltozatosabb újságírói tartalmakat, anélkül, hogy ebbe a tulajdonos vagy egy szerkesztő beleszólna. Ráadásul nem kell olyasmiről írnia, amit utál vagy amit un. Az olvasók is jól járnak, hiszen nem kell utánamenniük a kedvenc szerzőjüknek, kattintások nélkül ott találják a postaládájukban az esedékes csemegét, ráadásul reklámokat sem tolnak az arcukba. Win-win helyzet, mondhatnánk.

Persze a Substack csak egyike a sokféle válasznak, ami a hagyományos és sok szempontból egyre elviselhetetlenebb hagyományos média kiváltására született. A közösségi média, az állampolgári újságírás, a blogos oldalak stb. mind arra (is) jók, hogy az embernek ne kelljen kéretlen, ostoba, vagy nehezen elérhető tartalmakat olvasnia, és lehetőség szerint reklámokat se. A Substack ezen a csoporton belül kicsit olyan, mint a Netflix, és az általa küldött, személyre szabott értesítések.

Persze, ha valaki kizárólag a Substackes hírleveire támaszkodik az informálódásban és a véleménye kialakításában, akkor ugyanolyan véleménybuborékba zárhatja magát, mint amilyet a közösségi média állít elő mesterien

– de ez nem a Substack hibája.

Nem véletlenül, egyre több sikeres újságíró dönt úgy Amerikában, hogy teljesen feladja a hagyományos állását, és szabadúszó Substackesként keresi a kenyerét. És távolról sem csak jobbosok, vagy az olyan, a liberális woke-ságtól megcsömörlött balosok, mint a Snowden üggyel híressé vált Glenn Greenwald, hanem volt New Yorkeres és korábban feminista website-oknak írók is. Bár elsőre úgy tűnhet, a fizetős hírlevél nem nyerő elgondolás - mi magyarok nem igazán szeretünk fizetni a médiatartalmakért – , a dolog működik. MIKor utánanéztem, hogy állunk a magyar tollforgatókkal, kiderült, hogy az ugytudjuk.hu-s Pintér Bence is Substackezik.

De vissza a Substack körüli legutóbbi vitára. Amellett, hogy bírálói szerint a platformon írók transzellenes szövegeket tesznek közzé (szerintem ez a vád lassan obligát kritika lesz mindenkivel szemben, aki olyat csinál, ami a liberális megmondóembereknek nem tetszik) most azért kritizálják, mert nemrég előrukkolt a Substrack Pro programjával. Ennek lényege, hogy népes olvasótáborral rendelkező újságíróknak jelentős,

esetenként állítólag a 250,000 dollárt is elérő előleget kínál fel a Substack,

kiegészítve azt technológiai és jogi támogatással és egészségbiztosítással. Ami nyilván már egy kvázi alkalmazotti viszonyt teremt a kiválasztottak számára, de annak hátrányai nélkül. A nem kiválasztottak persze továbbra is mintegy meg kell, hogy előlegezzék a munkájukat a Substacknek, és a tartalmaikkal generált forgalomból tudnak, reménységük szerint, megélni. Ezt sokan igazságtalannak és trükközésnek érzik, és van is benne valami, de hát az üzlet az üzlet, és tudjuk, nincs igazság a földön. A fő fenntartás, amely körül a Substack-ellenesek verik a tamtamot, azonban az, hogy a program nem átlátható, mivel a cég nem tette nyilvánossá, kik a Substack kedvezményezettjei. Ráadásul, mondják a kritikusok, a Substack ezzel elcsábítja a hagyományos médiumoktól a tehetséges, vagy legalábbis népszerű, szerzőket. Azokat is kiszerkesztették a közösségi és fősodratú médiában, akikről kiderült, benne vannak a programban.

Ezekre a kritikákra ad csattanós választ egy a napokban megjelent cikkében Freddie deBoer, az Amerikában jól ismert, bevallottan marxista, ám inkább igencsak unortodox és teljességgel nonkonformista közíró és esszéista. DeBoer kijelenti, hogy akik a Substackre fenekednek, valójában a pszichiátriai analízisekből ismert indulatátvitelben szenvednek. Az általa lekicsinylően csak blue checkeknek titulált szerzők, azaz a Twitter által „jóváhagyott,” valós szerzőkként elismertek, szerintem

valójában nem a Substackre vagy rá haragszanak, hanem a hagyományos médiára,

eredetileg kenyéradó gazdájukra, és a nagy techcégekre, amelyek mindent letaroló nyomulása miatt a tradicionális sajtó haldoklik. DeBoer kegyetlen írásában azt fejtegeti, hogy a Substackre sarat dobálók valójában „egy letűnőfélben lévő iparágban eltöltött sikertelen karrierjüket gyászolják.” A találóan egy süllyedő óceánjáró rajzával illusztrált cikkben a szerző kifejti, hogy a Substacket nem azért utálják, amit az utálkozók maguk is elhisznek, például mert „tele van woke-ellenes fehér hapsikkal", hanem azt utálják benne, ami a csődben lévő szakmájukra irányítja a figyelmet. DeBoer döbbenetes statisztikákat idéz.

Az amerikai írott sajtó összpéldányszáma például 2018-ban történelmien alacsony, 1940-es szintre zuhant vissza. 2008 és 2018 között a sajtó teljes reklámbevétele 62%-kal (!) csökkent az USA-ban. Ugyanebben az időszakban a hírszerkesztőségekben foglalkoztatottak száma csaknem megfeleződött, pontosan 48%-kal esett vissza. DeBoer szerint az egyre nagyobb egzisztenciális bizonytalanságban élő, magukat ingyen feltett Twitter posztokkal életben tartani próbáló, tehát önkizsákmányoló kollégáinak egyszerűbb a valójában aprócska, szinte marginális Substackre acsarkodni, mint észrevenni a szomorú média valóságot. Azzal is érvel a szerző, hogy a Substack Pro őt például nem ideológiai megfontolásból honorálja, hanem egyszerűen azért, mert „jó olvasottságot produkál.” Hajrá, teszem hozzá, lehet utána csinálni, utálkozás helyett.

Nos, a fentiek fényében mi itt a Reaktornál nagyon szerencsések vagyunk. Nagy szabadsággal dolgozhatunk a saját magunk által létrehozott szerkesztőségben, és egyelőre távolságtartással szemlélhetjük a Substack körüli amerikai vitát. Egy biztos: végső soron mindig az olvasó dönti el, mire kattint, mit olvas el, és miért hajlandó fizetni. És ez így van jól!

A 21. század nagyon sok újdonságot hozott a kulturális életben. Lettek bloggerek és vloggerek, gameplay videósok, streamerek, tik-tokkerek stb. Viszont egy fogalom kiemelkedik mind közül: kiemelt népszerűségnek örvend az úgynevezett „trash”. Trash bármi lehet, lehet egy zeneszám, egy film, Youtube videó stb.

Na, de mit is takar az, hogy trash?

Sőt, pontosabban trash kultúra, azt is lehet mondani, hogy egész iparágat húztak fel rá.

A trash, mint újabban megjelenő kategória, a maga komikus egyszerűségében azon az elven tölti meg magát humorral, hogy valami lehet annyira rossz, hogy már jó.

Egy ilyen nem egyszerűen unalmas, nem lapos, hanem minden elemében szórakoztatóan rossz.

Aki pedig trash tartalmat gyárt, azt nevezhetjük negatív tehetségnek. Ilyen például Ed Wood, akit hivatalosan is a világ legrosszabb rendezőjének választottak. Vagy ilyen még a The Room című film, amelyből az „Oh, Hi Mark!” című jelenet letarolta az internetet. Sőt, James Franco még filmet is készített belőle, The Disaster Artist címmel.

Meg kell jegyezni, hogy csak az a trash lehet népszerű, ami vicces. Ha nem lehet rajta nevetni, hogy milyen rossz, akkor tulajdonképpen nem is működik a dolog. Ez a fő különbség rossz és trash kategória között. Utóbbinak jellemzője, hogy lehet nevetni a bugyutaságán, a közösség is beleáll a poénba, azt színlelve, hogy egy kimagaslóan színvonalas produkcióról van szó. Azért működik a trash, mert mindenki a helyén kezeli, senki sem veszi komolyan.

Nem fogják eldobni azon az alapon, hogy az a produkció egy 10-es listán maximum 2-est ér el, mert más, külön skálán kap értékelést.

Ezért lett annyira népszerű Dancsó Péter. Pályája elején ő a hihetetlenül rossz filmeket figurázta ki, azokat, amelyekről nem hinnénk el, hogy léteznek, ha nem látnánk (pl. Illuminati vagy Birdemic). Dancsó mindezt humorral fűszerezte, így meglett a tökéletes vegyítése a silány tartalomnak és a humornak.

A bulvár médiában ez a jelenség már régóta létezik, ilyen volt például a Mónika vagy a Győzike show. Ezek az alpáriságból csináltak nézettséget, a Mónika show is alapvetően egy kibeszélő lett volna, ahol elméletileg a vendégeknek segíteni kellett volna. Persze az alkotók célja mindig is valami pusztító alpáriság, egyfajta torz szórakoztatás volt.

A trash kialakulása

A jelenség kialakulása abból a felismerésből jön, hogy a tartalomszolgáltatók rájöttek, hogy az egyszerű igényes előadás unalmassá vált. Csak gondoljatok bele, hogy mennyit tudtok idézni a Győzike showból! Vagy csak emlékezzetek vissza az "I have a pen" című számra, esetleg Elek Zoltán videóira. A trash nem a YouTube sajátja, a Facebookon például kezd elterjedni a shitpost, ami egy meme, ami attól vicces, hogy nem vicces.

Viszont meg kell jegyezni, hogy valami akkor számít „jó trash-nek” ha az alkotói komolyan gondolják, egyfajta negatív tehetségnek számítanak. Ennek nagyon jó ellenpéldája a Sharknado, Dancsónak is bele tellett 4 részbe, mire rájött, hogy azt direkt csinálták gagyira. A Sharknado a kategória koronázatlan királya, és meg kell jegyezni, hogy egészen jól leplezi, hogy direkt hülyeségnek csinálták az alkotói.

A trash pop

És akkor el is érkeztünk a „trash pophoz”. Mi tartozik ide? Elterjedtek az 1-2 sorból álló, de mégis fülbemászó zeneszámok. Erre legjobb példa az Ak26-tól a Blöff című szám. Bármi tehetség nélkül csináltak egy egyszerű számot, aminek közel 39 milliós nézettsége van Youtube-on.

Ez megint csak nem számít igazi trash-nek. Az igazi trash inkább a Satellititől az Audi! Na, ott az előadók tényleg komoly zenét akartak csinálni, de a végeredmény crynge lett. (Segítségül tettünk linket, növeljük a hihetetlen nézettséget!)

A kettő között van a társadalomra nézve lényeges különbség: előbbivel az a baj, hogy átírja a zenei ízlést, és mainstreammé teszi az egyszerű, semmitmondó zenéket. Az utóbbi viszont egy alkotói baklövés eredménye, nem akarják átformálni az ízlésünket, és akik viccből hallgatják, azok sem fogják komolyan venni.

A kígyó (The Serpent) című nyolc epizódos minisorozat 2021 januárjában került adásba a BBC csatornáján (az első epizódot kicsit több, mint 6 millióan nézték az Egyesült Királyságban), április óta pedig elérhető a Netflix nemzetközi kínálatában is. A valós történet által inspirált sorozat az 1970-es évek Ázsiájába repít vissza, ahol Charles Sobhraj sorozatgyilkos tetteit, illetve az ő elfogását célzó hajszát követhetjük figyelemmel. Sorozatajánlónk következik!

Charles Sobhraj, a hippik gyilkosa

Charles Sobhraj a mai Ho Si Minh-városban született (akkoriban Szaigon) 1944-ben egy indiai apa és vietnámi anya gyermekeként. Később édesanyja új párja, egy, a területen állomásozó francia főhadnagy örökbe fogadta, miután édesapja elhagyta a családot. Sobhraj a szüleivel folyamatosan Franciaország és Francia-Indokína között mozgott, tinédzserként már első bűncselekményeit is elkövette, betöréses lopás miatt pedig börtönbe is került Franciaországban. A szabadulását követően is hasonló életmódot élt, betörések, lopások és csalások sorozata által tett szert vagyonra. Később épp az újabb letartóztatások elől menekülve jutott el Dél-Ázsiába, az odavezető úton Kelet-Európán keresztül pedig számos turistát vert át és lopott meg, az út egészét hamis papírokkal megtéve. Kalandos élete Ázsiában is folytatódott, hisz Indiában is elfogták egy ékszerüzletet célzó rablási kísérletét követően. Sobhraj először megszökött a börtönből betegséget színlelve, majd újabb elfogása után pénzt szerezve, kifizetve az óvadékot vált szabaddá. Hiába tartóztatták le Kabulban is, Sobhraj újabb cseles megoldások által – betegséget színlelve, az őröket begyógyszerezve –, megint csak el tudott menekülni. Thaiföldre helyezte át lakhelyét, 1975-ben pedig elkövette első emberölését is.

A valós Charles Sobhraj (Forrás: Ok Diario)

Ismert áldozatainak száma tizenkettő, akik jellemzően nyugati turisták voltak, a hippimozgalom részeként a hippiútvonalon haladva pedig Dél-Ázsiában töltötték idejüket. Sobhraj rendkívüli utálattal tekintett ezen személyekre, akikkel előbb megbarátkozott, majd különböző gyógyszerek által gyengítette a szervezetüket, elvette értékeiket és utazási dokumentumaikat, majd sok esetben meg is ölte őket – egyesek testét elégetve. Elfogni csak egy rendkívül bonyodalmas hajsza után tudták, de az ügy végére még ekkor sem került pont: Sobhraj előbb megvesztegetve az indiai őröket a beszámolók szerint gyakorlatilag luxuséletet élt a börtönben, 1986-ban pedig 10 letöltött börtönév után újra megszökött, miután bealtatózta az őröket, majd kisétált. Bár szabad nem sokáig volt, újabb elfogása után 1997-ig Indiában maradt – ami számára örömforrásnak bizonyult, hisz a Thaiföldre való kiadatását követően minden bizonnyal halálbüntetésben részesült volna –, 3 évvel az ezredforduló előtt pedig szabad emberré vált, mondhatni megúszva az összes gyilkosságot. 2003-ig Párizsban élt, ahol „celebként” interjúk sorozatát adta és meggazdagodott, 2003-ban viszont elkövetett egy hibát, miután visszament Nepálba, ahol továbbra is körözés alatt állt. Nagy kérdés persze, hogy miért csinál bárki ilyen őrültséget – tudva a körülményeket –, ám elképzelések szerint épp azért döntött a visszatérés mellett, mert túlzottan bízva saját „intelligenciájában” a figyelem középpontjában akart lenni, és úgy érezhette, bármikor képes kijátszani a hatóságokat.

A valóság azonban mást hozott, hisz elfogták, életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték, börtönbüntetését pedig (77 évesen) jelenleg is tölti.

Egyszerűen jó nézni!

Egy hasonló alkotás esetében a történet adott, ez pedig egyszerre jelenthet áldást és átkot. Sobhraj esete ugyanis – amellett hogy nagyon elszomorító – teljes joggal kelti fel a nézők érdeklődését, idővel azonban – már amennyiben bármit is tudunk az életrajzáról – a készítőknek valami olyat kell kitalálniuk, ami fenn is tartja az érdeklődést. Mindez a mai sorozatok esetében azért is könnyebb, mert kevesebb epizóddal dolgoznak, viszont az egyre nagyobb választék, illetve „az egyszerre elérhető minden epizód” jelleg azt is eredményezheti, hogy a többi elérhető választáshoz nyúlunk.

A kígyó azonban képes megőrizni a figyelmet, mégpedig magával a hangulatával. Egyszerűen jó nézni ugyanis a sorozatot! Az alkotás képi világa rendkívül érdekfeszítő atmoszférát teremt, a bemutatott ázsiai városok különlegessége egyfajta misztikumot hoz, míg a szereplők öltözéke, illetve a mindennapi élethez szükséges eszközök és kellékek sokasága pedig visszarepít egy olyan múltba, mely a maga módján nagyon trendi és divatos – és ahova a szörnyűségek ellenére a néző is vissza szeretne lépni. Egy sorozatban az első percek meghatározóak tudnak lenni: történettől függetlenül, csak az adott produkció első benyomásai alapján már megszülethet a nézői döntés – valami vagy szimpatikus, vagy nem. A kígyó pedig nagyon is szimpatikussá válik!

(Forrás: Hello Magazine)

Elszédít a sok ugrándozás!

Persze az első benyomásokon való túllendülés után további szempontok döntenek az élményről, a hangulaton túl pedig A kígyó a történetből, továbbá a szereplőkből is sokat hoz ki. Mint említésre került, a sztori önmagában nem sok meglepetést tartalmazhat, de az, hogy annak bemutatása miként történik meg már sok szabadságot ad a megálmodóknak. A hangulathoz hasonlóan A kígyó itt is próbál kreatív megoldásokat alkalmazni, de ezen megoldások talán nem minden esetben a legsikeresebbek. Ennek oka, hogy bár a kronologikus történetmesélés helyett választott idősíkok közti ugrálás fenntartja az érdeklődést, ám egyszerűen túl sok van belőlük:

bizonyos esetekben már fogalmunk sincs, hogy épp hol tartunk és miért feltétlenül szükséges megint áttérni a történet egy másik pontjára.  

Mégis, idővel a szereplőkhöz való közelség hozzásegíthet ahhoz, hogy az idősíkok közti mozgások hatást váltsanak ki, így a történet teljessé váljon, mi pedig tűkön ülve várjuk az adott történetszál végkimenetelét. Ez ad egy újabb löketet A kígyó számára, hisz egyrészt mindenki várja, hogy a főszereplő végre megkapja büntetését, de emellett kíváncsi a holland diplomata, Herman Knippenberg nyomozására – és személyes vívódásaira –, vagy épp a Sobhraj közelségében lévő Dominique és Nadine (illetve párja) sorsára.

(Forrás: Phuket Times)

Az egyetlen bökkenő a szereplők tekintetében épp a Tahar Rahim által játszott Sobhraj. A sorozatbeli főszereplő gonoszsága és eszessége látványos, ám kevésbé képes átadni azt a karizmát, amit a valós Sobhraj személyéhez kötnek. A fő probléma egyszerűen az, hogy nézőként nehéz átlátni, miért is segítenek neki cinkosai, illetve hogyan is dőlhetnek be neki idegen emberek. A sorozatbeli Sobhraj sokkal inkább egy megfáradt, cinikus, durva és első látásra is kétes figura, mint egy izgalmas személyiségű, kecsegtető „barát”, aki vonzalmat kelt (később csapva le csak brutalitásával). Másrészt bizonyos jelenetekből tökéletesen kikristályosodik, hogy a hippik ellen érzett gyűlöleten túl Sobhraj tettét a notorietás iránti vágy is vezérli: a főszereplő célja nem egyszerűen az, hogy kétes üzleteken keresztül meggazdagodjon. Amennyiben ez megtörténne, akkor sem élné boldogan és nyugalomban az életét. Neki kell valami, ami miatt releváns maradhat – és az ő esetében ez a gyilkosságok utáni hajsza, illetve a hatóságok kijátszásának egyfajta játéka.

A kígyó összességében tehát valószínűleg nem az a sorozat, ami a kritikusok körében a legnagyobb elismerést váltaná ki, vagy amelyre évtizedek múltán is emlékezni fogunk. Ennek ellenére a hangulat tekintetében egy nagyon jól eltalált, illetve egy korábban talán kevésbé ismert, ám egy lenyűgöző és nagyon is elszomorító történetet dolgoz fel. Kérdés lehet persze, hogy a sorozat nem-e egy utolsó ajándék Sobhraj számára: a hírhedtségre vágyó sorozatgyilkost most milliók nézik, nevét pedig folyamatosan emlegetik. Bizonyos szemszögből ez az álláspont megállja a helyét, másrészt viszont a sorozat tanulságokat rejt magában. Az elmúlt évtizedek számos tragikus történése változást hozott az utazók – és általánosságban az egyének– idegenekhez való hozzáállásában,

Sobhraj története viszont további megerősítést hozhat: nem árt néha az óvatosság!

Kiemelt fotó forrása: Wonderland Magazine

Had jegyezzem meg, hogy az alább következő modoros sorok mondandója az egyik legkedveltebb témáim közé tartozik. A jelenleg rendelkezésre álló ismereteim szerint a személyiség kibontakozásában legkardinálisabb jelentőséggel bíró faktor a genetika, a környezet és a nevelés csak Vanya Hargreeves szerepét játszhatja egy gyermek fundamentális személyiségjegyeinek kialakulásában.

Létezik az emberi szervezetben egy génvariáns, amelynek neve: DRD4-7R, leánykori nevén vándorló gén, kedvesen becézgetve r7 gén.

Eme folyton-folyvást mozgásra ösztökélő gén azonban nem lelhető fel minden egyes ember genomjában, egyes becslések szerint a népesség csak mintegy ötven százaléka rendelkezik ezzel a – valljuk be – destruktívnak és igencsak elítélendőnek tűnő attribútomokat implikáló génnel.

DRD4-7R. Bármely olyan személy, amely rendelkezik ezen górcső alá vett génnel,

nyughatatlanabb, kalandvágyóbb, formabontóbb,

mint azok, akiknek genomjából hiányzik ez a csavar.

Az említett gén szoros baráti kapcsolatot ápol azzal az agyban tevékenykedő receptorral, amely a dopamin áramlást szabályozza a szervezetben, ez az oka annak, hogy különböző emberek magatartása oly eltérő lehet. De mielőtt végleg elmerülnénk a genetika csábító bugyrairól szőtt diskurálásban, vizsgáljuk meg, hogy milyen megmásíthatatlan temperamentummal ruház fel eme variánsa a géneknek.

Azért nevezik vándorló génnek, mert akinek a szervezetében megtalálható ez a pinduri molekula, az sokkalta hajlamosabb időről-időre jelentős változásokat eszközölni az életében. Gyakrabban váltogatja az élőhelyét, szívesebben költözik, gyakrabban vált munkahelyet, mit ad Isten, gyakrabban váltogatja a partnereit is, nehezebben tartja meg a hűséget, jellemzőbb rá a promiszkuis magatartás, és általában nagyobb valószínűséggel nyúl kábítószerekhez.

Léteznek azok az emberek, akiknek a nyugalom, a kiszámíthatóság és a kiegyensúlyozottság édes hármasa nem fojtogató teherként telepszik a vállukra. Léteznek azok az emberek, akiknek nem a pokol egyik bugyrát jelenti naponta ücsörögni egy irodában, akiknek nem kell leküzdeni egy kezdődő pánikrohamot az „eljegyzés” szó hallatán, akik soha nem lépnek ki a komfortzónájukból, akik nem lépik át a határokat és akik nem szegik meg a törvényeket.

Léteznek azok az emberek, akik számára a monotonitás inkább áldás, mint átok, akik soha nem kísértik a sorsot, akik nem vágyják az újat, az izgalmast, akik nem csak muszájból, hanem őszintén szeretik az unalomig ismertet. Legyen ez lakhely, karrier vagy házastárs.

És vannak azok az emberek, akik minden hónapban valamiben kicsit másak, mint az előzőben voltak. Akik nem bírnak sokáig egy helyben tartózkodni, akik nem tudnak izgalom és kihívás nélkül élni, akik féktelenül csaponganak, telhetetlenül száguldanak át az életen, kacagva szaggatják a világ szövetét, mígnem lángba nem borítják azt.

Akik minden iránt csak addig érdeklődnek, ameddig az újdonság varázsos nedűjének utolsó cseppjét is ki nem szipolyozzák, akik felelőtlenek, megbízhatatlanok, és akik örökké elégedetlenek. Igen.

Mert ezek az emberek képtelenek bármivel is megelégedni, természetükből adódóan alkalmatlanok kényelmesen hátradőlni az életben, és nyugodalmasan élvezni azt, amijük van. Miért van ez így?

A válasz, mint ahogy az a fentiekben papírra vetett szócséplésből már sejthető, a genetikában rejlik.

Azon embertársaink, melyek testének legelemibb összetevői között megtalálható a vándorlás génje, mondhatni, sorsukban kódolva hordozzák a soha-meg-nem-nyugvás okozta boldogtalanság átkát. Nem tudnak letelepedni, mert nem tudnak hosszú távon kötődni, mindig elérkezik az az ominózus pont, amikor újra útra kell kélni.

Az ok, mint ahogy azt említettem volt, az adott gén és az agyi receptorok kapcsolódásában keresendő. Ez a bizonyos receptor szabályozza a dopaminszintünket. A dopamin egy olyan, az agyban és számtalan kábítószerben (nem véletlenül) egyaránt megtalálható vegyület, amely az elménk jutalmazási és örömközpontjának kielégítő funkcionálásáért felelős. Amikor bármely olyan tevékenységet végzünk, amely örömmel tölt el, akkor az agyunkban dopamin szabadul fel, aminek következtében az adott aktivitást az öröm érzésével társítjuk.

A legtöbb embernek érzékenyen rezonál az elméje a dopamint adagoló receptorral, ám a témában végzett kutatások szerint a DRD4-7R génvariáns birtokosai szignifikáns mértékben érzéketlenebbek,

emiatt grandiózusabb és izgalmasabb tapasztalásokat kell átélniük ahhoz, hogy az ő agyukban is felszabadulhasson a vegyület.

Emiatt szükséges a szüntelen stimuláció, a fokozott ingerlés: ezért kockáztatnak többet, ezért szegnek gyakrabban szabályt, ás ezért vágynak szüntelen az újra.

Bár egyes elméletek szerint ez a gén tehető felelőssé azért is, ha valamely egyén szeret vagy épp nem szeret utazni, de ez erőst csak egy hipotézisnek tűnik. Az emberi genom körübelül húszezer gént tartalmaz, ennek fényében igencsak abszurdnak tűnik a feltételezés, hogy egyetlen ilyen gén határozza meg az adott individuum utazási kedvét.

Arról nem is beszélve, hogy ez a magatartás inkább a kockáztatásról és a sors konstans megkísértéséről szól, inkább a destrukcióról, mint egy minden pontjában megtervezett, sokadik utazásról.

A jelenleg életben lévő szabályozásokat senkinek nem kell bemutatnom, mindannyian tisztában vagyunk vele mit lehet, hogyan, és meddig. Már hónapokkal ezelőtt tudtuk, hogy az oltottságnak és a védettségi igazolványoknak nagy szerepe lesz az újranyitás folyamatában, de, hogy arra milyen formában kerül sor, az csak most tisztázódott és tisztázódik. Milyen lehetőségeink vannak ha még nem vagyunk beoltva, - vagy még nem érkezett meg a kártya - de már unjuk a négy falat, vagyis milyen az élet "odakint"?

A szabadban kirándulás még mindig nem ment ki a "divatból", ez szerepel az összes "Mit csináljak a kijárási tilalomban?" cikk listájában. Ha szép idő van, a népszerű túrázós/kiülős helyek megtelnek családokkal és kisebb nagyobb társaságokkal, korlátozások ide vagy oda. Budapesten sincs ez másként: egy-egy melegebb szombaton szinte mozdulni sem lehet Normafán, vagy akár az Erzsébet téren. Itt vegyül mindenki, igazolvánnyal vagy anélkül. 

Esténként ma már szinte el is felejtheti az ember, hogy egy világjárványból próbálunk kilábalni, hiszen a terek megtelnek, és mindenki a kisboltban vagy a Fröccsteraszon vett italait szürcsöli. A hangulat olyan mint a járvány előtt: élőzene, hangszórók, vízipipa és hangos nevetések. Maszk senkin nincs, de látszólag ez nem feszélyez senkit sem. A felszabadultság lerí mindenkiről, de a távolságtartást mintha elfelejtettük volna. 

A turisták fő célpontjai mint a vár, vagy a bazilika környéke a budapesti kimozdulni vágyókat is vonzza, de észrevehető a különbség a két évvel ezelőtti állapot és a mostani időszak között. Érdekes élmény volt számomra a Halászbástya és környéke, ugyanis bár az idő tökéletes volt, mégis alig voltak emberek az utcákon. Máskor hatalmas sor áll a látogatóközpont pénztárainál, ma csak egy tart nyitva és egy lélek sincs a közelében sem. 

A központban lévő nyílt terek még mindig megmaradtak közönség kedvencnek, de a teraszok nyitásával azért versenytársra találtak. A népszerű éttermekhez foglalás nélkül nem is volt érdemes ellátogatni, de most nagyon egyszerű asztalt találni szinte bárhol. A kocsmákban és bárokban már kicsit komplikáltabb a helyzet. Pénteken és szombaton este 9 körül szinte lehetetlen asztalt találni a teraszokon. Múlt hétvégén négy-öt hely mellett is elmentünk mire sikerült helyet találni: úgy tűnik a teraszozás vált az oltatlanok egyik kedvenc elfoglaltságává. 

A "terasz" kifejezés érdekes számomra, hiszen olyan helyekre is bemehettünk maszk és védettségi igazolvány nélkül, ami lényegében egy teljesen zárt hely. Ha már egy kis sarok a szabad ég alatt van, akkor zöld utat kapnak a betérők. Mondanom sem kell: minden asztal tömve, hatalmas sorok a pultoknál (ott kötelező a maszk), és a hangulat az egekben. 

Beszélgettem néhány emberrel, és úgy tűnt minden társaságban vannak oltottak és oltatlanok egyaránt. Sokan elmondták, hogy kicsit hűvös van, szívesen ülnének bent, de mivel a csapatban vannak olyanok akik még nem kapták meg a védettségi igazolványt, vagy nem akarják beoltatni magukat, ezért kint kényszerül ülni az egész társaság. 

Bár az utazás még mindig limitált és a beutazás karanténhoz, illetve két negatív teszthez van kötve, a Szimplában például magyar szót nem is hallottam. Az egyik utolsó asztalt sikerült kifogni, sokan döntöttek a hely mellett annak ellenére, hogy vasárnap jártam ott. DJ szórakoztatta az embereket, és maszk is csak az ott dolgozókon volt.

Én most kaptam meg az első oltásom, így még egy pár hétig biztos védettség és kártya nélkül maradok, de Budapest nem okoz csalódást így sem. Aki szeretné, az mindenhogy talál magának valami jó programot, azonban a fertőzés kockázata elég magas még így is. A tömött helységek látványa az öröm mellett egy szorongó érzésnek is helyt ad. Oltás, vagy védettség nélkül ennyi emberrel érintkezni nagyon veszélyes, és amíg nem kapom meg a második oltást addig nem is szeretnék többet ilyen helyekre menni. 

Bár most egy kicsit fellélegezhettünk és kaphattunk egy kis kóstolót a járvány előtti életből, azért még mindig a saját magunk és mások biztonsága a legfontosabb. Jön a nyár, nő az oltottsági arány, és ha így folytatjuk talán egy-két buli és koncert is belefér még a következő hónapokban. Ha okosan csináljuk, hamarosan minden nyitva áll majd előttünk, kérdés, hogy milyen további előnyöket kapnak a "plasztikkártyások" és milyen kerülőutakat próbálnak majd bejárni a kártya nélküliek... 

A BBC újságírónője, Sophia Smith Galer áprilisi cikkében - kissé talán elfogultan - górcső alá vette, hogy a különböző nyelvekben a férfi és nőnemű szavak, hogyan vannak jelen a mindennapi nyelvhasználatban. Kifejtette, hogy ez egy negatív jelenség és, hogy ez megváltoztatja a nyelvhasználók világról alkotott képét. Debbie Cameron, az Oxfordi Egyetem kommunikációtudományi professzora is osztja a publicista véleményét. Cameron nevéhez társulnak olyan modern kifejezések is, mint a nyelvi higiénia és a feminista nyelvtervezés, melyeknek számtalan aktív művelőjével találkozunk, különösen az akadémiai szférában. (Szinte csak ott.) Mit is takarnak ezek a fogalmak?

Bár a két kifejezés gyakran találkozik, tévedés, hogy ugyanazt jelentenék. Sőt, az utóbbi években a két nyelvi irány többször egymásnak is feszült. A nyelvi higiénia a semlegességre törekszik inkább, és arra próbálja ösztönözni a különböző nyelvek használóit, hogy a grammatikai nemekkel felruházott szavakat új, semleges formában használják. Ez már azokban a beszédkörnyezetekben is problémát okoz, melyekben eredetileg is vannak semleges nemű szavak (pl. német), de azon esetekben, amikor egy-két hozadékszótól eltérően ezek férfi vagy nőneműek, szinte kivitelezhetetlen (pl.olasz). 

A feminista nyelvtervezés elve szerint viszont a szavak nemi vetületének meg kell maradnia, csupán mindennek kell legyen nőnemű párja is. A gondolat technikailag már kivitelezhetőbb, hiszen passzívan már nyomokban megjelentek az ilyen kifejezések. Például az olaszok már elterjedten használják a "pilotessa" szót, öntudatlanul arra reflektálva, hogy a repülőiparban egyre több a női pilóta. A két gondolat ott feszül egymásnak, hogy míg előbbi szívén viseli azoknak a pilótáknak a sorsát is, akik se nem "pilota"-k, se nem "pilotessa"-k, utóbbi inkább szintre akarja hozni a magukat egyértelműen "pilotessa"-nak valló nőket - semmi mást. 

Nem csak nyelvtan kérdése

Az új szavak zsonglőrei nem csak azokat a nyelveket vették célkeresztbe, akik nyelvtanilag elkülönítenek hímnemű és nőnemű szavakat. Vannak olyan szavak is, amiket csak egyik vagy másik nemre hoztak létre, holott a tevékenységnek amire utal, semmi köze sincsen semmiféle identitáshoz. Koreában például a 2000-es gazdasági fellendülés óta létezik egy szó, mely magyar fordításban " szójabab paszta lányt" takar. Azokat a nőket hívják így, akik sok drága, főleg nyugati termék vásárlásával divatoznak, a szó pedig arra utal, hogy ezeknek a márkáknak a viselésével sem mossák le magukról a szójaszagot: azaz, hogy ők attól még "csak" koreaiak.

Az angol "spinster" szó (magyarul: vénlány, vénkisasszony) is érdekes, hiszen nincs férfi párja, maximum a sokkal kevésbé degradáló "bachelor" (legény). Tehát a legtöbb nyelvben az idősebb hajadonra létezik pejoratív jelző, míg az azonos korú agglegényre nem. Azt már el se merem hinni mi lesz, ha Cameronék felfedeznek minket itt Európa közepén, mert itt a Google fordító a "spinster"-t egyenesen "aggszűsz"-nek fordítja. 

Általános értetlenség

Cameron szerint a gyermeknevelés el van rontva ott, hogy nem a semleges szavakat használjuk a kicsikkel való kommunikációban. Kijelentette, hogy ha megadjuk a gyerekeknek a szavak általános férfi megfelelőit, azzal azt üzenjük, hogy a nők nem lehetnek sikeresek. Túl azon, hogy meglepően drámai módon sikerült összefüggést találni a két tény között, a kijelentés objektíven is tévesnek mondható. Attól, hogy a gyermek társít egy foglalkozáshoz fejben egy alakot, - aki adott esetben férfi - azzal csak az asszociációja módosul, és később a pályaorientációnál egészséges pszichével ez nem fogja korlátozni.

Ha és amennyiben a nők szellemi képességeit egyenlőnek tekintjük a férfiakéval (mert igen), akkor bízzunk benne, hogy a lányaink is képesek lesznek arra a teljesítményre, melyre az olasz férfi bárpincérek (barista) vagy adótanácsadók (commercialista) képesek voltak: nőnemű szavakkal takart szakmákban szép számmal elhelyezkedtek. Aggodalomra egyébként sincs ok, mert például utóbbi szót beírva a Google képkeresőbe az első nőszerű alakot ábrázoló kép csak a huszonhatodik találat, az is "dottoressa".

Aggódnunk kéne?

A University of Washington kutatása szerint probléma, hogy a "vezérigazgató" és "szerző" szavak beírásával a Google képkeresőbe a nőket ábrázoló képek aránytalanul sok férfit mutatnak. Tény, hogy az Egyesült Államokban a 27%-os női vezető arányt nem reprezentálja kellőképpen az első 100 találatból adódó 17 női karakter, és magyarul ez a szám (9) még kevesebb. Emellett büszkén jelentem, hogy a még nehezményezett "doctor" szóra irányuló keresésben az "orvos" szóval magasan verjük az angolt, legalábbis ami a Google képkeresőt illeti: sokkal több női orvos van a találatok között az "orvos" szóra, mint arra, hogy "doctor".

Az "engineer" szónál a nemek aránya hozzávetőleg kiegyenlített, azonban a sárga munkavédelmi sapkák száma közel sem, mintegy másfélszer annyi sárga munkavédelmi sapka a képtalálat erre a szóra, mint amennyi nő. Szerintem még az is égetőbb probléma hogy megértessük a társadalommal, hogy nem minden mérnök flangál sárga sapkában, és nem mindegyik építőipari dolgozó, mint azon aggódni, lesz-e az amerikai tavak mentén elegendő női "fisherman". 

Erőszak

Ami már kicsit kevésbé vicces kérdés, és talán az egyetlen ebben a témában, amin érdemes rugózni, az a nemi erőszak kérdésköre. Jason Katz Ted videójában arról beszél, hogy a nemi erőszakról való tájékoztatáskor nem azt fogalmazzuk meg, hány ember erőszakolt meg bárkit, hanem azt számoljuk, hány személy (a videban nő) lett erőszak áldozata. Az aktivista szerint ez a társadalom helytelen, bűnözőt felmentő magatartása, és különösen káros is, hiszen az elkövetők alatt többnyire férfiakat értünk, akikkel párkapcsolati téren amúgy is megengedőbb a szociális kultúránk (lásd megcsalás).

Megpróbálkozhatunk a gondolat magunkévá tételével, de intuitív nőként azt mondanám, tartsuk meg azon hozzáállásunkat, miszerint ha már megtörtént a baj, fókuszáljunk az áldozatokra, hiszen társadalmilag az évente milliós nagyságrendben előforduló megerőszakolt emberekről kell elsősorban gondoskodnunk, s csak aztán a hasonlóan nagy számú elkövetőkről. Ami már inkább értelmes módosítási lehetőség lenne, az a japán erőszaktevőkre alkalmazott szó. A "kanji" karakter összetételéből magyarul azt olvashatjuk ki, hogy "idióta férfi". Katz szerint az ázsiai felfogás nyelvi szinten nagyon rossz, mert az erőszaktevőket mentálisan betegként azonosítja, nem pedig bűnözőként. 

Kiadványok az üdvöstől a nevetségesig

Világszerte számtalan könyv, cikk és kiadvány áll ki aktívan a nyelvi reformáció ezen speciális elve mellett, azonban ezek sikere és indíttatása eltérő. Érthető például, hogy a mandarin nyelvben nem, vagy csak körülírás  szinten jelenlévő menstruációs fájdalom szót a TypoKaki kiadó szógyűjtemény könyvében definiálta. Nem csak elvi szinten pozitív, hiszen ez megkönnyíti nők egészségügyi ellátását, de profitban is mérhető, innentől kezdve ugyanis az erre irányuló gyógyhatású készítmények piaca az érintett országokban sokkal célzottabban tud reklámozni.

Azt már kevésbé érteni, miét volt szükség arra a sokéves procedúrára Svédországban, hogy a lányok nemi szervére új, semleges szót találjanak ki. Elvileg ez segíti az óvodákban a szexuális felvilágosítás menetét, gyakorlatilag azonban erre a folyamatra az érintett országban eddig nem volt panasz, így a legtöbb svéd sem érti, miért kell ezt a szervet 2006 óta máshogy hívni.