Reaktor

Hogy kerül az ember bölcsészként a családi bútorcégbe? Lehet-e versenyezni az IKEÁ-val? Miért született az első vándorbölcső, és hol tart ma a mozgalom? Czotter Andrást, az Ágymester Manufaktúra vezetőjét kérdeztük, aki arról is beszélt a Reaktornak, hogy miért olyan fontosak a szakmai sztárok.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

A többgenerációs családi asztalos vállalkozásotok ügyvezetője vagy. Ha jól tudom, bölcsészként indultál az életben, majd pár évnyi közhivatalnokság után tértél vissza a vállalkozáshoz. Miért nem itt kezdtél?

Alapvetően más pályát céloztam be, nyilván ezt az élet másként hozta. Nem is szerettem volna feltétlenül hivatalnok maradni. Néhány pozícióban lelkiismeret-furdalásom volt és frusztrált voltam. Ez a pálya együtt jár ezzel, de nekem ezt nem sikerült jól feldolgoznom.

Miért volt lelkiismeret-furdalásod?

Amikor az ember kijött a minisztériumból vagy a „Fehér Házból” (Képviselői Irodaház – a szerk.) vagy valamelyik politikai irodaépületből, látta a hétköznapokban dolgozó embereket. Kissé azt gondoltam, hogy nem teszek hozzá eleget a világhoz. De akkor még pályakezdő, életkezdő voltam. Azóta sokkal jobban érzem magamat a mostani szerepkörömben. Nyilván ezért is csinálom. 

Korábban mennyire voltál a vállalkozásotok része? 

Ilyenkor minden sokgenerációs cég gyermeke azt mondja, hogy be-besegített, ott végzett nyári munkát, gyakorlatot és élettapasztalatot szerzett. Ez így volt nálam is. Tizenhét-tizennyolc éves koromban nagyon sokszor elindultam vidékre, próbáltam értékesítési partnereket szerezni édesapámék cégének. Aztán szeptemberben, mint mindenki más, visszaültem az iskolapadba. Az egyetemet pár évnyi pihenőnek tekintettem, hogy csináljak valami mást, aztán majd kialakul még az életem, gondoltam. Sok-sok év után állt össze a kép, hogy több hasonló srác is hozott ilyen döntést. Több bölcsész, jogász ismerősöm csinált kis céget a végzettségétől teljesen eltérő, adott esetben szakmai területen. Nem is feltétlenül értettek hozzá, de szerettek volna valamit létrehozni egy érzelmi döntés alapján. Jó pár évvel ezelőtt indult a Példakép Alapítvány, aminek mostanában eltűntek a médiamegjelenései, de több hasonló, a fiatal tehetséges vállalkozókat felkaroló szervezet is felbukkant. Ezekben különösen sok olyan srác felbukkan, akiknek a végzettségüknek semmi köze nincsen ahhoz, amikbe egyébként kezdtek. És nagyon jól érzik magukat az új szerepkörükben, ki tudtak teljesedni.

Sok vállalkozásban aktuális téma a generációváltás. Mivel jár az utódnak az átvétel?

Ebben nagyon szerencsés vagyok, mert édesapám nagyon bölcs volt e tekintetben. Megkönnyebbült, amikor beléptem a cégbe és azokat a feladatokat vettem át, amik szemmel láthatóan a legnehezebbek közé tartoznak. A feladatom volt, hogy hónapról hónapra legyenek árbevételeink, tudjuk fizetni az alkalmazottakat és a közterheket, működjön a cég. Nagyon hamar átvettem ennek a felelősségét. Egyébként sem voltak konfliktusaink, nem nagyon volt olyan, hogy összevesztünk volna valamin. De nagyon könnyen el tudok képzelni konfliktusos helyzeteket, amikor szakértőkre, coachokra van szükség. Nyilván át akarják örökíteni a céget. Eléggé aktuális a generációváltás, hiszen a ’80-as, ’90-es években felépült cégeket mostanában adják át. Én erről csak jót tudok mondani, nem viselte meg édesapámat sem. Visszalépett nagyon sok szerepből, felelősségi körből. Jutott neki így is bőven feladat, azokat megcsinálta és hetvenéves kora előtt egy kicsivel visszavonult.

Igaz, hogy hiány van szakemberekből?

Ez egyértelmű. Saját magam azt tapasztalom, hogy ha asztalosra lenne szükségem és feladok egy hirdetést, arra nagyjából senki sem fog jelentkezni, csak elvétve egy-két ember. Ez hat-hét évvel ezelőtt más volt, ma másképpen kell embereket szerezni. De azt gondolom, hogyha egy cég jó pályán van, akkor mennek mellé azok, akikre szüksége van. Azt gondolom, én butuska, hogy egy cég úgy épül fel, hogy jó célokat fogalmaz meg valaki. Valaki észrevesz valamit, amire szüksége van a társadalomnak. Nyilván sokféleképpen, például üzleti modelleket alkalmazva, manipulálva, hirdetve is fel lehet építeni cégeket. Ez nem baj, de szerintem úgy épül fel egy cég, hogy jó célokat fogalmaz meg valaki. Ha elindul ezen az úton és van bátorsága mindenhez, mellé szegődnek azok, akikre szüksége van. Az Ágymester Manufaktúra most sok szempontból üdítő mentális program annak, aki benne dolgozik. A srácok szeretnek bejárni. Vannak közöttük konfliktusok, de alapvetően ez egy tök jó hangulatú cég. Nagyon sok a fiatal, lassan én vagyok a legöregebb negyvenhat évesen. Az asztalosok átlagéletkora harminc év. Most talán egy-két év múlva hozzánk szegődik egy még iskolába járó srác, vele már harminc év alatt lesz a szakmai munkát végzők átlagéletkora, akik a cég szakmai gerincét adják. Ez nekem egészen nagy optimizmusra ad lehetőséget.

Egyre kevesebb tehetséges gyerek választ szakképzést. Szerinted érdemes-e és lehet-e beleszólni ebbe a trendbe?

Egy jó irány volt azt mondani, hogy vállalják fel, ha egy szakmát szeretnének! Vállalják fel, ha bele akarnak vágni abba, hogy asztalosok, szakácsok, varrónők lesznek. 

Aki nálam dolgozik, büszke az asztalos identitására.

Tudja jól, hogy ő egy átlag feletti asztalos. Nyilván nálunk azért vannak átlag feletti asztalosok, mert fával dolgozunk, ami a szakma csúcsa, szinte faművesség. Egy jó irány volt, hogy büszke lehet magára, hogy a szakma sztárja. A szakmai sztár a kulcsfogalom. Ez nem is kerül pénzbe. Nyilván kell még plusz erőforrásokat erre fordítani. A szakiskolákban legyenek megfelelő technológiák, a tanárok fizetése legyen elviselhető. Nyilván szüksége van a társadalomnak szakmunkásokra, akikhez fordulhat, ha összetettebb feladatról van szó. Ez akut feladat. De nem akarok nagyon okosakat mondani, mert nem látom át teljes mértékben ezeket a folyamatokat. Ez nem is az én dolgom.

Jól lehet vele keresni?

Nem. Az asztalosok megbecsültsége talán mostanában alakul ki. Egy autószerelő srác körülbelül húsz százalékkal jobban keres most, mint egy asztalos. Egy jól működő cégben egy asztalos nettó jövedelme valahol három- és négyszázezer forint között van. Persze attól függően, hogy mennyit dolgozik. Vannak olyan cégek, ahol a főnök nyolc-kilenc órát vár el. Jelentős jövedelem-kiegészítés az úgynevezett fusi. Felvállal egyéb más lakossági munkákat, legyen az egy konyhabútor vagy egy IKEA-s szekrény összeszerelése. Ebből összejöhet a fizetésének húsz-harminc százaléka még. Vagy pedig sokkal többet dolgoznak a cégben, mint nyolc-kilenc óra. Ezt nem tudom, hogyan csinálják, biztosan megvannak a törvényi keretek. Ez a cég nagyon pörög, szerintem szombaton is dolgoznak. Ebben nagyon jól, félmillió körül keres egy asztalos.

Ha megkeresne egy fiatal első éves egyetemista, hogy például mindig is asztalos szeretett volna lenni és nem szereti, amit éppen tanul, milyen irányba terelnéd?

Nyilván vannak felnőttképzések, vágjon bele! Ha akarja, akkor csinálja. Ennek kialakul a piaca kínálati oldalról. Egyre tágabb spektrumban lesznek elérhetőek felnőttképzések. Felőlem hozzánk is jöhet gyakorlatot szerezni. Van olyan cimborám, aki egy szállodát irányít. Most nyilván nincsen annyira lekötve és egyébként is szeretne felszabadulni néha a mindennapok nyűgei alól. Hetente többször is meglátogat bennünket, szerszámot vesz a kezébe. A munkaidő vége felé odamegy a srácokhoz, megkérdez tőlük dolgokat. Otthon nekiáll már barkácsolni és kiéli magát. De nem találkoztam még olyannal, hogy valaki felsőfokú végzettség után átképezte volna magát. Olyannal már találkoztam, aki nem felsőfokú végzettségű és a szakmájából képezte át magát asztalosnak. De akár ez is előfordulhat. Hozzánk egészen biztosan jöhet beleszagolni a fába, a famegmunkálásba. Nagyon szívesen látjuk.

Az mennyire jellemző szerinted, hogy inkább a vidékiek közül kerülnek ki a szakemberek?

Az asztalosaim között van egy srác, aki a VI. kerületben nőtt fel, van egy pestszentlőrinci gyerek, ők városiak. Van egy kárpátaljai srác, ő persze vidéki volt. A városi életmódnak is része most már egyrészt, hogy rákényszerülnek bizonyos dolgok kétkezi megoldására. Másrészt a lapra szerelt bútorok korában igenis tudni kell összeállítani egy bútort. Ez kifejezetten városi téma. A városi gyerekek ebből láthatják, hogy milyennek kéne lennie egy normális szerkezetű bútornak, egy jobban működő szekrénynek. Ebből is kialakulhat egy belső igény arra, hogy ő lapra szerelhető, de rendes szerkezetű gardróbokat akar gyártani egy kicsit drágábban, mint mások. Mert látja, hogy az adott termék mitől vacak és nagyon kevés hozzáadással már is sokkal jobb lehet.

2012-ben indítottátok el a Vándorbölcső mozgalmat egy régi hagyomány felelevenítésére. Honnan jött az ötlet?

A hallgatók közül talán sokan aludhattak bölcsőben. Ezelőtt húsz-huszonöt évvel ezelőtt is volt ennek hagyománya. Egy kicsit kiveszőnek gondoltam. Egyébként én is így nőttem fel. Az én bölcsőm most, negyvenhat év után tért hozzám vissza, ő aztán igazán vándorolt. A mozgalom egy véletlennek köszönhető. Ott voltam a Balaton-parton, amikor Kopp Mária néni megfogalmazta, hogy el szeretné indítani a Három Királyfi, Három Királylány civilszervezetet, ami szeretné támogatni a gyermekvállalási kedvet Magyarországon. Azt mondtam, hogy öt bölcsőt gyártok és adományozok Marika néninek. Ez meg is történt, volt sajtóvisszhangja is. Úgy voltam, hogy ezt az ötöt megcsinálom és elengedem a témát. Aztán egy-két év után jött a gondolat, hogy folytatni kell. Amikor alapanyag és egy kicsi kapacitás volt, gyártottunk bölcsőket. Ezeket elajándékoztam, osztogattam, amikor Erdélyben jártam. Küldtem belőlük nyugat-európai magyar közösségeknek. Ez 2012-2014 környékén volt. Akkoriban sok fiatal magyar család élt már külföldön, születtek kint magyar gyerekek. Nagyon örültek a bölcsőknek, jókor jött nekik. Százharmincnál tartunk most körülbelül. Ebből hetvenet-nyolcvanat adományoztam. De az elmúlt években sokszor nem ment olyan jól a cég és sokszor nem volt erőforrásom az adományozáshoz. Az elmúlt négy-öt évben évente három-öt darabot tudtam adományozni. De megpróbáltam a talpára állítani a mozgalmat, hogy mégis fennmaradjon. Szerencsére nagyvállalatok kezdenek beállni mögé. Magyarországon működő nagyvállalatok indítanak vándorbölcső programot. Ez egy belső CSR (vállalati társadalmi felelősségvállalás – a szerk.) programjuk. Amikor összesen tíz bölcsőt vásárol egy vagy több nagyvállalat, akkor én szoktam adományozni egyet. Ezt folytatjuk.

Küzdeni kell érte és nem kap magától szárnyra?

Magyarországon mindenért küzdeni kell, barátom. Valamiért annyira nem tört ez át. Lehet, hogy már nem olyan népszerű a forma. De alapvetően örülnek neki. Mindenki szereti, amikor megkapja, vagy amikor elindul. Például a váci cementgyárnak is van vándorbölcső programja. Ott is örülnek az érintettek, akiknek született egy gyermeke. Nyilván egy gyermek születése teljesen más állapot, akkor nagyon örülnek az emberek egy bölcsőnek. Hogyne örülnének neki. De alapvetően nem robbantotta fel a sajtót. Szerették, szeretik, hiszen te is megkérdezed most, már nagyon sok médium megkérdezte. Nem ez a legnépszerűbb CSR program Magyarországon. De azért a saját helye megvan, ez az én feladatom, én ezt elvégzem.

Miket gyártotok még a bölcsőkön kívül?

Alapvetően ágyakat gyártunk tömör fából. Ezekre azért van kereslet, azért tud létezni a cég, mert masszív, jól használható kiviteleket készítünk. Nyilván a nemzetközi vállalatok kínálata egyre bice-bócább. Ez nekünk különösen sok lehetőséget ad. Megtalálnak bennünket a vásárlók. Szeretnék, ha az ágy normálisan működne, elbírná őket is, nem lenne túl nagy vagy túl kicsi. Ez egy kis cég, ami a farvízen utazik, de megtalálta a saját helyét. Nem kell nagy történetre gondolni.

Mi a véleményed az IKEA-ról?

Nagyon szeretem, hogy ilyen nagyvállalatok, erős kereskedelmi cégek működnek Magyarországon, amelyek népszerűek. Sok vásárlót vonzanak be, akik utána elgondolkodnak azon, hogy ott vásároljanak vagy az Ágymestereknél. Nincsenek csodák. Ha a Távol-Keleten készül valami, azon kell lennie kereskedelmi árrésnek. Utána egy termék ár-érték aránya már nem annyira jó. Nyilván mással, például hangulattal is el lehet adni ezeket a termékeket. Konkrétan ennél a cégnél különösen erről van szó. De minél jobban bővül az ő kínálatuk, minél több felületen megjelennek Magyarországon, annál több munkánk van.

Olcsóbbak vagy drágábbak vagytok?

Ár-érték arányban egészen biztos, hogy jobbak vagyunk. De szükségük van rájuk például az életkezdőknek, akik hamar akarnak berendezkedni, vagy nem fontos ez az egész, mert el fognak költözni. Nálunk is az alakul ki, hogy ők nem kötődnek ahhoz az otthonhoz, ahová éppen berendezkednek. Nem akarnak érzelmileg kötődni, túl akarnak lenni rajta. Egy ilyen fajta életmódhoz kötődő termékkultúra az IKEA-é. De a mi termékeinkre vonatkozóan is van igény, van termékkultúra.

Van Magyaroszágon polgári termékkultúra, ami tartósat, hazait, nagyon-nagyon jót akar mindenben.

Nagyon jó, hogy ez így van. Ez fejleszt bennünket. Kihajszolták például belőlünk egy franciaággyá alakítható vendégágy innovatív megoldását. Olaszországból akartam hozni hozzá vasat, de nem létezett a megoldás. Mi viszont le tudtuk fejleszteni. Tehát az innovációt is megköveteli tőlem a hazai piac, ami tartalmat vár, jót vár. Öröm ide dolgozni! Komolyan mondom, hogy nagyon sokszor öröm a hazai piacra dolgozni.

Egy nehezebb utat választottál. Közvetítők nélkül lépsz ki a piacra és megteremted a sajátodat. Mennyivel nehezebb ez az út, le lehet aratni a gyümölcseit?

Sokkal-sokkal nehezebb. Nyilván, amikor valakin keresztül értékesítesz, akkor nem kényszerülsz rá annyi információ kibogozására. Kapsz egy kész megrendelőlapot rajta a legyártandó termékekkel és kész. Nem kell kapcsolatban lenned a vásárlókkal, ami nagyon nagy fajlagos költséggel jár. De aranybánya minden félmondat. Vannak nagyon nyűgös vásárlók, én vissza szoktam őket hívni. Megkérdezem őket egy-egy termék tartalma kapcsán, mert őszintén megmondják, hogy mit hiányolnak. Ezeket az alkalmakat már kifejezetten keresem. Ezekből termékek lesznek, ezekből fejlődnek a szolgáltatások a hazai piac igényei szerint. Egyszerűen száz százalékosan alkalmazkodni kell a hazai piaci igényekhez a tartalmi részben és a szolgáltatások kapcsán. Így lesz egy hazai kis cég erős és így tudja felvenni a versenyt a nagyvállalatokkal. Ez egy nagyon fáradtságos út. Szívesebben gyártanék külföldre egy bútorháznak, sokkal jobb árakon. De ez egyszerűen nem megy. Ahogyan nagyon sok hazai cég, úgy mi sem tudunk felnőni erre a szintre. Az export nagyon jól hangzik, de egy nagyon távoli történet. Ezért a hazai piacból vagyunk kénytelenek megélni. De ez is nagyon szórakoztató tud lenni. Nagyjából jövedelmező is, ha az ember nagyon-nagyon észnél van, de nagyon-nagyon fáradságos is. Jól gondolja végig mindenki, aki ilyenbe vág.

Nehéz megélnie annak most, aki a kézművesiparban szeretne vállalkozni?

Szerintem igen. Ha valaki készterméket gyárt, aminek értéktartalma van, amibe kicsit is beleteszi a szívét, ott nem jönnek ki annyira jó órabérek. Én sokkal jobban kerestem, amikor hivatalnok voltam. Észnél kell lenni. A foglalkoztatásnak is nagyon nagy költségei vannak. Nem is gondolná az ember, amikor bemegy reggel a céghez, hogy mennyi új költség fog felmerülni aznap. Akármikor lerobbanhat egy teherautó, baleset történhet a cégben, elronthatunk egy nagy értékű megrendelést vagy egyszerűen nem úgy jönnek be a pénzek. Nagyon sok anyagi kockázat van benne. De valamiért nekünk ezt kell csinálnunk.

Ti viszonylag sokat szerepeltek a médiában a céggel, de mennyi hozzátok hasonló manufaktúra működik ma?

Szerintem viszonylag sok. Ez talán azért is lehet, mert az igazán hatékony technológiák még nem tudtak annyira megerősödni idehaza. Illetve a piac is ilyen. Egyrészt elvárja a nagyon olcsó termékeket, illetve szeretne személyeset is. Ezt a kettősséget látom most keresleti oldalról. Nem látok köztes megoldást. Én nem tudnék jó szériaterméket gyártani, mert nem vennék meg. Azt kérdezné a vásárló, hogy de jó, de szép, nincs is rossz ára, de öt centivel lehetne-e rövidebb, magasabb, más színű. Aki többet áldoz erre, hogy megfizesse a költségeinket, annak egyedit kell gyártani. Ma tíz megrendelésünkből kilenc személyre szabott. Azért, mert erre van kereslet.

Az interjút készítette: Papp Ferenc

Fotó: Ficsor Márton, mandiner.hu

Egy házibulis Facebook csoportban láttam Otakomaiya Balázs posztját, ami egyből felkeltette az érdeklődésemet. Értelmet ugyan csak a korlátozások feloldása után nyer, viszont akkor biztosan rengeteg le fogják tölteni Appstoreból és Play áruházból. Az alábbi interjút a távolság miatt online készítettem Balázzsal, de így is sok érdekes kérdésre kaptam választ.

Egy házibulikkal foglalkozó Facebook csoportban találtam meg az általad készített alkalmazásról szóló posztot némi leírással és screenshotokkal. A Facebook csoport ösztönzött abban, hogy belevágj egy “Project X” nevű házibuli kereső alkalmazás elkészítésébe, vagy hamarabb is tervben volt?

Magán a ProjectX-en már azelőtt elkezdtem dolgozni, hogy tudtam volna a csoport létezéséről. Az eredeti koncepció teljesen máshogy nézett ki, sőt, nem is appként indult. Ahogy felmértem a lehetőségeket, úgy alakult az ötlet, amit végül a csoport inspirált. Végső soron viszont az ezt, és a múltbéli ötleteket átívelő motiváció, mindig is a bulizás iránti vágy volt, ami a vírus ideje alatt kielégítetlen maradt. Miután több ismerőssel és baráttal beszéltem, jöttem rá, hogy ez a hiány minden korombeli fiatalban él.

Van aki támogat benne, vagy teljesen egyszemélyes projekt? Mivel foglalkozol emellett?

Az appot én tervezem, dizájnolom, és fejlesztem. Nincs se befektető, se pályázati pénz, se mentor. Ez hátránynak tűnhet elsőre, de annak köszönhetően, hogy nincs megkötve a kezem külső felek által, és döntéseimnek nincs bürokráciai vonzata, minden elképesztően gyorsan halad. Nem fölösleges prezentációkkal és meetingekkel telik az idő, hanem azzal, hogy ténylegesen készül az app. Egyébként momentán szoftvermérnök vagyok a Booking.com-nál, főállásban. Érdemes megemlíteni, hogy hárman dolgozunk a ProjectX-en, mint startup. A két másik alapító tag (mellesleg jó barátaim), a vállalkozás két másik ágán dolgoznak. Minden a bulizás köré fog épülni, de sajnos nekik a korlátozások végett sok szempontból meg van kötve a kezük.

Hogy haladsz vele most, mikor várható, hogy lehet majd tesztelni? Milyen platformokra fog elkészülni?

Nyárra tervezzük a launch-ot, amint a járványügyi intézkedésekkel nem megyünk szembe. A tesztelést pedig Május végén, legkésőbb Júniusban szeretnénk elkezdeni, első körben az említett Facebook csoport tagjai között. Mind iOS-en, mind Android-on elérhető lesz az alkalmazás, így bárki fogja tudni használni.

Ha vége a vírushelyzetnek, és lehet újra bulikat tartani, szerinted jelenthet biztonsági kockázatot az alkalmazás? Persze a párkeresésre használt Tinderrel szemben is felmerülhet ez a kérdés, viszont ott még is csak forgalmas helyekre lehet találkozót szervezni, így kisebb a kockázata annak, hogy bajba kerüljünk.

Egy párkereső alkalmazásnál is előfordul, hogy nem publikus helyre szerveződik egy találka. Sőt, épp a hetekben jött fel a lakásomra egy úriember, akinek eladtam a használt székemet eBay-en. Sajnos efölött, mint applikáció, kevés hatalmunk van. Cserébe viszont segítünk a lehető legbölcsebb döntést hozni a bulizás minden lépésénél. A főoldalon, ahol látod az összes bulit, legelöl azok a bulik sorakoznak, amelyekre ismerőseid is elmennek. A beépített értékelési és jelentési rendszerünknek hála pedig látod, ki hogyan vélekedett egy adott házigazdától. Végül pedig tippeket, és cikkeket fogunk elhelyezni az appon belül a biztonságos bulizásról. Ez triviálisnak tűnhet, de ha emberek biztonságáról van szó, úgy véljük, kötelező minden utat bejárni.

Pontosan hogyan épül fel az üzleti modell? Ha a magyar piacon működik, tervezel külföldre is terjeszkedni?

Az app ingyenes lesz, ez már tuti. Az is biztos, hogy nem fogjuk teletömni hirdetésekkel. Engem is idegesít, amikor a Facebookot görgetvén látom a hirdetést arról a cipőről, amit fél órája néztem a Playersroom oldalán. Rengeteg ötletünk van, hogy miként lehetne az applikációval pénzt keresni, de óvatosak vagyunk. Nem szeretnénk a bulizók élményét korlátozni az appon, majd így kicsikarni belőlük pénzt. A kulcs az, hogy valódi értéket tudjunk nyújtani nekik a pénzükért. Mivel nincs befektető akinek érdeke, hogy mihamarabb visszanyerje a pénzét, és a kiadásaink is limitáltak, így nem sietünk sehová-e téren.

Ha jól tudom, jelenleg külföldön tartózkodsz, viszont tervezel hazajönni. Van olyan dolog, amit külföldön tanultál meg, és a szoftverfejlesztői tudásodhoz sokat hozzáadott?

Amikor külföldre költöztem, 16 éves voltam. Gimit itthon félbehagytam, remélvén, hogy Angliában magasabb színvonalú oktatásban vehetek részt. Aztán véletlenül belecsöppentem egy programozói állásba - emlékszem, az utolsó pár-ezer forintomat amim volt, arra költöttem, hogy eljussak az interjúra. Villamossal mentem. Három évvel később, most 19 évesen döntöttem úgy, hogy utam haza vezet. Szeretném kipróbálni magam mint vállalkozó. Úgy vélem, különleges pozícióban vagyok a ProjectX megvalósításához. Általában mire az embernek elég pénze, magabiztossága, és szakmai tapasztalata lesz ahhoz, hogy vállalkozzon, már nem a bulizáson jár az esze. Viszont így, hogy ennyire közel vagyok a célközönséghez, sokkal könnyebb felmérni az igényeket.

Számos törekvés van arra, hogy a sikeres magyar startup vállalatok számát növeljék, ugyanakkor még sok tennivaló van ezen a téren. Szerinted hogyan lehetne kihozni többet a hazai startup világból?

Bár sajnos még nem volt lehetőségem beleásni magamat a magyar startupok világába, egy-két észrevételem akad-e téren. Mint vállalkozó, az embernek sokszor ki kell lépnie a komfortzónájából. Én személy szerint szoftvermérnök vagyok, de kellett foglalkozzak social-media oldalakkal, mobil-app dizájnnal, könyveléssel, marketinggel, és még sorolhatnám. A legnagyobb buktató viszont, ami vissza-vissza kacsint időröl időre, azok a különböző jogszabályok (vagy azoknak hiánya), és az ezeket körbeölelő, véget nem érő bürokrácia. Rengeteg alapvető feladatot végtelenül kényes, és hosszadalmas elvégezni. Ezeket kellene digitalizálni, lefordítani az átlag-ember nyelvére, hogy gördülékenyebben menjen a vállalkozás. Tudom, hogy lehet ezt könnyebben, hisz itt Angliában is nekifutottam hasonló feladatoknak, annyi különbséggel, hogy itt tényleg úgy tűnik, hogy tudják: nincs minden kisvállalkozásnak végtelen erőforrása adminisztratív feladatok elvégzésére.

Várhatóan hogyan fog felépülni az alkalmazás, milyen funkciók lesznek benne? Mennyire tervezed szabályozni a felhasználók tevékenységét? Ha valaki olyan tematikus bulit szervez, ami etikailag komolyan kifogásolható, akkor lesz moderáció?

Alapvetően házibulikat lehet majd keresni. Viszont a házibuli, az egy végtelenül szociális esemény. Szeretnénk a bulizókat összekötni. Szeretnénk, hogy meg tudják osztani a bulikban szerzett élményeiket. Hogy ne kelljen attól félni, hogy anya és apa, vagy éppen a jövőbeli munkaadód meg fogja látni miket műveltél részegen. Ezeknek nem az insta storydban van a helye. Ezen pillanatok nálunk, a ProjectX-en fognak otthonra lelni. Ezen felül szeretnénk, hogy a házibuli tartás minél gördülékenyebben menjen. Legyen az privát, vagy publikus buli. Nem lesz többé szükség kaotikus messenger csoportokra. Végül pedig hiszünk abban, hogy nálunk mindenféle bulinak akad helye - az ésszerűség határain belül. Ha picit elburjánzanak az erotikus, vagy éppen más, szenzitív tematikájú bulik, akkor mindenképpen rendszerezni fogjuk őket, hogy csak az lássa, akit tényleg érdekel. Fontos megjegyezni, hogy nem erre van kihegyezve az app.

Utolsó kérdésként egy film címet kell megemlítenem. A Project X bekerült a kedvenc filmied közé, vagy csupán logikai oka van annak, hogy ezt a nevet kapta az app?

Abszolút kedvenc. Legendás film, már vagy nyolcszor láttam, megunhatatlan. Szimbolizálja azt az élményt, amit remélem, az app sokaknak elhoz majd. Szórakozóhely, bár, kocsma akad rengeteg, de igazán király házibuliból kevés van. Márpedig szerintem mind egyet tudunk abban érteni, hogy egy igazán eszméletlen házibulinál nincs jobb. Éppen ezért fogunk mi is, mint ProjectX, app-exkluzív bulikat tartani. Az app launch napján Budapest legnagyobb házibuliját tervezzük megrendezni.

(Kép forrása: hetek.hu) 

Nincsen magyar kultúra magyar zsidó kultúra nélkül. Zsidó magyar honfitársaink nélkül az országunk nem volna az, ami. Kevesebbek lennénk mindannyian.

Nem lenne világhírű, hazánk hírnevét öregbítő turkológusunk, orientalistánk, aki az újkorban elsőként jutott el a török birodalom és Közép-Ázsia országaiba.

Vámbéry Ármin szegény zsidó családból származott, középfokú iskoláit a piaristáknál, majd a soproni evangélikus líceumban járta ki. Báró Eötvös József segítségével jutott el Isztambulba, ahol 1858-ban jelent meg első műve, a német-török és török-német szótár. Bár hároméves korában egyik lába megbénult, gyalog járta be belső Ázsiát, hogy a magyarok nyomait kutassa. 1865–1904 között a Budapesti Tudományegyetemen a keleti nyelvek tanítója, majd tanára lett, és megalapította a világ első turkológiai tanszékét. Külföldön is széles elismerésre talált, művei több idegen nyelven is megjelentek, a Royal Geographical Society is tiszteletbeli tagjául választotta, a brit királyi udvarban is fogadták. Református templomban fogadott hűséget feleségének. Jó barátja volt Arany Jánosnak, szívesen sétáltak együtt a Duna-parton.

Zsidó magyar honfitársaink nélkül nem lenne sem Pick, sem Herz szalámink. A világhíressé vált csemegéket Pick Márknak és Herz Árminnak köszönhetjük.

Pickhez hasonlóan Herz Ármin is terménykereskedő volt, aki 1882-ben hozta létre önálló cégét a budapesti Soroksári úton, s nyomban bejegyeztette "H" betűvel kombinált horgony védjegyét "aszalt szilvát, kolbászt, szalámit és sódart tartalmazó hordóira, ládáira, zsákjaira".
A Herz-szalámi a Pickhez hasonló népszerűségre tett szert, Monarchia-szerte ismerték, és kedvelték a császári udvarban is. Az 1922-től részvénytársaságként működő cég a harmincas években konzervgyártással is foglalkozott. 1949-ben államosították a gyárat, 1994-es privatizációja óta a Pick-csoport tagja.

Édesanyám lázát sem tudta volna gyerekkorában csillapítani a nagyi, ha nem lett volna egy Richter Gedeonunk.

A zsidó származású, világszerte ismert Richter Gedeon korán árvaságra jutott, és saját erejéből lett először gyógyszerészgyakornok, majd gyógyszerész. Több európai városban tanulmányozta a gyógyszergyártást, majd 1907-ben alapította az első magyar gyógyszergyárat. Ő szabadalmaztatta az ugyancsak világhírű Kalmopyrint, valamint a Hyperol fertőtlenítő tablettát. Egyik készítményét, a vérnyomást növelő mellékvese-hormon kivonatát még ma is használják a gyógyászatban.

Richter Gedeont 1944. december 30-án a Dunába lőtték a nyilasok.

Zsidó honfitársaink zsidótörvényekkel történő megbélyegzése, fokozatos jogfosztása, majd a közreműködés a vidéki zsidóság haláltáborokba való deportálásában szégyenfoltja országunk történelmének. Akiket akkor elvittek, azok is mi voltunk. A Holokauszt miatt kevesebbek lettünk.

A magyar zsidóságnak országunk gyarapodásához és hírnevéhez tett óriási hozzájárulásairól sosem szabad megfeledkeznünk. Ma van a Holokauszt magyarországi emléknapja.

Nem lesz olimpia 2020-ban. Majd 2021-ben. Akkor sem lesz. De mégis! Legyen is! Biztosan? Legyen, de nézők nélkül! Úgy mi értelme? Legyen, de csak hazai nézőkkel! Ez amúgy tényleg így is lesz.

Rengeteg találgatás, nehézség és átszervezés után körülbelül 100 nap választ el minket a hivatalosan továbbra is 2020. évi nyári olimpiai játékoknak nevezett esemény kezdetétől. De miért lehet olimpia most ha tavaly elhalasztották, milyen veszteségeket okozott a halasztás, illetve elképzelhető-e egyáltalán az olimpiai számok lezajlása nézők előtt járványhelyzetben? 

Miben más az idei nyár a tavalyinál?

A 2020. évi nyári olimpiai játékok rendezési jogát 2013-ban elnyerő Japán tavaly márciusban olyan helyzetbe került, ahol az esemény egy évvel való elhalasztásán kívül nem sok opciója adódott – különösen azt követően, hogy Ausztrália és Kanada is jelezték, nem vesznek részt az eseményen, ezáltal teremtve egy esetleg kiszállási cunamit az államok részéről. A halasztás persze a sportszempontokon túl jelentős gazdasági veszteséget is jelentett az ország számára, ami a szervezők szerint hozzávetőlegesen 3 milliárd dollár összeg körül mozog.

A 2021-es rendezés azonban egyfajta imázsbeli győzelmet is eredményezhetett volna, ugyanis Japán többször kijelentette, a megrendezésre kerülő olimpia a járvány legyőzésének közös szimbóluma lesz idén nyáron. Ám sajnos nem lesz! 

A járványhelyzet súlyossága fokozódott, hisz ahogy Japánban a 2020 tavaszán erőteljesnek hitt hullámmal – amikor napi 500-700 körüli esetet regisztráltak – szemben idén január elején már közel 8000 beteget azonosítottak egyetlen nap alatt, úgy a világ többi részén is jelentősen megnőtt a fertőzések és halálozások száma, miközben az oltási kampányok tekintetében jelentős eltérések vannak államok között, ahogy globális szinten sem sikerült nagy lépéseket tenni a normalitáshoz való visszatérésben. Felmerülhet tehát a kérdés, hogy mi indokolja a tavalyi halasztást, illetve az idei döntést a rendezés mellett. Értelemszerűen egy újabb halasztás további költségeket és sportkérdéseket vetett volna fel, ám azt is meg kell jegyezni, hogy egyszerűen megváltozott a vírusról alkotott elképzelés többek között a sport világában is.

A 2020-as szezonnyitó ausztrál futamot az utolsó pillanatokban törölték, a szurkolók már a kapuban várták a beléptetést (Fotó forrása: Grand Prix 247)

Emlékszem még a tavaly márciusi történésekre, amikor azt követően törölték a szezonnyitó Forma 1-es ausztrál nagydíjat, hogy a McLaren egyetlen szerelője pozitív tesztet produkált. A néhány hónapos kihagyást követően elinduló szezonban a koronavírus kis túlzással a pilóták negyedén átment – nem egy futamra ugrottak be tehát tesztpilóták –, miközben sikerült olyan protokollt kifejleszteni, ami lehetővé teszi sportrendezvények megszervezését a kockázatok minimalizálása mellett. Hasonló folyamatok zajlottak le a futball világában is, ahol a Forma 1-hez hasonlóan több hónap telt el egyetlen mérkőzés nélkül, míg napjainkban csak a leginkább drasztikus szituációkban halasztanak el meccseket. Ez a fajta átalakulás is hozzájárulhatott ahhoz, hogy Japán kitartson az idei rendezés mellett, még úgy is, hogy bizonyos felmérések szerint a lakosság 80 százaléka szeretné a játékok törlését vagy halasztását.

Mindeközben úgy tűnik, egyetlen nyári olimpiai játék sem került többe a mostaninál, a professzionális és pénzügyi kérdések sokasága mellett pedig egy bizonytalanság újra és újra felmerült az elmúlt időszakban: mi lesz a nézőkkel?

Külföldi szurkolók? Otthonról!

Az esemény központi szereplője persze továbbra is a 206 nemzetet képviselő 11 ezer sportoló lesz, ám mi történik az olimpia lelkével, a szurkolókkal? Az idei évben hosszas találgatások folytak arról, hogy milyen megoldást is lehet találni ezen kérdésre. A korai remény, mely egyfajta mantrává alakult a szervezők részéről, miszerint az olimpia lesz a normalitás első szimbóluma, így a tervek szerint jöhetnek a rajongók, hamar meghiúsult. Nyilvánvalóvá vált, hogy néhány hónapon belül a járványhelyzet nem oldódik meg, így más megoldást kell találni. A kérdés azonban nagyon is komplexnek bizonyult, hisz nem csak az tűnt esélytelennek, hogy nyárig az olimpiára utazni kívánó rajongókat beoltják, hanem az is, hogy a sportolók és a küldöttségek mindenhol megkaphatják az oltást, illetve magában a rendezőországban jelentős léptekben haladjon az oltáskampány. Végül olyan döntés született, hogy a sportolók rendkívül szigorú szabályokat betartva, akár napi tesztelés mellett versenyezhetnek az olimpián, míg más külföldiek nem lesznek jelen. Sem rajongók, sem önkéntesek!

Seiko Hashimoto, a szervezőbizottság elnöke szerint bár a döntés meghozatalával lehetett volna várni akár az utolsó pillanatig is, ám ezzel épp a rajongókat büntették volna, hisz a szállásfoglalásnak, illetve a repülőjegy vásárlásnak időben kell megtörténnie, egy utolsó perces változtatás pedig komoly kellemetlenséget jelentett volna mindenki számára. A külföldi rajongók bejövetelének tiltása nyilvánvalóan újabb veszteség minden tekintetben az olimpia számára, ahogy egy komoly logisztikai feladat is, ugyanis az 5 és fél millió eladott jegyből körülbelül egy millió jegy került értékesítésre külföldön élők körében, így még a visszatérítés sem egyszerű folyamat.

Ezzel párhuzamosan azonban megszülethet bennünk egy újabb gondolat: marad még ott 4 és fél millió értékesített jegy…

Mi lesz a japánokkal?

Az európai példából kiindulva az első válasz az lehetne, hogy természetesen ilyen körülmények között csak zárt kapus sporteseményeket szabad tartani, így az olimpiát is üres lelátók alatt kell rendezni. Ezzel szemben Japánban kicsit másképp működnek a dolgok, mely jelenségnek hosszú cikket szentelt a Japan Times egyik szerkesztője is.

Az országban tavaly júniusban indultak újra a főbb csapatsportok, egy ezen célra kialakított operatív törzs pedig külön szabályokat hozott annak érdekében, hogy legalább a szurkolók egy része jelen lehessen a baseball- és futballmérkőzéseken, mindezt természetesen olyan formában, hogy a járvány ne terjedjen erőteljesebben. A stadionok július 10-én nyithattak ki a nagyközönség előtt azon feltétellel, hogy maximum 50 százalékos kihasználtsággal (vagy 5000 szurkolóval, amelyik a két feltétel közül alacsonyabb) működhetnek, majd a korlátozás 5000 főre vonatkozó szabályát teljesen eltörölték, őszre tehát maradt az 50 százalékos metódus.

Azóta 1611 mérkőzéssel összefüggésben csak 9 fertőzött szurkoló került azonosításra, miközben az olyan tornák során sem alakultak ki gócpontok, ahol például a rajongóknak utazniuk kellett egy adott helyszínre.

Nincs hiány szurkolókból a japán futballmérkőzéseken (Fotó forrása: The Japan Times)

Értelemszerűen a pontos lekövetés hiánya következtében több tünetmentes szurkolóról is szó lehet, viszont a hatóságok alapvetően pozitívan értékelték a publikus sporteseményeket, mondván azok egyetlen alkalommal sem okoztak tömeges megbetegedéseket.

És hogy működnének-e ezek a szabályok máshol? Nagyon kérdéses, ugyanis a létszámkorlát mellett további feltételeket is meghatároztak a szervezők, melyek közül néhány elsőre finoman szólva is megmosolyogtató. Ilyen például, hogy a rajongók nem énekelhettek vagy dobolhattak kedvenc csapataik számára, illetve hogy csak a mérkőzés bizonyos pillanataiban tapsolhattak. Ehhez párosul, hogy a szurkolóknak természetesen maszkot kell hordaniuk (az arcfelismerő kamerák szerint ezt nagyon nagy arányban meg is teszik), illetve figyelmet kell fordítaniuk a távolságtartásra – nem gyűlnek tehát az ultrák szorosan egymás mellett koreográfiát létrehozni és skandálni –, törődve a stadionon belüli élet- és italfogyasztással, továbbá minden olyan szabállyal, amely által a szervezők a járványveszélyt szeretnék csökkenteni.

A japán példa azt mutatja, hogy a rajongók rendkívül fegyelmezetten járnak el és betartják ezen előírásokat, és bár ez jógyakorlat lehet mindenki számára, korántsem biztos hogy működni is fog, azt figyelembe véve, hogy a japán kultúrából és hagyományokból adódóan a lakosság is rendkívül szabálytartó.

Ennek ellenére a próbálkozás nincs halálra ítélve külföldön sem, hisz a japánok egyfajta tudományos kísérletként tekintenek a publikus sporteseményekre a járvány idején. A kísérlet természetesen nem azt takarja, hogy a szervezők szándékosan megnézik, miként is terjed a vírus a szurkolók között, hanem hogy minden részletre figyelmet fordítanak, legyen az a maszkviselés (és annak ellenőrzése), a beléptetés menete, a távolságtartás biztosítása, a büfékben való vásárlás, illetve a mosdók használatának biztonságossá tétele, továbbá a stadionokból való távozás megszervezése. Mindenre azonban nincs ráhatásuk a szervezőknek sem, ami azért is érzékeny téma, mert például a január 4-én tartott japán kupadöntőt követően (ahol amúgy 24 ezer rajongó volt jelen a Nemzeti Olimpiai Stadionban) körülbelül a nézők 35 százaléka döntött amellett, hogy a hazajutás helyett inkább más helyszíneken – például éttermekben, kocsmákban – töltse az időt. Igaz nyitott éttermekben és kocsmákban sokan tartózkodnának akkor is, ha a stadionokba nem engednék be a nézőket, ha pedig az éttermek is zárva lennének, akkor megnövekedhetne a házibulik és különböző privát összejövetelek száma. Mindent kontrollálni tehát gyakorlatilag lehetetlen, viszont továbbra is bizonytalan, hogy melyik felépítés a legmegfelelőbb járványügyi és persze szurkolói szempontból.

Összefoglaló a január 4-én 24 ezer rajongó előtt megtartott döntőről

Az biztos, hogy rendhagyó olimpiára kerül sor az idei évben, ugyanis a külföldi szurkolók hiányában épp a sport diverzitásának öröme vész el számos tekintetben. Attól függetlenül azonban, hogy a szervezők végül miként döntenek a hazai rajongók belépési lehetőségeit illetően, fontos látni, hogy korántsem egyértelmű, merre is billen a mérleg nyelve. Nem biztos tehát, hogy üres lelátók alatt nézhetjük az olimpiai számokat, ahogy az sem feltétlenül egyértelmű, hogy jelen helyzetben nincs megoldás biztonságos sportesemények szervezésére akár nézőkkel.

Kiemelt kép: EPA Photo

Az ismerősi körömben kétféle hozzáállás van a koronavírus elleni oltásokkal kapcsolatban. Van, aki bizalmatlan, és internetes cikkekben keresi a válaszokat és van, akinek

tök mindegy, csak legyek már beoltva és nyissák ki a helyeket.

Mindkét oldalt meg lehet érteni, az elsőt is, hiszen valóban keveset tudunk az oltások hosszú távú hatásairól, viszont a bezártság a mentális egészségünket teszi tropára. Hogy alakul az emberek véleménye a vakcináról és milyen változást tapasztalhattunk az elmúlt hetekben?

Legtöbbünk nem ért az oltásokhoz és hatóanyagaikhoz, így kénytelenek vagyunk hinni a tudósok szavának. Megannyi cikk született már a témában, ezért én nem az orvosi oldaláról szeretném megközelíteni a vakcinákhoz való hozzáállást. Valljuk be: a korábban kapott egyéb oltásainkról sem tudunk sokkal többet ha nem az egészségügyben dolgozunk. Utánaolvasni persze lehet, de a fő mozgatórugója az egésznek a kutatókba és az orvosokba vetett bizalom.

A sok tesztelés, a szakvélemények, a statisztikák, a kutatások mind hozzájárulnak ahhoz, hogy megbízzunk egy adott készítményben. Egyszerű példa, de én például nem vagyok tisztában a kedvenc fájdalomcsillapítóm pontos összetételével és hatóanyagainak hátterével.

Amit tudok, hogy rengeteg munka, tudás és tapasztalat áll mögötte, és valóban elmulasztja a fájdalmat.

Úgy hangzik ez mintha ignoráns lennék, holott nem erről van szó, pusztán ismerem a határaim, tudom, hogy mások szakértelmében jobban bízhatom.

 A mostani járvány során is így vélekedem. Rengeteg igazság és álhír jelent meg a különböző oltóanyagok veszélyeiről, előnyeiről, kockázatairól. Bár valóban van különbség az egyes vakcinák gyártási folyamatai és hatóanyagai között, mindegyik hatásos a még mindig tomboló vírus ellen. Bár sok a kérdőjel, azt biztosra merem mondani, hogy nem egy furfangos chip beültetési tervről van szó. 

Nagyon érdekes az emberek véleményének alakulása a témában. A közeli ismerősi körömből kiindulva eleinte mindenki egy kicsit kételkedett. Kevés idő volt az oltás hosszútávú tesztelésére, nem tudjuk mit fecskendeznek belénk, és a szomszéd Erzsi néni is azt mondta, hogy márpedig ez az egész gyanús. (nyilván) A kezdeti kételkedés azonban átalakulni látszik, hiszen sokan rájöttek: oltás nélkül bizony nem lesz nyitás, nyitás nélkül pedig ez nem élet.

 Az is érdekes dolog, hogy mostanában már

szinte csak a korlátozások lazításával lehet motiválni az embereket,

holott a vírus és az egyes variánsok komoly veszélyt jelentenek. Egyre többet lehet hallani az egyre fiatalabb halálesetekről és a betegségek lefolyása is nagyon durva egyes esetekben. Akinek volt a környezetében komoly tünetekkel rendelkező fertőzött, ő tudja mennyire ijesztő is ez az egész.

A kételkedőkből sokszor lesznek beletörődők, akik rájöttek: ha nem akarnak megbetegedni, és még szeretnének utazni a jövőben, akkor bizony előbb utóbb szükségük lesz az oltásra, így feliratkoznak a listára és elmennek a kijelölt időpontra. Olyat is hallottam, aki két nap leforgása alatt állt át a vakcina ellenesek oldaláról a lelkes kampányolókéra. Ez gyakran fordítva is előfordul, de a tendencia az, hogy egyre többen iratkoznak fel a sorba és mennek el az oltópontokra.

Úgy tűnik

beléptünk a „vakcina hozzáállás” harmadik szakaszába.

A kételkedés és a beletörődés mellett már kezd „menő lenni” az oltás. A közösségi oldalakat ellepték az „oltásos” story-k, és a beszélgetések egyik alap kérdése, hogy: téged mivel oltottak? A Facebook-on már a profilképedre is tehetsz egy filtert mellyel jelezni tudod, hogy te már védett vagy. Ha nem látom a saját szememmel nem hiszem el, de

már egy olyan tesztet is csinált valaki amelyből megtudhatom hozzám melyik vakcina illik. (???)

 A gyors oltási folyamatnak köszönhetően már a fiatalabb korosztályok számára is érkeznek az sms-ek, hogy mehetnek az oltópontra. Bár még mindig rengetegen vannak akik különböző okokból nem jelentkeztek az ingyenes oltásra, úgy tűnik egyre inkább hajlanak az emberek az oltás felé. Nem tudni pontosan, hogy milyen mértékű átoltottságot képes elérni az ország, hiszen az emberekre nem lehet rákényszeríteni a vakcinát. Ami biztos, hogy a védettségi igazolványoknak még fontos szerepe lesz a mindennapokban, és az enyhítések is csak az oltottsági százalékok függvényében történnek majd. 

Jelenleg majdnem 3 millió első adagos beoltottról tudunk, a következő enyhítési hullámot pedig 3-3,5 millió beoltottnál tervezték meglépni. Még nem tudunk biztosat a lazításokról, de a kerthelyiségek és bizonyos ellátó helyek már készülhetnek. A szállodaiparnak és a vendéglátásnak úgy kell ez mint egy falat kenyér, hiszen

akik eddig csőd nélkül megúszták, még egy szezont már biztosan nem bírnának ki.

Az élet minden területére hatással lesz a vakcinával kapcsolatos hozzáállás "trend", egy két hónap múlva meglátjuk mennyire vált be...

 2021-ben ki szeret olvasni? Még kattintani se! A fiatalok a tiktokon vannak, a még fiatalabbak még fel sem telepítik. A változó tartalomfogyasztási szokásokat két lépéssel előzzük: szemlézzük a Mandinert, ami szemléz sok mást, és a türelmetlen fiataloknak elmagyarázzuk, hogy gondolkodniuk se kelljen!

Szolzsenyicin összevont szemöldöke vagyok.

Ők is.

Kelet-KÖZÉP-Európázó Bayer Zsolt vagyok.

Nézném. 

Helyes, a másik kettővel tele a padlás.

A Kárpátok Adornoja kifejti a toleráns intoleranciát.

Stop Asian hate!

Kattintás után: de.

Ma ezt dobta a bohócvilág-generátor.

De akkor ki a magyar Hitler? Sejtésünk van.

Bővebben:

10/10.

Bárhogy rajzolom a venn-diagramot, nem jön ki 10%.

Csak azok az átkozott kisemberek ne akarnának állandóan háborúzni.

Az.

Nagyon elterjedt az a nézőpont, miszerint mivel a járvány kezeléséhez az orvosok és járványügyi szakemberek értenek a legjobban, a járványügyi politika meghatározása során mindenben csak rájuk kell hallgatnunk, az ő véleményüknek kell meghatároznia a további lépéseket. A sajtó, az átlagember, de még politikusok részéről is gyakran hallani ezt a hozzáállást, amely azonban egy nagyon leegyszerűsítő álláspont, és több szempontból is hibás.

Kezdjük azzal, hogy az orvosoknak és egészségügyi szakembereknek – minden érdemüket elismerve – csak a saját területükre, azaz az egészségügyre van valódi, szakmai rálátásuk. Kétségtelenül bárki másnál jobban tisztában vannak azzal, hogy milyen módon korlátozható a legjobban a vírus terjedése, hogyan biztosítható minél több ember egészségének megőrzése vagy gyógyulása, milyen intézkedések mozdítják elő leginkább a védekezést. Erre tekintettel szakmai véleményük elengedhetetlen input a járványpolitikai intézkedések meghozatala során.  Az egészségügyi szakember feladata mindazonáltal a gyógyítás és CSAK a gyógyítás, ezért szakmai javaslataiban, döntéseiben kizárólag ezt a célt tartja szem előtt, hiszen ez a dolga.

Ha első ránézésre nem nyilvánvaló, mi a probléma azzal, ha teljes mértékben az egészségügyi alrendszerből érkező javaslatokra hagyatkozunk, akkor képzeljünk most el egy háborús helyzetet, úgyis gyakran hasonlítják a covid-járványt egy háborúhoz. A hadseregnek külön-külön szervezeti egysége felel a harci cselekményekért, a logisztikáért és a kiképzésért. E szervezeti egységek mindegyikének az, és csakis az a feladata és azért felelős, hogy a saját tevékenységét a lehető leghatékonyabban szervezze meg és végezze: az elsőnek a határ védelme az ellenséges támadásoktól, a másodiknak a hadianyag és ellátmány beszerzése, szétosztása és eljuttatása a harcoló egységeknek, a harmadiknak pedig, hogy minél több új katonát készítsen fel minél jobban a valós harci cselekményekre.

Ezeknek a szervezeti egységeknek mindegyike folyamatosan megpróbál minél több erőforrást igényelni a főparancsnokságtól a saját céljaira, hiszen szeretné a feladatát minél jobban elvégezni.

Könnyen belátható azonban, hogy véges erőforrások esetén – márpedig azok mindig végesek – azok elosztását nem lehet kizárólag az egyik szervezeti egység nézőpontja alapján meghatározni, még extrém helyzetekben sem: például hiába allokálunk mindent a határvédelemre, ha közben a logisztika alulműködése miatt a harcoló egységek rövidesen kifogynak munícióból és élelmiszerből; hasonlóképpen, hiába van rendkívül olajozottan működő logisztikai és utánpótlási gépezetünk, ha az ellenség áttör a határon, és nem lesz már hova kiszállítani mindezt az erőforrást.

Azaz: nem szabad elfelejtenünk, hogy bármilyen adott probléma jelentkezik is éppen a legégetőbben egy társadalomban, az akkor sem minden mástól függetlenül, egy vákuumban létezik, hanem a társadalom működésének összes többi területével összekapcsolódva és egymásra hatva, úgymint a gazdaság működése, az emberek anyagi helyzete és tartalékai, az oktatás, társadalmi feszültségek, satöbbi. Ezekre a kérdésekre pedig az egészségügyi szakemberek nem látnak rá szakértő módon, mivel sem nem erre vannak felkészítve, sem pedig nem ez a feladatuk.

Másrészről, nem elhanyagolható szempont az sem, hogy az egészségügyi szakembereknek nem csak a szaktudása korlátozódik az egészségügyre, hanem a felelőssége is. Nem csak nem lát tehát rá szakmai szemmel, de nem is felelős azért, hogy mi történik pl. a gazdaságban, hány ember megy tönkre, hogyan nő az államadósság, hogyan romlanak az életkörülmények.

Ő azért felel, hogy a lehető legkevesebb ember haljon meg a vírustól, és minden javaslata ezt fogja szolgálni.

A lehető legtovább fogja kérni a lehető legszigorúbb járványügyi intézkedéseket, a maga szempontjából tökéletesen jogosan, mivel a saját feladatának teljesítését ez segíti elő. Hovatovább, az orvost az esküje kötelezi arra, hogy az élet védelmét tartsa szem előtt mindenek felett, így könnyen beláthatjuk, nem lesz olyan, amikor ők ebben a kérdésben bármiféle mérlegelést alkalmaznak.

Éppen ezért, ahogyan a hadsereg működését is a főparancsnokság hangolja össze, úgy az országét is a felelős kormány. A kormány dolga és felelőssége az, hogy a különböző alrendszerekből kapott információkat, szakmai véleményeket figyelembe véve, ám az adott helyzetről holisztikus, minden tényezőt figyelembe mérlegelő alkotva határozza meg a további irányt.

Ezt egyébként már csak azért is érdemes tudatosítani, mert sok esetben maga a kormány próbál meg kibújni a saját felelőssége alól azzal, hogy azt mondja: „a járványügyi kérdésekben az egészségügyi szakemberekre kell hallgatnunk”. Nos, ha ezt is teszi, a felelősség akkor is az övé marad.

A Reaktor Alapítvány és az SDG Alapítvány együttműködésében 2020-ban megvalósult kutatás a fiatalok társadalmilag fontos ügyek melletti kiállását, közélet iránti érdeklődését és a tájékozódásuk csatornáit is vizsgálta. Az eredmények helyenként meglepőek, helyenként viszont pontosan azok, amikre számítana az ember, de még ezeket is furcsa beismerni magunknak.

Módszertan

A kutatás kvalitatív és kvantitatív modulból állt: a kvalitatív kutatási fázis rétegzett interjúi (6 fókuszcsoportos és 12 páros, illetve triád) lehetővé tették az értékekről alkotott vélekedések, attitűdök személyesebb megismerését; a kvantitatív modul eredményei által megismerhetővé vált az átlagos valóság a szélsőértékekkel, a vizsgált témakör tágabb kontextusa. A nagy mintás kutatás 2020. augusztus 7–26. között CAWI-módszerrel online adatfelvétellel készült. A 700 fős mintát a legalsó (15, 16 és 17 éves) korcsoportokban 3 darab 100 fős boost minta egészítette ki. Mindez lehetővé tette, hogy a legfiatalabbak véleményei önállóan is elemezhetővé váljanak.

Mire is jutottak a szakértők?

Véleményelhallgatás: egyéni értékrend és véleményklíma konfliktusa

Kiderült a mérésekből, hogy a vizsgált korosztály a kutatás első felében azokat a fogalmakat, melyek számára kiemelkedően értékesek (család, igazságosság, haza), azokat globális szinten nem érzi megbecsültnek, ez leginkább a hagyomány és a környezetvédelem témakörénél volt kiemelkedően látványos. Ez az adat jelenti többek között azt is, hogy míg a szabadság generációk óta pozitív, az összetartozás érzéséhez szervesen kötődő fogalom, mely csak konkrét megnyilatkozásaiban különbözik az egyének felfogásában, addig a környezetvédelem például, részben a téma újszerűsége, részben a kicsi ráhatás miatt globálisan - a válaszadók szerint – kisebb fontossággal bír.

A megkérdezettek körében tapasztalható volt a véleményelhallgatás jelensége is. Ha ugyanis valaki úgy érzi, hogy a számára fontos értékek mások számára kevésbé fontosak, vagy egyáltalán nem fontosak, akkor azt nem feltétlenül vállalja fel, nem áll ki mellette nyilvánosan, ami végső soron az adott érték tényleges megítélését is kedvezőtlenül befolyásolhatja. A metódus mindkét irányban megvalósult, volt, aki a közösségről alkotott feltételezése miatt lejjebb, volt, aki feljebb pontozta az adott fogalmakat, mint ahogy azt a környezeti behatás figyelembevétele nélkül tette volna.

A közéleti tájékozódás platformjai

A nemzetközi színtéren tapasztaltakhoz hasonlóan a magyar fiatalok is elsősorban az online felületekről tájékozódnak közéleti kérdésekről, ezt igazolja vissza a kvantitatív kutatás is. Az viszont eltérést jelent, hogy a közösségi oldalak jelentősége (57 százalék) a kutatás eredményei szerint még elmarad a weboldalak, hírportálok súlyától (63 százalék).

A különböző társadalmi csoportok tájékozódási szokásai jelentős eltéréseket mutatnak, de a nyitott szemmel járó szemlélő várakozásait jórészt igazolják: a 15 évesek kisebb mértékben (39 százalék) informálódnak hírportálokról, mint közösségi oldalakról (53 százalék), míg a felsőoktatásban tanulók a hírportálokon (69 százalék) és a közösségi oldalakon (63 százalék) egyaránt a legaktívabbak. A családtagoktól való információgyűjtés nem is annyira újszerű, mint inkább elgondolkodtató: a legfiatalabbak számára ez az egyik legjelentősebb csatorna, azaz nagyban befolyásolja a gondolkodásmódjukat a család és a szűkebb közeg véleménye. Emellett a 16–17 évesek és a felsőoktatásban tanulók átlagot meghaladóan (40–41 százalék) adnak barátaik véleményére a közéleti témák megvitatásakor.

A közélet iránti érdeklődés

Elsőként a fiatalok nyitottságára vonatkozóan láthatunk a kutatásban méréseket. A „nagyon foglalkoztat” és az „inkább foglalkoztat” válaszkategóriák összesítésével arra következtethetünk, hogy a fiatalok közéleti kérdések iránti érdeklődése az életkor előrehaladtával nő: a 15 éveseké átlag alatti (22 százalék), a 16 éveseké már az átlagét közelíti (33 százalék). Meglepő, hogy a 17 évesek (40 százalék) és a felsőoktatásban tanulók (41 százalék) jóval átlag feletti érdeklődésükről számoltak be.

A fókuszcsoportos kutatás tapasztalatai rávilágítottak arra, hogy a fiataloknak csupán kisebb hányada érdeklődik mélyebben a közéleti-politikai témák iránt. Mindez alátámasztja a kvantifikált eredményeket is: minden tizedik fiatalt (11 százalék) foglalkoztatnak jelentősebben az őt körülvevő környezet történései.

A társadalmilag fontos ügyek melletti kiállás

Közéletileg számára fontos kérdésért 10-ből 4 fiatal állt már ki valamilyen formában, a vizsgálatban szereplők harmada még nem tett ilyesmit, és 27%-uk nem válaszolt az erre irányuló kérdésre. A vizsgálatból egyértelműen kiderült, hogy a közösségi aktivitás és a társadalmilag fontos ügyek melletti kiállás mozgatórugói a növekvő életkor és a magasabb iskolai végzettség.

Alapvetően az értékrendjük alapján (65 százalék) döntik el a fiatalok, hogy kiállnak-e a számukra fontos ügy mellett vagy sem. A pillanatnyi szimpátia (12 százalék), valamint mások véleménye (3 százalék) kevésbé meghatározó faktorok a saját álláspont kialakításában.

(Kép forrása: vg.hu) 

2018-ban egy építő jellegű folyamat eredményeként Észak-és Dél-Korea a téli olimpiára együtt nevezte játékosait, ami a gyönyörű sportteljesítmények mellett történelmi jelentőségű találkozókat is magával hozott, melyek jelentősége egyértelműen túlmutatott azok sportdiplomáciai fontosságán. Hivatalos:

a nyári játékokon nem folytatódik a hagyomány.

Idén a tokiói olimpiát az ázsiai ország arra hivatkozva hagyja ki, hogy, bár náluk hivatalosan már nincs koronavírusos megbetegedés, ezt az állapotot fenn szeretnék tartani, és nem akarják megkockáztatni a vírus sportolóik általi behozatalát a nemzetközi játékokról. A procedúra nem idegen számukra, 1988-ban a hidegháború alatt sem delegáltak sportolókat az olimpiára. 

A járvány eleje óta nem csak a sportolói mobiltást korlátozták Észak-Koreában, személyautók, buszok, vonatok sem léphetik át a határt (egyik irányba sem), ennek ellenére az egészségügyi szakértők véleménye szerint igen kicsi az esélye annak a hivatalos állaspontnak a koreai vezetés részéről, hogy náluk nincs megbetegedés.

Moon Jea dél-koreai elnöl elmondása szerint

a játékok hiánypótló katalizátorként működnek Észak és Dél között,

ezért volt rendkívüli esemény, amikor az északi sportolókat fogadhatták a téli olimpiai játékokon, bár - európai szemmel - egy igen furcsa társaságnak bonthattak vendégágyat a déliek, ugyanis a delegáció a huszonkét sportoló mellett hézagmentesen átvilágított kormánytisztviselőket, újságírókat is tartalmazott, akik eltörpültek létszámukban a küldöttség másik 230 tagjától, akik "hivatásos éljenzők" voltak, tűpontosan körülhatárolt feladatkörrel.

A diplomáciai kapcsolat meglepően mély gesztusban ért véget, hisz

a küldöttségben volt Kim Jong-un húga is, Kim Yo-jung is,

ami elnézve a családra vonatkozó szigorú szabályokat (például megszemlélve, hogy a nagyvezér felesége mai napig titkos helyre van elrejtve, ha feltételezett gyermeknek adna életet) hihetetlen kitörési pont. Annál is inkább történelmi jelentőségű volt a hölgytag a delegációban, hiszen gyakorlatilag a két ország még háborúban áll egymással, a koreaiak háborúja 1953-ban csak véget ért, de nem zárult le békenyilatkozattal, vagy bármiféle megállapodással.

Bár az amerikai és dél-koreai kapcsolatok megromlását kézenfekvő lenne az olimpiai részvétel lemondásával összekötni, tény, hogy a vírus miatti félelem nem alaptalan az észak-koreai vezetés részéről:

a házigazda japánok vízilabda csapatában lassan alig van egészséges sportoló, a fáklyaünnepség oszakai szakaszát pedig teljesen törölték a kiemelkedő fertőzésszám miatt.

A japánok már országszinten a negyedik hullámot tapossák, jönnek-mennek a mutációk, új törzsek, és az egyéb fantasztikus biosziporkák - lehet, nem csak Észak-Korea hagyja ki a nyári játékokat?

Egyedülálló szülőként nagyon sok mindenben segítségre szorul az ember, az Egyszülős Központ igyekszik könnyebbé tenni az életüket. Miben tudnak segíteni és miben nem a több mint egymillió érintettnek? Ingyenesek-e a szolgáltatásaik, és Budapesten kívül hol vannak még jelen a határokon innen és túl? Nagy Anna, a központ alapítója volt a Reaktor podcast vendége.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Mivel jár egyedülálló szülőnek lenni?

Hirtelen nem is tudom, hogy elegendő-e rendelkezésre álló idő ahhoz, hogy elmondjam azt a hosszú sort, hogy milyen az, amikor az ember egyedül neveli a gyermekét. Automatikusan azt gondoljuk, hogy az a különbség a nem egyedül nevelőkhöz képest, hogy két szülő helyett egy szülő van. Sokkal, de sokkal több a különbség. Amikor valaki egyedül neveli a gyermekét, gyakorlatilag nincs olyan része az életének, amire ez ne hatna ki. Részben a gyerek életére is igaz ez. Nagyon más egy olyan gyermek jelene és jövője, akinek egyetlen szülője van. Ebből a szempontból már egy másodlagos kérdés, hogy miért is van neki egyetlen szülője. Ez a hiány részben a mindennapjaiban, a pszichéjében, a lelkiállapotában, az anyagi lehetőségeiben nagyon fontos különbséget jelent. És nagyon fontos különbséget jelent annak a szülőnek is, aki egyedül van. Onnantól kezdve, hogy hol lakik a család, odáig, hogy milyen munkát tud vállalni, milyenek a munkavállalási lehetőségei, hogy milyenek az anyagi körülményeik, milyenek a társas kapcsolataik. Ezt nagyon hosszan sorolhatnám. Az egyszülősség nem csak egy családi állapot, hanem egy olyan élethelyzet, amiben gyakorlatilag az élet minden területét egy kicsit újra kell építeni.

Hány érintett család van? 

Körülbelül háromszázezer olyan család van, ahol vagy csak az apuka, vagy csak az anyuka nevel. Ez több mint félmillió gyereket jelent. Valahol nyolc- és kilencszázezer között van azoknak az embereknek a száma, akik akár gyerekként, akár szülőként élnek egyszülős családban. Az érintettek száma már egy sokkal nagyobb tömeg. Hiszen az egyszülős családok életében érintettek azok, akik különélő szülőként (jó esetben) kapcsolódnak a családokhoz. Érintettek azok, akik a család többi tagjaként kapcsolódnak. Például egy nagyszülőnek egészen más a feladata, a kapcsolódása egy családhoz akkor, hogyha hiányzik az egyik szülő. Nagyon gyakran kvázi egy másik szülő szerepét kell betöltenie. De azt gondolom, hogy ugyanígy érintettek azok, akik már felnőttek, de egyszülős családban nőttek fel. Az ő kapcsolódásuk ehhez a témához egy egész életre kihat.

Ha mindenkit beleszámolunk, akkor bizony itt több millió ember van, aki valamilyen formában érintett.

Milyen arányban nevelnek egyedül gyermeket férfiak és nők?

Közel kilencven százaléka ezeknek a szülőknek anyuka. De mivel nagyon nagy számokról beszélünk, a maradék tíz-tizenkét százalék is negyvenezer apukát jelent. Nagyon sokan vannak ők is. És itt nem csak a szülőkre kell gondolni. Nagyon sok olyan nagyszülő van, aki egyedül neveli az unokáját, ahol a szülők bármilyen oknál fogva kiestek a képből. De van olyan családunk is, ahol a dédszülő neveli egyedül a dédunokáját. Úgyhogy egy nagyon sokszínű és heterogén csapat a miénk.

Az egyedül maradt szülő mennyire tudja átvenni a másik szülő szerepét?

Ez benne van az első öt kérdésben, amit az ember feltesz, amikor egyedül marad. Megkérdezi magától, hogy hogyan lesz egyszerre apukája és anyukája a gyereknek. Részben az ember nem lehet anyukája és apukája is. A szülő vagy csak az anyuka, vagy csak az apuka. De egy csomó olyan funkció, feladat átkerül a szülőhöz, amit lehet, hogy nem szívesen csinál vagy amire nem is gondolt, hogy egyszer majd csinálnia kell. Az, hogy az ember megtanul reluxát szerelni nőként, mert vagy megcsinálja vagy nem működik, akkor az egy olyan feladat, amit egyszerűen fel kell vállalni. Láttunk apukákat is, akik tanulták, hogy hogyan kell befonni a kislányuk haját. Bizony, át kell venniük jó néhány feladatot, ami eredetileg nem hozzájuk tartozott.

El tud látni egy ember két szülőnyi munkát?

Muszáj neki. Vannak helyzetek, amikor nem az a kérdés, hogy meg tudom-e csinálni, hanem hogy van-e más választásom. Amikor valaki egyedül nevel, akkor nincs más választása. A gyereknek pont ugyanazok a szükségletei, igényei, legyen akárhány szülője. A gyereknek ugyanúgy ennie kell, iskolába kell járnia, játszani és tanulni kell vele, pláne a mostani időszakban. A gyereknek pont ugyanazt kell vagy kellene megkapnia, mintha két szülője lenne. Úgyhogy ilyenkor nem is az a kérdés, hogy meg tudjuk-e csinálni. Hanem van ez a feladat, menni kell és csinálni.

Meg vannak bélyegezve az egyedül nevelő szülők?

Nagyon sok szülő számol be arról, hogy valamilyen formában találkozik ezzel a fajta stigmatizálással. Aki egyedülálló szülő, ő valószínűleg valamit rosszul csinált, valamit elrontott, valamire nem volt alkalmas, lehet hallani olykor. Például ezeknek a családoknak az izolációjához ez elég gyakran hozzájárul. Előfordul egyedülálló szülőket kevésbé szívesen hívnak meg olyan programokra, amikre korábban, amikor még volt társuk, még szívesen meghívták. Ennek nagyon sok oka lehet, de bizony az izoláció egy nagyon nagy probléma az egyedül nevelő szülőknél. És a stigmatizáció sem ritka.

Sokszor nem is merik ezt felvállalni?

Előfordul. Többször találkoztam olyannal, ahol nem tudta a környezet, például a gyerek osztálytársai, vagy a gyerek osztálytársainak szülei, hogy elváltak a családban. Egyszer egy anyuka azt mondta, hogy ugye nem gondolom, hogy erről beszélni fog. Akkor már két vagy három éve külön éltek. Sokszor nehéz ezt bevallani. Ez elég furcsán hangozhat, de bizony tapasztalunk ilyet. Van, hogy tényleg hosszú idő után derül ki a környezet számára, hogy nem külföldön dolgozik csak az apuka, hanem ők már effektíve elváltak. De valahogyan ők ezt nem mondják ki. Nagyon nehéz bevallani, nem csak a környezetnek, hanem talán saját maguknak is, ha egy házasság már nem csak de facto, hanem de jure sem működik.

Milyen veszélyeknek vannak még kitéve hatványozottan?

Az elszegényedés mindenképpen egy nagyon fontos veszély. Két bevétel helyett egy lesz egy családban úgy, hogy a költségek igazából nem csökkennek, vagy nagyon kis mértékében. Hiszen egy lakást fenntartani pont ugyanannyiba kerül, a gyerekek költségei semmit nem változnak. Az igazi, nagy alapköltségek továbbra is ott maradnak a családban. A bevétel pedig általában a felére, vagy kevesebb mint a felére csökken. Ez egy nagyon komoly életszínvonal-romlást is jelent. Elvileg ott van a válás utáni tartásdíj, ami valamennyire segíthet vagy segíthetne, de nagyon sok gyerekhez ez soha nem érkezik meg. A gyerekek körülbelül negyede nem kapja meg azt a tartásdíjat, amit neki egyébként megítélt a bíróság. Amikor az egyszülős családok elszegényedéséről beszélünk, akkor ennek is elég komoly szerepe van benne.

A kormányzati támogatásoktól mennyire esik el, aki egyedül neveli a gyermekét?

Azok a kedvezmények, amiket a családok kaphatnak most, az egyszülős családok számára is elérhetőek. Nagyon fontos, hogy az egyszülős családok is tudják, hogy ha például lakásvásárlásban vagy lakásfelújításban gondolkodnak vagy az adókedvezményekről beszélünk, ezek mind olyan támogatások, amik az egyszülős családoknak is elérhetőek. Nagyon fontos, hogy ez ki legyen mondva. Én azért elég sokszor megkaptam az elmúlt jó néhány évben, hogy szerintem mi családok vagyunk-e egyáltalán. Persze, hogy családok vagyunk, mi mások lennénk?

Ki kérdezi meg?

Sok mindenki megkérdezte már, hogy egyébként mi családnak tartjuk-e magunkat vagy mi csak egy háztartás vagyunk. Természetesen mi nem csak egy háztartás vagyunk, hiszen ahol szülők gyereket nevelnek, az egy család. Nagyon fontos, hogy ki legyen mondva, mint ahogyan ki is van mondva, hogy amikor családtámogatásokról beszélünk, akkor az egyszülős családok is benne vannak ebben a körben. Ennek a deklarálása is egy nagyon fontos dolog.

Hogyan érintette a járványhelyzet a családokat?

Nagyon rosszul. Amikor azt látjuk, hogy a két szülővel élő családok is egyre fáradtabbak, egyre nehezebben tudják vinni a terheket. A bezártság pszichés terhét, a gyakorlati terhét annak, hogy a gyerekkel tanulni kell. Napi huszonnégy órában otthon vannak a gyerekek, foglalkozni, játszani kell velük, készülni kell az óráikra. Emellett persze dolgozni kell, kell vinni az életet. El lehet képzelni, hogy milyen az, amikor nem kettő, hanem egyetlen egy szülő csinálja ezt az egészet. Az egyszülős családban egyébként is két ember helyett dolgozik az az egy szál szülő. Most nem kettő, hanem nem tudom, hogy hány ember helyett kell dolgozniuk. Hiszen a tanárnői, a tanítónői, az óvónői és sok más szerepet is játszani kell. Nagyon fáradtak ezek a szülők. És nem csak fáradtak, hanem néha tényleg azt látom, hogy az energiáik végén vannak. Nem csak fizikailag, hanem mentálisan is.

Honnan kaphatnak segítséget?

Ez mindig egy nagyon fontos kérdés. Azt gondolom, hogy attól a hálótól, ami egy ember vagy egy család körül kiépül. A család hálója, a barátok hálója. Az a hálózat, amit az ember kiépít maga körül, hogy ha elromlik például a porszívó, akkor tudja, hogy hova menjen. Ha valamire szüksége van, akkor tudja, hogy hova nyúljon. Senkinek nincsen akkora szüksége ezekre a hálókra és erre a megtartó közegre, mint az egyszülős családoknak. Ahol szerencséjük van, ott vannak például nagyszülők, akik most már újra részei lehetnek az életnek. Az megint egy külön nehézség volt, hogy egy éve nem lehettek. Ahol szerencséjük van a családoknak, ott vannak családtagok és barátok. De nem minden családnál ez a helyzet. Vannak olyan családok, ahol fizikailag egyetlen egy szál szülő áll magában és próbálja vinni ezt az egészet. ott jön például az Egyszülős Központ. Hiszen a közösség az, ami egy ilyen nehéz helyzetben az embernek erőt tud adni. Amikor már nincs honnan saját magunkból erőt találni és már nincsen elég erőnk, hogy a saját hajunknál fogva kihúzzuk magunkat a nehézségből, akkor csak egy olyan támogató közeg tud segíteni, ahol meg lehet osztani ezeket a nehézségeket. Ahol azt lehet mondani, hogy én már nem bírom.

Kell valaki, aki azt mondja, hogy „én is így voltam a múlt héten, tudod, mit csináltam?”. És néha csak pont ez a mondat hiányzik, hogy az ember újra gurulni tudjon.

2018-ban nyílt meg Budapesten az Egyszülős Központ. Talán riporteri túlzás, de érkeznek olyanok hozzátok, akiknek ti vagytok az utolsó mentsvára?

Azt gondolom, hogy ez még csak nem is riporteri túlzás. Tényleg találkozunk nagyon sok olyan helyzettel, amikor már nincs hova továbbmenni. A mostani helyzetben azt látjuk, hogy ez néha a fizikai értelemben is igaz. Amikor azt írja nekünk egy család, egy szülő, hogy egyszerűen nem tudja, jövő héten miből vesznek ennivalót, akkor tényleg nem tud már hova fordulni. Szerencsére ilyenkor tudunk segíteni. Az elmúlt egy évben több mint tizenkét tonna élelmiszert juttattunk el adományként a családokhoz. Nagyon sok olyan visszajelzés jött, hogy ez megmentette őket a következő két-három hétre. Néha valóban ez a helyzet. De néha pedig valóban annyira rossz mentális helyzetbe kerül egy szülő, hogy úgy érzi, nincs tovább és nem tudja, hogyan tovább. Ilyenkor nagyon jó tudni, hogy van egy hely, ahová be lehet menni, ahol lehet segítséget kérni, ahol vannak más szülők, ahol van egy pszichológus, olyan szakemberek, akik segíteni tudnak. ott vagyunk mi, akik segíteni tudunk. 

Ez a fajta „tartozom valahová” érzés néha tényleg életmentő.

Hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a problémával?

Én magam is egyedül neveltem a fiamat. Magam is megéltem azt, amikor ott álltam és úgy éreztem, hogy a világ legesleges-legutolsó és legesleges-legelhagyatottabb szülője vagyok. És fogalmam sincs, hogy mi lesz a gyerekemmel, fogalmam sincs, hogy mi lesz velem, és fogalmam sincs, hogy egyáltalán fel lehet-e rendesen nevelni egy gyereket egyedül. Ez egy nagyon magányos és nagyon szomorú állapot tud lenni akkor, amikor történik az emberrel. De igenis van kiút. Ez nem egy fátum. Az nem az ember végzete, hogy egyedül nevel. Ez egy élethelyzet, egy érzet, ami meg tud szűnni és javulni tud. De nagyon fontos, hogy ehhez kapjon kapaszkodókat. Akkor tud valaki valóban egészséges gyereket nevelni, ha ő eléggé meg tudja magát erősíteni. Ha ő képes arra, hogy ott lehessen a gyerekének. Úgyhogy amikor arról beszélünk, hogy hogyan lehet segíteni ezeket a családokat, akkor részben természetesen közvetlenül lehet a gyerekeket is. A szülőket is lehet közvetlenül, de amikor őket segítjük, azzal a gyerekeket is segítjük.

Ez prevenció is.

Ez mindenképpen prevenció. Nagyon fontos, hogy ez a félmillió gyerek, amikor felnő, ne szegénységre, rossz kapcsolatokra, pszichés nehézségekre legyen ítélve. Mert ez egyszerűen csak nem fair. Semelyik gyereknek nem jár, hogy tízévesen eldőljön, milyen lesz a felnőttkora. Ha most tudunk segíteni ezeknek a családoknak, akkor annak a több mint félmillió gyereknek is segítünk, aki majd amikor mi öregek leszünk vinni fogják azokat a dolgokat, amiket most mi viszünk.

Hogyan néz ki a központ fizikailag?

Egy gyönyörű hely. Most már tizenhatodik éve, hogy létrejött az Egyszülős Alapítvány. Tizenhat éve mondtam először, hogy kell egy olyan központ, egy olyan hely, ahová be lehet jönni az egyszülősöknek. Soha nem gondoltam, hogy ennyire gyönyörű lesz. Már abban sem voltam biztos, hogy meg fog valósulni. Akkor nagyon álomszerűnek tűnt, mert szinte senki sem beszélt az egyszülős családokról. Amikor elmentem TV- vagy rádióműsorokba úgy néztek rám, mintha valami szégyenletes dologról mesélnék. Ráadásul még azt is mondtam, hogy én csinálom. Nem is értették. Tehát álomszerű volt, hogy egyáltalán létrejöhet egy egyszülős központ. És ehhez képest is valami csodálatosan szép hely lett. Amikor belép az ember, egy olyan közösségi térbe lép, ami gyakorlatilag egy kávézó. Ahol lehet kávézni, lehet egy kicsit relaxálni. De van, aki egyszerűen csak bejön, leül és pihen egy kicsit. Mert pont csak az hiányzik neki, hogy tíz percet szusszanhasson. Természetesen van egy gyerekjátszóházunk, hiszen akárki jön hozzánk, mondjuk egy programra, fontos, hogy legyen hová tennie a gyereket. Egyszülősként ez egy sarkalatos kérdés. Van egy olyan rész, amit közösségi irodaként is tudnak használni. Lehet dolgozni, lehet tanulni. Van egy kis tárgyaló része. Ha valaki például kezdő vállalkozóként vagy bármilyen munkaügyben szeretne találkozni, akkor ott le lehet ülni, lehet dolgozni. Kis irodák vannak benne, ahol különböző konzultációkat tartunk. De az egész teret össze lehet nyitni hatalmas programoknak. Vannak gyerekprogramok, konferenciák, felnőttprogramok. Úgyhogy ez egy nagyon sokarcú, nagyon sokszínű hely. És egyszerűen csak jó ott lenni. Aki bejön hozzánk, valahogy mindig azt mondja, hogy nagyon jó az érzete az egésznek. Mi ott vagyunk most már 2018 óta, és még mindig nagyon jó oda belépni pár év után is.

Részben már kitértünk rá, de konkrétan milyen területeken tudtok segíteni?

Az elmúlt lassan három évben több mint hetvenféle szolgáltatásunk volt. Úgyhogy nagyon sok dolog van, amit csinálunk. Alapvetően hat nagy terület van, amivel foglalkozunk. Az első maga a krízisintervenció. Ez valamilyenfajta segítség a krízisben. Adott élethelyzettől függ, hogy kinek mit jelent a segítség. Valakinek jogi, valakinek pszichológusi, gyermekpszichológusi segítségre van szüksége. De van, akinek élelmiszerre, ruhára vagy tanszerre. Ez a fajta segítség akkor kell, amikor hirtelen megáll az élet és tovább kell lökni. A másik nagy terület a munkavállalás, hiszen az egyszülős családokban nincs olyan, hogy valaki most egy kicsit nem dolgozik. Muszáj dolgozni, mert másképp nem tud működni a család. Itt nem csak tanácsadásról és workshopokról van szó, hanem arról is, hogy konkrétan segítünk elhelyezkedni. Több mint százhúsz szülő volt az elmúlt másfél évben, akinek munkát is sikerült találni. Ezek nagyon fontos gyakorlati segítségek. A harmadik terület pont a közösséghez kapcsolódik. Olyan programok, rendezvények vannak, ahol felnőtt közösségben tudnak ezek a szülők találkozni. Ez sok minden lehet. A jógától kezdve, az élményfestésen keresztül egészen csak addig, hogy leülnek és beszélgetnek egymással különböző csoportokban. Most például van egy apacsoportunk, aminek nagyon örülök, mert az apukákat általában nehezebb szóra bírni ilyen értelemben. A negyedik ilyen terület a gyerekekhez kapcsolódik. Ők a főszereplői ennek az egésznek. Mindenféle gyerekprogram, táborok, nyaralások, korrepetálások, babaprogramok. Egészen a picitől mindenféle korosztálynak.

Ingyen?

Minden ingyenes nálunk. Tavaly voltak olyan napközis táboraink, ahol kértünk pénzt. Ott egy hét volt ezerötszáz forint. Inkább egy szimbolikus összeg volt. De, aki nagyon nem tudta kifizetni, annál eltekintettünk az ezerötszáz forinttól. Vannak olyan programjaink, ez legyen az ötödik terület, ami a szülőségről szól. Abban segít, hogy hogyan tudunk jó szülők maradni akkor is, ha egyedül maradunk. A hatodik terület, amit már említettél, a prevenció. Van családterápia, mediáció. De vannak olyan programjaink, amik a mozaikcsaládoknak szólnak. Amikor a két egyszülős családból lesz egy harmadik mozaikcsalád, az szintén nem egy könnyű élethelyzet. Egy kicsit nehezebb, mint egy normál házasság. Ezért is fontos, hogy ezek a családok kapjanak segítséget.

A mozaikcsalád is hordozza az egyszülősség jellemzőit?

Ez egy érdekes dolog, mert igen is, meg nem is. Az embernek már jó pár gyakorlati feladatot már nem egyedül kell megoldania. A reluxaszerelést vagy a hajfonást például már nem feltétlenül neki kell megcsinálnia. De vérszerinti szülőnek lenni egészen más döntési helyzeteket, másfajta felelősséget hordoz. Ezek egy szakszóval intakt két biológiai szülős családban máshogyan jelennek meg. Vannak dolgok, amik megmaradnak egy mozaikcsaládban az egyszülősségből.

A munkavállalást hogyan segítitek?

Van olyan segítség, ami abban segít, hogy hogyan kell megírni az önéletrajzot, hogyan kell felkészülni egy interjúra. Amikor arra volt szükség, angol nyelvi felkészítőt, társalgást tartottunk. Valakinek például pszichológiai segítségre van szüksége, neki javaslunk egy coach-ot vagy pszichológust, ha nincsen még olyan lelki állapotban, hogy ezt jól végig tudja vinni. Továbbá részei vagyunk a nemzetközi Incorpora Programnak. Itt konkrétan rengeteg céggel vagyunk kapcsolatban és amikor valahol üresedés van, összekötjük a hozzánk bejelentkező munkakeresőket az adódó munkalehetőségekkel. Az, hogy több mint százhúsz szülő talált munkát másfél év alatt, azt jelenti, hogy százhúsz családnak kicsit könnyebb lett az élete.

Kissé úgy hangzik, mintha olyan hely lenne, ahová bemegyek és minden problémámra megoldást kapok.

Bárcsak olyan lenne! Sajnos ez nem így van. Vannak olyan dolgok, amikben nagyon-nagyon nehezen tudunk segíteni vagy egyáltalán nem. Ilyen például a lakhatás. Azoknál a családoknál, ahol van lehetőség például a CSOK-ot vagy a lakásfelújítási támogatást igénybe venni, vagy ahol egyáltalán van lehetőség az önálló otthonra, jóval könnyebb a helyzet, mint azokban a családokban, ahol már az albérlet is nehézséget okoz. Amikor azt mondom, hogy az elszegényedés nagy probléma az egyszülősöknél, az azt jelenti, hogy az egyszülős családok több mint fele szegény. Náluk nagyon gyakran az a probléma, hogy hogyan tudnak albérletet találni, hogyan tudnak bekerülni egy anyaotthonba, hogyan tudok meghúzódni egy átmeneti helyen addig, amíg egy kicsit rendeződnek a dolgok. Nekik nagyon nehezen tudunk segítséget nyújtani. Mindig egyedi módon próbálunk segíteni, de sajnos nem mindig sikerül. Nagyon-nagyon örülnék, ha mindig mindent meg tudnánk oldani, de mi csak egy civil szervezet vagyunk, úgyhogy a saját kereteinken belül kell működnünk. De azt nagyon fontosnak gondolom, hogy ha valami gond van egy egyszülős családban, akkor nekünk az biztos, hogy feladat. Nekünk azzal dolgunk van. Nem mondhatjuk azt, hogy nekünk ehhez semmi közünk, és csak azzal foglalkozunk, hogy egy csoportba be tudjon ülni. Gyakorlatilag azért is volt itt az elmúlt három évben ilyen sokféle programunk, mert ha bejön a szülőktől valamilyen igény, valamilyen megkeresés, akkor arra mi azonnal elkezdünk valahogyan reagálni. Elkezdjük megnézni, hogy tudunk-e vele valamit csinálni. Ha igen, akkor mit, hogyan tudjuk ezt megoldani. Ha van rá lehetőségünk, akkor megyünk és csináljuk. Az egyik ilyen nagy terület a sérült gyereket egyedül nevelő szülők és a sérült gyereket nevelő egyszülős családok. Amikor megnyitott a központ, nem voltak speciális programjaink nekik. Menet közben derült ki, hogy ők mennyivel nehezebb helyzetben vannak, mint egy átlagos egyszülős család. Gyakorlatilag most már több olyan programunk is van, ami kifejezetten nekik szól.

Mekkora stáb tudja működtetni a központot?

Tizenketten dolgozunk bent a központban, de több mint nyolcvan olyan önkéntesünk van, akik ezek közül a programok közül nagyon sokat visznek. Ha ezt összeadjuk, már majdnem százan vagyunk. Ami elég nagy, lassan középvállalat leszünk. Nagyon fontos, hogy ennyi önkéntes van. Soha nem szoktunk önkénteseket toborozni. Az önkéntesek valahogy mindig megérzik azt, amikor szükség van rájuk és jönnek, hozzák a tudásukat, a figyelmüket. Ezt tényleg nagyon jó dolog megélni.

Olyan családok kerestek már meg titeket, ahol két szülő van ugyan, de segítségre szorultak?

Igen. Vannak olyan családok, ahol felmerült például a válás kérdése. Nem ritkán eljönnek hozzánk, hogy részben ezt hogyan vezényeljék le, hogyan mondják el a gyereknek, hogyan készüljenek fel erre az élethelyzetre, mi lenne a gyerek szempontjából a legjobb megoldás. Ebben a fázisban már meg szoktak minket keresni. Ők nem egyszülősök, de azt gondolom, nagyon fontos, hogy segítséget nyújtsunk nekik. Hiszen az, hogy majd milyen lesz az ő egyszülős életük, az leginkább attól függ, hogy milyen a mostani kétszülős életük.

Mi a legfontosabb, amit kínáltok?

Talán a legfontosabb három dolog, amit kínálunk, részben a segítség és támogatás, ha ez lehet egy szó. A másik a közösség, a harmadik pedig talán a láthatóság. Van háromszázezer család az országban, de soha nem beszélünk róluk. Soha nem vesszük észre, hogy ők ott vannak. Ez nagyon beszédes. Miért ilyen láthatatlanok ezek a családok, miért nem tudunk róluk? Miért nem tudjuk azt, még ha a szomszédjaink is, hogy mi a problémájuk, milyen gondokkal küzdenek, mivel tudnánk segíteni nekik? Ennek a láthatóságnak a folyamatos erősítése egy olyan dolog, ami legalább olyan fontos, mint az első kettő. Ha egy olyan társadalomban élnek, ahol észreveszik őket, gondolnak rájuk, gondoskodnak róluk, akkor az mindenképpen egy jobb életminőséget is jelent. Vannak élethelyzetek, amikor egész egyszerűen nem tudnak külső segítség nélkül egyről a kettőre jutni. Amikor az embernek azt mondják, hogy emeljen fel egy száz kilós ládát, nem fogja tudni felemelni, bármilyen okos, ügyes. Azért van neki két füle, mert két ember tudja csak felemelni. Az egyszülősségben is vannak feladatok, amiket az ember úgy visz, mintha ott sem lennének. Megoldja, csinálja, viszi tovább. De néha vannak helyzetek, amikor fizikailag nem lehet. Akkor bizony muszáj segítséget kérni. Ami nem egy könnyű dolog. Azt hiszem, hogy segítséget kérni mindig nehéz.  

Nyílt már vidéki központ is?

Van tizenegy olyan város, ahol vannak közösségeink, klubjaink. Ami nem azt jelenti, hogy egy ugyanilyen intézmény épült, de valóban van egy közösség. Nem csak Magyarországon van ilyen, Erdélyben két klubunk van, Csíkszeredán és Székelyudvarhelyen. Nagyon szeretnénk, hogy legalább minden megyében legyen egy ilyen egyszülős közösség. Azt is nagyon szeretnénk, ha az összes környező magyarlakta közösségekben is létre tudna jönni egy egyszülős központ vagy klub. Hiszen vannak dolgok, amiket lehet kérni és meg is lehet kapni messziről is. Amikor az ember elmegy táborozni, akkor mindegy, hogy Budapestről indul vagy Békéscsabáról. Online tanácsadásra is be lehet jelentkezni bárhonnan. De amikor arról van szó, hogy odamenne valakihez, hogy menjenek el együtt a hétvégén, mert olyan jó lenne kicsit közösségben lenni, azt csak helyben lehet megoldani. Azt gondolom, hogy ezeknek a közösségeknek ez a legnagyobb ereje.

Az interjút készítette: Papp Ferenc

Portréfotó: Földházi Árpád, mandiner.hu