Reaktor

Már egy ideje töprengek azon...

Már egy ideje töprengek azon, hogy mikor lesz az embereknek végleg elege a tömény „érzékenyítésből”, ami a Netflix, HBO, Hollywood háromszöget jellemzi.

Szinte minden sorozatban vagy filmben kötelezően megjelenik legalább egy LMBTI szereplő, a társadalmi igazságosság, vagy a rasszizmus elleni harc.

Szerencsémre nem éltem az államszocializmus tombolása idején, de gondolom, akkoriban lehetett hasonlóan „ideológiailag elkötelezett” alkotásokban gyönyörködni, mint manapság. 

Jó hír viszont, - számomra mindenképpen -, hogy benyomásaim alapján megjelentek erre a jelenségre a válaszfilmek. Nemrég tudatosult bennem, hogy az utóbbi években egyre több olyan amerikai filmet láttam, amelyekben a szereplők szarkasztikusan kikacsintanak a nézőre, viccet csinálva az egyre terhesebb és képmutatóbb politikai korrektségből. Ráadásul ezeknek a filmeknek a többsége jó pár éve született, ami azt mutatja, hogy már egy ideje besokalltak a filmkészítők is a „groupthink”-től, és a bátrabbak ellenállnak a véleményem szerint igen veszélyes attitűdnek, amit így lehet megfogalmazni:

vegyük magunkat és a világot halálosan komolyan, semmi esetre se csináljunk viccet bizonyos szent tehén dolgokból, hacsak azok nem a hagyományos házassággal, vagy a keresztény vallással függnek össze, mert azokat bátran ki lehet figurázni.   

Most a teljesség igénye nélkül felsorolok néhány példát a „visszacsapásra.” 

A legelső ilyen példa, amire emlékszem, a 2013-as A búra alatt című sorozat, amelyben a Totál szívásból is ismert zseniális Dean Norrisnak, aki Big Jimet játssza a filmben, eltűnik a kutyája, és együtt keresik az egyik női szereplővel, kinek nevét elfeledtem. Big Jim megkérdezi a nőtől, miért nem hívogatja hangosabban a kutyát, mire azt feleli, hogy fél, a kutya megijedne. Erre Dean Norris így válaszol: „Miért ijedne meg? Nem liberális!”
Ez a mondat mostanra már szállóigévé vált családi és baráti köreimben. 

Aztán jött A préri urai (Hell or High Water) 2016-ban, amelyben Jeff Bridges játsza az öreg texasi rangert, aki beosztottjával, az indián származású Albertóval folyamatosan humorizál, néha meglehetősen durván, de garantáltan idegesítően. A folyamatos csipkelődés és heccelés mögött persze igazi bajtársiasság áll, és a két ember kapcsolata alapvetően szeretetteljes. Alberto indiánsága ebben a filmben adottság, nem automatikus jópont, vagy áldozati szerep. Egy másik random felbukkanó, de fontos szereplő, egy komancs indián is lakonikusan és keserűen jegyzi meg az egyik fehér főszereplőnek, hogy ő már nem a préri ura, hanem a nagy semmi ura, és kihívóan odaveti, a komancs azt jelenti, „örökre ellenségek.”  Mire a fehér szereplő, a két bankrabló testvér egyike azt mondja, akkor ő is komancs. Ugyanolyan kitaszított, ugyanolyan az egész világgal haragban és perben álló, mint az indián – nem a bőrszín teszi az embert ugyanis, üzeni a dialógus.    

Eklatáns példa szerintem a 2018-as Kegyetlen zsaruk is. Mel Gibson és Vince Vaughn két, a munkájába belefáradt zsarut játszik, akik nagyon megunták már, hogy nem elég, hogy alulfizetik őket, miközben a bőrüket viszik vásárra, hanem még meg is hurcolják őket egy erőszakosra sikerült akció miatt, amit egy „jóindulatú” szomszéd videóra vett. Persze detektívjeink húzzák a rövidebbet, hiába egy drogdílert és a nőjét fülelték le, ráadásul még azt is rájuk akarják sütni, hogy fajgyűlölők, mivel az elkövetők latino származásúak voltak. Mikor a főnökük rapporta hívja őket, és figyelmezteti hőseinket, milyen veszélyes is manapság, ha rájuk sütik a rasszizmus bélyegét, a Vince Vaugh által játszott detektív csak annyit mond: „Én nem vagyok rasszista.  Feketén iszom a kávém.” 

A True Detective 2019-es harmadik évadában már közvetlenül reflektálnak a mai identitáspolitikai klímára, ami az USA-ban eluralkodott. A már idős, fekete bőrű detektív, akit Maheshala Ali játszik, interjút ad egy testvérpár eltűnésével kapcsolatos, évtizedeken át tartó kudarcos nyomozásról egy fehér bőrű riporternőnek.  Egy ponton az újságírónő megkérdezi, hogy tapasztalt-e rendszerszintű rasszizmust a rendőrségnél töltött évek során, és szerepet játszott-e a bőrszíne miatti diszkrimináció abban, ahogy a karrierje alakult. A nyugdíjas detektív, és szintén fekete bőrű, szintén rendőr fia enyhe döbbenettel néznek össze „hogy jön ez ide?” tekintettel, mivel ennek a dimenziónak az égvilágon semmi köze nem volt az ügyhöz, mire a fiatal nő kínos magyarázkodásba kezd. Biztosan nem szerzett magának jó pontokat ez az epizód a társadalmi igazságosság, „woke” harcosainál.     

A valóságos emberek, akik nem papírmasé figurák, nem méricskélik folyton a szavaikat. A valóságos emberek, mondta egyszer Kurt Vonnegut is, durván beszélnek.

A valóságos embereket nem érdeklik az ideológiák, és viselkedésüket nagyon egyszerű, de egyben egyetemes dolgok vezérlik – például az amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten gyakorlata. Felesleges őket, minket az élcsapatnak folyton megpróbálni megnevelni, és nem is szeretjük. Szerintem erre, többek között azért is, mivel a pénz nagy úr, Hollywood és a streamline szolgáltatók is rájöttek, és így megszületnek a nekünk, politikailag inkorrekteknek szóló mozik is.     

This image has an empty alt attribute; its file name is mini2.gif

Tapasztaltátok már, hogy a társadalmi érzékenyítés minden fronton, így már a filmvilágban is teret nyert? Zavar benneteket, vagy annyira természetessé vált, hogy a polkorrekt fősodor mentén készülnek a mozifilmek, hogy már észre sem veszitek?

Reaktor

Facebook

Friss topikok

süti beállítások módosítása