Reaktor

Pakisztán és Szaúd-Arábia bejelentették, hogy kölcsönös védelmi megállapodást írtak alá. Noha a teljes szöveg nem nyilvános, az tudott, hogy a nemzetközi szerződés tartalmaz egy, a NATO 5. cikkéhez hasonló kölcsönös védelmi záradékot.

Pakisztán védelmi minisztere megerősítette, hogy a megállapodás értelmében Pakisztánnak – amely a világ kilenc nukleáris fegyverrel rendelkező állama közé tartozik –szükség esetén nukleáris védelmet kell nyújtania Szaúd-Arábiának, ami egy példátlan lépés. Ez az első alkalom, hogy Pakisztán kiterjeszti nukleáris védelmi ernyőjét egy másik országra.

Ebben a cikkben tehát a szaúdi–pakisztáni kapcsolatokra és arra fogunk koncentrálni, hogy ez az új megállapodás milyen változásokat hozhat a régióban.

Pakisztán miniszterelnöke, Shehbaz Sharif (balra) és Szaúd-Arábia koronahercege, Mohammed bin Salman, Kép forrása: The Hindu

Háttér

A szaúdi–pakisztáni kapcsolatok történetét három nagy fejezetre tudjuk osztani.

Az első szakasz 1947-től, Pakisztán függetlenné válásától egészen a 2000-es évek végéig tartott. Ebben az időszakban a két ország kapcsolata nagyon szoros volt. Mivel mindkettő egy muszlim többségű, az Egyesült Államokkal szövetséges ország volt, természetesen szoros barátság alakult ki közöttük.

Gazdasági szempontból Pakisztán erősen függ az importtól, és a gazdaságát az instabilitás jellemzi, állandóan olajimportra és devizahitelekre szorult – amit Szaúd-Arábia biztosított neki. Ezzel szemben a szaúdiaknak, akiknek több olajdollárjuk volt, mint amennyit a gazdaság fel tudott szívni, a növekedéshez olcsó munkaerőre volt szüksége – ami pedig Pakisztánnak állt rendelkezésére.

Pakisztáni vendégmunkások Szaúd-Arábiában, Kép forrása: Arab News PK

A biztonságpolitika terén Szaúd-Arábia mindig különféle fenyegetésekkel szembesült, viszont sosem rendelkezett igazán nagy hadsereggel, míg Pakisztán katonailag messze a súlyán felül teljesített. A szaúdi–pakisztáni védelmi együttműködés igazán az 1967-es arab–izraeli háború után erősödött meg. Még abban az évben biztonsági egyezményt kötöttek, amelynek eredményeként több ezer pakisztáni katona kezdett állomásozni Szaúd-Arábiában. Szaúd-Arábia pedig pénzügyi támogatást nyújtott Pakisztánnak az 1971-es indiai–pakisztáni háború idején, míg Pakisztán a szaúdiak és más arab országok oldalára állt az 1973-as háborúban.

Kép forrása: Arab News Pakistan

A két ország kapcsolata a ’80-as években még szorosabbá vált: közösen léptek fel az iráni forradalommal és a szovjetek afganisztáni invázióval szemben. Még ennél is jelentősebb volt azonban a szaúdi belső válság 1979-ben, amikor iszlamista fegyveresek elfoglalták a mekkai mecsetet, és a királyi család elleni felkelésre szólítottak fel. Pakisztán tanácsadókat küldött a szaúdi erők megsegítésére a mecset visszafoglalásában, majd a ’80-as években tízezrével állomásoztatott csapatokat Szaúd-Arábiában a stabilitás helyreállítása végett. Pakisztán támogatása meghozta eredményét: 1998-ban, miután Pakisztán végrehajtotta az első nukleáris kísérleti robbantásait, Szaúd-Arábia azon kevés ország közé tartozott, amely nyíltan kiállt mellette, gazdasági segítséget és ingyen olajat biztosítva számára.

Második fejezet

A kapcsolat második fejezetében, a 2000-es évek végén és a 2010-es évek elején azonban a kétoldalú kapcsolatok romlani kezdtek. Az első feszültségek 2008-ban jelentkeztek, amikor a populista Pakisztáni Néppárt hatalomra került, amely nem volt annyira elkötelezett a régi szövetségesei iránt. 2013-ban a Pakisztáni Muszlim Liga visszaszerezte a hatalmat, viszont őket is korlátozta a parlament, amely 2015-ben megszavazta, hogy Pakisztán ne nyújtson katonai támogatást Szaúd-Arábiának a jemeni beavatkozás idején. Néhány évvel később Pakisztán megtagadta a részvételt a Szaúd-Arábia vezette gazdasági és diplomáciai blokádban Katar ellen, nagyrészt azért, mert Katar időközben Pakisztán egyik legnagyobb földgázszállítójává vált.

Imran Khan pakisztáni miniszterelnök 2018-as megválasztása lehetőséget kínált az újrakezdésre. Khan ugyanis eredetileg nagyon közel állt a pakisztáni katonai vezetéshez, amely hagyományosan Szaúd-Arábia-párti volt. Kezdetben úgy tűnt, fordulat következik be. 2018 végén Szaúd-Arábia ismét kisegítette Pakisztánt egy 6 milliárd dollár értékű hitellel.

Imran Khan volt pakisztáni miniszterelnök, Kép forrása: insaf.pk

A kapcsolatok 2019 végén ismét romlani kezdtek, miután India visszavonta a Kasmír felett gyakorolt különleges jogállást. Ez Pakisztánban óriási felháborodást keltett, Szaúd-Arábia reakciója viszont visszafogott volt, részben azért, mert a 2000-es és 2010-es évek során jó kapcsolatokat épített ki Indiával. Eközben Khan lépéseket tett az Iránnal való kapcsolatok normalizálására, akik a szaúdiak ellenfelei. Khan közeledett Törökországhoz is, és egy Pakisztán által vezetett alternatívát próbált létrehozni a Szaúd-Arábia vezette Iszlám Konferencia Szervezetével szemben. Szaúd-Arábia válaszként azzal fenyegetőzött, hogy visszavonja a kölcsönt, aminek hatására Pakisztán hirtelen lemondta a tervezett csúcstalálkozót.

A következő években a kapcsolatok feszültnek, de stabilnak bizonyultak. Pakisztán nyilvánvaló gazdasági függősége Szaúd-Arábiától elég erős visszatartó erőnek bizonyult ahhoz, hogy Khan ne kockáztasson további feszültségeket.

Harmadik fejezet

Az elmúlt egy évben azonban – amit a kapcsolat harmadik fejezetének nevezhetünk – a viszony ismét virágzásnak indult, és ennek csúcspontja a múlt héten bejelentett védelmi megállapodás. Ennek oka nagyrészt az, hogy a szaúdi–pakisztáni kapcsolat alaplogikája – Szaúd-Arábia gazdasági támogatást nyújt, Pakisztán biztonsági támogatást ad – érvényesült. Pakisztán a járvány óta tartó, elhúzódó gazdasági válságban van, így minden lehetséges gazdasági támogatásra szüksége van. Szaúd-Arábiának pedig új biztonsági garanciákra van szüksége: az Egyesült Államok, amely évtizedeken át fő biztonsági partnere volt, egyértelművé tette, hogy vissza ki akar vonulni a Közel-Keletről, és a jelenlegi amerikai adminisztráció láthatóan képtelen vagy nem hajlandó megfékezni Izraelt, amely gyakorlatilag minden szomszédját megtámadta.

Kép forrása: All Arab News

Az új egyezmény szó szerint néhány nappal az izraeli katari csapások után jött létre. Ez egyértelmű üzenet más arab országoknak: még egy amerikai szövetség sem elég ahhoz, hogy megvédjen az izraeli agresszióval szemben, ezért új, az Egyesült Államoktól független biztonsági struktúrákat kell kialakítaniuk, amelyek képesek elrettenteni Izraelt.

A kapcsolatot az is segíti, hogy Szaúd-Arábia nemrégiben közeledni kezdett Iránhoz – hasonlóan ahhoz a folyamathoz, amelyet Pakisztán Imran Khan idején indított el. Hogy a hátteret jobban értsük: a szaúdi–iráni kapcsolatok már néhány éve fokozatosan stabilizálódnak, de a közeledés az elmúlt hónapokban felgyorsult, vélhetően az Izraellel kapcsolatos aggodalmak miatt. MBS és az iráni elnök Katarban találkozott, ahol állítólag egy „izraeli elrettentésre képes iszlám szövetség” ötlete is felmerült.

Egy nappal később Irán legfelsőbb nemzetbiztonsági tanácsának titkára Rijádba utazott, ami arra utal, hogy Szaúd-Arábia fontolgatja az elképzelést. A legizgalmasabb kérdés most az, hogy az új megállapodás csupán a szaúdi–pakisztáni kétoldalú kapcsolatok fellendülését tükrözi-e, vagy egy szélesebb, több muszlim országot összefogó szövetség kezdete, amelyet az izraeli túlhatalom miatt érzett aggodalom kovácsolhat össze.

Bár elsőre talán túlzónak tűnhet, pénteken Pakisztán védelmi minisztere kijelentette, hogy a paktumot és a pakisztáni nukleáris védőernyőt ki is lehetne terjeszteni – sőt, állítólag felvetette egy „arab iszlám NATO” létrehozásának gondolatát, amely nem állna távol a hét eleji katari találkozón Irán által javasolt elképzeléstől.

Az elmúlt hónapokban Bosznia-Hercegovina alkotmányos válságba sodródott, amelynek középpontjában Milorad Dodik, a szerb többségű Republika Srpska nacionalista vezetője áll. Röviden összefoglalva: Dodik nem hajlandó elfogadni a boszniai bíróságok döntését, amely szerint le kellene mondania az elnöki tisztségről. Ehelyett most egy nem kötelező erejű népszavazásra készül, ahol a polgárok véleményét kérdezné meg az ítéletről. Ez a lépés újabb politikai válságba taszíthatja az országot, és ismét felerősítheti a félelmeket, hogy megszűnhet a törékeny állam.

Ebben a cikkben Bosznia alkotmányos válságának okaira keressük a választ.

Ahhoz, hogy megértsük a mostani helyzetet, vissza kell menni az időben 30 évet, amikor létrejött a mai Bosznia kormányzati rendszere. Ezt az 1995-ös daytoni békemegállapodás fektette le, így vetve véget az országot sújtó véres polgárháborúnak. A Daytoni Egyezmény rendkívül decentralizált államot hozott létre, két etnikai entitással: a szerbek által dominált Republika Srpskával és a bosnyákokból és horvátokból álló Föderációval. Az ország kormányzati rendszere többszintű és rendkívül összetett. A Föderáció kantonokra és egy szövetségi szintre tagolódik, míg a két entitást közösen köti össze több központi intézmény: az Alkotmánybíróság, a háromtagú rotációs államelnökség, valamint a kétkamarás parlament.

Daytoni megállapodás, 1995. Kép forrása: Publishwall

A rendkívül összetett kormányzati struktúra mellett politikai konszenzus ritkán alakul ki, ugyanis egyik nacionalista párt sem elégedett a neki jutó képviselettel. A horvátok alulreprezentáltnak érzik magukat, a szerbeket zavarja, hogy Boszniához kötődnek, a bosnyákok pedig – bár ők alkotják a többséget – a másik két nemzetiség nélkül nem tud döntést hozni. A Dayton által lefektetett alkotmány célja eredetileg az lett volna, hogy idővel etnikai vonalakon túl is szélesebb állampolgári jogokat biztosítson választási reformokon keresztül. Ez azonban soha nem valósult meg, így az ország megrekedt egy olyan status quóban, amely bebetonozza a politikai elit hatalmát, és tág teret ad a korrupciónak és a klientúraépítésnek.

Bosznia-Hercegovina felépítése Dayton után. Kép forrása: Balkan Insight

A helyzetet tovább bonyolítja az úgynevezett főképviselő intézménye. Ő egy ENSZ által kinevezett külföldi tisztviselő, akinek szinte korlátlan hatalma van a daytoni megállapodás végrehajtásának felügyeletében. Ez a tisztség rendkívül ellentmondásos, hiszen sok boszniai polgár nem ért egyet azzal, hogy egy külső hatalmi szereplő mondja ki a végső szót az ország ügyeiben.

A jelenlegi főképviselő, Christian Schmidt különösen vitatott személy két okból is. Egyrészt azért, mert kinevezését az ENSZ Biztonsági Tanácsának két állandó tagja, Kína és Oroszország nem támogatta, másrészt pedig azért, mert 2022 októberében széles körű felháborodást váltott ki, amikor a választások kellős közepén módosította az ország választási rendszerét. Schmidt régóta éles konfliktusban áll Milorad Dodikkal, aki 2010 és 2018 között töltötte be a Republika Srpska elnöki posztját, majd 2022-ben ismét megválasztották. Dodik évek óta azzal vádolja Schmidtet és az állami szintű boszniai intézményeket, hogy igazságtalanul célozzák az etnikai szerbeket és aláássák a Republika Srpska autonómiáját. Bosznia-Hercegovinát rendszeresen „bukott államként” emlegeti, és többször is fenyegetőzött elszakadással – emiatt az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság szankciókat vezetett be ellene.

Christian Schmidt főképviselő. Kép forrása: Balkan Insight

A helyzet 2023-ban eszkalálódott, amikor Dodik utasítására a Republika Srpska Nemzetgyűlése elfogadott egy törvényt, amely kimondta, hogy a főképviselő döntéseit nem kell végrehajtani, és nem is kerülhetnek be az entitás alkotmányába. Schmidt azonnal megsemmisítette a törvényt, amit Dodik figyelmen kívül hagyott, és kijelentette, hogy az Alkotmánybíróságnak többé nincs joghatósága az ország szerb területén, majd rendeletben kihirdette a jogszabályt. Válaszul Schmidt módosította Bosznia-Hercegovina büntető törvénykönyvét, amely szerint a főképviselő döntéseinek semmibe vétele bűncselekménynek minősül. Amikor Dodik ismét megtagadta az együttműködést, az ügyészség vádat emelt ellene.

A helyzet augusztusban érte el a tetőpontját, amikor Dodikot bűnösnek találták Schmidt döntéseinek tudatos semmibevételében, és hat évre eltiltották az elnöki tisztség betöltésétől. A bíróság elfogadta Dodik kérvényét, hogy börtönbüntetés helyett 18 000 eurós pénzbírságot fizethessen, ugyanakkor a Központi Választási Bizottság megfosztotta őt elnöki mandátumától, és kimondta, hogy hat éven át nem indulhat semmilyen választáson.

Dodik azonban megtagadta a lemondást, és kijelentette, hogy ellenáll a határozatnak. Így továbbra is a Republika Srpska de facto vezetőjeként tevékenykedik, ami politikai és alkotmányos válságot robbantott ki az entitásban. A saját táborán belüli nyomás sem segített helyzetén: amikor a miniszterelnök lemondott, Dodik egyszerűen törvénytelenül kinevezett egy új kormányfőt. A Központi Választási Bizottság erre november 23-ra előrehozott választást írt ki a Republika Srpskában, hogy pótolják Dodikot, ő viszont válaszul október 25-re népszavazást kezdeményezett arról, elfogadják-e a polgárok az ő eltávolítását a hivatalából. A parlament ezt jóvá is hagyta.

Noha Dodik nem egy népszerű vezető a Republika Srpskában, (sokan szélhámosnak tartják, aki árt a szerb érdekeknek Bosznia-Hercegovinában) nagy valószínűséggel megnyeri a népszavazást, még akkor is, ha kevés szerb megy el szavazni.

Mi történik, ha Dodik megnyeri a népszavazást?

Ahogy említettem, a népszavazásnak nincs jogi kötőereje. A referendum nem kötelező érvényű, így az Alkotmánybíróság egyszerűen figyelmen kívül hagyhatja az eredményeket. Politikai szempontból azonban a helyzet sokkal érdekesebb, mivel a novemberi választás kimenetele teljesen bizonytalan. Ha a szerbek bojkottálják a voksolást és novemberben egy párhuzamos „elnököt” választanak, az tovább mélyítheti az alkotmányos válságot. Dodik pedig már kilátásba helyezett egy újabb népszavazást a Republika Srpska függetlenségéről, amennyiben az első referendumon erős politikai felhatalmazást kap – ez pedig Bosznia-Hercegovina széteséséhez vezethet.

Egyelőre azonban az államalakulat széteséséről szóló jóslatok túlzónak tűnnek, hiszen ezzel Dodik már rengetegszer fenyegetőzött, de sosem váltotta be az ígéretét. Sokan politikai blöffnek tartják a jelenlegi tevékenységét, amelynek célja a feszültségkeltés és a figyelem elterelése más, kényes ügyekről – például a korrupciós vádakról. Ráadásul Dodik nemzetközi támogatottsága csökken. Noha nagy reményeket fűzött Donald Trumphoz, és keményen lobbizott Washingtonban – még ásványkincseket is felajánlott az amerikaiaknak –, politikai áttörést nem tudott elérni.

Kép forrása: Balkan Insight

Moszkva sem nyújt valódi támaszt. Bár Oroszország a Nyugatot okolja a szerb vezetők elleni eljárások miatt, októberben nem voltak hajlandók Dodik kérésére az ENSZ Biztonsági Tanácsában napirendre tűzni a főképviselő hivatalának megszüntetését.

Dodiknak tehát nincs meg sem a politikai tőkéje, sem a katonai ereje ahhoz, hogy ténylegesen kiharcolja a függetlenedést – különösen NATO-védelmi garanciák mellett. Már most is komoly nyomás nehezedik rá: a Nyugat szankciókat vezetett be destabilizációs törekvései miatt, politikai hátországa megrendült, és egy újabb korrupciós ügy is indult ellene, ezúttal a szénbányászati koncessziókkal kapcsolatban.

Mindezek alapján egyre valószínűbb, hogy Dodik novemberben kénytelen lesz távozni. Ugyanakkor, egy olyan politikai túlélő esetében, mint ő, soha semmi sem zárható ki teljesen.

Pénteken és szombaton Csehország az urnákhoz járult, hogy megválassza következő kormányát. Noha borítékolható volt, hogy a választáson az ANO, az Andrej Babiš által vezetett fő ellenzéki párt fog győzni, még a nemzetközi sajtót is meglepte az általuk populistaként jellemzett politikus győzelmének mértéke.

Mi ment félre az előző cseh kormány számára, hogy ekkora vereséget szenvedtek? Hogyan alakultak a választási eredmények? Mit jelent az ANO sikere Csehország és az Európai Unió számára?

Kép forrása: PBS

Háttér

Babiš politikai irányvonalát nehéz pontosan meghatározni — nem helyezhető el egyértelműen a bal–jobb tengely. Bizonyos kérdésekben inkább baloldalinak számít, és korábban a liberális Renew Europe pártcsaládhoz tartozott az Európai Parlamentben. Első kormányzása idején több, névleg baloldali intézkedést is bevezetett, például és növelte a szociális kiadásokat és a közszféra béreit. Választási programjában szintén találhatók baloldali hangvételű ígéretek: a nyugdíjkorhatár 65 évben való leszállítása, a megfizethető lakhatás biztosítása, illetve több támogatás a családosoknak.

Kép forrása: Wikipedia

Az ANO azonban több olyan politikát is magáévá tett, amelyeket általában inkább a jobboldalhoz szokás kötni. A párt EU-szkeptikus, általában ellenzi a bevándorlást, valamint a „zöld” politikákat is — különösen azokat, amelyek miatt a cseh háztartások energiakiadásai növekednének.

Mindenesetre az biztos, hogy az ANO az elmúlt években a jobboldal felé tolódott, amit jól mutat például az is, hogy Babiš 2023-ban felszólalt a budapesti CPAC konferencián, és tavaly társalapítója volt a jobboldali Patriots for Europe (Hazafiak Európáért) nevű európai pártszövetségnek Orbán Viktorral együtt. Ebben a pártcsaládban található többek között Geert Wilders holland Szabadságpártja és Marine Le Pen francia Nemzeti Tömörülése is.

Belpolitika

A COVID-járvány utóhatásai különösen súlyosak voltak Csehországban. Az országban hosszúak voltak a lezárások, és világszinten is Csehországban volt az egyik legmagasabb a halálozási ráta. Ezt követően az ANO elvesztette a 2021-es választást az újonnan alakult SPOLU koalícióval szemben, amelyet Petr Fiala, brnói politikatudós professzor vezetett. Az újonnan megalakult jobbközép koalíció három pártból állt: a konzervatív ODS, a kereszténydemokrata KDU-ČSL, valamint a liberális–konzervatív TOP09. A SPOLU 2021-ben a szavazatok 28%-át szerezte meg, míg az ANO 27%-ot, és ezután a SPOLU kormányt alakított még két kisebb párttal: a liberális Polgármesterek és Függetlenek (STAN) pártjával, illetve a progresszív Kalózpárttal (Pirates).

Kép forrása: Wikipedia

A SPOLU és Fiala számára az európai helyzet szinte azonnal rosszra fordult, amint hivatalba léptek. A kormány az európai energiaválság csúcspontján lépett hivatalba, és azonnal a magyar rezsicsökkentéshez hasonló politikát vezettek be, és az árkülönbséget végső soron az államnak kellett megfizetnie — ami több száz milliárd cseh koronájába került az adófizetőknek. Csehország fiskális pozíciói egyébként sem voltak már ezt megelőzően sem kedvezőek a korábbi Babiš kormány által elfogadott adócsökkentés miatt. Az energiaintézkedések és a növekvő védelmi kiadások miatt a kormány kénytelen volt a megszorításokat bevezetni:

Mindez egy olyan időszakban történt, amikor az infláció miatt drámaian csökkent az életszínvonal, és Csehországban estek a legnagyobb mértékben a reálbérek az egész OECD-n belül.

Az egyébként sem könnyű helyzetet tovább rontotta kormány ellentmondásos kommunikációs stratégiája, valamint Petr Fiala személyes makacssága, amellyel következetesen állította, hogy az országban minden rendben van. A miniszterelnök és a kormány rendkívül népszerűtlen lett alig pár hónap alatt. A közvélemény-kutatások szerint Fiala volt Európa legnépszerűtlenebb kormányfője, egyes felmérések azt mutatták, hogy a választók mindössze 16%-a elégedett a munkájával. Nem meglepő tehát, hogy a SPOLU támogatottsága rohamosan csökkenni kezdett, és a felmérések szerint az elmúlt két évben csak néha haladta meg a 20%-ot.

Kép forrása: vlada.gov.cz

Ezzel szemben az ANO, amely 2021-ben még szintén egy nagyon elutasított pártként távozott a hatalomból, visszaerősödött — 2022 vége óta stabilan 30% körül mozog a támogatottsága.

Bár Babiš elvesztette a 2023-as elnökválasztást Petr Pavel tábornokkal szemben, ez főként annak volt köszönhető, hogy Pavelt független jelöltként egy pártokon átfogó választói koalíció segítette hatalomba.

Csehország arányos választási rendszert alkalmaz, ám az 5%-os bejutási küszöb miatt valamennyire mégis a nagyobb pártoknak kedvez. Ennek köszönhetően az ANO 80 mandátumot szerzett a 200 fős képviselőházban, míg a SPOLU csak 52-t. Ez azt jelenti, hogy koalíciós kényszer áll fenn, az ANO-nak a kisebb pártok támogatására is szüksége lesz a törvényhozásban, de ha az előző ciklus tapasztalataiból indulunk ki, Babiš pártja továbbra is a cseh politika meghatározó ereje marad — akár formális koalíció nélkül is, egy kisebbségi kormány irányításával.

Kép forrása: Wikipedia

Mi történik ezután?

Az ANO-ra szavazó mintegy 2 millió cseh szavazó abban reménykedik, hogy az Babišék újra beindítják a gazdasági növekedést, ahogy az az első ciklusukban történt. Bár Babiš kormányzása alatt sokan aggódtak a korrupció és az antidemokratikus hatalomgyakorlása miatt, azt nehéz lenne tagadni, hogy a gazdaság jobban teljesített akkoriban. Babiš azzal kampányolt, hogy „az országot úgy vezeti majd, mint egy vállalatot”, és ez sok cseh ténylegesen érezte a pénztárcáján. Az ANO kormányzása idején, 2017 és 2021 között, amikor kisebbségi kormányként irányították az országot, a GDP-növekedés átlagosan 4% volt, ami nagyjából megfelelt a régió többi gazdaságának, viszont a járvány idején a legtöbb európai országnál súlyosabb recessziót szenvedett el (ez volt az egyik fő oka annak, hogy Babišt 2021-ben leváltották).

Az Európai Unió számára viszont más a tét. Brüsszelben attól tartanak, hogy Babiš meggyengíti az uniós egységet. Noha az ANO 2022 elején még támogatta a katonai segítségnyújtást, már júniusban Babiš a katonai támogatás leállítását követelte, mondván, hogy „Ukrajna teljes orosz megszállásának megakadályozása” már sikerült, így most béketárgyalásokra van szükség. A 2023-as elnökválasztáson pedig Babiš a békét támogató jelöltként próbálta magát pozicionálni, Pavel tábornokot pedig háborúpártinak állította be. Az idei választási programban az ANO már csak annyit ír, hogy „támogatja a diplomáciai lépéseket a háború befejezése érdekében”, azonban Babiš korábban egyértelműen ellenezte Ukrajna uniós csatlakozását, amelyet 2024-ben „teljes katasztrófának” nevezett.

A 2023. október 7-i Hamász-támadás óta Izrael és a palesztin szervezet között kibontakozó háború a modern közel-keleti történelem egyik legpusztítóbb fegyveres konfliktusává vált. A Hamász mintegy 1200 izraelit ölt meg és több százat ejtett túszul, amire Izrael minden korábbinál brutálisabb hadjárattal válaszolt. Az ENSZ és a palesztin egészségügyi hatóságok szerint 2025 szeptemberéig több mint 66 ezer palesztin vesztette életét, köztük rengeteg nő és gyermek. Gáza romokban áll, az éhezés és a járványok mindennapossá váltak.

Donald Trump béketervébenek egyszerre szeretné rendezni a konfliktust, a túszkérdést, Gáza jövőbeli kormányzását és a térség biztonsági kihívásait.

A Fehér Ház által publikált dokumentum húsz pontba sűrítve sorolja fel a rendezési javaslatot. Az első és legfontosabb: a háború azonnali befejezése. Amint Izrael és Hamász nyilvánosan elfogadja a tervet, minden katonai művelet megszűnik, a hadvonalak befagynak, és megkezdődhet a túszok, illetve a foglyok szabadon bocsátása.

A tervezet szerint 72 órán belül Hamásznak át kell adnia minden élő és elhunyt izraeli túszt. Cserébe Izrael több mint 1900 palesztin foglyot engedne szabadon, köztük életfogytiglanosokat, valamint azokat, akiket a 2023. október 7-i támadás után tartóztattak le. Emellett minden izraeli holttestért tizenöt palesztin áldozat földi maradványát adná át.

A jövőre nézve a dokumentum világosan kimondja: Hamász semmilyen formában nem vehet részt Gáza kormányzásában. Az irányítást egy „technokrata, apolitikus palesztin bizottság” venné át, nemzetközi felügyelet alatt. A „Békebizottság” nevű új szervezet élén maga Trump állna, és olyan tagok segítenék, mint Tony Blair volt brit miniszterelnök. Feladatuk az újjáépítés finanszírozása, valamint egy modern közigazgatás kialakítása lenne.

A gazdasági részek legalább annyira hangsúlyosak, mint a biztonságiak. A terv különleges gazdasági övezet létrehozását ígéri, külföldi befektetők bevonásával, az infrastruktúra helyreállításával, munkahelyteremtéssel. Trump ígérete szerint „Gázát a remény és fejlődés szimbólumává” alakítanák, ahol senkit sem kényszerítenek távozásra, és a szabad mozgás biztosított lenne.

A béketerv 20 pontja:

1. Gáza deradikalizált, terrormentes övezetté válik, amely többé nem fenyegeti szomszédait.
2. A háború azonnali lezárása, amint mindkét fél elfogadja a megállapodást.
3. Izraeli csapatok visszavonulása az egyeztetett vonalig, előkészítve a túszok szabadon bocsátását.
4. Minden katonai művelet felfüggesztése (légicsapások, tüzérségi támadások), a frontvonalak befagyasztásával a teljes kivonulásig.
5. 72 órán belül minden túsz visszaadása: élők és elhunytak egyaránt.
6. Izrael 250 életfogytos rabot, valamint 1700, 2023. október 7. után letartóztatott palesztint szabadít ki, köztük nőket és gyermekeket.
7. Minden izraeli túsz holttestéért 15 palesztin áldozat maradványát adja át Izrael.
8. Hamász tagjai, akik elkötelezik magukat a békés együttélés mellett és leadják fegyvereiket, amnesztiát kapnak.
9. Azok a Hamász-tagok, akik távozni szeretnének Gázából, biztonságos kijutást kapnak más fogadó országokba.
10. A békefolyamat azonnal megnyitja Gáza előtt a teljes humanitárius segélyezést: élelmiszer, víz, elektromosság, kórházak és infrastruktúra helyreállítása.
11. Az ENSZ, a Vörös Félhold és más nemzetközi szervezetek akadálytalanul juttathatják be a segélyt, a Rafah-határátkelő megnyitásával.
12. Ideiglenes technokrata palesztin bizottság veszi át a kormányzást Gázában, amely a közszolgáltatásokat biztosítja.
13. Ezt a testületet a „Békebizottság” felügyeli, amelyet Donald Trump vezet, tagjai között nemzetközi vezetőkkel (pl. Tony Blair).
14. A bizottság feladata Gáza újjáépítésének finanszírozása és modern közigazgatás kialakítása, a Palesztin Hatóság reformjáig.
15. Trump gazdasági fejlesztési terve: nemzetközi szakértők és befektetők építenék újjá Gázát, munkahelyeket és modern infrastruktúrát hozva létre.
16. Különleges gazdasági övezet jönne létre, kedvezményes vámtarifákkal és kereskedelmi hozzáféréssel.
17. Senkit sem kényszerítenének elhagyni Gázát, de aki akar, szabadon távozhat és visszatérhet.
18. Hamász és más fegyveres szervezetek semmilyen formában nem vehetnek részt Gáza kormányzásában.
19. Nemzetközi Stabilizációs Erő (ISF) települ Gázába, amely kiképzi és támogatja a palesztin rendőrséget, valamint együttműködik Izraellel és Egyiptommal a határvédelemben.
20. Izrael nem fogja megszállni vagy annektálni Gázát: fokozatosan átadja a területet az ISF-nek, végül csak egy biztonsági peremzónát tart fenn, amíg a terület teljesen stabilizálódik.

Izraeli vélemény

Benjamin Netanjáhú miniszterelnök nyíltan támogatta a béketervet, ugyanakkor saját narratívájába illesztette azt. Számára a legfontosabb cél Hamász katonai és politikai felszámolása. „A terv eléri háborús céljainkat: visszaadja a túszokat, felszámolja Hamász katonai képességeit, és biztosítja, hogy Gáza többé ne jelentsen veszélyt” – mondta a Fehér Házban.
Ugyanakkor figyelmeztetett: ha Hamász nem írja alá a javaslatot, Izrael egyoldalúan is „befejezi a munkát”. Trump ebben támogatásáról biztosította szövetségesét.

Hamász válaszút előtt

Bár a hivatalos reakció késlekedik, a Hamász köreiből már több elutasító nyilatkozat érkezett. Mahmúd Mardavi vezető tisztviselő közölte: a fegyverek letétele a megszállás folytatódása mellett elképzelhetetlen. A szervezet álláspontja szerint csak egy teljes izraeli kivonulás és egy 1967-es határokon alapuló független palesztin állam garantálhatná a békét. Azonban a Hamászon nagy a nyomás, Szaúd-Arábia, Katar, Jordánia, az Egyesült Arab Emírségek és Egyiptom is támogatja a béketervet.
Ráadásul a világ többi része szerint is történelmi pillanat a béketerv, Macron, Starmer, Antonio Costa is támogatását fejezte ki a 20 pont mellett.

Gazdasági újjáépítés ígérete

Trump különösen nagy hangsúlyt fektetett a gazdasági fejlesztésekre. Az elképzelés szerint Gázát egy „különleges gazdasági övezetté” alakítanák, amely kedvezményes kereskedelmi feltételeket kapna a nemzetközi partnerektől. Nemzetközi szakértők és befektetők dolgoznának azon, hogy Gáza a Közel-Kelet egyik új gazdasági központjává váljon.
Ez a vízió egyfajta „közel-keleti Szingapúrt” ígér, ahol a háborús romok helyén modern infrastruktúra, ipar és kereskedelem épülne. A kérdés azonban az, hogy a politikai bizonytalanság és a biztonsági kockázatok mellett valóban hajlandóak lesznek-e a befektetők milliárdokat kockáztatni.

A kétállami megoldás árnyéka

A béketerv megemlíti a palesztin önrendelkezés lehetőségét, de konkrét garanciákat nem ad. Netanjáhú nyíltan ellenzi a palesztin állam létrehozását, és bár a dokumentum utal a Palesztin Hatóság reformjára, annak megítélése Izrael és az USA kezében marad. Így bármikor érvényteleníthetik a megállapodást, ha szerintük a reform „nem elégséges”.
Ez a feltétel sokak szerint időhúzás, amely lehetővé teszi, hogy Izrael fenntartsa ellenőrzését a terület felett. Az elmúlt évtizedek tapasztalata is azt mutatja: a kétállami megoldás ígérete rendre elbukott a politikai akarat hiánya és a bizalmatlanság miatt.

Hamis bombariadók Európa-szerte a moldovai nagykövetségeken. Néhány oroszbarát pártot eltiltottak az indulástól, miközben több millió eurót költöttek dezinformációs kampányokba. Nagyjából így jellemezhető a moldáv választási kampány az apró, 2,4 millió lakossal rendelkező országban.

Ez volt az ország modern kori történelmének legfontosabb választása, mert az eredmény eldöntötte, hogy az ország tovább közeledik-e az Európai Unióhoz és támogatja Ukrajnát, vagy Oroszország befolyási övezetébe fog-e tartozni. A választás előtti időszak rendkívül feszült volt. A miniszterelnök orosz beavatkozásra figyelmeztetett, és odáig ment, hogy ezt a választást „a végső csatának az ország jövőjéért” nevezte. (Erről bővebben ide kattintva lehet olvasni.)

(Kép forrása: EuroNews)

A botrány mindenhol jelen volt

A tavalyi EU-népszavazáson a moldovaiak szűk többséggel ugyan, de az uniós csatlakozás mellett szavaztak. A voksolás azonban zűrzavarosra sikerült: nemzetközi megfigyelők szabálytalanságokról számoltak be, az ellenzéki csoportok pedig országszerte csalást kiáltottak. Idén még inkább élesedett a kampány. Több oroszbarát pártot is eltiltottak az indulástól, köztük a Győzelem Blokkot és a Moldova Mare szervezeteket. A hatóságok azzal vádolták őket, hogy titokban orosz pénzeket fogadtak el, és az ország destabilizálására törekedtek. A kritikusok szerint ez csupán a kormány módszere arra, hogy elhallgattassa az ellenzéket.

Ki nyerte a választást? Sikerült az EU-párti erőknek győzni, vagy az oroszbarát erők veszik át az irányítást? Nézzük az eredményeket

Az első helyen az Cselekvés és Szolidaritás Pártja (PAS) végzett, a szavazatok közel 50%-ával a cikk írásának pillanatában. Ez egy jobbközép, EU-párti formáció Igor Grosu, valamint Maia Sandu, Moldova jelenlegi elnöke vezetésével. Az Európai Néppárthoz kötődik a párt, tehát ugyanahhoz a politikai családhoz tartozik, mint Németország CDU-ja. A PAS vezette eddig is az országot, és ez a választási eredmény lehetőség arra, hogy továbbra is az EU felé irányítsák Moldovát.

A második helyen a Hazafias Választási Blokk (BEP) áll körülbelül 25%-kal. Ez a baloldali, oroszbarát szövetség Igor Dodon, Moldova volt elnöke és a szocialisták (PSRM) vezetője köré szerveződött. Hozzájuk tartoznak még a kommunisták (PCRM), a Moldovai Jövő Pártja, sőt, a mostanra betiltott Heart of Moldova is.

A harmadik helyen az Alternatív Blokk (Alternativa) végzett körülbelül 8%-kal, Ion Ceban vezetésével. Ez a párt kifejezetten érdekes. Papíron nagyon EU-pártiak, de sokan trójai falónak nevezik őket, mivel vezetőik múltja erősen oroszbarát és EU-ellenes. A céljuk, hogy megszólítsák azokat a mérsékelten baloldali, EU-párti moldovaiakat, akik nem rajonganak a PAS liberális politikáiért, de inkább Európát választanák Oroszország helyett.

Kép forrása: Wikipedia

Negyedik helyen a szintén oroszbarát A Mi Pártunk végzett, a szavazatok 6,2%-kal. Ők szintén oroszbarátok, gazdasági téren baloldaliak, de társadalmi kérdésekben inkább konzervatívok. Az ötödik és hatodik helyen a PPDA és a PSDE pártok szerepeltek.

Az eredmény igen szorosra sikerült. A PAS lett a legnagyobb párt a parlamentben, és többséggel rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy Maia Sandu pártjának nem kell koalíciót kötnie más politikai erőkkel. Moldova európai integrációs törekvései szempontjából ez jó hír: jelenleg az ország teljes politikai rendszere az EU mögött sorakozik fel. Az elnök EU-párti. A parlamentet EU-párti többség irányítja. A kormányt a PAS fogja adni, a miniszterelnök a PAS soraiból kerül ki. A népszavazás pedig jelentős társadalmi támogatást mutat az EU-csatlakozás mellett.

Az oroszbarát pártok már előre bejelentették, hogy tiltakozni fognak, bármi is legyen a végeredmény. Lehet, hogy megtámadják a választás kimenetelét, vagy akár nem ismerik el az új parlament legitimitását. Ám mivel a PAS-nak többsége van, nagyon nehéz lesz megakadályozniuk, hogy Moldova tovább haladjon az EU felé.

Hogy áll Moldova EU-csatlakozási folyamata?

Moldova 2022. március 3-án nyújtotta be hivatalos csatlakozási kérelmét. A döntés közvetlenül Oroszország Ukrajna elleni teljes körű inváziója után született — és miután Lukasenko belarusz vezető egy tévéműsorban kiszivárogtatta a támadási terveket, amelyekben Moldova is célpontként szerepelt.

Az első lépések gyorsan zajlottak. Az EU néhány hónapon belül elvégezte az értékelést, és 2022 júniusában Moldova Ukrajnával együtt megkapta a tagjelölti státuszt. Ezután azonban lelassult a folyamat. Közel három év kellett ahhoz, hogy 2025. szeptember 22-én az Európai Bizottság megerősítse: Moldova befejezte az úgynevezett „screening process”-t, vagyis az előkészítő szakaszt, amely gyakorlatilag a „házi feladat” a tényleges tárgyalások előtt.

Kép forrása: The New Union Post

A legnehezebb rész most következik: a tárgyalások. Moldovának össze kell hangolnia jogrendjét az EU 35 fejezetből álló szabályrendszerével. Mindegyik fejezetet egyenként meg kell nyitni, megtárgyalni, majd lezárni. Ráadásul minden egyes fejezet lezárásához az EU összes tagállamának egyhangú jóváhagyása szükséges. Ezért Moldova csatlakozási folyamata még mindig a legelején jár — ahogy a legtöbb tagjelölt ország esetében.

Miért tart ilyen sokáig a csatlakozása?

Az első indok az EU belső politikája miatt van. A folyamat legtöbb lépésénél a tagállamok egyhangú jóváhagyása szükséges, és nem minden kormány siet bővíteni az uniót. Egyesek attól tartanak, hogy instabilitást importálnának, mások pedig attól, hogy a kisebb államok túlzott befolyást kapnának.

Végül a széles értelemben vett geopolitikai helyzet is hátráltatja az országot. Oroszország katonákat állomásoztat Transznisztriában, Moldova szakadár régiójában. Ez a „befagyott konfliktus” az EU-kormányokat is óvatossá teszi: nem akarnak túl gyorsan beléptetni egy olyan országot, amelynek területén idegen katonai jelenlét van.

A Munkáspárt éves konferenciáján a médiafigyelem egyetlen ember körül összpontosult: Andy Burnham, Greater Manchester munkáspárti polgármestere. Az elmúlt hetekben egyre több találgatás látott napvilágot arról, hogy Burnham esetleg fontolgatja a pártvezető, Keir Starmer kihívását.

Mivel a Munkáspárt jelenleg gyengén szerepel a közvélemény-kutatásokban, és a legfrissebb mandátumbecslések alapján akár 250 parlamenti helyet is elveszíthet a következő választáson – többségében a jobboldali populista Reform UK javára –, sokan személyi változásokat követelnek a pártvezetésben. Ebben a cikkben a Munkáspárt jelenlegi állapotát mutatjuk be, valamint azt, hogy miért került Burnham hirtelen a reflektorfénybe, és hogy van-e esélye leváltani Starmert.

Andy Burnham, kép forrása: BBC

Andy Burnham

Burnham országos politikai pályafutása 2005-től 2015-ig tartott, amikor különböző miniszteri és árnyékkabinetbeli pozíciókat töltött be a Munkáspártban. Legjelentősebben pozíciója az egészségügyi miniszterség volt. Ez idő alatt Burnham kétszer is elindult a Munkáspárt elnöki pozíciójáért, de mindkétszer alulmaradt. 2010-ben a második fordulóban esett ki, 2015-ben pedig Jeremy Corbyn győzte le. Ezután Burnham elhagyta Westminster világát, és visszatért északnyugatra, ahol 2017-ben megválasztották Greater Manchester polgármesterének. Ezt követően kétszer újraválasztották, legutóbb 2024-ben, mindkét alkalommal legalább 63%-os szavazataránnyal. Greater Manchester polgármestereként Burnham a lakhatásra és a közlekedésre helyezte a hangsúlyt: a rosszul működő magánbusz-szolgáltatásokat ismét önkormányzati ellenőrzés alá vonta, valamint bevezette a „housing first” (a lakhatás az első) programot, amelynek célja 2028-ig 10 000 önkormányzati bérlakás felépítése a régióban, és a házakat kivették a „right to buy” rendszerből (azaz a bérlők nem vásárolhatják meg őket).

Kép forrása: I love Manchester

Az utóbbi hetekben – a hírek szerint – a Munkáspárt egyes képviselői magánbeszélgetéseken arra ösztönzik Burnhamet, hogy buktassa meg Starmert. Burnham emellett több interjúban is bírálta a kormány „kétgyermekes támogatási plafonját” (two child benefit cap) és a felülről lefelé építkező, központosított vezetési stílust. Az elmúlt hetekben a kritikái még élesebbek lettek: amikor egy interjúban Burnhamet a Munkáspárti vezetői ambícióiról kérdezték, nem tagadta, hogy elfogadná a feladatot, ha lehetőséget kapna rá – ami állítólag rendkívül feldühítette Starmert.

A Munkáspárt konferenciáján tartott beszédében – egy arányos választási rendszerről szóló rendezvényen – Burnham burkolt utalást tett a Reform UK erősödésére. A legfrissebb felmérések szerint a jobboldali párt folyamatosan erősödik. Burnham szerint: „A mai időkben veszélyes fenntartani egy olyan választási rendszert, amely kisebbségi szavazatarány mellett is lehetővé teszi többségi kormány megalakulását.”

A világoskék a Reform UK, a piros a kormánypárti Labour. Kép forrása: Wikipedia

Burnham visszavágott azoknak a munkáspárti képviselőknek is, akik azzal vádolták, hogy belső feszültségeket szít, miközben a kormány a gazdasági stabilitás biztosítására próbál összpontosítani.

Azt mondta: „Nem tettem mást, mint elindítottam egy vitát. Az itt jelenlévő több ezer önkormányzati képviselő nevében szólalok meg, akik aggódnak amiatt, mi vár rájuk, amikor jövő májusban kopogtatni fognak a választóknál.”

Ezzel Burnham arra utalt, hogy a Munkáspárt tisztviselői szerint a Reform Párt jelent majd a 2026 májusi helyhatósági választásokon Angliában, Walesben és Skóciában. A Munkáspárt különösen attól fél, hogy elveszítheti dominanciáját Walesben, ahol a walesi parlament 1999-es létrehozatala óta a legnagyobb párt.

Burnham beszédében közvetlenül is bírálta a jelenlegi munkáspárti vezetést, „félelem légkörét” emlegetve, és kifogásolva, hogy felfüggesztik a párttagságát azoknak a képviselőknek, akik nem értenek egyet a hivatalos kormányzati állásponttal.

Végső soron azonban a nagy kérdés az: le tudná-e váltani Burnham Starmert a Munkáspárt éléről?

A Munkáspárt szabályzata szerint a párt vezetőjét és helyettesét az alsóházi munkáspárti képviselők közül kell megválasztani vagy újraválasztani. Ez hatalmas akadály Burnham számára, aki jelenleg nem parlamenti képviselő. Ahhoz tehát, hogy a Munkáspárt vezetője lehessen, először be kellene jutnia a parlamentbe, amihez szükség lenne egy időközi választásra. A valóságban – hacsak nem történik valami előre nem látható esemény, például egy haláleset vagy egy visszahívási eljárás – egy időközi választást leginkább egy lemondás váltana ki. Amikor először felröppentek a pletykák Burnham esetleges indulásáról, felröppent a hír, hogy Andrew Gwynne, a Munkáspárt egyik képviselője a Greater Manchester-i Gordon és Denton választókerületből lemondhatna, hogy utat engedjen Burnhamnek.

Gorton és Denton választókerület Manchesterben. Kép forrása: Wikipedia

Ez azonban hamar meghiúsult, mivel Gwynne maga nyilatkozta, hogy nem fog félreállni Burnham kedvéért. Ez azt jelenti, hogy Burnhamnek más választókerületet kell találnia, ha újra képviselő szeretne lenni. Tekintettel szoros kötődésére Manchesterhez, nehéz elképzelni, hogy az Egyesült Királyság más régiójában indulna – ez pedig jelentősen leszűkíti azoknak a választókerületeknek a számát, ahol reálisan esélye lehetne.

Ráadásul, ha találna is egy másik manchesteri körzetet, és meg tudná győzni az ottani munkáspárti képviselőt, hogy álljon félre, Burnhamnek akkor is hivatalosan a Munkáspárt jelöltjeként kellene indulnia. Mivel a pártvezetésben pedig Starmer hívei vannak többségben, ezek az emberek valószínűséggel megpróbálnák megakadályozni Burnham jelöltségét. Ezen a ponton ugyanis egyértelmű lenne, hogy Burnham Westminsterbe való visszatérésének célja Starmer vezetői pozíciójának kihívása.

Továbbá, ha esetleg Burnham jelölt lesz – meg is kellene nyernie az időközi választást, ami nehéz feladat lenne, tekintve a Munkáspárt országos támogatottságát és a Reform párt növekvő népszerűségét, különösen a Manchester környéki választókerületekben. A Reform alelnöke, Richard Tyson még provokálta is Burnhamet, így üzenve:

„Csak jöjjön, Burnham úr. A Reform kiáll ön ellen, és legyőzi Önt a politikai csatatéren.”

Ha Burnham bekerül a parlamentbe, akkor is legalább a jelenlegi munkáspárti képviselők 20%-át kellene maga mellé állítania, vagyis körülbelül 80 képviselőt, hogy hivatalosan is kihívhassa Starmert a pártvezetésért. Amint megvan a 80 képviselő támogatása, a Munkáspárt 300 ezer tagja fog dönteni, hogy marad-e Starmer vagy sem. Egy friss felmérés szerint a tagok 53%-a új vezetőt szeretne, míg csupán 31% támogatja Starmer maradását, így Burnhamnek itt jó esélyei lennének.

Azonban minden, ami idáig vezet – találni egy választókerületet, elnyerni a jelöltséget, majd megnyerni az időközi választást, hogy képviselő lehessen – politikailag rendkívül kockázatos vállalkozás Burnham számára. Egyelőre valószínűtlen, hogy feladja a polgármesteri posztot.

Szeptember végén Moldova nemcsak a kormány összetételéről döntött a választások során, a tét ennél nagyobb volt: folytatja-e az ország az Európai Unió felé vezető utat, vagy ismét az orosz befolyási övezet részévé válik.

A moldávok döntötték, a Maia Sandu elnök által alapított és vezetett Cselekvés és Szolidaritás Párt (Partidul Acțiune și Solidaritate – PAS) megszerezte a szavazatok több mint felét, ezzel többséget biztosítva magának a 101 fős törvényhozásban, és így folytatva az eddigi Európai integrációs irányt.

Miért volt ennyire fontos a választás az EU számára?

A háború kitörése óta Moldova több mint másfél millió ukrán menekültet fogadott be, közülük százezernél is többen ma is ott élnek. Emellett a Duna menti kikötők révén kulcsszerepet vállal az ukrán gabona exportjában is, alternatív útvonalat biztosítva, amikor az orosz haditengerészet blokkolja a Fekete-tengeri szállítást.

Ha Moldova Moszkva felé fordulna, az nemcsak saját európai jövőjét áshatná alá, hanem Ukrajna támogatási hálóját is gyengítené. Ez komoly csapást mérne az EU keleti szárnyának ellenálló képességére, és növelné annak kockázatát, hogy Oroszország katonai nyomásgyakorlása közvetlenül az uniós határokhoz érjen el. Románia lenne az első, amely közvetlen fenyegetést érzékelne, de a biztonsági kockázatok a lengyel és a balti államok térségében is fokozódhatnának.

A választás jelentőségét Nyugat-Európa és Washington is felismerte. Nem véletlen, hogy Emmanuel Macron francia elnök, Friedrich Merz német kancellár és Donald Tusk lengyel miniszterelnök augusztus végén közösen utaztak Kisinyovba, ezzel is jelezve: Moldova jövője egész Európa ügye. Tusk szavai világosan kifejezték a helyzet tétjét: „Nincs biztonságos Európa Moldova nélkül.”

Orosz beavatkozási kísérletek

Oroszország több eszközt is bevetett annak érdekében, hogy számára kedvezően befolyásolja az eredményeket, és gyengítse a nyugat-barát kormányt. A moldovai hatóságok szerint Moszkva több mint 100 millió eurót fordított a választás előtti hónapokban különféle kísérletekre.

A módszerek széles skálát fedtek le. Pénzügyi téren a Kremlhez köthető hálózatok kriptovalután keresztül mostak tisztára és juttattak el forrásokat oroszbarát pártokhoz és mozgalmakhoz. A hírhedt oligarcha, Ilan Șor, aki Moszkvában bujkál, kulcsszerepet játszott ezekben az akciókban: általa finanszírozott mozgalmak tömegtüntetéseket, zavargásokat és szavazatvásárlási akciókat szerveztek, sokszor fizetést kínálva a résztvevőknek.

A közösségi médiában, különösen a TikTokon, (a módszer, amely már egyszer majdnem bevált Romániában), oroszbarát influenszerek, bot-hálózatok és mesterséges intelligenciával generált hamis tartalmak árasztották el a nyilvánosságot. A cél nem mindig az orosz narratíva közvetlen elfogadtatása volt, hanem a társadalmi bizalom aláásása: a választók elbizonytalanítása, a politikai elit lejáratása és a nyugati integrációhoz fűződő remények rombolása.

Ezzel párhuzamosan konkrét destabilizációs akciók is történtek. A rendőrség több száz házkutatást végzett, és számos gyanúsítottat vett őrizetbe, akik zavargásokat terveztek. A választás napján hamis bombariadók bénították meg több külföldi szavazókör működését, miközben hackertámadások érték a Központi Választási Bizottság honlapját. Szerencsére a moldovai kiberbiztonsági szervek semlegesíteni tudták a támadásokat.

A választás előtti legnagyobb vihart két oroszbarát párt kitiltása keltette. Az egyik Ilan Șor hálózatához tartozott, amelyet a hatóságok azzal vádoltak, hogy orosz pénzből szervezett szavazatvásárlásra és zavargásokra készül. A másik párt szintén Moszkva befolyása alatt állt, és a titkosszolgálati jelentések szerint közvetlenül vett részt destabilizációs tervek kidolgozásában.

A kormány érvelése szerint a demokratikus folyamat tisztasága érdekében elengedhetetlen volt az orosz befolyás alatt álló pártok kizárása. Ellenfeleik viszont a pluralizmus súlyos korlátozásának látták a lépést, amely veszélyes precedenst teremthet.

A végleges adatok szerint a PAS 50,1 százalékos eredményt ért el, amely 55 parlamenti mandátumot jelent. A második helyen a Patrióta Választási Blokk végzett 24,2 százalékkal, élén Igor Dodonnal, erősen orosz-barát párt. A harmadik helyet az Alternativa Blokk szerezte meg, amely hivatalosan pro-európai, ám kritikusai szerint Moszkva érdekeit szolgálja azzal, hogy szavazatokat szív el a kormánytól. Bejutott még a populista Mi Pártunk és a Demokrata Otthon Párt is, amelyek inkább protesthangulatot képviseltek, semmint stabil programot.

Az eredmény mögött döntő szerepe volt a diaszpórának. Több mint egymillió moldovai él külföldön, elsősorban Nyugat-Európában. A szavazataik, akárcsak a 2024-es elnökválasztáson, most is meghatározóak voltak. A nyugati országokban élők többsége elsöprő arányban a PAS mellett tette le voksát, míg az oroszbarát pártok a belföldi, főként vidéki szavazók körében értek el jobb eredményeket.

A részvételi arány 50 százalék körül alakult, ami jelzi, hogy a társadalom egy része kiábrándult a politikai folyamatokból. Ennek ellenére a PAS győzelme meggyőző, és újabb mandátumot ad a kormánynak az európai integráció folytatására.

A szeptemberi választások eredménye egyértelmű, Moldova az európai jövő mellett tette le a voksát, Moszkvának pedig jelzés, hogy a hibrid hadviselés sem képes mindenhol kedvezően alakítani az eredményeket. Azonban nem szabad elfeledkezni az orosz befolyásról, hiszen ez a képesség Romániában majdnem győzelemre vitte a szélsőjobboldali pártot. Minden EU-s országnak fel kell készülni az ilyen típusú fenyegetésekre, hiszen Oroszország érdeke az európai destabilizáció és ezáltal közvetve Ukrajna gyengítése.

Az első kérdésem az lenne, hogy mikor találkoztál először az internettel? És hogyan vált ez a kutatási témáddá?

Mikor találkoztam először az internettel? Ez nagyon jó kérdés. Biztos, hogy a ’90-es években volt. Teljesen világosan emlékszem a betárcsázós internet hangjára, arra a jellegzetes tütütütü zajra, amit a fiatalabb generációk már nem is ismernek. Akkoriban a telefonvonalon futott az internet, tehát ha interneteztél, az azt jelentette, hogy a család többi tagja nem tudott telefonálni, sem mást csinálni. Így ez nagy privilégium volt.

Arra, hogy pontosan milyen oldalakat látogattam, most próbáltam többször visszaemlékezni, de nem igazán ugrik be. Amire viszont tisztán emlékszem: nagyjából ’99 tájékán lehetett, amikor megcsináltam az első e-mail accountomat, az akkori Prímposta nevű szolgáltatónál. A címem tofalvi@webmail.hu
volt, ami utána még jó néhány évig élt.

Ha rögtön elkezdjük teoretizálni, hogy mit jelentett az első találkozás az internettel a ’90-es években, akkor azt mondanám: leginkább egy új kommunikációs forma volt. Egy olyan mozgás indult el, amelyben egyre inkább elszakadtunk a materiális levelek küldözgetésétől, és biteket kezdtünk el továbbítani. Az e-mail akkoriban még nem hivatalos kommunikációs csatorna volt, sőt, inkább barátokkal, ismerősökkel lehetett rajta kapcsolatot tartani.

Persze már léteztek azonnali üzenetküldő szolgáltatások is, például az MSN Messenger, de az igazán pár évvel később jött be. A ’90-es évek végén az e-mail volt az elsődleges digitális kommunikációs forma. Emellett talán még az SMS volt jelentős, bár abban viszonylag kevés karakterben lehetett csak írásban kommunikálni.

És ennyire elkápráztatott az internet, hogy már az első pillanattól tudtad: szerelem, és ezzel szeretnél foglalkozni? Vagy hogyan jött az, hogy ez lett a mindennapjaid jelentős része?

Ilyenkor sokan szeretik azt mondani – részben a saját előrelátásuk dicséretére, részben az emlékhűség építése miatt –, hogy ők már akkor tudták. Pedig nagyon kevés ember állt bele abba, hogy azt mondja: egy olyan technológiában látta a jövőt, ami azóta teljesen eltűnt.

Nekem is van ugye ez a digitális és online médiatörténeti archívum, amit a munkatársaimmal közösen csinálok. Ott olyan embereket interjúvolunk meg, akik a korai magyar internet fontos szereplői voltak. És ott is nagyon kevesen vallják be nyíltan, hogy például a 2000-es évek elején inkább a CD-ROM-ban látták a jövőt, mint az internetben. A legtöbben mindig retrospektíven határozzák meg valaminek a fontosságát: most már tudjuk, hogy fontos volt, tehát biztos akkor is úgy éreztem. Pedig szerintem ezt nem mindenki érezte így.

Én biztosan nem voltam akkoriban elvarázsolva. Nem láttuk, hogy mi lesz ebből tíz-húsz év múlva. Inkább azt láttuk, ami akkor éppen volt. És mi volt akkor? Egy felület, amibe be tudtál lépni, és olyasmi dolgokat tudtál nézni, mint egy Outlookban. Az egyetlen különbség az volt, hogy fent volt az interneten. Számunkra ez nem volt hatalmas csoda.

Ráadásul minden elvárás igazodott az akkori körülményekhez. Emlékszem, mekkora lépésnek számított, amikor már 10 megás csatolmányt lehetett küldeni e-mailben. Aztán 20 megát. Ezek a tárhely- és kapacitásbővülések voltak akkor a fő motívumok: „Úristen, hogy növekszik az internet!”

Számomra igazán 2005–2006 táján lett izgalmas az internet. Akkor kezdtem el az újságírói pályámat: kommunikációs újságíróként dolgoztam a doktori mellett, és a Kreatívnál írtam cikkeket. Az egyik első megbízásom a Web 2.0 céges térnyeréséről szólt: arról, hogyan reagálnak a vállalatok erre az új, interaktív, a felhasználók által alakított internetre. Ez kezdett igazán érdekes lenni.

Ezután jött mellé a zene szempontja is. Akkoriban volt a Myspace, az első olyan közösségi felület, ahol zenét lehetett hallgatni, megosztani, ismerkedni, beszélgetni róla. Ezzel kezdtem el foglalkozni kutatóként, és egyre jobban beleástam magam.

Ahogy teltek az évek, új izgalmak jöttek: például a platformizáció kérdése. De számomra mindig nagyon érdekes visszatekinteni is: az utóbbi tíz-húsz évben mi változott, és mi maradt meg gyakorlatilag ugyanúgy, csak kicsit más köntösben.

Szerintem tök jól kitárgyaltuk, milyen volt a régi internet. Te úgy fogalmaztál, hogy „azóta elromlott az internet”. Ez nagyon érdekes kép, mert ez alapján valaha volt egy egészséges internet. Ezek szerint van egyfajta „betegség”, ami által elromlott, és még az is kérdés, hogy egyáltalán megjavítható-e. Mit gondolsz erről?

Egy apró korrekcióval élnék. Lehet, hogy arra az előadásomra utalsz, ahol arról beszéltem, hogyan lehet értelmezni ezeket a narratívákat, hogy „elromlott az internet”. Fontos hozzátenni, hogy én nem gondolom, hogy ténylegesen elromlott volna. Inkább úgy látom, hogy ez egy rendkívül érdekes diskurzus, ami mostanában nagyon erősen előkerült: sok irányból jön az a vélemény, hogy az internet elromlott.

Amire közvetlenül építettem a gondolatmenetet, az Cory Doctorow kanadai médiaguru és sci-fi író híres írása volt. Ebben a „shittification of the internet” kifejezést használta, amit magyarul elég találóan „elszaródásnak” fordítottak. A TikTok kapcsán írta meg ezt a véleménycikket. Röviden a logika: amikor egy új platform megjelenik, az elsődleges célja az, hogy a felhasználóknak kedvezzen. Olyan funkciókat, lehetőségeket kínál, amelyek miatt minél többen jönnek, és aktívan ott maradnak.

Aztán jön az a fázis, amikor a sok felhasználót valamilyen módon monetizálni kell. Be kell vonni a vállalati szférát, főként a hirdetőket. És minél inkább a vállalatok kerülnek a fókuszba, annál kevésbé a felhasználók. Mostanra tényleg ott tartunk, hogy felmész az internetre, és kapkodnod kell a fejed a süvítő hirdetések között, hogy egyáltalán eljuss olyan tartalomhoz, amit nem egy algoritmus tolt eléd azért, hogy utána hirdetést tudjon értékesíteni. Innen nézve jogosnak tűnhet az a vélemény, hogy az internet elromlott.

Én viszont inkább egy másik értelmezést ajánlok. Azt, hogy nézzük meg, kik vannak fent ma az interneten, és kik voltak fent 20–30 évvel ezelőtt. Akkoriban nem az „elszaródás” volt a fő narratíva, hanem az elképesztő utópikus optimizmus: az internet majd mély, transzformatív hatással lesz az emberek életére és a tudásfelhalmozásra. Ma ehelyett inkább pániknarratívák dominálnak: mit fog tenni az AI, hogyan támogatja a hamis információk terjedését.

Amikor valaki azt mondja, hogy a fake news korszaka az internettel köszöntött be, abban van egy implicit állítás is: hogy korábban a fake news vagy nem létezett, vagy nem volt fontos. De ez egyszerűen nem igaz. A fake news mindig is fontos jelenség volt.

Én inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy amikor az internet elkezdődött, a felhasználói bázisa rendkívül szűk réteg volt. Magyarországon ’95 környékén, amikor elindult az Internetto, az első naponta frissülő magyar online újság, kb. 70 ezer embernek volt hozzáférése. Ez volt a teljes célközönség. És kik voltak ők? Többnyire városi, azon belül nagyvárosi, magasan iskolázott, magas anyagi státuszú, jellemzően fiatal emberek, akik ráadásul nyitottak voltak a technológiai újdonságokra.

Az internet nagyon drága volt: kellett számítógép, előfizetés, modem. Ez egy költséges „luxus” volt. Ehhez képest ma ott tartunk, hogy a világ szinte minden pontján van internet, kivéve a legszegényebb, legdepriváltabb rétegeket. Filléres okostelefonokkal is fel lehet csatlakozni. Ez azt jelenti, hogy az internet tartalmainak tükrözniük kell ezt a hatalmas különbséget.

Akkoriban egy geek elit közönség platformja volt, ma pedig a mindennapi életünk szinte minden aspektusát ott éljük. Ez pedig nyilvánvalóan gazdasági és üzleti struktúraváltással is jár egy neoliberális kapitalista rendszerben. Minél inkább beépül az életünkbe, annál inkább próbálnak a platformcégek profitálni belőle. Gyakorlatilag életünk minden pillanatában adatot gyűjtenek rólunk, amelyre hirdetéseket építenek.

Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lehet beszélni a platformcégek sokszor etikailag vagy politikailag is megkérdőjelezhető tevékenységeiről. Elég a Cambridge Analytica-botrányra vagy a Facebook/Meta ügyeire gondolni. Ezekkel foglalkoznunk kell.

De ami felett gyakran elsiklunk, az az internet társadalmi-kulturális beágyazottsága. Az, hogy valójában az emberi tömegek és viselkedések döntik el, hogyan néz ki az internet. Nem pusztán a technológia „mókolgatása” határozza meg, ahogy a determinista narratívák állítják, hogy a technológia irányítja a társadalom reakcióit.

Ez a teljes beszélgetés rövidített összefoglalója

A csendes-óceáni térség lakói jól tudják, hogy a tájfunok az élet szerves részei. Mégis, időről időre felbukkan egy-egy olyan vihar, amely erejével és pusztításával kiemelkedik a megszokottak közül. Az idei, Ragasa névre keresztelt szupertájfun pont ilyen volt: Ázsián végigsöpörve százezreket kényszerített a menekülésre, infrastruktúrákat bénított meg, és sajnos emberáldozatokat is követelt.

Mi is az a szupertájfun?

A szupertájfun a trópusi ciklonok legerősebb kategóriáját képviseli a Csendes-óceán nyugati térségében. A meghatározás szerint akkor beszélhetünk szupertájfunról, ha a folyamatos szélsebesség meghaladja a 240 km/órát. Ez a kategória nagyjából megfelel az Atlanti-óceán térségében alkalmazott 4-es vagy 5-ös erősségű hurrikánnak. A szuperájfunok akár órák alatt képesek teljes településeket elpusztítani az óriási széllökések miatt keletkező hullámokkal, és az óriási esőzések következményeivel.

Műhold felvétel a Ragasaról. Kép forrása: CIRA

Fülöp-szigetek

A Ragasa a Fülöp-szigetek térségében erősödött szupertájfunná, és rövid időn belül a 2025-ös év legerősebb viharává vált. A szél sebessége elérte a 265 km/órát, miközben hatalmas hullámokkal és özönvízszerű esőzéssel csapott le a szigetországra. Már itt is több halálos áldozatot követelt: halászok vesztek a tengerbe, földcsuszamlások sodortak el falvakat, és a mezőgazdaság is súlyos károkat szenvedett.

Kép forrása: South China Morning Post

Tajvan

A legsúlyosabb hatás Tajvan keleti részét, Hualien megyét érintette. Itt egy korábban földcsuszamlás által eltorlaszolt hegyvidéki patak vizéből keletkezett természetes tó szakadt át. A mintegy 91 millió tonna víz hirtelen zúdult le a hegyoldalakról, letarolva a településeket. A víz ereje szinte cunamit idézett: házakat, autókat, hidakat ragadott magával. Legalább tizennégy ember életét vesztette, sokakat pedig eltűntként tartanak nyilván. Különösen az idősebb lakosság szenvedett, akik mozgásképtelenségük vagy az információhiány miatt nem tudtak időben menekülni

Kép fprrása: South China Morning Post

A helyiek közül sokan úgy érezték, nem kaptak megfelelő figyelmeztetést a kormánytól, pedig a katasztrófa megelőzhető lett volna. Bár a hatóságok korábban jelezték a veszélyt, a kiürítés nem volt kötelező, így sokan maradtak otthonaikban.

Hongkong és Makaó: modern metropoliszok a természet fogságában

A Ragasa Hongkongot és Makaót sem kímélte. A hatalmas szél kidöntötte a fákat, leszakította az állványzatokat, és óriási hullámokat korbácsolt. A közösségi médiát bejárták azok a felvételek, amelyeken egy luxushotel üvegajtajait zúzták be a hullámok, majd a lobbyt percek alatt elárasztotta a víz. Több mint száz ember megsérült a városban, ahol ugyanakkor a jól kiépített vízelvezető rendszer megakadályozta a még nagyobb katasztrófát.

Makaó, a világ legsűrűbben lakott városa, szintén súlyosan megsínylette a vihart: az utcákon derékig érő víz hömpölygött, a lakosokat mentőcsónakokkal evakuálták.

Kína

Kína déli partvidékén, különösen Guangdong tartományban, több mint 1,8 millió embert telepítettek ki a hatóságok, mielőtt a Ragasa partot ért. Zhuhai városában a vihar ereje olyan nagy volt, hogy az utcák kiürültek, a rendőrség hangosbemondóval figyelmeztette az embereket, miközben az épületek ablakai recsegve próbáltak ellenállni a szélnek. Az állam logisztikai gépezete gyorsan reagált: homokzsákok védték az üzletek bejáratait, menekülőközpontokat nyitottak, és elővigyázatosságból fákat vágtak ki, hogy csökkentsék a katasztrófa kockázatát

Vietnam

Ahogy a Ragasa nyugat felé haladt, ereje fokozatosan csökkent, de még mindig komoly esőzéseket és áradásokat okozott. Vietnam kormánya azonnal készültségbe helyezte a mentőalakulatokat, és kiemelt figyelmet fordított a gátak, hidak és kórházak védelmére. A halászokat a kikötőkbe rendelték, a repülőjáratokat pedig törölték vagy átszervezték. A vihar ugyan legyengült, de az általa hozott csapadék továbbra is fenyegetést jelentett a mezőgazdaságra és a hegyvidéki településekre

Vietnami előkészületek. Kép forrása: VOV Media

A Ragasa pusztítása túlmutat a természeti katasztrófán. A szakértők évek óta figyelmeztetnek arra, hogy a klímaváltozás miatt a tájfunok erősebbé, kiszámíthatatlanabbá válnak. A melegebb tengervíz több energiát ad a viharoknak, a nedvesebb légkör pedig hevesebb esőzéseket hoz. Hongkong például évente átlagosan hat tájfunt tapasztal, 2025-ben azonban a Ragasa már a kilencedik volt. Ez a tendencia nemcsak a lakosság biztonságát, hanem a városok infrastruktúráját és gazdaságát is új kihívások elé állítja

Az építési szabványok, amelyeket korábbi éghajlati adatokra alapoztak, már nem biztos, hogy elegendőek a jövő viharainak kivédésére, ezt a Ragasa is bizonyította, melynél akár még erősebb viharokra is számíthatunk.

A 2010-es években számos európai energetikai cég fogalmazott meg stratégiai irányelveket melyek a megújuló energiaforrások felé történő eltolódást és a fosszilis tüzelőanyagok fokozatos kivezetését célozták. A magyar energetikai szektorban is érződött ez a trend, de kijelenthető, hogy globális szinten a dán Ørsted példája az egyik legszélsőségesebb, hiszen a cég nem csupán üzleti profilját, de nevét is lecserélte. Ebben a cikkben az Ørsted történetén keresztül mutatom be az elmúlt bő fél évszázad energiaszektort érintő legfőbb trendjeit.

A fosszilis energia kora

A Dansk Naturgas A/S-t 1972-ben alapították azzal a céllal, hogy olajat és gázt termeljen ki az Északi-tengeren. Rövidesen a cég nevét DONG-ra változtatta, mely a Danish Oil and Natural Gas rövidítése volt, utalva a fosszilis energia domináns szerepére a cég tevékenységében. A DONG stratégiai szempontból kiemelt fontosságú volt a dán állam számára, hiszen a dán energiabiztonság és energiaellátás jelentős részben a cégtől függött. Az 1990-es és 2000-es években a szén-, olaj- és gázportfólió jellemezte a DONG-ot, így ez az időszak tekinthető a fosszilis dominancia tetőpontjának. 2006-ban a cég számos más dán energetikai cég felvásárlása mellett döntött, a cégcsoport neve DONG Energy lett.

A fosszilis energia kora a 2000-es évektől kezdődően egyre inkább szemmel láthatóan a végéhez közeledett, melyet jól jelzett a számos európai uniós környezetvédelmi törvény és a társadalmi nyomás is, mely a DONG Energy tevékenysége ellen is irányult. Az EU-s kibocsátási célok, a Kiotói Jegyzőkönyv és az IPCC jelentések egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a DONG Energy elkezdje mérlegelni üzleti profilját az energetikai szektor aktuális trendjei, valamint a politikai és társadalmi nyomás fényében. Toovábbá, a fosszilis tüzelőanyagokra alapozott működés egyre növekvő pénzügyi kockázatokkal is járt, hiszen ebben az időszakban kerültek bevezetésre Európa több országában olyan intézkedések, melyek a megújuló energia térnyerését segítették. Ilyen intézkedés volt például a karbonadó, mely elbizonytalanította a fosszilis beruházások megtérülését.

A DONG Energy egyik erőműve Dániában

Fordulat és átalakulás

2008-ban a DONG Energy meghirdette a 85/15 stratégiát, mely célként tűzte ki, hogy megfordítsa a cég akkori portfóliójának arányait: 85% fosszilis és 15% megújuló energia helyett 2040-re fordított arányt vizionáltak. Ennek megfelelően megépítették első offshore szélparkjaikat, a Horns Rev, illetve a Nysted parkokat, melyek a technológiai kísérletezést és a tapasztalatszerzést is lehetővé tették. A DONG Energy  a biomassza bevonása és a szénfüggőség fokozatos csökkentése mellett is elköteleződött.

A stratégia megvalósításának kezdeti sikerein felbuzdulva  a 2010-es években a cég masszív offshore szélenergia-beruházásokat valósított meg párhuzamosan a fosszilis egységek leépítésével és az onshore szélerőművek értékesítésével. Kevesebb, mint 10 évvel a stratégiai célok megfogalmazása után és több, mint 20 évvel a kitűzött céldátum előtt 2017-ben a DONG Energy a teljes olaj- és gázüzletág eladása mellett döntött, melyeket az INEOS vásárolt fel. Ez a fosszilis szektorból történő radikális kivonulást jelentette. Ugyanebben az évben a cég megváltoztatta nevét: DONG Energy-ről Ørsted-re, Hans Christian Ørsted fizikus után, aki a cég új profiljának jelképes, új identitást adott. A névváltoztatás stratégiai üzeneteként a vállalat megfogalmazta, hogy jövője kizárólag a megújuló energiára épül.

A cég átfogó marketing kampány keretében változtatta meg nevét

Megújuló energia óriás

Az Ørsted energiatermelésének nagyjából 90%-a már megújuló energia volt 2019-ben. A gyors átalakulást olyan offshore projektek alapozták meg, mint például a Hornsea One, a Hornsea Two (UK), vagy éppen az Anholt (DK). Az Ørsted  a 2010-es évek második felében komoly hangsúlyt fektetett új innovációs irányok feltérképezésére a zöld hidrogén, a Power-to-X technológiák és az energiatárolási megoldások területén. A technológiai fejlődés mellett elköteleződtek a földrajzi expanzió mellett is, nemzetközi szinten gyors terjeszkedésbe kezdtek az észak-amerikai és ázsiai kiemelet piacokon.

A cég 2024-ben bezárta utolsó szénerőműveit Esbjerg-ben és Studstrup-ban és 2025-re rövid távú célként fogalmazta meg a 99%-ban megújuló alapú energiatermelést. 2040-re, hosszú távú célként a nettó-zéró kibocsátást tűzték ki. Ugyan az átalakulás évei alapvetően sikeresnek tekinthetőek az Ørsted esetében, a cég számos kihívással néz szembe napjainkban. A költségek robbanásszerűen növekednek, az ellátási láncban gyakoriak a fennakadások és az amerikai energetikai szektorban egyre fokozódik a verseny. Ezeket az akadályokat valamelyest mérsékli a támogató környezet és az erős politikai, befektetői bizalom. Összességében kijelenthetp, hogy az Ørsted példája bizonyíték arra, hogy egy fosszilis óriás stratégiai bátorsággal és innovációval globális megújuló energia óriássá válhat.

Az Ørsted offshore szélerőmű parkja a Balti-tengeren