Reaktor

Az európai monarchiák mindig is különleges figyelmet kaptak a kontinens politikai és kulturális és életében. Ebben a bejegyzésben a brit, monacói, norvég, liechtensteini és spanyol monarchiák után Svédország, Hollandia és Luxemburg monarchiáit tekintjük át.

Svédország

Svédország államformája alkotmányos monarchia, melynek jelenlegi uralkodója XVI. Károly Gusztáv. Az uralkodó szerepe – hasonlóan a legtöbb európai uralkodóhoz - szimbolikus, hiszen a svéd parlament, a Riksdag, valamint a kormány rendelkezik a valódi politikai hatalommal. A királyság gyökerei a középkorig nyúlnak vissza Svédországban, a monarchia a középkor késői időszakától egészen a 18. századig jelentős regionális hatalomnak számított, ami nagyrészt a Vasa-dinasztia sikeres külpolitikájának volt köszönhető. A mai monarchia alapjait az 1809-es alkotmány fektette le, amelyet azóta ugyan többször módosítottak, a törvénygyűjtemény legfőbb elemei immár bő két évszázada változatlanok.

XVI. Károly Gusztáv svéd király és felesége

Forrás: noihirek.hu

A monarchia modernizálása a 20. század második felére fontos kérdéssé vált Svédországban. A folyamat egyik mérföldköveként az 1980-as évek elején, bevezették az abszolút primogenitúrát, ami a trónöröklésben során a legidősebb gyermeknek biztosít jogot az uralkodásra, nemtől függetlenül. Az intézkedés gyakorlati jelentőségét jól szemlélteti a jelenlegi trónörökös, Viktória koronahercegnő, aki a királyi család egyik legkedveltebb tagja.

A svéd királyi család – nagy eséllyel norvég mintára - különösen nagy hangsúlyt fektet a transzparenciára és a közvetlen kapcsolat ápolására a néppel. A monarchia magas és széles körű támogatottsága így magyarázható a királyi család és a lakosság közötti hagyományosan jó kapcsolattal. A család tagjai aktívan részt vesznek jótékonysági és kulturális eseményeken, ezzel biztosítva az államforma stabilitását a 21. században is.

Hollandia

A holland királyság Európa legfiatalabb monarchiáinak egyike, hiszen az Oránia-Nassau-ház csak az 1815-ös bécsi kongresszus nyomán került trónra Hollandiában. A jelenleg is uralkodó Vilmos Sándor király 2013. óta tölti be pozícióját anyja, Beatrix királynő lemondása óta. Az uralkodó szerepe szintén inkább ceremoniális, azonban a holland köztudatban és kultúrában szimbolikus jelentőséggel bír az uralkodó személye és a monarchia eszménye.

A reprezentáció mellett az alkotmányos monarchiák bevett szokásrendszere szerint a kormányzati munkát is segíti az uralkodó a törvényjavaslatok szentesítésével és a különféle állami eseményeken való részvétellel. A politikai döntéshozatalban azonban államfőként a mindenkori uralkodó nem foglalhat állást és az előterjesztett törvényjavaslatokat is csak megalapozott indokkal utasíthatja el.

Az Oránia-Nassau-ház is belátta, hogy az államforma fenntartása és a család pozíciójának megőrzése csak a korszellem által elvárt modernizációs lépések bevezetésével lehetséges. Ennek nyomán Vilmos Sándor és elődei számos erőfeszítést tettek egy igazságos és átlátható monarchikus berendekzedés megteremtésére, többek között a működés költséghatékonyabbá tételével. A királyi család elképzelései sikeresnek bizonyultak, a monarchia népszerűsége – ugyan elmaradva a skandináv szinttől de szintén magas. A holland monarchia kultuszát a Király Napja (Koningsdag) állami ünnepnap is erősíti, amely az egység és nemzeti identitás fontos szimbólumának tekinthető.

A Király Napját ünneplő tömeg Amsterdamban

Forrás: amsterdamsights.com

Luxemburg

A Luxemburgi Hercegség Európa egyik legkisebb állama, melynek államfői posztját a holland királyi családdal távoli rokonságban álló Nassau-Weilburg-ház tagjai töltik be 1815. óta. Az ország függetlenségét a dinasztia trónra kerülése után bő fél évszázaddal ismerték el nemzetközileg az 1867-es londoni szerződés értelmében. Jelenlegi uralkodója, Henrik nagyherceg szűk negyed évszázada, 2000 óta látja el a Luxemburgi nagyhercegi feladatkört.

Luxemburgban az alkotmányos keretek kontinentális összehasonlításban nagyon erősnek számítanak, melyek biztosítják, hogy a nagyherceg szerepe semmilyen szempontból ne terjedhessen a reprezentatív funkción kívülre. Henrik nagyherceg ennek megfelelően inkább a napi politikához nem köthető témákkal - a környezetvédelemmel és történelmi hagyományok védelmével – tematizálja a közéletet.

A Luxemburgi nagyherceg városi palotája

Forrás: navicup

A monarchia stabilitása Luxemburgban nagy valószínűséggel két fontos tényen alapszik: egyrészt az ország kis mérete lehetővé teszi a stabil közéleti hagyományok kialakulását, másrészt pedig az állam gazdasági ereje konzervatív és kiegyensúlyozott politizálást tesz lehetővé, ami limitálja a politikai extrémizmus, mint például az antiroyalizmus megerősödését.

Svédország, Hollandia és Luxemburg mind hűségesen őrzik az európai monarchiákra jellemző hagyományokat és politikai szokásrendszert, emellett folyamatosan alkalmazkodnak a modern kor követelményeihez. Legyen szó a svédekre jellemző transzparenciáról, a holland királyi család fenntarthatóságról alkotott képéről vagy a luxemburgi államforma stabilitásáról, mindhárom monarchia fontos szerepet játszik országaik identitásának megőrzésében, valamint az európai kulturális és politikai közeg formálásában. A cikksorozat negyedik, egyben utolsó részében további két jelentős európai királyság jellemzői olvashatók.

Európa földrajzi adottságainál fogva nem rendelkezik akkora lítiumtartalékokkal, mint Ausztrália, Kína vagy Chile, azonban a világ ritka fehér fémkészletének becslések szerint 5%-a még mindig a kontinensen található. Jelenleg azonban Európában gyakorlatilag egyáltalán nem folyik lítiumbányászat, noha ennek az anyagnak az előállítása létfontosságú például az elektromos járművek akkumulátorainak és energiatároló rendszereinek gyártásához. Európa ipara továbbra is túlnyomórészt a Kínából importált finomított lítiumra támaszkodik.

Kép forrása: BatteryBay

Az EU ezen az állapoton változtatni szeretne. A kritikus nyersanyagokról szóló, tavaly májusban hatályba lépett uniós rendelet célja, hogy 2030-ra az EU lítiumszükségletének legalább 10%-át - más kritikus nyersanyagokhoz hasonlóan - európai forrásokból fedezzék. A jogszabály azt is előírja, hogy az importot diverzifikálni kell, és e nyersanyagok éves fogyasztásának legfeljebb 65%-a származhat egyetlen országból.

Első pillantásra ezek a célkitűzések Európa kiaknázatlan erőforrásai miatt könnyen teljesíthetőnek tűnnek. Ráadásul a 10%-os termelési cél szerénynek is tűnhet figyelembe véve, hogy az európai lítium potenciálisan a régió keresletének felét, vagy még többet is ki tudna elégíteni.

A lítiumot azonban nem könnyű felszínre hozni Európában. A fém többnyire kemény kőzetlelőhelyeken található. A külszíni bányák pedig hatalmasok, környezetszennyezők, üzemeltetésükhöz pedig rengeteg vízre van szükség és zajosak is. A tervezett projekteket a helyi lakosság mellett a környezetvédelmi csoportok is határozottan ellenzik.

Például Szerbiában is hatalmas lítiumlelőhelyek találhatók az ország nyugati részén fekvő Jadar-völgyben. A Rio Tinto nevű bányászati óriáscég már több mint 20 éve próbál egy ottani bányászati projektet megvalósítani, azonban a fejlesztésnek vagy a helyi lakosság, vagy környezetvédelmi csoportok mindig sikeresen útját állják. A 2021-22-es tüntetéshullám arra kényszerítette a kormányt, hogy visszavonja a Rio Tinto beruházási engedélyét, amelyet 2024 júliusában most újra megkapott a cég. A kormány engedélye alapján 2026-ban kezdhetik meg az új bánya építését. Ez azonban újabb lakossági ellenállást fog kiváltani, ami lassítani fogja a projekt megvalósulását.

Kép forrása: Rio Tinto

Hasonló akadályok állnak egy másik projekt előtt Portugália északi részén, a Barrosso régióban. Egy brit bányavállalat, a Savannah négy külszíni bányát akar itt megnyitni, amelyek becslések szerint évente 500 000 elektromos autó akkumulátorához elegendő lítiumot tudnának előállítani. A földterület nagy része azonban, amelyet meg kell vásárolnia a cégnek, a helyi közösségek tulajdonában van, akik nem azt nem akarják eladni. Nem csoda tehát, hogy a befektetők óvatosan kereskednek, nemcsak ott, hanem a Cseh Köztársaságban, Finnországban, Franciaországban és Spanyolországban is, amelyek szintén kemény kőzetű lítiumlelőhelyekkel rendelkeznek.

A lítium egyébként a föld alatt is megtalálható forró, sós vízben. Az olyan vállalatok, mint a Vulcan Energy, amely 17 kitermelési engedéllyel rendelkezik a németországi Rajna-völgyben, a geotermikus forrásokból sós vizet pumpál a felszínre, és kiszűri belőle a lítiumot, majd a többit visszaküldik a mélybe. Ez egy kevésbé környezetkárosító megoldás, mivel a vízveszteség minimális, a földfelszíni létesítmények pedig kisebbek és tisztábbak, mint a külszíni bányák. Éppen ezért hasonló beruházások támogatására az EU a jövőben nagyobb hangsúlyt szeretne fordítani

A másik kulcsfontosságú szereplő az iparágban Kína. A 2010-es években kínai állam számos támogatásának és adókedvezményének köszönhetően a kínai vállalatok gyorsan belefogtak hatalmas hazai kapacitások kiépítésébe. A kínai vállalatok elárasztották a világpiacot finomított lítiummal. Az árak ennek következtében világszerte bezuhantak, ami a verseny nagy részét világ többi részén kiiktatta. A jelenlegi mélyponton lévő árak mellett csak kevés gazdaságilag életképes európai projekt megvalósítása lehetséges. Ez azonban nem lehet kifogás a tétlenségre. Az árak nem fognak örökre alacsonyak maradni, mert mind Latin-Amerikában, Ázsiában és Ausztráliában kevés új beruházás van jelenleg folyamatban, így a következő években csökkeni fog a világ lítiumfeleslege, és emelkedni fognak az árak, aminek köszönhetően megtérülnek az európai beruházások.

Európa előtt kettős kihívás áll. Ha stratégiai okokból komolyan gondolja, hogy több (drága) lítiumot akar előállítani, akkor nagyobb támogatást kell nyújtania az ezzel próbálkozó cégeknek. Az állami finanszírozás rendelkezésre áll, de számtalan helyen, általában a különböző nemzeti kormányok által koordinálva, és vitathatatlanul nem elegendő mennyiségben.

A második kihívás a bürokrácia. Az ilyen projektek előmozdításához szükséges papírmunka biztosítása jelenleg minden engedéllyel együtt bonyolult és időigényes. A folyamat bürokratikus egyszerűsítése segítene. De ha Európa nem veszi kezébe ezeket az akadályokat, a jelenleg a tervezőasztalon lévő lítiumprojektek ott maradnak, az autonómia pedig csak álom marad.

Sokan ma is úgy tekintenek Japánra, mint a fejlettség és a folyamatosan fejlődés szimbólumára; azonban ez a kép már évtizedek óta nem teljesen állja meg a helyét, hiszen a stagnálás jellemzi a japán gazdaságot az elmúlt évtizedekben. Ma még Japánban rendszeres használatban vannak a fax gépek, akárcsak a floppy lemezek, amiken például az álláskeresők adják át az önéletrajzukat a munkáltatóknak. Csupán két évtizeddel ezelőtt Japán rendelkezett a világ második legnagyobb gazdaságával, és az is felmerült, hogy mikor előzheti le az Egyesült Államokat, azonban azóta több ország is megelőzte Japánt, amely 1995-től fogva stagnál. Ebben a cikkben a japán gazdaság ívét vizsgáljuk, továbbá, hogy milyen változások történtek az elmúlt időszakban, amelyek megváltoztathatják a történelmi trendet.

A buborékgazdaság kipukkanása

1985-től kezdődően egy rapid felértékelődés volt megfigyelhető a japán részvény, és ingatlanárakban, amit 1991-től egy ugyanolyan méretű zuhanás követett.

1989-ben és ’90-ben is többször emelte a jegybank a kamatlábakat Japánban, aminek a következménye volt, hogy 1991-ben az eszközpiaci buborék kipukkadt. A Nikkei-index a 38 915-ös csúcsáról bezuhant a 7600-as szintre 2003-ig; az ingatlanok árai pedig a 2000-es évekre olcsóbbak lettek, mint voltak 1985. 1990-től a japán gazdaság átlagosan évi 1%-kal nőtt, de 1998-ban negatív értéket is mutatott a japán reál GDP növekedés. Ez az évtized volt az első, amely komoly stagnálást hozott a japán gazdaság számára. Japán azóta sem tudott igazán kikerülni ebből a stagnálásból, és a hosszú éveken át az infláció is 0% körül mozgott. A japán gazdaság gyenge teljesítményéhez számtalan makro és mikro tényező és hozzájárult. Olyan strukturális tényezők, amelyek érintették a bankszektort, akiknek a tőkéje jelentősen megcsappant a tőzsdei mélyrepülés következtében, emellett a japán gazdaság szektorális átalakulás, amely az alacsony termelékenységű szolgáltató szektor súlyának növekedését jelentette, továbbá, a feldolgozóipar külföldre települése és a súlyos demográfiai kilátások egyaránt negatívan hatottak a gazdaság talpra állási képességében. Ciklikus tényezők is jelentősen hozzájárultak a gazdaság stagnálásához: a pénzügyi buborék kipukkadása – amely a vállalatok vagyonának leértékelődéséhez vezetett, ebből fakadóan a vállalati beruházások visszaestek, de legjobb esetben is csak stagnáltak. A jen erős árfolyama sem támogatta az exportot, hiszen a vállalatokat arra ösztönözte, hogy külföldön folytassák tevékenységüket. A gazdaságösztönző csomagok nem tudtak érdemi változást hozni ebben a folyamatban, amely azt mutatja, hogy egy szemléletbeli változás következett be.

A mérleg visszaesés (balance sheet recession) a fő okozója ennek. Dióhéjban, a japán vállalatok és háztartások túlságosan jelentős méretű tartozást halmoztak fel, amikor a buborékgazdaság kialakult. Majd a kipukkadást követően arra fókuszáltak, hogy a tartozásaikat visszafizessék, vagyis, hogy javítsák a saját pénzügyi mérlegüket. Ami egy logikus, racionális pénzügyi reakció, viszont, ha mindenki ezt teszi, akkor a fogyasztás, a költés mértéke szignifikánsan visszaesik, amely következménye a stagnáló gazdaság. Ezen a jegybank sem tudott segíteni, amely még 0 alá is vitte a kamatlábakat, továbbá jelentős mértékben igyekezett kisegíteni a nemzetet, azáltal, hogy vállalati tartozásokat, kötvényeket, illetve még részvényeket is felvásárolt. Mindez nem hozott nagy változást, ugyanis a szemlélet a tartozás minimalizálásra váltott a profit maximalizálásról. Ebből fakad az is, hogy hiába volt negatív a kamat, a japánok nem akartak hiteleket felvenni, sokkal inkább csak ledolgozni a saját tartozásukat, amiből adódott, hogy a japán gazdaság egy deflációs spirálba került. Ez a jelenség tovább rontotta a költekezési kedvet, hiszen, ha a fogyasztók állandó vagy csökkenő árakra számítanak a jövőben, akkor nincs nagy motivációjuk a vásárlásra, továbbá, elvárássá alakultak a változatlan árak Japánban.

Az elvesztett évtized

Az országban a 90-es évek „az elvesztett évtized” nevet viseli, ugyanis a stagnálás mindenre kihatott és az ország jelentős mértékben máig abban az évtizedben ragadt. Az ország, amely a 70-es években az alkozmazkodókészségével és innovatív gondolkodásmódjával vált világhírűvé és sikeressé; ma a régi elvárásoknak és standardeknek való vaskalapos megfelelési kényszer jellemzi a hatékonyság helyett – a japán termelékenység ma kétharmada az USA-énak és háromnegyede a németnek. Míg a japán gazdaság fejlesztő szerepe kiemelt volt az analóg időszakban (pl. walkman), úgy tűnik, hogy az analógból a digitális korba való átállás nem történt meg az országban. A japán gazdaság folyamatorientált a hatékonyság és a fejlődés kárára. Emellett, persze, vannak kiemelt területek, amelyek ma is meghatározóak mint a robotika vagy éppen a gyorsvasút.

A változás lehetősége

A kormányok a buborékgazdaság kipukkadása óta folyamatosan próbálják újra növekvő pályára állítani az ország gazdaságát. Már 1992 és 95 között hat pontos gazdaságélénkítő költségvetési és monetáris csomagot vezettek be, amely 65,5 ezer milliárd dollárnyi japán jent nyomott a gazdaságba, de jelentős változást nem hozott. Továbbá, az évtized végi ázsiai pénzügyi válság sem segítette a helyreállást.

A 2010-es években a néhai miniszterelnök, Abe Sinzó nevével fémjelzett Abenomics három pillérben igyekezett elérni a kívánt inflációs rátát. Abe gazdaságpolitikája három pilléren állt: monetáris lazítás – negatív kamatlábak és likviditás növelés, fiskális ösztönzés – állami kiadások növelése, strukturális reformok – munkaerőpiaci és vállalatirányítása rugalmasság növelése. Azonban ez sem hozott érdemi változást a trendekben és a kitűzött inflációs célt nem sikerült elérni. De miért ilyen fontos az infláció? Egyszerűen azért, hogy a gazdaság szereplői nekiálljanak költeni, amely egy olyan folyamatot indít be, ami gazdaságélénkítő hatású: az infláció növekedésével a dolgozók magasabb bérigényekkel lépnek fel, majd a magasabb bérből következően több pénz jut a gazdaságba, amely növeli az inflációt. Egy minimális szintű inflációra minden gazdaságnak szüksége van annak érdekében, hogy a pénz megfelelő mértékben forogjon a gazdaság szereplői között. (Ebből fakad az EU-s 3%-os inflációs cél is.)

Az energia és árucikkek árnövekedése Japánt is elérte, ahol az 1990 óta átlagosan évente 0,35%-os inflációt 2% fölé vitte, amely jelenség láttán sokak reménykedtek abban, hogy változás jöhet Japánban egy enyhe ár-bér spirál formájában, vagyis a magasabb árak magasabb fizetést kívánnak meg, amely több költést jelent. Ezt alátámasztják azok a várakozások is, amelyek 5%-os reálbér növekedést jeleznek előre az év végéig, amely az infláció mértékét is meghaladja, illetve a legmagasabb 1991 óta. 2022 óta pedig már folyamatosan 2% feletti az infláció és a japán vállalatok legalább 2%-kal számolnak a következő 5 évre. Emellett a japán jen idei mélyzuhanása további pénzt hozott a gazdaságba a vállalatok és a turisták kiemelt figyelmének hála (18 millió turista az év első felében). A gazdasági növekedés az első negyedévben -0,6% volt, de a második negyedévben már 0,7%-os növekedést ért el.

Bár a Morgan Stanley szerint az ország gazdasága újjáéledt, illetve Warren Buffett nekiállt japán részvényeket vásárolni; addig az ország lakosságát nem tette boldoggá az infláció megjelenése. A sok éve megszokott állandó árakat és az életük menetét jelentősen felforgatta az infláció, amely árnövekedést és bizonytalanabb körülményeket hozott a japánok számára.

Készítettem már verstetoválásos matricákat, versek ritmusára koreográfiát, rendeztem irodalmi fashion show-t, ugrottam a közönségbe nagyszínpadról, versekkel teleírva teremtettem egy új hibrid műfajt az irodalomban, a testverselést. Ezt Viola Szandra hivatalos oldalán olvashatjuk, aki költő, író, műsorvezető, kulturális forradalmár. Köszönjük, hogy elfogadtad a meghívást.

Köszönöm szépen, ismerős volt a szöveg valahonnan, amit olvastál. Úgy született egyébként ez a bemutatkozás, hogy valaki azt kérte, hogy egyetlen bővített mondatban próbáljam meg leírni az eddigi tevékenységeimet és bemutatni magam. Egyébként innen is látszik, hogy nem nagyon van arra időm, hogy frissítsem a weboldalamat, mert most azért még egy kicsit bővíteném tovább ezt az egy mondatot.

Az irodalomra az ember születik, megtanulja vagy pedig valamikor elkezdődik az érdeklődés, nálad hogyan kezdődött az irodalommal való foglalkozás?

Én úgy gondolom, hogy ha máshol nem is, de Magyarországon születik erre minden magyar ember. Valamiért annyira irodalmi nemzet vagyunk, hogyha én így megpróbálom felidézni az egészen kisgyerekkoromat, akár az óvodát, vagy később az iskolákat, akkor mindig arról szóltak, hogy különféle rendezvényekre, ünnepekre verseket tanuljunk, de most ez nem ilyen negatívan értendő, hogy jaj, meg kell a verset tanulni. Olyan is volt, de az már gimiben, amikor minden napra vagy egy vagy öt verset meg kellett tanulni, az ugye inkább a memória csiszolásáról szólt. Kisgyermekkorban én nagyon élveztem. Vagy azt, hogy édesanyám, amikor mesélt minden lefekvés előtt, és ezek gyakran ilyen maratoni hosszúságúra nyúltak, mert még egyet és még egyet szerettem volna, emellett végig nagyon jó irodalomtanáraim voltak

Úgyhogy ebből a szempontból én így nagyon át tudtam érezni azt, hogy az irodalom mennyire fontos, vagy úgy benne éltem. Tehát tényleg akár a mondókák, a dalok révén, úgyhogy nem is nagyon sokat kellett gondolkoznom azon, hogy milyen pályát válasszak, mert annyira egyértelműnek tűnt, hogy a követendő út az valaki, akinek az irodalomhoz köze van, vagy hogy a példakép az költő vagy író. Ha megnézzük az utcaneveinket, akkor majdnem minden utcát valamilyen költőről neveztek el. Tehát innen is látszik, hogy lehet, hogy most nem annyira népszerű az olvasás, hogy nem feltétlenül a fénykorát éli, de hogy a magyar néplélek mélyén abszolút ott van az, hogy igenis fontosak a költők és az írók.

A költő, írót, műsorvezetőt ez szerintem érthető, de mi az a kulturális forradalmár?

Ezt is magamnak találtam ki, hogy valahogy így tudjam tömöríteni azokat a tevékenységeket, amik nagyon sokfelé ágaztak. Részben egyébként ez csak annyit jelentett, hogy így szövetkeztem más művészeti ágak képviselőivel, és akkor mondjuk performanszokat hoztunk létre, táncosokkal közösen, vagy olyan is volt, egy keramikus, aki lámpát készített, ez ugye a Covid idején volt, amikor nagyon be voltunk zárva, és nem nagyon lehetett sem az utcára menni, sem a színpadra, hogy valami attrakció szülessen, akkor inkább azon gondolkoztam, hogy az otthonunkba hogyan tudnánk behozni az irodalmat, mert hogyha megnézzük a régebbi bútorokat, vagy akár a népművészetet, akkor látjuk, hogy milyen sok gondolatiság van belesűrítve mondjuk egy bútor elkészítésébe vagy egy hímzett darabba például, és akkor úgy gondoltam, hogy milyen jó.

Aztán érdekes, hogy így valahogy a lemeztelenedésből egyre inkább a felöltözés és a felöltözöttség általi önkifejezés felé haladtam, ez nem is tudom, hogy tudatos vagy öntudatlan volt. Lehet, hogy azért, mert a művész is, vagy a színészeknél, a színészképzésben is ezt látom, az először lecsupaszítja önmagát, vagy akár a modelleket is nem véletlenül úgy válogatják, hogy smink nélkül, tehát hogy mit lehet kihozni az alapanyagból, tehát én is törekedtem erre a meztelenségre, amit persze sokan félreértettek, és csak mondjuk az erotikával azonosították, amikor ez egy fotográfián jelent meg, de én úgy gondolom, hogy ez egyfajta első lépés és szembenézés, és aztán jó volt ezt így felöltöztetni. Tehát, hogy a testre írt sorok után jöttek például az ékszerek, és szerintem nagyon fontos része az önkifejezésnek, hogy most pont nincs rajtam semmi, de hogy milyen gyűrűt viselek, és azon van-e egy idézet, hogy milyen napom van, nem minden verssor az, ami ruhára kerülhet vagy ékszerre, mert van olyan, ami nem értelmes önmagában, tehát a maga rövidségében, vagy egyszerűen senki nem szeretné hordani, de van olyan, amit így meg lehet találni, és akkor tényleg ennek is külön jelentősége van majdnem úgy, mint a kokárdának, hogyha a szívem fölött hordok egy verssort, akkor az valamiért fontos számomra.

Aztán ez a felöltöztetés odáig fajult, hogy használt könyvekből és kukás zsákokból és mindenféle alapanyagból ilyen barokkos nagy könyvruhákat készítettünk, és ott is megjelentek a verssorok, ez a Hungarikum Élményházban történt, és ott végül is egy színházi előadássá bővült az, hogy versek egymással párbeszédbe keltek, és hát a ruháknak is külön jelentősége volt így, ahogy megformálták az egyes karaktereket.

Pontosan mi az a testverselés? Mi alapján döntöd el, hogy mi kerül a testedre, mennyiben része ez egy művészeti folyamatnak? Honnan jött a kezdeményezés?

Elsősorban a tánc felől, ugyanis én nagyon sok kortárs táncszínházi előadást néztem, és írtam is tánckritikákat, és akkor találkoztam táncfotókkal is, és nagyon tetszett az, hogy még a maga mozdulatlanságában is mi mindent ki tud egy táncos a testével fejezni. És imádtam azt a folyamatot, hogy elmentem egy színházba, ott ugye minden volt, csak szavak nem voltak, tehát zene volt, meg ugye tánc, mozgás, és aztán hazamentem, és a visszaemlékezés alapján ennek az egésznek a hangulatát egy tánckritikában tudtam meglehetősen költői módon önteni, mert én ezeket mindig ilyen ihletett állapotban írtam rögtön az előadások után.

Míg rájöttem, hogy jé, hát akkor ebből nemcsak egy tánckritika születhet, hanem például versek is, és hogy akkor milyen jó lenne együtt látni a kettőt, olyannyira együtt, hogy akkor már kerüljön a táncos testére egy-két verssor, illetve hát egy ilyen öntematizáló gesztus is volt az, hogy a saját testemhez való viszonyt is reprezentáljam, tehát így rám is kerültek verssorok, de szerintem nem is annyira az volt az izgalmas ebben, hogy a szerző teste is rajta van a fotókon, mert a mai napig szerintem izgalmas, mert majdnem, hogy ez az egyetlen olyan művészeti ág, ahol egy kicsit háttérbe szorul a szerző, mint magánszemély, mondjuk egy színésznél vagy egy énekesnőnél ott fontosabb, hogy mondjuk egy lemezborítón rajta van-e az énekesnő, hanem az volt nagyon érdekes, hogy bennem volt egy érzés, vagy egy gondolat, és akkor azt nagyon könnyen át tudtam adni, akár Nánási Pálnak, aki a fotókat készítette, és hogy annyira áramlottak ezek az energiák, miközben ezen dolgoztunk, hogy volt, hogy már az első fotó sikerült, hogy rögtön.

Volt rá időnk, akár két óráig is lehetett volna vele pepecselni, de hogy annyira értette mindenki, hogy mi a mondanivaló a vers révén, meg hogy az egésznek a gesztusa, ugye erről a könyvről van szó, itt közben mutogatom, hogy egyből megtalálta Poli is, illetve a felkért táncosok, ők is nagyon hamar rájöttek, hogy mi lehet az a testtartás, vagy az a mozdulat, aminek a képen szerepelnie kell, úgyhogy végül is ebből az összművészetből született meg a testverselés, aminek aztán tulajdonképpen egy ilyen irodalomnépszerűsítő folyománya lett aztán, hogy mondjuk ilyen versmatricák vagy tetoválások készültek, de az igazi művészi mondanivaló az a Testreszabás című kötetben volt.

Kérdezted azt is, hogy ez egy folyamat része, vagy szeretném-e folytatni. Én valamennyire lezártnak érzem ezt, tehát hogy készült belőle kiállítás, kötődtek hozzá, utcai performanszok, született egy album, ami egyben könyv is, és azóta nagyon sok minden más foglalkoztat. Ugye most éppen elkezdtem doktorizni, és ott is a népi motívumokkal foglalkozok, és volt is egy adjunktus, aki mondta, hogyha ezt a testtematikát szeretném továbbvinni, akkor ő nagyon szívesen vállalja az én témavezetésemet, és pedig egy olyan emberről van szó, akire nagyon felnézek, és szerintem nagyszerű oktató és nagy tudású ember, de mégis azt mondtam, hogy nem, már nem ez érdekel.

Azt hiszem, hogy ez jól mutatja, hogy valamilyen szinten le tudtam rendezni magamban azokat a kérdéseket, amivel egyébként nemcsak a művész, meg az alkotó, hanem mindenki találkozik. Először ez a meglepettség, hogy jé, van testem, és hát nyilván ez ebből a szempontból összefügg a felnőtté válással, vagy azzal, hogy a kislányból nő lesz, merthogy úgy valahogy máshogy kezdenek az emberre nézni, és akkor ezt le kell reagálni, meg hát nyilván az a folyamat is benne van, ami szintén a kislányból a nővé válás, amikor még elkérem az anyukám cipőjét, vagy direkt egy számmal nagyobb melltartót veszek fel, mert én akarom mutatni, hogy igen, már nő vagyok, tehát biztos, hogy ez a fajta rácsodálkozás, meg mutatni akarás is benne volt ebben.

A következő, hogy ez az egész változik, és hogy néha olyan dolgok történnek, amiket nem akarok, vagy hogy mondjuk jönnek betegségek, amik az egész lényemet, az egész identitásomat, az egész egzisztenciámat fenyegetik, az szerintem nagyon meghökkentő, és ebből a szempontból még biztos, hogy fogok a testtel foglalkozni, mert szerintem minden életszakaszban meg kell ezzel barátkozni, hogy akármennyire szellemi létezőnek is tartjuk magunkat, főleg, akik ilyen művészettel vagy ilyen dolgokkal, bölcsészettel foglalkozunk, de hogyha jön valami változás, telik az idő, vagy mondjuk jön egy betegség, akkor még a személyiségünk is megváltozhat. Tehát például nem olyan régen voltam súlyosan covidos, és egészen döbbenetes, hogy ez a vírus, tehát hogy olyan lélektani kilengéseket produkál, amikről én azt hittem, hogy függetlenek, tehát hogy én ennyire tudom, hogy hol van a test és a lélek határa, és tudom, hogy mi az, ami pszichés, és mi az, ami egy fizikális tünet, és nem. Sokkal inkább összefügg minden mindennel, és hát aztán a testünk határai azok kiterjeszthetők egészen a természetig szerintem.

A művészetednek egy bizonyos részét lezártad, egy fiókba beletetted, akkor ebben a fiókban mi található? Gondolok itt az előttünk lévő könyvekre, milyen műalkotások születtek ebből a korszakból, ebből a mentalitásból?

A legelső könyvet, azt most meg sem találtam, azt nem hoztam el, az még tulajdonképpen egy kísérletezés volt, az a Léleksztriptíz címet viseli, és abban is van ez a lemeztelenedni vágyás, ez az önmegmutatás. Mint minden első könyv, azért tartalmaz olyan szövegeket, amik már nem annyira tetszenek, de hogyha azt veszem figyelembe, hogy ezek részben egy gimnazista írásai, vagy egy kezdő egyetemistái, akkor azt mondom, hogy ez egy ügyes gyakorlat volt ahhoz, hogy majd tovább tudjak lépni.

Én változatlanul nagyon örülök a testreszabásnak, ami úgy gondolom, hogy nemcsak az én érdemem, hanem a táncművészeké és Nánási Pálé is, és hogy ez meg tudott születni. És hát ezután én már egyébként rögtön magam mögött hagytam az említett testverselést, merthogy talán azokat az életkori kérdéseket és sajátosságokat feldolgoztam, amik akkor foglalkoztattak, és a következő az inkább a szakralitás irányába vitt, ez a használt fényforrások.

Itt ugye a borítón is látszik, hogy a wolfram szál helyén, ebben az égőben egy kereszt található, és úgy gondolom, hogy ez valamilyen szinten a Jézus testének, amit általában gyertyával vagy valamiféle fénnyel ábrázolunk jelképként, annak az újragondolása, és hogy az egész kötetem valahogy így végigível az a szellemi otthonkeresés, ami egy kicsit más, mint az a fizikális otthonkeresés, amit mondjuk az erdei sétánál említettem, annak ellenére, hogy amikor igazán megtapasztaljuk az egységet, akkor az mindig szerintem egyszerre szellemi és fizikális, tehát nem tud csak az egyik vagy csak a másik lenni, hanem mindenfajta harmónia ennek a keveredése, de hogy itt nagyon sokat foglalkoztam ebben a könyvben vallási jelképekkel, és azt hiszem, hogy megérkeztem a kereszténységbe.

Ez egy erőteljesen keresztény kötet. Valamiért a fény-árnyék, a fény és sötétség harca az már itt is foglalkoztatott, már csak nagyjából egy évvel azután, hogy az első ifjúsági fantasy regényem, a Világfa 9 ága megjelent, csak utána jöttem rá, hogy jé, hát ebben is, meg a verseskötetben is benne van a fénynek és a sötétségnek egy ilyen sajátos szimbolikája és harca, ugyanis ebben a meseregényben is vannak ilyen bukott fényhozók, és aztán sokat olvasgattam a témában, és akkor például Jankovics Marcellnél megtaláltam egy tanulmányában, hogy ő úgy gondolja, hogy a legősibb mese, vagy a legősibb történet a világon, és hogy mindennek a magja ebből a fény-sötétség harcból fejlődik ki, csak aztán egyre cizelláltabb és rétegzettebb lett, úgyhogy nincs új a nap alatt, de szerintem az a jó, hogyha ezek ösztönösen történnek meg, tehát hogyha nem egy ilyen kívülről irányított művészi programról van szó, hanem valahogy a tudattalanból jönnek fel akár jelképek vagy témák, amikkel úgy gondolom, hogy érdemes foglalkozni.

Rádiós műsort is készítettél a Poeticon néven. Pontosan mi is ez?

Egy irodalmi műsorról van szó, tulajdonképpen egy könyvajánló műsor. Jelenleg a Hír FM-en hallgatható, illetve a Magyar Nemzetnek a Video csatornáján is ilyen videocast formájában fut. Itt hétről hétre egy-egy szerzőt, kortárs alkotót meghívok, illetve hogyha nem élő szerzőről van szó, hát ugye elég nehéz halottakat meghívni, de nem ilyen halotti szeánszra kell ilyenkor sem gondolni, hanem hogy az egyes megemlékezések vagy évfordulók kapcsán is van, amikor mondjuk egy-egy kutató, vagy valaki az adott szerzőről, aki beszélni tud, az a vendégem lesz. Úgyhogy eléggé nagy részét vagy nagy hányadát az életemnek tulajdonképpen ez teszi ki, de ez valahol szerintem egy ilyen szükséges tanulás, és az, hogy folyamatosan így a műsor révén szerkesztőként is rá vagyok kényszerítve arra, hogy odafigyeljek a kortársakra, úgyhogy így legalább nem esek abba a hibába, mint szerintem nagyon sokan, persze vannak, akik ezt már megtehetik, ők a kivételek.

Nagyon sokan, akik csak írnak, de nem olvasnak. Szerintem ahhoz, hogy az ember egyre jobb legyen, ahhoz nagyon sokat kell olvasni, mert rá fog jönni, hogy már ezt is megírta valaki, ezt is, ezt is, és hogy úgy nem lehet a spanyolviaszt feltalálni, hogy egyáltalán nem is vagyok képben azzal, hogy mások miket írnak, úgyhogy úgy gondolom, hogy ez egy nagy kihívás és nagy segítség is és megtiszteltetés, hogy akár a nálam idősebb pályatársakkal is beszélgethetek.

Említetted az irodalom megszerettetését. Mi a tapasztalatod, hogyan lehet az emberek felé nyitni az irodalommal, hogyan lehet megszerettetni kifejezetten akár fiatalokkal, idősekkel?

Úgy gondolom, hogy ez egyrészt egy személyes ügy nekem, már csak azért, mert a saját fontosságomat is úgy érzem, hogy folyton bizonyítanom kell, mert nagyon vegyes a megítélése az író-költő személyének. Egyrészt, amit mondtam, hogy ott van a néplélekben, mert majdnem minden második utcát költőről neveztek el, és nagyon sokan szeretnének írni, és valahogy ott van az is, hogy nahát, hogyha akármi vagy, tehát hogyha személyi edző vagy, vagy színész, vagy nem tudom, nem akarok mindenféle példákat mondani, de ha van egy könyved, és odabiggyesztheted még azt, hogy na, író is vagy, na, akkor vagy valaki.

Ez is ott van, meg ez a szegény, szerencsétlen éhező nyomorult, ez pedig a másik, ami gyakran az emberek fejében megjelenik, meg hát ugye én ráadásul még tetézem a bajt, még filozófia szakot is végeztem, és ott is éveken keresztül gondolkoztunk azon, hogy egyáltalán mi a filozófia haszna, meg hogy mi is az, hogy filozófia. Igen, ezek elég nehéz körök voltak, és egyébként megvan a haszna, csak valahogy ez még annak számára sem mindig egyértelmű, aki műveli, de közben pedig rájövünk, hogy egyáltalán ahhoz, hogy bármilyen problémát meg tudjunk oldani, nemcsak a pszichológia szükséges, hanem mondjuk a filozófiában már megírták ezt nagy gondolkodók, és amikor mondjuk a pszichológia tudománya vagy a szociológia nem volt még ennyire fejlett, akkor inkább filozófusokat olvastak, és a mai napig is érdemes hozzájuk visszanyúlni.

Ugyanez igaz az irodalomra is, hogy nagyon sokféle eszköz van arra, hogy mondjuk, ahogy így telik az idő, és egy újabb válsággal, akár kapunyitási pánikkal, vagy életközépi válsággal, vagy szerelmi válsággal, vagy önkereséssel, és még sorolhatnám, találkozunk. Ehhez újabb és újabb könyvek kellenek, hogy ezeket megfejtsük, és hogy tovább tudjunk lendülni, mert az egész élet egy folyamat, és hogyha stagnálunk, akkor vagy betegek leszünk, vagy minimum rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, és szerintem, hogy ez ne történjen meg, ahhoz nagyon jó eszköz az irodalom. Annak is jó eszköz, aki írja, és annak is, aki olvassa. Ez az egyik haszna szerintem, akkor nem utolsó sorban szórakoztat, és hát a fantáziát, meg a nyelvi készségeket azt nagyon-nagyon fejleszti, tehát bármilyen munkakörben dolgozik valaki, hogyha olvasott és gazdag a szókincse, akkor egészen biztos, hogy sokkal sikeresebb lesz, tehát hogyha ki tudja fejezni önmagát, a kapcsolataiban is sokkal sikeresebb lesz, hogyha pontosan meg tudja fogalmazni, hogy mit érez, hogy mit szeretne, hogy mit vár a másiktól.

Kicsit érintetted már, de kíváncsi lennék a mélyebb kifejtésére, hogy mi a művészetfelfogásod. A művészet az önkifejezésnek a kizárólagos célja, és akkor L'art pour l'art, vagy pedig esetleg egy ilyen váteszi feladatot képvisel a művész, egy hídszerep, és neki át kell adni valamit, és vinnie kell a társadalmat? Hogyan gondolkodsz a művészetről?

Én szerintem nincs egy főszerepe, hanem minden alkotónak meg kell találnia azt, hogy neki éppen mi az, ami fontos, vagy az adott életszakaszban mi fontos. Tehát hogyha ő csak szórakozni akar, vagy csak a barátait szórakoztatni, az szerintem ugyanannyira releváns tud lenni, mintha valaki beleáll egy ilyen vátesz szerepbe, vagy akár egy olyan politikai szerepbe, amikor egy népet szeretne akár az írásai révén valahogy terelgetni, tehát szerintem egyik sem rosszabb vagy jobb, mint a másik, hanem az a lényeg szerintem, hogy ami bennünk rejlik, azt kifejlesszük, mert itt ugye említetted a társadalmi szerepvállalást, és az gyakran magasabbra értékeljük, mint hogyha valamit önmagunkért teszünk, pedig szerintem egyébként az is bűn, hogyha mindent másokért teszünk, és közben azt meg nem hozzuk elő, amit a Jóisten adott nekünk adományként, tehetségként.

Kell néha egy kicsit önzőnek lenni, és akkor mondjuk a képességeinket fejleszteni, ha valamit nagyon meg szeretnénk írni, akkor azt meg kell csinálni, az nem véletlenül kívánkozik ki belőlünk, és aztán lehet, hogy amikor írtunk egy könyvet, még nem is gondoltunk rá, hogy ez másoknak is segítség lesz, vagy hogy ez milyen nagy utat jár majd be, de majdnem mindig így van, hogyha valamit szívvel-lélekkel csinálunk, akkor az utána másokhoz is el fog jutni, és akkor visszaigazolja azt, hogy ezt érdemes volt megtenni.

Csak a saját ars poeticádban sincs így ennyire éles határ, hogy pontosan neked mi is a célod a művészettel, akár ez művészeti ágait válogatja-e, vagy pontosan erről hogyan gondolkodsz?

Most van egy új célom tulajdonképpen, és ez a Hajnal öröksége sorozathoz kapcsolódik. Ennek két része jelent meg egyelőre, a világfa kilenc ága is a hetedik égbolt. Ha minden jól megy, akkor a kiadómmal azt tervezzük, hogy ez egy négyrészes könyvsorozat lesz.

És itt az a rejtett célom amellett, hogy a 10-14 éves korosztályhoz szóljak, és hogy őket próbáljam meg a kortárs irodalomhoz közelebb hozni, hogy a hagyományainkat őrizzük, és egy olyan fantasy világot, vagy mágikus világot szeretnék teremteni, ami kifejezetten a sámánizmus, illetve a magyar népi hagyományokból merít, merthogy nagyon sokat találkozunk mondjuk az északi mitológiával, akkor a görög, vagy akár az egyiptomi mitológiával, az angolszász kultúráról nem is beszélve, és hogy a fiatalok nagyon sokszor ezeket a könyveket olvassák, és azt gondolják, hogy nekünk nincs is semmi, ami ennyire izgalmas és nagyszerű, pedig rengeteg olyan figura van, van neki saját magyar neve, egyébként a csillagképeknek is, az összesnek van magyar neve, és hozzá kapcsolódó legenda, és ezt a legtöbben nem is ismerik.

Úgy gondolom, hogy például egy ilyen ifjúsági regénysorozat az megfelelő terep arra, hogy ezeket megmutassam, és hogy igen, büszkén menjenek mondjuk külföldi országokba, és aztán majd továbbtanulni ezek a diákok, és akkor azt tudják mondani, hogy nálunk ilyen szokások vannak, ilyen hagyományok vannak, tehát hogy meg tudják mutatni, meg tudják őrizni ezt a gazdagságot, mert nagyon szeretek például utazni, és nem csak azért, mert a táj változatos, vagy mert az ízek változatosak, hanem azért, mert bárhova megyek, mindenhol van valami kis mítosz, kis legenda, ami oda kapcsolódik, vagy sajátos zenei motívumok, vagy tényleg akár irodalmi szereplők is, legendák, és hát ez nagyon szörnyű lenne, hogyha pont a magyar veszne el azért, mert a magyar polgároknak olyan a hozzáállása, hogy ezt nem őrzik, úgyhogy ezt szeretném, hogyha bárki idejön, mondjuk egy külföldi, akkor lássák, hogy ilyen is van, és hogy valahol ez is egy hungarikum, még hogyha nincs is akként nyilvántartva ez a mondavilág, vagy ezek a hagyományok, illetve hogyha mi széledünk szét a nagyvilágban, akkor vigyük a jó hírét ennek, mint magyar jellegzetességnek is.

Hogy tudja a művész azt a határt megtalálni, amikor még nem pojácaság vagy pózőrködés, hanem inkább egy rendhagyó kulturális forradalmiság, amit képvisel? Mit gondolsz, mikortól kezdődik számodra az a rész, amikor a művész már egyfajtaképpen visszaél a művészetével vagy a művészi értékkel.

Szerintem akkor, hogyha öncélú, tehát hogyha nincsen semmi mögöttes tartalom, csak valamiféle magamutogatás, meg hát ezt érzi szerintem, akinek van arányérzéke, vagy foglalkozik művészettel, hogy mi az, amit egy celeb magamutogatásból csinál, és mi az, ami egy kortárs performansz, de pont azért, mert a közösségi médiában mindenki annyira az exhibicionista énjét mutatja, már majdnem, hogy azt mondom, hogy semmi sem sok, tehát majdnem, hogy mindent meg lehet próbálni, főleg, hogyha jó cél lebeg, de ezzel együtt még mindig egy kicsit konzervatívnak tartom az irodalmi közönséget, tehát azért ezen én mondjuk szeretnék egy picit formálni és változtatni, mert úgy, ahogy mondjuk színészek, vagy említettem, énekesek esetében, vagy egy mostani zenei együttes esetében megengedett nagyon sok minden annak érdekében, hogy mondjuk a zene, vagy a tartalom, vagy a kulturális termék eljusson valahová, ezt ugyanígy lehetne az irodalomban is csinálni.

Aki egy kicsit olyan alkat, akkor az a személyiségét is megmutathatja, merthogy nyilván tudnak hozzá kötődni az olvasók, egy picit néha azt látom, hogy az írók, költők szeretnek arctalanok maradni, és csak a könyvüket tolják előtérben. Nyilván ez abból is adódik, hogy mi magányos munkát végzünk, önelemzők vagyunk, introvertáltak ebben az alkotói időszakban legalábbis biztosan, és egy nagyon más személyiségtípust kíván az, hogy az ember tudjon szórakoztatni, vagy előadni, esetleg a médiában szerepelni.

Egyébként bevallom őszintén, hogy nekem is gyakorolni kell, vagy néha meg kell erőszakolnom magamat, hogy ezt is előhozzam magamból, mert én nagyon jól elvagyok a testverselés ellenére is, úgymond testtelenül. Amikor így nem kell magamat reprezentálni, ezt a Covid alatt éreztem nagyon úgy, ahogy így hetek teltek el pizsamában, meg köntösben, hogy teljesen mindegy az én fizikális valóm, hanem csak csetelek, meg olvasok, meg kiadok magamból szövegeket, vagy telefonálok, de ott is csak egy hang vagyok, és hogy ez nagyon komfortos tud lenni, és hogy ehhez képest nagyon ijesztő az, amikor mondjuk ki kell állni akár még most is így szerepelni, és akkor számít az is, hogy elkenődött-e a sminkem, vagy egyáltalán milyen az első benyomás.

Ezt le kell küzdeni, de hogyha sikerül, akkor szerintem annyira jó, hogyha azt a magánszemélyt is egy kicsit meg tudjuk ismerni, aki a könyvet írta, mert hát szinte nincs olyan, aki nem kíváncsi a kulisszatitkokra, hogy hogyan írtad, ez rólad szól-e, mennyiben szól rólad, hogyan gyűjtötted ezeket az elemeket, amiket aztán beemeltél a szövegbe, tehát erre nagyon kíváncsiak az emberek, és akkor ilyenkor jó, hogyha lehet a szerzővel beszélgetni, meg hát az is nagyon jó, hogyha meg lehet kérdezni. Na, ezt imádom a legjobban a műsoromban. Irodalomórán mindig az volt, hogy négy órán keresztül gondolkozunk arról, hogy mire gondolt a költő.

Általában az a helyes, amit a magyartanár gondol, és most végre fel tudom tenni szemtől szemben a kortárs íróknak, költőknek, hogy oké, ezt írtad, szerintem ezt, de jól gondoltam-e, hogy tényleg mit akartál ezzel mondani. Úgyhogy ilyen szempontból szerintem jó, hogyha a kortárs irodalomra még jobban fókuszálunk, és mögötte az emberre is, mert olyan is van, hogy a szöveg nem annyira átütő, de mondjuk az a téma, amivel foglalkozik, az valamiért nagyon fontos, vagy aki mögötte áll egy szerző, hogy ő annyira nagyszerű ember, és annyira jó kisugárzása, energiája van, hogy mondjuk az az, ami így átviszi a könyvet is, és segít megérteni adott esetben az elsőre egy kicsit nehezebb szöveget, mert hát azt látom, hogy nem minden kortárs irodalom olvasóbarát, de hogy ami meg nagyon könnyen adja magát, az meg nem akkora élmény.

Ez pont olyan, hogy mire feltúrázunk a hegy tetejére, és megnézzük a csodálatos kilátást, az egy maradandó élmény lesz, de hogy nem tudom otthon görgetni a telefont és megnézni ugyanazt, az nem ugyanolyan nagy erejű élmény, úgyhogy ezért buzdítanék mindenkit arra, hogy azért a szépirodalomból válogasson, mert mostanában azt látom, hogy már annak is örülünk, ha valaki ponyvát olvas. Persze első lépésként nem rossz, de hogy szerintem érdemes a ponyvát megugrani és valódi szerzőktől olvasni, merthogy ponyvát hamarosan fog tudni írni a mesterséges intelligencia i, véleményem szerint. Viszont olyan egyedi életműveket, mint mondjuk a nyugatosok, hogy ne kortársakat említsek, olyat nem fog tudni megalkotni, oda fog kelleni a személyiség, a valódi ember mögé.

Van az a bizonyos felfogás, miszerint hogyha a mű magában nem értékes, akkor bármilyen nagy sztori is lehet mögötte a művész életében, az gyakorlatilag az irodalomnak a bulvárosítása. Attól lesz egy mű értékes, mint például a falra tett banán, mert tudjuk, hogy egyébként mi a mögöttes lévő sztori, de magában az a banán a falon, az nem biztos, hogy értékes? Mit gondolsz, hogy ez az irodalom elbulvárosodása, vagy pedig igazából ez az irodalom?

Semmiképpen nem az az irodalom, ami mögötte zajlik, ez inkább ahhoz kell, hogy az olvasókhoz eljusson, vagy hogy közelebb kerüljünk az olvasókhoz, és nem helyettesíti az egyik a másikat. Tehát nagyon szeretem emiatt például azokat a pályázati kiírásokat, amik jeligések, tehát ahol tényleg csak a szöveg szerepel. Én amit mondtam, hogy jó, hogyha megismerjük a magánembert is, az abban az esetben jó, amikor nyilván egy értékes alkotásról, alkotóról van szó, meg már csak azért is, mert én mondjuk nagyon szeretek olyan interjúkat hallgatni, amikor neves színészek életútját hallgatjuk meg.

Valami magasabb tudást sikerül pillanatnyilag megragadni, mint mondjuk a hétköznapi valóságban, egy átlagos pillanatomban, amire képes vagyok, tehát hogy ahhoz képest meg nagyon frusztráló az, hogy így nem tudom, megírtam egy ilyen-olyan díjas könyvet, és akkor utána beslattyogok a kis sportcipőmben sárosan, és éppen azon agyalok, hogy mit felejtettem el venni a boltban, és itt tele van ilyen hétköznapi dologgal az agyam, és hogy visszakerülni arra a szintre, ami egy irodalmi műve már létrejött, és ami nem feltétlenül csak az én tudásom, hanem a szöveg tudása például, tehát az is nagyon érdekes, ahogy a nyelv önműködése egyszerűen beindul, vagy én ugye, ahogy említettem, sokat foglalkozok ilyen népi motívumokkal és szimbólumokkal, és szerintem ezek is többet tudnak mondani önmaguknál. Lehet, hogy én is ösztönösen használok valamit, ami többet tud mutatni annál is, mint amit én bele tudtam gondolni.

Ebből a szempontból mondjuk ott van az a veszély is, hogy csalódás lesz a hétköznapi emberrel beszélgetni, de talán én úgy gondolom, hogy az olvasók ezt helyén tudják kezelni, és pont azért lesz valaki szimpatikus, mert látszik, hogy ő nem az ihlet misztikus ködében üldögél az elefántcsonttorony tetején, hanem ő is egy ugyanolyan egyszerű ember, aki jön a páros bevásárlótáskájával, és mit tudom én, már korog a gyomra a felvétel végére, vagy nem tudom, tehát hogy valami ilyen hétköznapi példát mondjak, hogy az se jó, ha nagyon heroikusak azok az alakok, akiket aztán fölemelünk később. Az más, hogyha már így valaki elhunyt, és akkor szeretnénk a magyarságunkhoz kötni, vagy az emlékét őrizni, de szerintem a kortársakban pont az a jó, hogy egy kicsit közelebb állnak hozzánk.

A következő öt évre mik a tervek, hol szeretnéd látni magad öt év múlva?

Innen is látszik, hogy néha mennyire csak a túlélésre gondolok, annyira sok a feladatom. Amint említettem, szeretném a Hajnal öröksége tetralógiának megírni a következő két könyvét, és mellette van már egy verseskötet is, ami gyakorlatilag a nyomdai előkészületek elején jár, illetve esszéket is írtam. Valamiért nagyon fontosak számomra az ünnepek, ez most így nyilvánvalóvá vált, hogy majdnem minden egyes ifjúsági meseregényben is van egy ilyen fordulópont, vagy egy ilyen ünnephez kapcsolódó aktus, ami zajlik, és az esszékben is majdnem minden, az évkörnek majdnem minden ünnepét végigjártam, és írtam egy-egy szöveget erről.

Novellák is vannak, azt hiszem, hogy azokat is kellene, hogy folytassam. Illetve amin még mostanában gondolkozom, mert így a technológia fejlődése belekényszerít, hogy hogyan tudnám egy kicsit a videós tartalmak irányába elvinni az irodalomnépszerűsítést, ahol ugye szintén nagyon fontos lehet a műsorvezető személye, de akár a vágó személye is, hogy milyen ritmusban tálalja a dolgokat, vagy a kameraman, hogy hogy hozza közel, hogy ez egy ilyen távolságtartó jellegű felvétel, vagy éppen nagyon könnyed és fiatalos, tehát hogy itt a filmnyelvről még azt hiszem, hogy van tanulnivalóm, és szeretnék magam köré egy olyan csapatot, aki segít megteremteni azt a hátteret, hogy az irodalomról modern és a mai kultúrafogyasztási, médiafogyasztási szokásoknak megfelelő módon tudjunk készíteni anyagokat, ajánlókat.

(Borítókép forrása: Képmás Magazin)

A mesterséges intelligencia gyors fejlődése új kihívások elé állítja a nemzetközi biztonságpolitikát, különösen a fegyverkezési versenyek és a nagyhatalmak közötti versengés kontextusában, amelyet a "Thuküdidész csapdája" elméletén keresztül is egyre inkább megérthetünk. Cikkünkben az AI biztonsági dilemmára való hatását és az AI lehetséges hadviselésre gyakorolt előnyeit szeretnénk bemutatni.

A mesterséges intelligencia (AI) rohamos fejlődése alapjaiban formálja át a nemzetközi biztonságpolitikát és a fegyverkezési versenyt, így közvetlen hatással van a nemzeti biztonságra is. A "Thuküdidész csapdája" elmélet egyre gyakrabban kerül elő, amikor a Kína és az Egyesült Államok közötti versengést elemzik, különösen az autonóm fegyverrendszerek kontextusában. A biztonsági dilemma, amelyben az egyik állam védelmi képességeinek erősítése a másik fél számára fenyegetésként jelenik meg, ezért J. Herz elmélete alapján fegyverkezési verseny alakul ki, mely végül újra kiegyenlítődést hoz. A mesterséges intelligencia korszakában mindez új dimenziót kap. Az AI-alapú rendszerek alkalmazása nemcsak technológiai előnyt, hanem komoly stratégiai bizonytalanságot is magában hordoz, hiszen mind a kutatási eredmények, mind az alkalmazások fejlődése körüli információk átláthatatlanok. Ez a bizonytalanság pedig tovább mélyíti a versengést és a félelmeket a nagyhatalmak között.

A "Thuküdidész csapdája" fogalmat Graham Allison amerikai politológushoz kötik, és az erőviszonyok változásából fakadó konfliktusok egyik gyakran idézett elmélete. A kifejezés eredetileg a peloponnészoszi háborúról szóló ókori történetíró, a realizmus elméletének egyik előfutára, Thuküdidész megfigyeléséből származik, aki szerint a háború legfőbb oka az volt, hogy Athén növekvő hatalma fenyegetést jelentett Spárta hatalmi státuszára, amely így a háború mellett döntött, hogy fenntartsa vezető szerepét.

A modern nemzetközi kapcsolatokban a "Thuküdidész csapdája" azt a helyzetet írja le, amikor egy felemelkedő hatalom, jelenleg Kína fenyegetést jelent a fennálló vezető hatalom számára, az Egyesült Államok számára. Itt jön a képbe az AI. „A mesterséges intelligencia fejlődése új szintre emeli a bizonytalanságot a nagyhatalmi versengésben. Kína és az Egyesült Államok fejlesztéseiről szóló információk átláthatatlansága, valamint az AI technológiák támadó jellege tovább mélyítik a versengést. A King’s College AI in National Security kurzusában két tényezőt fogalmaztak meg, amely kiélezheti a versenyt: „A mesterséges intelligencia minőségében jelentkező marginális előny aránytalannak fog bizonyulni, illetve a mesterséges intelligencia inkább támadó, mint védekező tulajdonságokkal fog rendelkezni, ha fegyverként használják”.  Úgy tűnik a mesterséges intelligencia alkalmazása a kezdeményezés esetében fog óriási előnyt jelenteni, amely tovább erősíti a fenyegetettség percepcióját, így a biztonsági dilemma megjelenik. Tehát ha Thuküdidész csapdája szerint elemezzük a kínai-amerikai versengést, és a fő elemzési pontunk az AI bizonytalanságot növelő ereje, akkor eszkalálódásra számíthatunk. Azonban fontos megjegyezni, amit a kurzus is hangoztatott, hogy az AI jelenleg önmagában leginkább egy nagyon erős számológéphez hasonlít, és az államok akkor tudják legjobban alkalmazni az előnyét, ha mindezt emberi kapacitásokkal együtt alkalmazzák.

Ezeket a kevert csapatokat jelenleg a szakirodalom Human Machine Team-nek (HMT), azaz ember-gép csapatnak nevezi, ennek a kevert csapatoknak a szimulálása rejti magában a legnagyobb lehetőségeket. A HMT hatékonyan képes ötvözni az AI taktikai éleslátását, annak könyörtelen pontosságával és gyorsaságával, valamint az emberi intuícióval, ami már Clausewitz szerint is a parancsnok egyik legfontosabb tulajdonsága volt. Például a Starcraft II nevű stratégiai játékban megpróbálták a HMT csapatokat és eredményesebbek voltak, mint a csak gépi és csak emberi csapatok, köszönhetően a képességek összeadódásának. Ezért a jövőben a HMT-k további tesztelése akár wargame-k segítségével, akár stratégiai videójátékokkal hasznos lehet. Amit még érdemes vizsgálni, az, hogy hogyan lehetne javítani az emberi-AI kommunikációt és együttműködést, mivel ez elengedhetetlen a HMT-k sikeréhez.

A kurzus szerint a jövő a Mozaik-hadviselés elmélete (angolul: Mosaic Warfare, az Egyesült Államokban meghatározott fogalom), melyben a kisebb, autonóm egységek, például drónok, robotizált földi járművek és szenzorhálózatok, együttműködnek, hogy közösen érjenek el stratégiai célokat. Ezek az egységek különálló képességekkel rendelkeznek, például felderítéssel, támadással vagy védelemmel, de az AI által vezérelt koordináció révén egyetlen összetett rendszerré állnak össze. Az AI képes lesz összekötni ezeket a hálózatokat és együttműködtetni őket.

Tehát ahogy láthattuk az AI megjelenése a nemzeti biztonságban tovább növeli a bizonytalanságot, mely a kínai-amerikai versengés esetleges eszkalálódásához vezethet. Fontos megjegyezni azonban, hogy a legerősebb aduász majd a nemzeti haderők kezében a HMT-k lesznek. A jelentős képességek együttes használata elvezetheti oda a haderőket, hogy képesek legyenek együtt működtetni rendszerben a képességeket, és kihasználni mind az ember, mind pedig a gép legfontosabb képességeit.

Február 7-től immáron tizennyolcadik alkalommal rendezik meg a Jazz Showcase névre hallgató háromnapos eseményt, melyen idén hat kiemelkedő zenekar mutatkozik be.  

Az egyedülálló tehetségkutató lehetőséget biztosít kimagasló fiatal zenészek számára, hogy professzionális körülmények között zenélhessenek, valamint szakemberek támogatásával fejlesszék zenei karrierjüket. A produkciók előtt az érdeklődők betekintést nyerhetnek a zenei élet és a formációk történetének kulisszái mögé, a versenyzőkkel Jazzkovács László beszélget majd.

A döntőben a zenészeknek nem csupán a Fekete-Kovács Kornél trombitaművész által elnökölt nemzetközi zsűrit kell lenyűgözniük, versenybe szállnak a közönségdíjért is.  

A koncertről a Négyessy Barnabás Quartet vezetőjével beszélgettünk. 

Mit jelent számotokra a pénteki fellépés, mire számíthat a közönség? 

A Müpa Fesztivál Színház több szempontból is különleges helyszín, nagyon várjuk, hogy a koncert által egy új közönséggel találkozzunk és a zsűri véleményét is megismerjük. 

Ez az ötvenperces program egy olyan válogatás ami egy szélesebb spektrumon mutatja be az eddigi munkásságunkat.  

Lesznek olyan dallamok, melyek már ismerősen csenghetnek a közönségnek például a Smile Charlie Chaplintől, vagy Bartók Tizenöt Magyar Parasztdalából egy idézet. A feldolgozásokon túl három saját számmal is készülünk, az a célunk, hogy olyan emberekhez is eljussunk, akik még nem ismerik ezt a hangzásvilágot. 

Az együttes zenei világára nagy hatással van a modern jazz a kortárs könnyűzenei hangzás és a magyar népzene.   

Mi az a tér amiben a három, elsőre szerteágazónak tűnő irányzat találkozni tud? 

A közös alkotói folyamat az, ahol a zenekar tagjai által létrehozott kontextusba helyezve a közös inspirációk és az egyéni megközelítések életre kelnek. A quartet előadását a gitár (Négyessy Barnabás), a zongora (Lachegyi Máté), a bőgő (Barakonyi Brúnó) és a dob (Fábry Adonisz) fúziója alkotja. 

Minden szám olyan, mint egy kiállítás egymástól különállóan tematikus, mégis összefüggő termei, ezekbe az egyedi világokba invitáljuk meg a közönségünket. 

-

Ettől válik interaktívvá a zenétek? 

Igen, de nem csupán emiatt. Ezek a számok a mindennapjainkról szólnak, de egy olyan perspektíván keresztül, amely egy gyermek fantáziájának erejével képes értelmezni a belülről fakadó érzéseket. A darabokra jellemző a hosszabb klasszikus zenei építkezés, forma, ami megengedi nekünk, hogy egyes dallamokat, és ezen keresztül érzelmeket is mélyebben kifejtsünk. 

Program

Az élő közvetítés és a közönségszavazás a Müpa oldalán lesz elérhető.

További részletek: https://mupa.hu/programok/jazz-showcase-2025

(Borítókép forrása: mupa.hu)

A legújabb versenyző is berobbant az AI pacra, nem is akárhogyan. A DeepSeek kínai fejlesztésű mesterséges intelligencia modell, mely a DeepSeek-V3 nyílt forráskódú modellen alapul. A DeepSeek a ChatGPT legnagyobb vetélytársa lehet, hiszen sok szempontból már nála is jobb.

Mi is az a DeepSeek?

A kínai tech fővárosában, Hangcsou-ban működő startup egy ChatGPT-szerű nyelvi modellt mutatott be, amely lényegesen kevesebb pénzből, mindössze 5,6 millióból készült, ellentétben az OpenAI, Google és Meta AI-rendszereivel melyekre dollármilliárdokat költöttek.

A DeepSeek bejelentés hatására az amerikai technológiai részvények óriásit zuhantak: az Nvidia értéke közel 600 milliárd dollárral csökkent, ami történelmi rekordveszteség. A befektetők aggódnak, hogy az amerikai AI-ipar előnye csökkenhet, miközben az eddig alábecsült kínai cégek is versenybe szállnak. Az esemény különösen érdekes annak fényében, hogy az USA korlátozta a fejlett AI-chipek exportját Kínába, így a DeepSeek sikere azt is jelzi, hogy Kína alternatív megoldásokkal is képes haladást elérni.

Bár a DeepSeek-modell elsősorban fogyasztói célú nyelvi mesterséges intelligencia, még nem bizonyított, hogy képes-e ipari vagy nagyvállalati felhasználásra. A piac jelenlegi pánikreakciója részben spekuláció.

DeepSeek vs ChatGPT

A BBC tesztelte a ChatGPT-t és a DeepSeeket, és az eredmények alapján mindkettő más területen teljesít jobban. DeepSeek gyorsabb és olcsóbb, de hajlamos egyszerűsített vagy pontatlan válaszokat adni. ChatGPT ezzel szemben részletesebb, kreatívabb, és jobban strukturált válaszokat generál. Fontos azonban megjegyezni, ha egyéni tapasztalat alapján a ChatGPT is gyakran ad pontatlan választ…

Programozás szempontjából a DeepSeek győzött, képes volt összetettebb problémák megoldására is, míg ChatGPT általánosságban jobban magyarázta a megoldásokat. Szövegírásnál DeepSeek gyors, azonban pontatlan vázlatokat készített, a ChatGPT részletesebb szövegeket alkotott.

A történelmi összefoglalóknál ChatGPT ismételten részletesebb és pontosabb volt, míg DeepSeek tömörebb, de lényegre törőbb válaszokat adott, ami tanulási segédletként hasznosabb lehet. Összességében DeepSeek komoly kihívója a ChatGPT-nek, de a DeepSeek egyelőre csak a kódolás terén tudta megverni azt.

Hogyan veszi fel a versenyt Európa?

Az AI-verseny két nagyhatalma az Egyesült Államok, és úgy tűnik Kína. Kérdés, hogy Európának ebben a játszmában milyen szerepe lehet. Főleg a jelenlegi Trump-adminisztráció Európa politikáját követve nőhetne meg az igény a saját, európai AI modellekre, hiszen a ráutaltság az USA-ra ebben a szektorban óriási. Azért van néhány említésre méltó cég, főleg ha az Egyesült Királyságot is belevesszük a vizsgálati halmazunkba. Azonban a leggyakrabban ezek valamilyen specifikus igény kielégítésére készültek, nem pedig olyan univerzálisak, mint a DeepSeek vagy a ChatGPT.

A német DeepL az egyik legkiemelkedőbb versenyző az AI fordítói piacon, sokszor pontosabb fordításokat adva, mint a tech óriásGoogle fordítója. Az angol DeepMind (melyet 2014-ben felvásárolt a Google) olyan MI-algoritmusokat fejlesztett, mint az AlphaGo, mely először legyőzte a világ legjobb go játékosát, az AlphaFold mely fehérjeszerkezet-előrejelzésben ért el áttörést és az AlphaZero mely önállóan megtanult sakkot, go-t és shogit játszani.

Érdemes még megemlíteni a HuggingFace, Mistral AI-t és Aleph Alphát is, azonban ezeknél is komoly amerikai kötődélst találhatunk. Az európai techpiac nem igazán tud versenyezni jelenleg a két óriással, ez az innováció támogatásának hiányából, az alacsony fizetésekből és  az amerikai „brain-drain”-ből is következtethető. Pedig az AI kutatása kiemelten fontos terület az Európai Unió szuverenitásának megőrzésében is, hiszen a Grönlandi invázióval fenyegető Egyesült Államok már alkalmazza ezeket a fegyvereket, de az igazán fenyegetést jelentő Oroszország ellen is áttörő lenne a siker érdekében.

Kevesebb, mint egy hónap múlva rendezik a választásokat Németországban. A közvélemény-kutatások szerint jelenleg a Friedrich Merz vezette jobbközép CDU-CSU pártszövetség fog nagy valószínűséggel győzelmet aratni, így ők fognak a következő német kormány élére kerülni. De mit várhatunk Németország következő kancellárjától, Friedrich Merztől?

Ebben a cikkben a CDU-CSU 2025-ös választási programjának áttekintésével és a legfontosabb politikai irányvonalak ismertetésével magyarázzuk el, hogy pontosan mit is szeretne Merz kezdeni a 85 milliós Németországgal.

Kép forrása: bpb.de

Gazdaság

Az első téma a programban természetesen a gazdaság. A CDU-CSU elsődlegesen csökkenteni akarja az alacsony és közepes jövedelműek adóterheit, különösen a jövedelemadó-kulcsok csökkentésével, a túlórapénzek adóztatásának megszüntetésével és a németországi ingázási támogatások növelésével, ami lehetővé teszi, hogy az emberek visszaigényelhessék a napi ingázásuk után járó pénzt.

A munkaidő jogi fogalma terén is reformokra készülnek azáltal, hogy a maximális napi munkaidőt heti munkaidőre váltják a német munkajogban, így a munkáltatók több munkaórát tudnak a munkavállalóknak előírni. Emellett egy új „Munka és Tartózkodás Ügynökség” létrehozását is kezdeményezik, ami a külföldi munkavállalók munkavállalói vízumát, valamint a munkaközvetítéssel és letelepedéssel kapcsolatos kérdéseket kezelné.

Kép forrása: Wirtschaftswoche

A cégek, gazdasági társaságok, vállalatok működését a bürokrácia csökkentésével, valamint a társasági adó jelenlegi 29,9%-ról 25%-ra történő csökkentésével kívánják megkönnyíteni. Megszüntetnék az „ellátási láncról szóló törvényt” (Lieferkettengesetz), ami előírja, hogy a Németországban több mint 1000 alkalmazottat foglalkoztató vállalatoknak azonosítaniuk és csökkenteniük kell az emberi jogokat és a környezetet érintő kockázatokat az ellátási láncukban. Emellett a program szerint „vissza kell fordítani Németország túlzott megfelelését az európai uniós jognak”.

Érdekesség, hogy a CDU-CSU a többi német párthoz hasonlóan nem rendelkezik hivatalos állásponttal Németország adósságfékszabályáról (Schuldenbremse). Aki követi a német politikát, az tudja, hogy az ország éves költségvetésének finanszírozása a jelenlegi balközép koalícióban óriási nézeteltéréseket okozott az Schuldenbremse néven ismert intézkedés miatt.

Ezt az alkotmánymódosítást még Angela Merkel kancellársága alatt 2009-ben, a pénzügyi világválság során hozták meg. Ez alapján a szövetségi kormány éves finanszírozási hiányát a GDP 0,35%-ában korlátozza. Emellett az alkotmány alapján a 16 tartomány (Bundesland) nem vehet fel hitelt, így fenntartva a teljes német államháztartás kiegyensúlyozottságát és fenntarthatóságát. Mivel azonban a német gazdaság stagnál, egyre többen követelik az Schuldenbremse reformját, hogy az állam hitelfelvétellel beruházásokat ösztönözzön és stimulálja a gazdaságot.

Kép forrása: BILD

Egy ebben a hónapban végzett új közvélemény-kutatás szerint a németek 55%-a támogatja az Schuldenbremse reformját vagy eltörlését. Ez az arány az elmúlt hónapokban folyamatosan emelkedik. Hogy ez megtörténik-e, az Merztől fog függeni, akinek a saját pártja is megosztott a kérdésben. Merz egyébként nemrégiben egy interjúban azt sugallta, hogy nyitott lehet a reformra, annak ellenére, hogy korábban még határozottan ellenezte azt.

Novemberben például Merz utalt arra, hogy nyitott lehet a beruházások fellendítését célzó reformokra, bár továbbra is elég homályosan fogalmazott, mondván, hogy a reform kapcsán a kérdés az, hogy miért, milyen célból, milyen eredményt hozna egy ilyen átalakítás.

Ettől függetlenül azonban az alkotmányos reformokat csak 2/3-os parlamenti többséggel lehet elfogadni, ami azt jelenti, hogy ha az AfD-nek és az FDP-nek, az adósságtörvény reformját határozottan ellenző két pártnak sikerül a szavazatok 25%-át megszereznie, ami lehetségesnek tűnik, feltéve, hogy az FDP átlépi az 5%-os parlamenti küszöböt, akkor ez némileg megakadályozhatja a reformok megvalósítását.

Energia

A CDU-CSU Merz vezetésével ígéretet tett arra, hogy az előző baloldali koalíciós kormány éghajlatvédelmi politikáját elveti, és a programjában „ideológiailag vezéreltnek” nevezi azt. Ígéretet tettek arra, hogy véget vetnek az emberek fűtésszámláiba való bürokratikus állami beavatkozásoknak, eltörlik a Scholz-kormány fűtési törvényét, hivatalosan az épületenergetikai törvényt (Gebäudeenergiegesetz), amely 2023-ban heves politikai viták tárgyát képezte.

A törvény célja az épületekben - és végső soron az emberek otthonában is - az olaj- és gázfűtési rendszerek fokozatos megszüntetése, amihez szigorú környezetvédelmi előírásoknak megfelelő új berendezések, például hőszivattyúk vásárlását írná elő. Ez a rendelkezés törést okozott a balközép koalíción belül is, és ellenérzéseket váltott ki, miközben azoknak a pártoknak a politikai hasznára vált, mint a CDU-CSU, amely kritikusan állt ehhez a szabályhoz.

A CDU-CSU emellett csökkenteni akarja az áramadót és a hálózati díjakat, és biztonságosabbá szeretné tenni Németország energiaellátását. Bár a programban nem mondják ki kifejezetten, hogyan fogják ezt megvalósítani, de utalás történik arra, hogy visszahozzák az atomenergiát, és prioritásként kezelik a negyedik és ötödik generációs nukleáris technológia, a kis moduláris reaktorok és a fúziós erőművek kutatását.

Ugyanakkor nem ellenzik a fenntartható energiát sem: ígéretet tettek a megújuló energiaforrások fejlesztésére, és elkötelezték magukat a kibocsátáskereskedelem mellett, ahol a kormányok a kibocsátott szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére ösztönzik a cégeket azáltal, hogy minden egyes kibocsátási egységért kibocsátási engedélyt vásárolnak és azzal kereskednek.

Kép forrása: Spiegel

Digitalizáció, bevándorlás

Egy másik érdekes szakpolitikai terület a digitalizáció. A CDU-CSU a tech-digitalizáció és a mesterséges intelligencia révén szeretné Németország újraiparosítását előmozdítani. Ennek érdekében pedig ígéretet tettek egy új szövetségi digitális minisztérium létrehozására, valamint arra, hogy 2030-ig a GDP 3,5%-át kutatásra és fejlesztésre fordítják. Emellett az űrkutatásba is be akarnak fektetni egy ambiciózus űrstratégián keresztül.

A bevándorlással kapcsolatban a CDU-CSU a migráció szigorú korlátozását szorgalmazza, amit több harmadik ország biztonságos származási országgá nyilvánításával, a kitoloncolás felgyorsításával, a családegyesítés felfüggesztésével, a kitoloncoltak számára korlátozott szolgáltatások biztosításával és a menedékkérők biztonságos harmadik országokba, például esetleg Ruandába történő áthelyezésével kívánnak elérni. A belföldi biztonságra is összpontosítani fognak egy „360 fokos stratégia” révén, ami kemény állami fellépést ígér a szélsőségesség, az erőszak és a terror minden formája ellen, különösen a kiutasításokkal. A tartózkodási engedélyek vagy a német állampolgárság megvonása, a jobb- és baloldali szélsőségesek elleni küzdelem, az antiszemita kijelentések és az alkotmányellenes jelképek büntetése, a gyűlöletet hirdető mecsetek bezárása és egy új vámrendőrség létrehozása.

Kép forrása: Germany visa

Külkapcsolatok

Európa és a külpolitika tekintetében a CDU-CSU az EU mellett áll, de azt is mondják, hogy Németország nemzeti érdekeit stratégiai szempontból kellene jobban képviselni, ahelyett, hogy „nemzetközi partnereinket gyámkodnánk”. Erősebb, versenyképesebb EU-t szeretnének, és azt, hogy Németországnak jobbak legyenek a kapcsolatai Franciaországgal és Lengyelországgal is. A CDU-CSU ellenzi az európai adósságmegosztást is, kijelentve, hogy „határozottan elutasítjuk a német felelősségvállalás minden formáját más uniós államok adósságaiért”. Ukrajnával kapcsolatban a CDU-CSU azt ígéri, hogy diplomáciai pénzügyi és humanitárius eszközökkel, valamint fegyverszállításokkal fogja támogatni Ukrajnát, és továbbra is kiáll Izrael mellett a terror elleni jogos harcában.

Kép forrása: CDU Deutschlands

Katonai kérdésekben a CDU-CSU szeretné megerősíteni a német védelmi ipart, hatékonyabban együttműködni más európai államokkal az anyagok és felszerelések beszerzése terén, elkötelezik magát a NATO 2%-os védelmi kiadási célkitűzése mellett, és vezető szerepet vállalni az európai rakétavédelmi pajzs kiépítésében.

Talán ellentmondásosabb terv azonban a sorkötelezettség újbóli bevezetése, ami a balti és skandináv államokban már megtörtént, de Nyugat-Európában még nem.

Kultúra

Végül a kulturális kérdésekben a CDU-CSU azt mondja, hogy kötelező integrációs programokat vezetnének be, és jobb lehetőségeket teremtenének a német nyelvtanuláshoz. A pártszövetség meg akarja akadályozni azt is, amit irányított iszlámnak neveznek, vagyis azt, hogy külföldi kormányok befolyásolják a német muszlimokat.

A fiatalokkal kapcsolatban a párt kötelező szünidei évet akar bevezetni, ami szerintük lehetőségeket nyit és az összetartozás érzését teremti meg. Ugyanakkor hatályon kívül akarják helyezni az előző kormány önrendelkezési törvényét is, amely lehetővé teszi, hogy 14 éves kor alatt bárki legálisan megváltoztathassa nemét és nevét a hivatalos dokumentumokban.

Végül pedig a családi kérdésekben a CDU-CSU javítani szeretne a szülői szabadságon és növelni a juttatásokat, növelni akarják a gyermekgondozási segélyt, és javítani akarják a gyermekgondozás megfizethetőségét azáltal, hogy több gyermekgondozást adólevonhatóvá tesz.

Összességében a választások közeledtével a német politikában csak a feszültségek növekedésére számíthatunk.

Az Egyesült Államok új elnöke az összes, jelenleg az USA-ban tartózkodó illegális bevándorló kitoloncolására készül. Az elemzők ennek a grandiózus ígéretnek a megvalósítását körülbelül 315 milliárd dollárra becsülik. Donald Trump az amerikai történelem legnagyobb deportálási műveletének nevezi tervét.

Összehasonlításképpen Magyarország éves GDP-je körülbelül 200 milliárd dollárra tehető. A legóvatosabb becslések szerint is a terv megvalósítása rendkívül drága, bonyolult és bürokratikus folyamat lesz. Vannak, akik 162 milliárd dollárra teszik a költségeket. Még ez is több mint amennyit az Egyesült Államok a legtöbb szövetségi ügynökségére (pl.: oktatás, egészségügy) költött 2024-ben.

Kép forrása: Center for Migration Studies

Ebben a cikkben arra keressük a választ, hogy egy ilyen méretű művelet miért kerülhet több százmilliárd dollárba az amerikai adófizetők számára, és milyen kihívásokkal fognak az amerikai hatóságok szembesülni?

A választásokat követően az NBC News riportere a következőt kérdezte a frissen megválasztott elnöktől:

-Ragaszkodik ahhoz a tervéhez, hogy a következő négy évben mindenkit deportáljon, aki illegálisan tartózkodik az Egyesült Államokban?

-Donald Trump: Nos, szerintem ezt meg kell tenni, és ez egy nagyon nehéz feladat lesz.

A terv áttekintése

Az elnök kijelentése azt jelenti, hogy nagyjából 13 millió illegálisan az USA-ba érkező bevándorlót fognak kitoloncolni, ami hozzávetőlegesen az USA jelenlegi lakosságának körülbelül 4%-a. Ahhoz, hogy ezt a számot perspektívában láthassuk: az USA-ban 2022-ben körülbelül 1,9 millió ember (0,6%) tartózkodott börtönökben és büntetés-végrehajtási intézetekben. Ennyi ember deportálása hatalmas kihívást jelent a szövetségi kormánynak.

Aaron Reichlin-Melnick, az Amerikai Bevándorlási Tanács, egy liberális bevándorlással foglalkozó szervezet csoportvezető munkatársa szerint Trumpnak több mint négyszeresére kellene növelnie az ICE (Immigration and Customs Enforcement) által egy évben letartóztatott bevándorlók számát csak ahhoz, hogy a kitoloncolások éves szinten elérjék azt a számot, amit korábban az Obama-adminisztráció alatt tapasztaltunk.

Kép forrása: Immigration Impact

A terv részleteinek kidolgozása még folyamatban van. De még ha azt is feltételezzük, hogy Trump úgy dönt, hogy évente csak 1 millió embert deportál az USA-ból. az is nagyjából 88 milliárd dollárba kerülne évente, és így több mint 11 évig tartana az összes illegális bevándorló kitoloncolása (ha a déli határvédelem megerősítését követően valóban nem érkezik senki ezen időtartam alatt). És ekkor azt is feltételezzük, hogy az illegális bevándorlók 20%-a önként hagyná el az országot.

Jelenleg a szövetségi kormány nem rendelkezik elegendő pénzügyi, személyi- és infrastrukturális feltételekkel ahhoz, hogy nagy számban toloncoljon ki embereket. Ahhoz, hogy ezt a feladatot és a határvédelmi feladatokat egyszerre el lehessen látni, a jelenlegi források átcsoportosítására és további forrásbevonásokra lesz szükség.

Jobboldali bevándorlási szakértők szerint Trump tömeges kitoloncolási tervének tényleges költsége jóval alacsonyabb lesz, mint az Amerikai Bevándorlási Tanács 315 milliárd dolláros becslése, mivel egy erőteljesebb, nagyszabású végrehajtási terv, mint amilyenben Trump elnök is gondolkozik, jelentős méretgazdaságossági előnyöket rejt magában.

Letartóztatások

Minden kitoloncolási eljárás az érintett személy letartóztatásával kezdődik. A szövetségi hatóságoknak 13 millió célzott letartóztatást kell végrehajtaniuk (az USA-ban évente átlagosan 7,5 millió embert tartóztatnak le, ez a szám a terv végrehajtásával több mint 35%-kal nőne).

Kép forrása: The Washington Post

Ehhez előre fel kell építeni egy óriási adatbázist, amely alapján felállítható egy prioritási sorrend, hogy az elsődleges érintettek hol találhatók meg a legnagyobb valószínűséggel. Ehhez számos nyomozati eljárást kell foganatosítani. A kitoloncolást azokkal a személyekkel szeretnék kezdeni, akik valamilyen bűncselekményt követtek el. Tehát első körben a letartóztatások végrehajtásához az ICE tisztviselőinek azonosítaniuk kell azokat, akik jelenleg is börtönökben tartózkodnak, vagy elmennek az illetők otthonaiba, munkahelyükre, tartózkodási helyükre.

A papírok nélkül érkezett illegális bevándorlók túlnyomó többsége nincs semmilyen bűntetőjogi vagy büntetőeljárási intézkedés hatálya alatt. Legtöbbjük soha nem is követett el semmilyen bűncselekményt. Ezáltal a legtöbb embert fel kell kutatni és otthonukban, munkahelyükön, vagy más helyen kell letartóztatni őket. Ez az úgynevezett „szabadlábon lévő letartóztatás”, mely gyakorlat alkalmazásától eddig meredeken elzárkózott a Bevándorlási Hivatal, azonban most kénytelenek lesznek a Hivatal munkatársai millió számra ilyen eljárási cselekményeket végrehajtani.

A gyakorlat logisztikailag rendkívül bonyolult, drága és ellentmondásos, azonban a Trump-kormányzat tervének középpontja a tömeges kitoloncolás. Nem aggódnak amiatt, hogy nem fognak elegendő embert találni. Csak idő és befektetett energia kérdése, hogy hány szabadlábon lévő embert fognak el tekintettel a körülményekre, az információk elérhetőségére és a rendelkezésre álló erőforrásokra.

Egy ember elfogásához és letartóztatásához több szövetségi ügynökre van szükség, és maga a végrehajtás is több napot vesz igénybe, ugyanis az ICE tisztviselői szabadlábon lévő emberek esetén nem rendelkeznek elfogatóparanccsal. A bevándorlási szabályok megsértése az Egyesült Államok (egyelőre még) nem bűncselekmény, ami azt jelenti, hogy a letartóztatáshoz elrendeléshez szükséges bírói engedélyhez az önmagában nem elég alapos ok, hogy valaki papírok nélkül lépett az USA területére. Előfordulhat tehát, hogy órákat kell a tisztségviselőknek arra várniuk, hogy az illető elhagyja a házát. Lehet, hogy ki kell figyelniük egy munkahelyet, és a munkaidő lejártáig ott kell várakozni.

Az Amerikai Bevándorlási Tanács becslése szerint egy ilyen mértékű letartóztatási művelet végrehajtásához az ICE-nek több mint 30 000 új bűnüldözési ügynököt és alkalmazottat kellene felvennie, amivel a Hivatal a szövetségi kormány legnagyobb bűnüldöző ügynökségévé válna. Mások szerint ez a szám túlzó, és az állami és helyi rendfenntartó bevonása segíthetne a nagyszámú letartóztatások végrehajtásában.

Fogvatartás

A letartóztatás után a következő lépés a bevándorlók fogvatartása, ami az egész folyamat legdrágább része. Azoknak a személyeknek a fogvatartása, akik ICE létesítményekben kerülnek őrizetbe körülbelül naponta 200 dollárba kerül. A Kongresszus a 2025-ös költségvetési évben legalább 41 500 fogvatartási ágyra biztosított elegendő kiadási fedezetet. Ez azonban alig töredéke még az évi 1 millió ember fogvatartásához is, arról nem is beszélve arról, hogy Trump 4 év alatt 13 millió embert szeretne kitoloncolni. Az Amerikai Bevándorlási Tanács szerint az ICE-nek a terv végrehajtásához évente 216 új fogvatartási létesítményt kellene építenie minden évben.

Ezek ideiglenes sátorszerű építmények lennének, melyeket jellemzően az amerikai-mexikói határ közelében használnának. Aki nem kerül fizikai őrizetbe, azt elektronikus készülékkel (pl.: lábperec) megfigyelés alá helyeznének (bűnügyi felügyelet), aminek üzemeltetése személyenként naponta körülbelül 4 dollárba kerülnek. Arról még nem is beszéltünk, hogy mind a bevándorlókat, mind a hivatal munkatársai szállítani is kellene az ICE fogdái és a bíróságok között, ami további költségeket jelentene.

Trump szerint az álmodozók (dreamers: ők azok, akik gyermekként vándoroltak be illegálisan az Egyesült Államokba) kivételt képeznek a kitoloncolás alól, ők maradhatnak az USA-ban. Azonban kérdés, hogy a gyermekek szeretnének-e maradni, ha családjaikat kitoloncolják. A gyermekek őrizetbe vétele szintén megdrágítja a folyamatot. A családi fogvatartás a legdrágább formája fogvatartásnak, mert az amerikai kormányzatnak törvényi kötelezettsége minimális ellátást biztosítani, pl.: ezeknek a gyerekeknek a helyszínen gyermekjóléti szakembereke és gyermekorvosokat kell biztosítani. Valamint lehetővé kell tenni számukra, hogy iskolába járhassanak, ha hónapokig vagy akár évekig is fogvatartják őket.

Kép forrása: NPR

Trumpék szerint a költségek csökkentésének egyik módja a meglévő fogvatartási központok, például a Guantanamo-öböl átalakítása lenne. Egy harmadik ország, például Panama vagy esetleg Mexikó beleegyezhetne abba, hogy harmadik országok állampolgárait náluk tartsák fogva, hogy a megfelelő eljárást lefolytathassák, ezzel csökkentve a költségeket, és egyfajta elrettentő üzenetet küldve a bevándorlóknak, hogy az Egyesült Államokban nem tudnak bejutni és ottmaradni. Ez önmagában is csökkenteni fogja az illegális határátlépésre törekvő személyek számát. Számítások szerint több mint egymillió olyan bevándorló van, akiket már jogerősen kitoloncoltak, de soha nem tudták az ítéleteket végrehajtani. Ezeket az embereket nem kellene sokáig fogvatartani. Nagyon gyorsan ki tudnák őket juttatni.

Jogi feldolgozás

A fogvatartás alatt folyik le a jogi procedúra, ami a bevándorlási jogi szakértők szerint a tömeges kitoloncolási legnehezebb állomása. A 10,6 millió ügy közel 2000 új bevándorlási bírót és több mint 1100 új tárgyalótermet igényelne. Nemcsak a bevándorlási bíróságok oldalán jelentene a jogi eljárás plusz költségeket, hanem az ICE oldalán is, mivel ezeket az új ügyészeket be kell tanítani. Támogató személyzetre van szüksége a bíróknak, az ügyészeknek, a bírósági jogtanácsosoknak, valamint az adminisztratív munkatársaknak.

Kép forrása: Austin Kotcher

A személyzet finanszírozása több mint 2500 dollárba kerülne ügyenként. Az új tárgyalótermek gyors felállítása érdekében a kormány valószínűleg sátoros bíróságokat építene, mint amilyeneket 2019-ben építettek a migránsvédelmi protokollok végrehajtása érdekében.

Ekkor az illegálisan az Egyesült Államokban élő bevándorlókat visszaküldték Mexikóba, hogy ott várakozzanak a bírósági eljárásuk idején. A határ közelében lévő sátorbíróságokra kellett menni, hogy a bírók előtt virtuálisan megjelenjenek.

Ezeket a meghallgatásokat sokkal gyorsabban meg lehetne tartani, logisztikailag több bíró és több meghallgatás lenne egy nap alatt. Ahogyan a fogvatartási helyekkel kapcsolatos új hatékonysági megoldások megtalálása, ez is egy olyan dolog, amelynek megvannak a maga korlátai. A texasi Laredóban a sátorszerű tárgyalótermek megépítése 16 millió dollárba került, működtetésük pedig évente 143 millió dollárba.

Elutasítás

Az eljárásnak három végkifejlete lehet: végleges kitoloncolási határozat, vagy egy későbbi időpontban kell jelentkezni kitoloncolásra, vagy a kitoloncolásig fogvatartásban kell várakozni. Ekkor az amerikai kormánynak kell ténylegesen megszerveznie a kitoloncolást. Ez azt jelentené, hogy az illetőt felültetik egy buszra, és elküldik Mexikóba.

De ha Kanadán és Mexikón kívül bármely más országból származik az adott bevándorló, akkor ez azt jelenti, hogy repülőre kell ültetni és elrepíteni őket a végső célállomásra. Egy ilyen méretű művelethez évente több mint 6000 kitoloncolási járatra lenne szükség. Összehasonlításképpen az ICE a 2023-as pénzügyi évben mintegy 1200 kitoloncolási járatot hajtott végre. Az ICE átlagos kitoloncolási járata óránként körülbelül 17 000 dollárba kerül. Ez a szám emelkedhet, ha az ICE-nek repülőgépeket és pilótákat biztosító magánvállalkozók emelik az áraikat.

Az ICE számos saját repülőgéppel rendelkezik, amelyek már ma is szolgálatban vannak. Az Igazságügyi Minisztériumnak, a Marshall Szolgálatnak is vannak saját szállító repülőgépei. Egy nagyobb léptékű igény a hadseregtől származhat.

Trump novemberben azt mondta az NBC Newsnak, hogy nincs felső határa a tervének. A költségeket valószínűleg több évre osztják majd szét, mert nem lenne praktikus évente akár 1 millió embert is deportálni. Nemhogy mind a 13 milliót egyetlen egyszeri műveletben. - Ebben az esetben ez valószínűleg túlzás. Trump valószínűleg azt akarja üzenni mindenkinek, hogy „amikor átveszem a hatalmat, a bevándorlási törvény újra működni fog”. És ennek nagy hatása lesz, aztán a nyilvánosságon múlik majd, hogy betartotta-e a szavát.

Kép forrása: NPR

Finanszírozás

Egy ilyen méretű művelethez azonban elengedhetetlen lesz, hogy a kongresszus elegendő finanszírozást biztosítson. A szenátus republikánus képviselői azt mondták, hogy a határfinanszírozási törvény elfogadása lesz a jövő év első számú prioritása. Határbiztonság, több férőhely, hogy ne kelljen olyan embereket szabadon engedni, akiket nem kellene. És több ICE-ügynök, hogy kitoloncolhassák azokat az embereket, akik veszélyt jelentenek Amerikára, és akiknek eleve nem kellene az országban tartózkodniuk. Ebben a ciklusban a republikánusok irányítják a kongresszus mindkét kamaráját, de csak szűk többség, így az ilyen mértékű kiadások politikai fedezetére nincs garancia.

Pontosan hogyan lehet téged bemutatni a Munch alapítója, vagy vezérigazgatója, ötletgazdája, pontosan mit csinálsz most a Munch-ban?

Én a Munch-nak az egyik társalapítója vagyok. Négyen indítottuk ezt a vállalkozást, aztán csatlakozott hozzánk egy cseh versenytársunknak az alapítója, úgyhogy most már öten vagyunk társalapítók, és én nem vagyok vezérigazgató, nem vagyok CEO. Én a kommunikáció, marketing és az adatcsapatért felelek a Munch-on belül, meg hát nyilván tulajdonosként, alapítóként részt veszek a stratégiai döntések meghozásában. Zwecker Bence egyébként a Munch-nak az ügyvezetője.

Hogy jutottál el a Munchig, hogy jött az életedbe az, hogy társalapítóvá válsz?

Egy nyughatatlan gyerek voltam én is, és ahogyan ezt sok vállalkozóról el lehet mondani, és igazából már gimnazista koromban elkezdtem foglalkozni olyan problémák megoldásával, amik engem is zavartak. Ebbe a sorba illeszkedett az ételpazarlás is, mert szerettem enni, és utáltam a pazarlást, majd egyetem vége felé összeállt a fejemben az a koncepció, hogy hát akkor ez lesz az a probléma, amibe én is most bele fogok állni. Úgyhogy ez nagyjából így alakult ki.

Egy cikket olvastál erről vagy tanulmányt készítettél, esetleg TDK-t, hogyan jött ez a téma, ráadásul ilyen gyakorlati szemszögből?

Hasonlóan történt. A legutolsó egyetemi vizsgám előtti éjszaka volt az, amikor a fejemben összeállt ez a koncepció, és ahelyett, hogy tanultam volna, Youtube-on pörgettem a videókat, szembejött egy ilyen videó, és talán az volt az a pillanat, amikor összeállt a fejemben, hogy hohó! Na, ez egy egyébként nagyon hülye probléma, hogy rengeteg ételt dobunk ki, miközben erre tök nagy kereslet van. Olyan dilemma, amivel én is tudok mit kezdeni, hiszen hogyha körbejárjuk a város összes éttermét, megkérdezzük, hogy vajon mit szólnának hozzá, hogyha a feleslegből egy kis bevételre tehetnének szert az éttermek, akkor hátha erre van igény. Így állt össze ez a koncepció, majd ezt elkezdtem mesélni a környezetemben, és így találkoztam Bencével, Botival és Kirillel, akikkel utána néhány héttel később egy közös céget alapítottunk.

A világbéke és a globális éhezés az olyan dolog, hogy mindenki meg szeretné oldani, mindenki gondolkodik rajta, hogyan lehetne megoldani, de nem mindegyik gondolatból lesz aztán végül egy vállalkozás, netaléntén alkalmazás. Mi vezetett el titeket oda, hogy belőletek mégis lett egy ilyen nagy és sikeres vállalkozás?

Úgyhogy az, hogy ez honnan fakad, meg hogyan alakul ki, ez egy nehéz kérdés, de számomra sosem volt kérdés. Nem szerettem például iskolába járni, kicsit azt éreztem, hogy ott ülünk egész nap, és hallgatjuk az okoskodást. Engem az töltött el örömmel, amikor láttam a fejlődést, láttam a haladást és a gyakorlati kézzelfogható megoldását a problémának. Nem mondom azt, hogy csak ennek van értelme, szerintem mindenkinek a saját személyiségét kell megismernie, hogy milyen típus, hiszen hatalmas szükség van kutatókra, elméleti emberekre és talán azokra is, akik megvalósítók, úgyhogy én ebben vagyok önazonos.

Hogyan tekintesz magadra? Üzletember, ételmentő, egyfajta megoldó ember, akinek ez csak az első projektje?

Számomra a címkék kevéssé fontosak, sokkal inkább az eredménye a munkámnak a fontos, úgyhogy talán tetszik ez a megoldó ember gondolat, és ilyen embereket keresünk folyamatosan, akik csatlakoznak hozzánk, és azt gondolom, hogy ez az egész céges kultúránknak is ez egy alapvetése, hogy a megoldásra fókuszáljunk, ne csak a problémákra. Úgyhogy nekem az identitásom az nagyjából ezeknek az összessége, amit mondasz. Nagyon fontos számomra az ügy, fontos az is, hogy ez egy üzlet, hogy ahogyan növekszünk, ahogyan minél több ételt mentünk meg és ezzel elősegítjük ezt a társadalmi missziót, ezzel együtt egy egyre inkább növekvő üzleti vállalkozást is hozunk létre. Az ügy és az üzlet körülbelül ugyanolyan fontos, ebben találom meg azokat az értékeket, amiket keresek.

Más projekt is van elképzelésben? Benne van a pakliban, hogy teszem azt 40 éves korodra 10 különböző vállalkozásod lesz?

Arra jöttem rá, hogy jó értelemben véve együgyű ember vagyok, és egy ügy, amiben igazából el tudok mélyedni, hiszen a felületesség az sokszor nem elég ahhoz, hogy valódi változást érjünk el. Én nem érzem magamat akkora zseninek, mint Elon Musk, hogy nem tudom, hat cégek tudjak egyszerre sikeresen menedzselni, hanem egy témán belül, a Munch-on belül is annyi megoldatlan probléma van, annyi dolog van, amit jobban lehetne csinálni, hogy ebben akarok minél jobban elmélyedni. Úgyhogy egyelőre nekem eddig tart most a mentális kapacitásom, de nyilvánvalóan, ahogyan már volt a Munch előtt is két másik vállalkozásom, rendezvényeket szerveztem, illetve egy árösszehasonlító oldal létrehozásában vettem részt.

Ugyanúgy vannak még ötleteim, de ezeket az ambíciókat, ezeket a kreatív energiákat azt érzem, hogy maximálisan ki tudom én is élni a Munch-on belül, hiszen újabb vertikumokban kezdtünk el megjelenni. Úgy indultunk, hogy először csak az éttermekben keletkező feleslegre fókuszáltunk. Majd rájöttünk, hogy rengeteg pékségben is ugyanúgy megmarad a felesleg, majd egyre több partnerünk lett, kisebb kávézók, ahol szintén foglalkoznak étellel. És igazából egyre több kategóriában jelent meg a Munch, majd mostanra körülbelül a fele az összes partnerünknek, az már élelmiszer üzletlánc, itt már nem készételeket, hanem jellemzően mondjuk alapanyagokat lehet vásárolni, zöldség-gyümölcs csomagokat. Ez is, ha úgy vesszük, egy új üzletág. Majd egy ponton megkerestek minket a virágárusok is, és most már rengeteg virágot is lehet menteni a Munch-on keresztül, ami nem szorosan csatlakozik az ételmentéshez, de még az ételmentésen belül is egy nagy lépés volt számunkra, amikor elindítottuk a Munch Marketet, ami pedig a gyártó cégeknél, a kereskedőknél keletkező felesleggel foglalkozik, hiszen nekik nincsenek fizikai üzletük, ahol személyesen át lehetne ezeket a csomagokat venni, ezért kénytelenek voltunk kitalálni, hogy hogyan lehet országos kiszállítással megoldani a gyárakban nagykereskedő cégeknél felgyűlő felesleget.

Vannak konkurenciák, avagy nemzetközi példa hasonló alkalmazás vagy cégmodellre? Magyarországon kivel versenyeztek, versenyben vagytok-e valakivel?

Mi, amikor Magyarországon elindultunk, akkor néhány hónap különbséggel négy-öt másik vállalkozás is elindult hasonló időben ugyanezzel a misszióval, és mi voltunk azok, akiknek a legkevesebb pénzünk volt és a legzöldfülűbbek voltak az alapítói. Úgyhogy nem gondoltuk azt, hogy az esélyek azok a mi oldalunkra álltak volna, viszont ebben az egyébként elég erős versenyhelyzetben meg kellett azt tanulnunk, hogy hogyan lehet okosabban, ügyesebben, gyorsabban megoldani problémákat, és ez az ellenálló képesség, ez a csótány method, mi így hívtuk, amikor megtanulunk, kúszunk, mászunk, és diákhitelből finanszírozzuk a céget. Megtanultuk, hogy hogyan lehet hatékonyabban üzemeltetni ezt a vállalkozást, és talán ez az egyik kulcsa annak, hogy most én ülök itt.

Már Magyarországon is egy versenyhelyzetben indultunk el. Mostanra azt hiszem, hogy mi vagyunk az egyetlen ilyen profillal rendelkező szolgáltatás. Csehországban úgy döntöttünk, hogy a kooperációs stratégiát fogjuk választani, és befogadtuk a Munch családba a cseh versenytársunkat, és most a National Market márkanéven futó ételmentő platform, az abszolút a Munch által van üzemeltetve, helyi csapattal dolgozunk, egyre nagyobb a helyi csapat, és közel annyi ételt mentünk már meg Csehországban is, mint Magyarországon. Szlovákiában korábban voltak hasonló kezdeményezések, de amikor mi elindultunk, akkor mi voltunk az egyedülek, és most ott is piacvezetők vagyunk ebben a témában, illetve Romániában is van versenytársunk.

Mit gondolsz le kéne rombolnunk azt az ellentéte, hogy a társadalmi jóért nonprofit módon kéne működni? Mennyire jelenik meg nálatok ilyen kicsit túl filozofikusan a kapitalizmusnak a marókarma? Mennyire tudtok/kell egyensúlyozni e között?

Szerintem egy nagyon fontos kérdést feszegetsz. Ez volt, amikor találkoztunk a srácokkal, az első nagy vitánk, hogy mi egy forprofit vagy pedig egy nonprofit alapítványt indítsunk, esetleg egy forprofit céget. Hosszas viták során arra jutottunk, hogy meghatározunk egy alap krédót a cégnek, ami a hármas fenntarthatóság.

1. Az az egyik pillér az a társadalmi fenntarthatóság, hogy legyen hasznos az embereknek, amit kínálunk, amit csinálunk. Jobbá tegyük egy picit a világot ilyen szempontból.
   
   
2. A másik pillér az a környezeti fenntarthatóság volt. Minden, amit csinálunk, abban jelenjen meg valamilyen módon az, hogy jót teszünk a környezetünkkel.
3. A harmadik pillér viszont számunkra ez az üzleti fenntarthatóság, ami azt jelenti, hogy ha mi értéket adunk az embereknek, akkor azért pénzt kérünk, azért pénzt adnak, és ennek köszönhetjük azt, hogy tudjuk professzionálisan finanszírozni a növekedést, és hogy mutasson egy irányba az üzleti értékteremtés és a társadalmi értékteremtés. És ne legyen az, hogy valamilyen kompromisszum kelljen ebben kötnünk.

Úgy döntöttünk, hogy egy tiszta piaci alapokon működő kft-t fogunk alapítani, és énnekem hatalmas a respectem azon alapítványok irányába, akik egyébként nem a piacról élnek meg, nekik is meg kell küzdeniük a saját kihívásaikkal. Ugyanakkor én ebben az aspektusban is azt gondolom, hogy nagyon sokan küzdenek azzal nonprofit szervezetek, hogy nem tudnak feltétlenül piaci béreket biztosítani a kollégáknak, és ezért azok az elhivatott kollégák fognak dolgozni ezekben az alapítványokban, akik megengedhetik maguknak, vagy pedig hajlandóak a piaci bér töredékéért dolgozni, mert annyira fontos számukra a misszió. Ez egy olyan dolog, amit mi nem akartunk elvárni tartósan mindenkitől, hogy ekkora áldozatot hozzanak, és egyébként erről az Amigos alapítója, Fábián Sára szokott beszélni, hogy legyen profi a nonprofit.

Igazából olyan perspektívát kéne kínálnunk, hogy ne csak a legnagyobb cégek, akik sok esetben nem feltétlenül építik, hanem rombolják a társadalmat, függőséget okozó, vagy éppen a környezetet romboló szolgáltatásokat értékesítenek, és hogy csak ők tudják megfizetni a legkiválóbb szakembereket, hanem az kéne, hogy egy Corvinuson frissen végző diáknak ugyanakkora karrierpályát tudjon kínálni egzisztenciális szempontból is, hogyha egy társadalmilag fontos munkát végző, akár nonprofit vagy társadalmi vállalkozásnál helyezkedik el.

Úgyhogy minekünk ez egy missziónk, hogy összekapcsolódjon, hogy ledöntsük azt a sztereotípiát, hogyha valami vagy jó, vagy jó üzlet, és nincs olyan, hogy egyszerre teszel jót is, és jó üzletet is építesz, mert igenis létezik olyan, hogy win-win-win. Nehéz ilyen témákat találni, és bizonyos szempontból ebben még Magyarországon azt gondolom, hogy sok munkánk van, de szerintem így van értelme vállalkozást építeni.

Néha eszembe szokott jutni az a gondolat, amit az édesanyám mondott, vagy olvasott nekem, egy József Attila idézet.

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.

Nekem ez egy ilyen meghatározó gondolat volt, amit egy picit én magamnak úgy értelmezek, hogy miért ne csináljak valami jót a világért, miért ne tegyem bele abba az életemet, az energiámat, aminek valódi pozitív hatása van, még akkor is, hogyha pusztán csak az anyagi motiváció jelenne meg, akkor lenne olyan témakör, amivel több pénzre tudnék szert tenni. Viszont én azt gondolom, hogy minden olyan forint kétszer olyan jó érzéssel tölti el az embert, amit egy olyan üggyel keres meg, amivel közben jobb hellyé tette a világot, ahelyett, hogy rombolta volna. Úgyhogy nekem és azt gondolom, hogy a Munchban dolgozóknak ez egy ilyen hasonló gondolatiság, és remélem, hogy minél többen fognak így gondolkozni.

A pilléreitek nem szoktak problémát okozni, akárcsak a marketingstratégiában. Említetted a függőséget, hogy az alkalmazásoknál nagyon sokszor gyakorlatilag a legjobb alkalmazások, legnagyobb profittal bíró alkalmazások, azok egyfajta függőséget alakítanak ki, olyan értesítéseket használnak, vagy olyan algoritmusokat, hogy a felhasználó nem egészségesen viszonyul adott alkalmazáshoz. Nálatok ez mennyire fér bele? Mennyire van dilemma abból, hogy biztos minden eszköz megengedett-e, vagy egyáltalán még eljutottatok-e oda, hogy ezek felmerüljenek?

Szerintem ez is egy fontos felvetés, amit mondassz. Amikor elkezdtük a Munchot, az egyik könyv, amit olvastam a kezetekkor, az a Hooked című könyv, ami arról szól, hogy hogyan építenek nagy cégek függőséget okozó alkalmazásokat. Igazából ez egy ilyen morális kérdést is vet föl, viszont szerintem nagyon fontos megismerni, hogyha technológiai céget csinál az ember, hogy milyen taktikákat használnak ezek a cégek.

Mondjuk legyenek ezek social media, vagy éppen nem tudom, Ecommerce alkalmazások. És szerintem, hogyha az ember a fejét a homokba dugja, és azt mondja, hogy én nem foglalkozok ilyen kérdéskörökkel, akkor egyszerűen csak a piacon nem lesz relevanciája. Úgyhogy szerintem fel kell tűrni az ingujjat, és el kell mélyedni akár a marketing szakmai kérdésekben, hogy hogyan alakulnak ki az emberi szokások, és ezeket a szokásokat, ezeket az eszköztárat, amit a pszichológia, a marketing és a technológia rendelkezésünkre bocsát, azt kell megértenünk, hogy hogyan lehet jó célokra használni. Mert hogyha csak azok dolgoznak profin, és csak azok képesek ilyen rendszereket létrehozni, akik rossz hellyé akarják tenni a világot, és csak a profit hajtja őket, akkor nagyon hamar igazából elhatalmasodik ez, vagy ilyen irányba fognak elindulni a társadalmi trendek. Úgyhogy szerintem nem érdemes ezzel kapcsolatban finnyásnak lenni.

Mi kísérletezünk olyan marketing fogásokkal néha, amik egy picit out of the box megoldások tudnak lenni. Például pár héttel ezelőtt egyik kolléganőm, Bogi kitalálta, hogy mi lenne, és most lerántom itt a leplet, hogy ha egy kuponkódot véletlenül kiküldenénk a felhasználóknak idő előtt, és írt nekem egy e-mailt, hogy szia Albert, vagy lehet, hogy Bencének címezte. Itt van egy kuponkód, ez most nagyon értékes, nem tudom, mit szólsz hozzá, jóváhagyod-e, már éles a rendszerben, és kiküldtük az összes felhasználónak. És ez egy ilyen véletlennek tűnt, szakmai fórumokon ölre menő vitákat vívtak a Redditen a marketingesek, hogy most ezek vagy nagyon hülyék, vagy zseniálisak, mi meg ott röhögtünk az irodában, sőt még cégen belül sem tudták sokan, hogy ez most szándékos vagy véletlen volt.

Ez persze egy nem túl sokszor elsüthető marketing taktika, de igazából folyamatosan kísérletezünk, keressük azt, hogy mik a jó megoldások, mások miket csinálnak, és azt nézzük, hogy hogyan lehet azt a missziót elősegíteni, ami nekünk a legfontosabb, hogy minél több adag ételt mentsünk meg. És hogyha ennek az a módja, hogy minél jobb technológiát használunk, minél több adatot elemzünk, minél professzionálisabban üzemeltetjük a céget, akkor ezt nagyon szívesen tesszük.

Hogy álltok az adatelemzéssel, már mérhető, hogy egy ember életében fogyasztói kosárba tudjátok-e már mérni, hogy mennyivel kevesebb ételpazarlás lesz így, akárcsak az individuum szempontjából, és egyébként, hogyha mindenki munchot használna az országban, akkor mennyivel csökkenne Magyarországon ez a pazarlás? Erre van-e adatotok?

Nem olyan régen értük el azt a mérföldkövet, hogy több mint 3 millió adag ételt mentettünk most már meg a kidobástól négy országban, Romániában, Szlovákiában, Csehországban, Magyarországon kívül, és ez már egy olyan szemmel látható méret, amivel jó sok teherautót meg lehetne tölteni. Valamikor egyik kollégám kiszámolta, hogyha ezeket az ételeket mind egy kupacba raknánk, akkor nem tudom, hogy a sztatoszférában meddig érne el, de hogy tényleg ez már egy szemmel látható méret lenne. Úgyhogy azt gondolom, hogy ez így ahhoz képest, amit pár évvel ezelőtt gondoltunk, amikor megszületett ez az ötlet, most már egy kézzelfogható eredmény.

Mit gondolsz, mennyire felelőssége az államnak az ételpazarlás visszaszorítása, vagy pedig inkább pont ezek az innovatív piaci alapú kezdeményezések tudnák, akárcsak most az ételpazarlás, akár egyéb ilyen globális társadalmi problémákat megoldani?

Szerintem ez egy annyira komplex kérdéskör, hogy igazából egy szereplő nem tud valódi átütő megoldást nyújtani, hanem egy koordinációra van szükség. Ebben a témakörben a legfontosabb szereplők, nyilván a piaci szereplők, akár az agrárban dolgozó cégek, a nagykereskedő cégek, logisztikai cégek, a kereskedő cégek, hiszen mindenki, hogyha egyre optimálisabban végzi a saját működését, akkor csökkeni fog a felesleg, és egyébként ők is egyre adatvezéreltebben működnek, úgyhogy nekik is az üzleti haszon, és ilyen szempontból a környezeti haszon egy irányba mutat, hogy minél kevesebb legyen a pazarlás. Úgyhogy nekik ebben nagy feladatuk van.

Ha viszont ők nem tudják értékesíteni teljes áron, itt jelenik meg a Munch, amiben mi egy segítséget nyújtunk nekik a platformunkon keresztül. Viszont mi sem tudunk nyilván minden ételt megmenteni a kidobástól. A következő szereplő itt a különböző tipikusan nonprofit szervezetek, akár az Élelmiszerbank, vagy a Máltai Szeretetszolgálat, vagy a Karitász, vagy azok a szervezetek, akik közvetlenül rászorulóknak juttatják el. És akkor még utána is vannak szereplők, akik például biogázra használják fel azokat az ételeket, amik már tényleg nem fogyaszthatóak, vagy éppen állati takarmányozásra is használnak ételmaradékokat, nyilván szigorú szabályozások között, és ebben az egészben nyilván az államnak is hatalmas szerepe van.

Nem is olyan régen ezzel kapcsolatban születtek már állami kezdeményezések is. Szerintem önmagában egyik szereplő sem tud önmagában megoldást jelenteni, viszont hogyha ezek szorosan együttműködnek és odafigyelünk egymásra, és akár a jogszabályalkotásban is figyelembe lehet venni a jótékonysági szervezetek, vagy akár a piaci szereplőknek a szempontjait, akkor azért rengeteg olyan lehetőség van még, hogy hogyan lehet például az adományozást elősegíteni adóvisszatérítésekkel vagy különböző szabályozásokkal.

Mi az az ideálkép, aminek örülnél, ha öt év múlva megvalósulna a Munch gyanánt, vagy mi szeretne, hogy öt év múlva hova jusson el a Munch?

Öt év hosszú idő, startup léptékben pláne, főleg, hogy mi még el sem indultunk még öt éve. Úgyhogy nagyon nehéz erre a kérdésre válaszolni, viszont azt látjuk, hogy egyre inkább megértettük ezt az üzletet, és egyre több országban el tudunk indulni, ahol még rengeteg munkánk van, illetve ahogyan korábban felsoroltam, sokkal komplexebb a tevékenységünk, mint akár ez kívülről elsőre látszik, és rengeteg üzleti lehetőséget látunk abban, hogy a pazarlást csökkentsük az ellátási láncnak a különböző pontjain. Úgyhogy ha ezekből az ötletekből minél több megvalósul, és akár Európán kívül is meg tudunk jelenni újabb országokban, akkor azt gondolom, hogy egy nagyon jó úton leszünk ahhoz, hogy globálisan is érezhető legyen az impectje ennek a vállalkozásnak.

Magyarországon, vagy alapvetően a te életedben milyen egy ilyen fiatal vállalkozónak lenni? Hogyha olyan embereknek beszélnél, akik hasonlóan szeretnének egy startupot kezdeni, vagy szeretnének egyszerre piaci alapon, de mégiscsak a társadalomért tenni, akkor mit javasolnál nekik, mit csináljanak?

Szerintem ez a startup alapítói életpályamodell vagy hivatás inkább, ez szerintem egyre talán vonzóbbá kezd válni szerencsére. Ugyanakkor tisztában kell azzal lenni, hogy egyrészt ez egy privilegizált helyzet, mert nem mindenki teheti meg, hogy akár egy évig fizetés nélkül dolgozzon. Én szerencsés vagyok, hogy korábbi munkámból, illetve családi támogatással én ezt a munch elején be tudtam vállalni, tehát szinte irreális kockázatot vállalva, mert lehet, hogy ebből nem lesz semmi, és az is lehet, hogy mindannyian nagyon meg fogunk gazdagodni, ezt nem tudhatjuk még, amikor elindulunk az úton.

Talán Észtországnak a példája a legizgalmasabb ilyen szempontból, hiszen ott nem is tudom pontosan, de legalább hat unikornis, azaz egymilliárd dollárnál is értékesebb vállalkozás van most már, ami mind onnan indult, hogy a Microsoft felvásárolta a Skype-ot, és a korai alkalmazottak nagy része is forintban milliárdos lett, akik aztán befektettek más cégekbe, majd újabb vállalkozásokat indítottak, és ez egy olyan lavinát indított, ami egy digitális országgá tette gyakorlatilag Észtországot, és nemzetközi szinten jegyzett globális cégek indulnak egy kis országból, ami egy ugyanolyan posztkommunista történettel rendelkezik, és egy friss vállalkozói kultúra van. Úgyhogy nekem ez az álmom, ha nem is ötéves, de tízéves távlatban, hogy a Munchal mi is egy ilyen inspiráló, nemzetközileg sikeres cégeket jegyző ökoszisztémának a részesei tudjunk lenni, és akár majd lehet, hogy a Munch-ból is más vállalkozások nőnek ki.

Hogyha valaki tudatosabb szeretne lenni az ételpazarlás területén, vagy alapvetően így az étel fogyasztása területén, akár előállítás, akár vásárlás folyamán milyen tanácsokat ajánlanál neki?

Nekem nagyon sokáig az volt az egyetlen dolog, amit figyelembe vettem a limitált költségvetésem mellett gimnazistaként, egyetemistaként, hogy mit lehet a legolcsóbban megvenni. És volt olyan, hogy hetekig zacskós levesen éltem, meg párizsis zsömlén, úgyhogy egy picit magunknak is hoztuk létre ezt a platformot, amikor elindultunk, hiszen a mai napig nagyon lelkes felhasználói vagyunk, hiszen azért nem rossz érzés mondjuk egy poke bowlt fél áron megvenni olyan áron, amiért egyébként egy valamilyen kifőzdében se tudnék normálisan jól lakni.

Most a muncholáson kívül rengeteg olyan terület van, amivel lehet egy picit csökkenteni a saját háztartásunkban a pazarlást. Nyilván elcsépelt dolog, de érdemes egy listával menni bevásárolni, meg akkor, amikor nem éhes az ember, mert különben össze-vissza impulzív módon bevásárol mindent az ember.

Ugyanakkor például a muncholás egy jó kiegészítő dolog lehet, hogyha az ember kap mondjuk krumplit a Munch csomagjában, akkor már csak néhány dolgot kell hozzá vásárolni, és akkor máris egy kisebb költségvetésből tudunk jó minőségű kajákat összerakni.

A Z generációnk eléggé kilátástalannak látja szerintem a társadalmi folyamatokat. Abszolút nincs már meg szerintem ez a fajta előretervezés, vagy ez a fajta közös gondolkodás, mint akár a felmenő generációkban voltak, vagy lehet csak nagyon szűken látom ezt a kérdést. Mit üzennél azoknak az embereknek, akik nem találják a helyüket a társadalomban, nem érzik azt, hogy érdemes tenni a közösségért, magamnál nagyobb célokért? Akár a te példádon keresztül, benned volt-e egyébként ilyen egzisztenciális kilátástalanság, vagy mint kés a vajon idáig jutottál?

Szerintem a mi generációnknak az egy fontos kihívása, hogy végtelen lehetőséggel találtuk magunkat szembe. Nagyon nehéz lehorgonyozni egy ügy mellett.

Márpedig nagy eredményeket úgy lehet elérni, hogyha az ember nem felületes, hanem mélyre megy. Ez nem csak a saját hivatásunk megtalálásában, hanem mondjuk párkapcsolati szempontból is az elköteleződés az egy nagyon fontos kihívás most, hiszen ott is nem tudom, mondjuk az online ismerkedés korában a végtelen lehetőséget látjuk, és hogyha van valaki, aki tetszik, akkor biztos lesz más, aki még jobban fog.

Ugyanígy egy vállalkozás indításánál nem tudod, hogy az az ötlet, amibe éppen belenyúltál, nincs annál még száz másik karrierlehetőség. Úgyhogy igazából talán az a legfontosabb, hogy az ember, hogyha van egy intiúciója, hogy ez most jó lesz. Itt van értelme ezzel az időmet eltölteni, akkor merjen beleállni, merjen áldozatot hozni azért az ügyért, akkor is, hogyha akár a környezete nem hisz benne, hogyha tudod, hogy ez a helyes út, akkor érdemes abba belekapaszkodni és elmenni a falig. Viszont kell annyi önreflexió, hogyha nekimentünk a falnak, akkor tudjunk mégiscsak rugalmasak maradni és változtatni a pályánkon, mert túlzottan makacs módon, hogyha mondjuk a piacnak az a visszajelzése, hogy erre nincsen szükség, akkor kell módosítani az irányon. Tehát ez egy nagyon vékony egyensúly, amire szerintem most szükség van. Az elköteleződés, a kitartás és a rugalmasságnak a kombinációja, ami egy paradoxonnak tűnhet, de valahogyan ebben kell egyensúlyozni, hogy az ember, nem tudom, a folyamatosan változó világban gyorsan tanulva meg tudjon újulni.

(Borítókép forrása: boschxrichter.hu/albert-wettstein/)