Reaktor

Mi az ősélményed a médiával?

Az, hogy az első szavam az volt, hogy "posztabank", ezt néztem gyerekkoromban. Valószínűleg nem ez volt a kérdés, de ez jutott hirtelen eszembe, hogy gyerekként az első szavam az volt, hogy postabank, ültem a tévé előtt, és megismételtem, ami ott volt benne, csak akkor még pöszén.

Pont most egy fesztiválon találkoztam egy operatőr kollégával, aki bringás, BMX-esek voltak, és pont erről dumáltunk, hogy hányan vagyunk, akik úgy kezdtek el a filmezéssel vagy a videóval foglalkozni, hogy valami extrém sportfilmeket kezdtek el felvenni. Én gyerekszínész voltam, szóval nekem inkább onnan jön, ötéves koromtól, Földessy Margit dráma stúdiójába jártam. Az ősélmény onnantól származtatható, hogy szerepeltünk egy-két játékfilmben gyerekként, de maga az, hogy én kreálom a videót, az szerintem ott jött, hogy mindenféle paródiákat, extrém sportfilmeket kezdtünk el gyártogatni.

Hogy kezdődött, honnan jött az ötlet, hogy akkor nem csak extrém sportot űztök, hanem ezt fel is veszitek, ki is rakjátok valahova?

Gyerekként, hogy elkezded másolni, amit látsz. Nagyon sok MTV-t néztünk, meg Jackass-t, illetve akkor még az elődjét ezeknek a műsoroknak, és elkezdtük másolni. Akkor még nyilván voltak DV kamerák, még digitalizálni kellett, stb., és elkezdtük feltöltögetni a Youtube-ra, mely anyagok nyilván teljesen koncepció nélküliek voltak. Amikor éppen valamelyik extrém sport divatba jött, a parkourtól a bringáig, akkor azzal elkezdtünk kicsit foglalkozni. Ez volt az első. A másik része az úgynevezett Ki Mit Tud-ok világa a drámastúdióban Földessy Margitnál, ahol ezeket a paródiákat előbb-utóbb felvettük és kiraktuk. Szerintem még azok voltak az első videók, ahol ilyen paródiákat kirakosgattunk, mert ha már megcsináltuk a Ki mit tud-ra, akkor azzal a lendülettel miért ne vettük volna fel.

Mikortól professzionalizálódik a videós biznisz?

Azt mondanám, hogy ilyen 20 éves koromban. Hatosztályos gimibe jártam, majdnem húsz lettem már, mire leérettségiztem, és két opciót láttam magam előtt, vagy színmű, vagy komédia, leánykori nevén kommunikáció és médiatudomány. Végül a Pázmányra mentem komédiára, a tévés rádiós újságírást pedig PR (Public Relations) szakirányon végeztem, és valahol szerintem ott dőlt el az én sorsom, akkor már volt egy tehetségkutatója a Magyar Televíziónak, melyben ifjúsági szerkesztőségbe kerestek riportereket - akkor még egy másik Magyar Televíziót láthattunk, nagyon-nagyon távol a mostanitól. Innentől kezdtünk el kvázi, bár nagyon fiatalként, de végül is képernyőn szerepelni.

Mi vezetett odáig, hogy a YouTube-ról már átnyergelsz egy hivatalos újsághoz, az Indexhez?

Ezt megelőzném még gyorsan, mert hogy ennek nincsen ennyire időrendi sorrendje. Szóval ez a váltás, ez nem is igazi váltás, mindig mind a kettő létezett egymás mellett. Utána mindenféle online weblapnál elkezdtem riporterkedni, például utca embere interjúkat készítettünk, amit aztán hirtelen lecsaptak, mint minden egyes média produktumot. Nem tudom, hogy ez miért trend, de gyakorlatilag akkor annak idején egy-másfél évig tartott mindig minden, majd megszűnt a finanszírozás. Amikor annak vége lett, mondtuk azt, hogy mi lenne, akkor, ha megcsinálni a saját szájunk íze szerinti tartalmat. Így született meg Madar Csabival a mi kis Youtube csatornánk, hogy hirtelen vége lett valaminek, felszabadult egy csomó erő, meg idő, és akkor elkezdtük hetente a kis szatirikus híradót.

Számodra a riporterség mindig ugyanazzal a karakterrel jár, avagy egyféle szerephalmozást jelent, ahol helyzetfüggően mindig más és más oldalat mutatod?

Teljesen más attitűdrendszerrel kell nekimenni ezeknek a dolgoknak. Rengeteg olyan riporter van - és biztos, hogy én is átestem annak idején, vagy a mai napig átesek mondjuk a lónak a túloldalára - aki nagyon szeretne szerepelni, és előtérbe hozza magát. A reakció erre általában az szokott lenni, hogy "ez ki ez?". Nekem csak kérdeznem kell, és nem feltétlen kell odabiggyesztenem a kommentáromat, ilyenkor vissza kell venni az embernek.

Tarr Béla számára a filmkészítés egyfajta drog, még ha szeretne se tudna leállni. Számodra a nyilvánosság mennyire egy drog? Mennyire érzed, hogy függője vagy a nyilvánosságnak?

Egyre jobban azt mondom, hogy nem. A nyilvánosságnak nem, mert nagyon szívesen elbújnék, pláne ha vége van egy három hónapos nyári session-nek, akkor itt most nagyon szívesen egy hónapig nem szeretnék mondjuk senki előtt lenni, amit természetesen nem tehetek meg. Azt mondanám inkább, hogy nem a nyilvánosságot tartja egy ilyen exhibicionista ember drognak feltétlen, hanem a munkavégzés, magának a szereplésnek a körülményei az, ami inkább drog. Hogyha te exhibicionista vagy, akkor nyilván hiányozni fog, hogy kamera előtt lehess, és ne feltétlen csak mondjuk vágjál, vagy szerkesszél, egyéb háttérmunkákat végezz.

Igazából a nyilvánosság drogja az nem a te saját indíttatásod, hanem egy karrier indíttatás, hogyha ki van rakva az arcod, akkor látnak, akkor hívnak. Ha nincs kirakva, és nagyon sokáig nincs kirakva, akkor egyre jobban senkit nem fog érdekelni. Ez összefügg sajnos magával a szakmával, hogy neked pusholnod kell az arcodat, mert akkor létezel egyáltalán. A médiában engem az foglalkoztat a mentálhigiéniai szempontból, hogy mennyire kell az embernek egy külön arcot, egy külön karaktert kitalálnia, egyfajta média perszónát alkotnia.

Hogyha megnézünk bármilyen videós tartalmadban, az mennyire egyezik a hétköznapi Olivérrel?

Nagyon sokáig nagyon nem egyezett. Szerintem, amit régen csináltunk például Youtube-csatornásdi, fiatalabbként, az egy egészen másik én. Az az Olivér kifejezetten szerepel. Elképesztő hadarás, nagyon gesztikulálsz, nagyon ott akarsz lenni - ilyen voltam. Ma azt mondanám, hogy most az indexes anyagoknál, riportoknál egyre jobban saját magam vagyok. Valami olyasmi, mint ahogy most válaszolok, nagyjából az egy önazonos dolog. Amint Tiktok tartalmat gyártunk, szerintem ott már megint eltávolodsz.

Általánosságban nyilván nem jó dolog, hogyha valaki teljesen eltávolodik ettől. Elcsépelt lózung, a legyél önazonos, meg marha unalmas, de úgy összességében a nap végén egyébként tényleg arról szól, hogy annak kell lenni, mert az fog jól állni. A feleségem mindig azt mondja, hogy nem kell a manír, mert akkor szeretnek, amikor önmagad vagy. Ez tudom, hogy nagyon közhely, de összességében érdemes erre törekedni, és nem tudod hosszú távon megvezetni a nézőt. Akár műsorvezetőket nézve látod, le fog esni a nézőnek, hogy ez egy elképesztő kamu szerep.

A Tiktokra ott egészen más perszóna kell ezek szerint, mint például egy Tarr Béla filmhez.

Egészen. Az egy pálfordulás ahhoz képest. Tényleg elcsépelt dolgok ez az önismeret, meg elfogadás, vagy önmagad elfogadása, viszont én 32 éves vagyok, és az elmúlt két évben kezdtem el nagyjából egálba jönni magammal. Tegyük fel ha valaki olyat kommentel, akkor nem az van, hogy a sárga földig lemegyek lelkileg, hanem tudom, hogy ez igaz, vagy nem igaz, helyre tudom rakni a dolgot. Ha rendben vagy magaddal, azt látják a nézők is.

Javaslod azt, hogy olvasson az ember kommenteket? Te szoktad olvasni?

Nem szoktam végig. Általában az van, hogy attól függ, hol. Megválogatom, hogy hol olvasom el, milyen platformon, hiszen sokszor nem a produktumom fogja megítélni azt, hogy az milyen visszhangot kelt, hanem a platform. Ha munkahelyre csinálok anyagot és nem saját social media platformra, akkor az első három-négy-ötöt nagyjából megnézem, de valószínűleg magáról a témáról fognak inkább fröcsögni az emberek, egészen elképesztő módon. Erről egyébként külön podcastet lehet csinálni, hogy milyen állapotban van a magyar közvélemény, meg a magyar mentálhigiéné, mert az nagyon para.

Érdekes módon, ha meg a saját követőtől a saját valaki influenszer, akkor meg ott kap egy nagyon jó kis buborékot, ott meg elolvassa, mert ott meg általában dicsérik. Amikor ezer éve csináltuk a mi kis Youtube csatornánkat, akkor mindig minden pozitív volt. Aztán amikor elkezdtél mondjuk dolgozni egy online újságnál, akkor pedig hirtelen egészen megváltoztak a kommentek. A személyed nem hiszem, hogy túlságosan változott volna, de mondjuk a platform, vagy a témának a megítélése, az tudja magát a kommentszekciót is változtatni.

Teljesen elzárkózni nem érdemes, meg az egy önbecsapás. Nagyon-nagyon fontos szerintem ilyen kis fakkokat, kis cellákat készíteni a kognitív rendszeredben, hogy már egy félmondat után te be tudd azonosítani, hogy ez egy rosszmájú ember, ez egy komplexusos ember. Ebben a mondatban egy helyesen leírt kifejezést nem látok, ezért nem lenézve, de nem vagyok benne biztos, hogy éppen az ő véleménye lenne a legrelevánsabb

Az Indexes videóidban található különböző témákat mi alapján választod meg?

Nagyon fontos, hogy nem én választom csak meg egyedül. Viszek témát a rovatvezetőktől, magán a videós szekción belül is dobálnak nagyon sok témát, általában ez egy csapatmunka, hogy végül is melyik kerül kiválasztásra. Én valahol úgy raknám össze, hogy két szegmense van ennek. Nyilván média, fontos a nézettség, mi az, amire az emberek fel fogják kapni a fejüket, mi az, amit valószínűleg sokan lekattintanak, kár hipokratának lenni ilyen szempontból.

Mindegyik téma olyan volt, aminek van egy nagyon erős társadalmi ráhatása, reakciója, ami sok emberre hat, sok ember rezonál vele, és sok embert érint. Most az Onlyfans az nem valószínű, de ez mondjuk egy olyan dolog, ami sok embert viszont nagyon érdekel, és nem lát mögé. Azt mondom, hogy nyilván van egy clickbaites része, és van egy olyan része, ami valahol meg egy picit ilyen társadalompszichológia, vagy kutatás, merthogy mindegyik témán keresztül lehet az emberi viselkedést, vagy a mi kis társadalmunkat vizsgálni.

Mennyire tekinted ezt művészetnek, mennyire társadalmi felelősségvállalásnak vagy ez egy munka, egy tükör a társadalomról?

Művészetnek nem mondanám. Nagyon nüansznyi rész, az maximum annyi lehet, hogy például volt egy költővel egy beszélgetésem, és akkor tudok vele úgy rezonálni, hogy mondjuk ő mond egy versrészletet, és akkor mondjuk én is vissza tudok neki dobni egy versrészletet.

Társadalmi felelősségvállalás, az mindenképpen. A társadalmi felelősségvállalás részében az egy nehézség, hogy azért nagyjából neked a műsorvezetői vagy a riporteri attitűdödnek azért találkoznia kéne egy normatívával, vagy találkozni kéne egy általános közvélekedéssel, ami nehéz, mert elképesztően szétszakadt már ez a kis társadalmunk, meg hatalmas a társadalmi olló. Nehéz mindenkit képviselni, de hogy valami normatív gondolkodással vagy értékrenddel ezt az egészet közvetíteni, vagy kérdezni az mindenképp társadalmi felelősségvállalás, de ez nagyon nehéz, mert rengetegek vagyunk, rengetegféle helyről jöttünk, meg társadalmi rétegbe tartozunk, és egyre kevésbé értjük meg egymást, úgy meg azért nehéz nagy társadalmakat reprezentálni, értük felelősséget vállalni.

Szerinted mi a bulvár, bulvártartalom-e, hogy valaki onlyfans modellekről csinál videót? Mitől lesz valami bulvár, és neked mi a viszonyod a bulvárral?

Érdekes, mert pont múltkor valaki mondta, hogy én csinálom az indexben a bulvárt. Ezen gondolkozva arra juttottam, hogy szerintem nem.

Van olyan része persze, amikor kimegyünk Sztárbox sajtótájékoztatókra. Ez abszolút az, de most az említett Onlyfans-nél is például. Szerintem amikor a Blikk meghívja mondjuk az Onlyfans-eseket, akkor az inkább bulvár, amikor ott beszélgetnek, hisz a magánéletével kapcsolatos kérdések hangzanak el, ami igazából inkább az ő személye. Hát, nem az érdekes, igen, hogy hol van ennek a határa. Ezt inkább nem mondanám. Ott jobban ezt érzem. Nálunk azért nem érzem, mert nem arra vagyok kíváncsi, hogy ez most mekkora botrány az ő élete, hanem arra, hogy ő kvázi nekem egy "szakértő" egy olyan témakörben, amiben nem mozgok, a felnőtt filmekben. Az ilyenfajta közösségi médiában meg egyáltalán nem. Nekem az onlyfans-esek, amikor bejönnek egy beszélgetésbe, ők nekem egyfajta "szakértőként" funkcionálnak, akik mesélnek egy olyan jelenségről, amit ők művelnek, és amilyen hatásait ők tudják a legjobban mérni igazából a fogyasztóknál.

Milyen műfajnak mondanád, amit csinálsz? Tömegtájékoztatás, vagy te hogyan gondolkozol erről?

Szerintem az infotainmentre szeretnél kitérni. Hogyha en bloc, holisztikusan kéne valamit mondani, akkor az infotainment volt szerintem mindig az a típusú műfaj, amit szerettem volna képviselni, aztán vagy sikerült, vagy nem, de nagyjából ez. Igen, legyen benne tartalom, de nem feltétlen gondolom én magamat a nagy ősgondolkodónak, aki meg fogja fejteni ezt a tartalmat, viszont szerintem jól tudom interpretálni embereknek. Lényeg, hogy a szórakoztatás része érthető módon legyen tálalva, olyan stílusban, ami valamilyen szempontból szórakoztatja is a közönséget, és akkor így jön be ez a kis humor, vagy az egésznek az előadás része.

Mit gondolsz, a mai médiafogyasztási szokásainkról? Mennyire látod drasztikusan a mostani infotainmennek a helyzetét, és ebben te hogyan képzeled el magad?

Borzasztóak. Próbálom valahonnan nem Krisztus előttről kezdeni, vagy a prehisztorikus időkből, de a Tiktok Kínában nagyjából edukatív célra jött létre. Az, hogy itt Európában, meg hogy Amerikában hogy funkcionál, az teljesen más, de valahol azért ott is vannak ilyen típusú edukatív tartalmak. A fele, a másik fele meg táncikálós, meg live-olom a semmit.

Talán ha egy csatornát bekövetsz, amely egy tematika alapján halad, és ilyen témáról témára feldolgoz valamit, és azt ha végignézed, akkor el tud mélyíteni, de összességében erre szerintem alkalmatlan. Egy felszínes tudást ad, nagyon sok mindenbe belekóstol, és nagyon-nagyon széles lesz a világlátásod, ezáltal szorongsz, mert ekkorának érzed magad az univerzumban, de úgy igazán elmélyült tudásod semmiről nem lesz. Úgyhogy ilyen szempontból a hagyományos régi iskola szerinti edukálást azt nem gondolom, hogy segíti, maximum tájékozottá tesz széles körben, felszínesen.

Visszakanyarodva nyilván a Youtube-ra, ahol jelenleg azt látjuk, hogy a podcastek, a hosszabb típusú tartalmak dukálnak, ahol lehet mondjuk beszélgetni legalább fél órán keresztül, amire már kevésbé tudnak az emberek fókuszálni, ott azért lehet tanulni. A százaléka magának az edukációnak, meg a szórakoztatásnak, az nyilván a szórakoztatás felé azért jobban elmegy egy tiktoknál.

Ezt lefele tartó folyamatnak tartod, hogy itt a világ idő kérdése is összeomlik, vagy pedig egy hullámzásról beszélünk, ami talán mindig változik?

Szerintem a hullám. Olyan, azt hiszem nincsen a történelemben, hogy valami egyfolytában lefelé megy. Egy dolog jutott eszembe a podcastekkel kapcsolatosan, hogy akár ebből is most három mondatot kivágunk Tiktokra, és rohadt sokat fog menni, teljesen kontextusból kiemelve, rengeteg ilyen van. Ez olyan borzasztó dezinformációt okoz az emberekben, és gondolja, hogy az az ember azt mondta... és egy másfél órás podcastből kiragadott három mondat teljesen más értelmet tud nyerni. Ilyen szempontból szerintem teljesen meg tudja kavarni az embereket, hogy akkor most mi is az igaz, mi nem az igaz.

Valóban erre gondolt-e az az ember.

Nem lehet, hogy ez segítség is? Hogyha nem nézne meg bárki is egy másfél órás podcastet, hogyha nem hallott volna egy kis részletet belőle, és emiatt az egészet megnézi?

Nem, nem, ez szerintem, hogyha az tényleg egy új, egy ilyen eleje vége, egy ilyen magvas gondolat ki van véve, az szerintem oké, csak nyilván sokszor látunk olyanokat, hogy ilyen három mondatok vannak kirakva, és az, mint mindenhol, hogyha nagyon meg van vágva egy anyag, akkor azzal elképesztően lehet torzítani, tehát ezzel teljesen lehet manipulálni.

Most valaki másfél órán keresztül nagyon odaadóan, nagyon feltétel nélküli pozitív odafordulással beszél az emberi társadalomról, és utána van benne két mondat, ahol éppen elszakad a cérna, és mond valami nagyot, akkor az van kirakva, onnantól kezdve meg is lehet valakit bélyegezni.

Feltételezhetjük, hogy olyan filmesztétikai igényeket tud kielégíteni a videós újságírás, bár ez nem biztos, hogy így van, minden esetben reménykedjünk. Meg tud-e maradni egyáltalán az írott újságírás?

Én azzal vetekednék, hogy filmesztétikai szempontból fogyasztanak az emberek videós tartalmakat, és ez sem igaz, hogy lusták, de olyan szempontból igaz, hogy amiről beszéltünk, hogy az impulzivitás dukál, és hogy az emberek igazából már nem feltétlen koncentrálnak. Megnézed a cikkeknek a hosszúságát, nagyon kevesen olvassák el a mély véleménycikkeket, meg az elemzéseket, kivéve ha Puzsér írta, mert akkor mindenki.

Azt tudom még elképzelni, ha már AI-ról van szó, szóval tartalomgyártásban dolgozom 12-13 éve. Ha már napi 2-3 Tiktok-videót kell kreálnunk, és ezt hetente ötször-hétszer, akkor az egy teljes állás, akkor már megroskadok benne, hogy felvegyem, megvágjam, feliratozzam, kijavítsam, stb. Hogyha ez annyira automatizálódni fog, mondjuk az AI által, hogy gyakorlatilag még fel sem kell vennem, hanem azt a szöveget egy karakter fel fogja olvasni, azt sajnos el tudom képzelni, hogy az nagyon át fogja venni. Amikor ilyen gyorsan tud kijönni egy anyag, ennyire aktuális tud lenni egy videós anyag, úgy, hogy valaki megírta a szöveget, sőt, meg se kellett írnia, csak átvette

Minden bizonnyal igen, de ugyanakkor meg az emberek ezeket a problémákat észreveszik. Az, hogy nem tud koncentrálni, hogy ne telefonozzál lefekvés előtt, mert egyszerűen szét van zilálva tőle az agyad. Szerintem azért próbálunk már tudatosak lenni ebben is. El tudom képzelni azt, hogy nem csak egy birkanyájként sodródunk mindig - sokszor igen - és mondjuk a tartalomfogyasztás vagy a napi szokások szempontjából előbb-utóbb elkezdenek az emberek tudatosak lenni, és azt mondani, hogy nem.

A nem nézek tévét állítást már tíz évvel ezelőtt az én egyetemista társaim is mondták, hogy nincs téve, nem néznek tévét. Ez így is maradt az ő korosztályukban, de hogy már tudatosabban próbálnak az emberek fogyasztani, elzárni magukat. Nem is a fogyasztási szokások miatt van, hanem a mentálhigiéne miatt. Ha ezt mind megpróbálom feldolgozni, akkor felkötöm magam egy fára valószínűleg.

Meg is van a szalagcím:)) Hogyan képzeled el magad tíz év múlva?

Nem titkolt célom a műsorvezetés, tehát azért alapvetően a riporteri dolgokat előbb-utóbb azért arra szívesebben váltanám, illetve nem csak az a műsorvezetésnek inkább az, ahol amúgy szintén emberekkel lehet rezonálni. Én azt gondolom, hogy abban vagyok erős, mint ahogy a podcast neve is mondja, hogy Reaktor, tehát amikor reagálni lehet, amikor, mint a Balázséknál a Jani volt a reaga. Ha műsorvezetés, és ugye ilyenkor azt mondják, hogy tévé, abban nem vagyok benne biztos.

Már azért elég régóta mondogatják, hogy majd az online világban majd olyan műsorok lesznek, mint a tévében, de azért a finanszírozását azért még mindig nagyon kevésbé tudják ezt megoldani. Még mindig ott van a lóvé, és még mindig ott vannak ezek a típusú dolgok, de nagyon szeretném, hogyha tíz év múlva ott tartana az online tartalomgyártás, hogy tényleg azt mondhassuk, hogy online tévék vannak a magyar piacon, és nem csak azt, amiket manapság úgy hívunk. Igazából egy olyan negyed büdzséből próbálnak hasonló dolgokat gyártani, szóval az tök jó lenne. Az meg, hogy képernyő előtt, azt előbb-utóbb el fogom tudni engedni, ha kell. Nincs egy ilyen görcsös exhibicionizmus, hogy akkor most feltétlen, feltétlen neked szerepelni kell. Nyilván az ember ismeri magát, akkor töltődik fel, de nem biztos, hogy ez nekem 50 felett is majd annyira fontos lesz.

(Borítókép forrása: index.hu/szerzo/lenzser_oliver )

Magyarország szeptemberben eredményesen küzdött meg a Duna szokatlanul heves áradásával. De vajon mi a helyzet egy olyan országban, ahol az árvíz a monszunesők miatt alakul ki, és sokkal nagyobb területen jelentkezik a probléma, nem csak a folyók közvetlen közelében?

A monszun hatása Indiára: esőzés és mezőgazdasági kihívások

Indiában a monszun időszak júniustól szeptemberig tart, ami azt jelenti, hogy ezekben a hónapokban heves esőzések és ennek következtében földcsuszamlások jelentkeznek országszerte. Mezőgazdasági szempontból vitális ez a csapadék, hiszen az éves csapadékmennyiség majdnem háromnegyede ezekben a hónapokban hullik le. Mivel az ázsiai ország nem rendelkezik kiépített öntözőrendszerrel, ezért is elengedhetetlen az indiai gazdák számára a monszuneső. Az ország gazdasága erősen függ a mezőgazdaságtól, ezáltal több millió farmer megélhetése függ attól, hogy a monszun milyen mennyiségű az adott évben.

A klímaváltozásnak köszönhetően a szélsőséges időjárási események száma megnőtt, amit tovább súlyosbítanak az erdőirtások és a talajerózió, emiatt pedig a monszun is egyre kiszámíthatatlanabbá válik. Az esőzések következtében a folyók is kilépnek medrükből, Indiában a Gangesz és a Brahmaputra áradása okoz a környező térségben károkat. A Gangesz delta torkolatában élők vannak a legnagyobb veszélynek kitéve ezekben a hónapokban, mivel a csapadék mellett ciklonok is sújtják a területet. 

(kép forrása: theatlantic.com)

Katasztrófa, politika, vallás: az indiai monszun tükre

A monszun által okozott földcsuszamlások idén sem kímélték Indiát, Kerala államban 24 óra alatt több, mint 300 mm eső hullott, a dombos, teraszos kialakítású területeken megindult a föld, a sáros víz teljes falukat lepett el július végén. 166 ember halt meg az áradás során, az indiai katonák pedig közel 5,500 embert evakuáltak. A katasztrófa egy politikai vitát vont maga után, mivel Amit Shah belügyminiszter azt állította, hogy az állam korábban kapott figyelmeztetést a közelgő áradatra, csak figyelmen kívül hagyta az evakuálást javasló üzenetet. Ezt a vádat Kerala állam azóta is elutasítja.

Augusztusban egy másik állam, Tripura lett a megnövekedett csapadékmennyiség áldozata, 34,000 embert kellett evakuálni és tíz lakos pedig az életét vesztette. A térségben egy nap alatt 350 mm eső esett átlagosan, viszonyításképpen, Budapesten összesen 750 mm-re tehető az éves csapadékmennyiség. A két esetből látszik, hogy India egyedüli sikeres védekezési módszere a lakosok ideiglenes kitelepítése lehet, itt már nem használnának a homokzsákok. Ugyanakkor, a minden évben előforduló monszunidőszak miatt az árvíz súlytotta területeken lévő otthonokat évente újra kell építeni, ezért hosszabb távon az országnak érdemes lenne kidolgoznia egy gazdaságosabb megoldást az árvíz kezelésére. 

Azért is, mert a legutóbbi alkalommal egy vallási fesztiválon pusztított a vízözön, amelynek résztvevői nők és gyerekek voltak. A Bihar megyében szeptemberben megrendezett éves fesztivál, a Jivitputrika Vrat során a hívő nők folyókhoz és tavakhoz zarándokolnak el gyerekeikkel, hogy egy napos böjt után tisztító fürdőt vegyenek és imádkozzanak a gyerekeik jólétéért. Idén a rituálé végrehajtása során legalább 46 embert ragadott el az ár, akik közül 37-en gyerekek voltak. Tavaly feleannyian fulladtak meg ugyanezen fesztivál keretében egy nap alatt, a többi áldozatról pedig nincsen adat. Felmerül a kérdés, hogy ilyenkor az állam milyen szinten vonható felelősségre, kiadta-e a megfelelő figyelmeztetéseket a tavalyi katasztróból tanulva és az időjárás előrejelzéseket követve, kapott-e tájékoztatást a lakosság és köztük a zarándokolók. 

(kép forrása: theguardian.com)

Mi a tanulság?

Összességében kijelenthető, hogy a monszun nem csupán az időjárás egyik aspektusa, hanem a gazdasági élet kulcseleme is Indiában. Ennek ellenére nem védekeznek megfelelően, hiszen hiányzik a megfelelő infrastruktúra, nincs kiépítve gát- és vízelvezető rendszer. A klímaváltozásnak köszönhetően egyre súlyosabb károkat fog okozni a monszuneső a térségben, ezért Indiának ki kell dolgoznia egy olyan átfogó árvízvédelmi stratégiát, ami hosszútávon biztosítja a teljes lakosság számára a védelmet ezekben a hónapokban.

2010-et követően, a Fidesz-KDNP győzelme után egy olyan politikai klímában élünk, amelynek stabilitása szinte eddig az évig teljesen megkérdőjelezhetetlen volt, nem láttunk olyan erőt a TISZA-párt megjelenéséig, ami képes lett volna akár egy kicsit is kikezdeni a regnáló kormánypártokat.

Az elmúlt hónapok botránya után viszont a politikai berendezkedés radikálisan egy kétpártrendszer körvonalazódása felé halad, és szemmel láthatóan Magyar Péter lendülete nem hagyott alá, folyamatosan felkarol egy olyan társadalmi témát, amivel teljesen uralja a közbeszéd szinte minden elemét.

I. A valóság érzékelése

A 2006-ot követő eseményeket a Fidesz egy nagyon egyszerű, mégis hatékony eszközzel kapitalizálta: képes volt a mindennapi emberek, mindennapi nyelvén, mindennapi problémák megfogalmazására, és arra, hogy azok közbeszéd tárgyává is képesek tudjanak válni.

A kórház- és vasútlátogatásokkal olyan kérdéseket feszegetett, amivel kapcsolatban az elmúlt időszakban a kormányzati kommunikáció érdemi választ nem tudott adni az átlagember nyelvezetén, megfelelő tartalommal, amire a korábbi évek alatt nem volt példa.

Orbán Viktor mesterien volt képes az emberek nyelvén beszélni kormányalakításai után az emberek problémáit illetően. Ha a kormányzat fenn akarja tartani a kompetencia töretlen érzetét, valamint a kormányzóképesség képét, amit a magyar társadalom mindig is nagyra értékelt, akkor elengedhetetlen hogy a mindenki számára észlelhető problémákat ne irreálisan hárítsa, hanem képes legyen a kormányzat kompetenciát mutatni azzal, hogy a publikum számára kommunikálja a megoldás képességét, hogy képesek a helyzet megfelelő kezelésére.

 (kép forrása: Index)

II. Orbán Viktor személye

A miniszterelnök személye egy kétélű penge. Orbán a kormánypárt legnagyobb formátumú és legtehetségesebb egyénisége, aki hatalmas karizmával, tudatos elszántsággal és megkérdőjelezhetetlen politikai kompetenciával vert köröket politikai ellenfeleire, 2010-re pedig kétharmados győzelemre vezette azóta is regnáló pártját.

A kormányzat felépítése és a Fidesz teljes politikai közössége a miniszterelnök személye köré szerveződik. Pártját megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel vezeti, ami így több tekintetben az általa felállított koncepciókat hajtja végre, szerepe is erre korlátozódik, ez pedig a kormányzására is kihat.

Mostanra viszont Orbán Viktor figyelmét látványosan a külpolitikai ambíciók és tervek kötik le, a magyar belpolitika egyre feszültebb és vitatottabb kérdéseivel személyesen nem foglalkozott behatóan. Ezt mutatja számunkra békemisszió és a Patrióták Európáért EP frakció megalapításai is, melyek politikailag - különösen az utóbbi - látványos eredmények. A magyar emberek jelentős része viszont nem képes velük kapcsolódási pontot találni, a kormányfő pedig látványos szűkszavúsággal reagált a belpolitikai viszonyokra a Kötcsei Piknik alatt is.

Ha Orbán Viktor vissza kívánja venni a folyamatosan tematizáló Magyar Péterrel szemben az események folyamának nyilvános diktálását, pusztán azt a képet kell mutatnia amit a 2008-at követő gazdasági válságévek alatt, kormányzásának elején megszokhattunk tőle. A specifikus tervekkel rendelkező, a politikai mezőnyében legelőször cselekvő, karizmatikus kormányfőjét, aki egyszerűbb nyelven képes levezetni, nagy víziók folyamatos fejtegetése nélkül a problémák sebészi pontosságú megoldását, amiben érdekeltté teszi saját országát is.

 (kép forrása: Magyar Hírlap)

III. A kommunikáció alapossága, minősége

Végső soron pedig a kormányzati válaszadás minősége. Az eddigi politikai klímában az óellenzék képviselőinek kompetenciája nem volt elegendően magas, hogy a közélet pillanatainak uralását és a Social Média felületeket átvegye a kormánytól.

Más a helyzet azonban egy egyes mérések szerint 40%-os támogatottsággal rendelkező politikai szereplő esetén, aki konkrét, adatokkal alátámasztott, hideg profizmussal megszerkesztett Social Media jelenléttel és kommunikációval kéri számon a kormányzati döntéseket. Ennek a természetes immunreakciója a megoldástervezetek adatszintű lebontása annak érdekében, hogy mindenki számára követhetőek és megérthetőek legyenek a kormányzat lépései.

Hasonló probléma merült fel az elmúlt hónapok botrányainak szereplőivel. A kormányzati oldal hitelének megőrzéséhez elengedhetetlen szilárdabb kiállás mutatása az olyan szereplőkkel szemben, akik képesek a politikai közösség hitelességének bomlasztására, a puszta hallgatás vagy túl gyenge „kiállás” akár hallgatólagos beleegyezést is sugallhat.

 Amint látható, az Orbán Viktor vezette kormány olyan kihívásokkal néz szembe, mint az elmúlt 14 évben még soha. A mindenkit foglalkoztató kérdésre - miszerint, hogy meg tudnak-e újulni Magyar Péter menetelése mellett - a 2026-os országgyűlési választások fognak végső választ adni.

(Borítókép forrása: Index)

Augusztusban nem várt fordulat következett be a japán politikai életben, a sorozatos korrupciós botrányok következtében lemondani kényszerült az akkori miniszterelnök, Fumio Kishida. Az országot 1955 óta szinte megszakítás nélkül kormányzó pártjából, a Liberális Demokrata Pártból (LDP) kilencen (!) indultak a szeptember 27-re kiírt kormányfői tisztségért, amely egyszerre árulkodik a párt és az ország politikai állapotáról is. A bő elmúlt fél évszad legszorosabb párton belüli versenyén végül egy korábbi védelmiminisztert (illetve volt agrárminiszter is) választottak meg, maga mögé utasítva az mélyen konzervatív Takaichi Sanae-t, aki a japánnal kapcsolatban sokat emlegetett férfi establishment (a főbb döntéshozói posztokban ugyanazok az idős, politikában évtizedeket eltöltő férfiak váltogatják egymást) problémára lehetett volna válasz. 

Az alig egy hetes regnálása alatt (október 1-én iktatták be) Shigeru Ishiba először japán új külpolitikai éráját bemutató beszéde miatt került kellemetlenül a középpontba, majd október 9-én feloszlatta a parlamentet, és új választásokat írt ki október 27-re. Ebben az írásban a kiírt választásokig vezető út utolsó métereit bontom ki, meghozva az olvasó hangulatát, hogy kövesse a választásokig hátralévő szűk 3 hetet. 

Miért mondott le Kishida?

Kishida nehéz időszakot élt át az elmúlt évben, a botrányok sújtotta kormány támogatottsága augusztusra 20%-ra csökkent, ami a megválasztásakori 60%-hoz képest kirívóan rossz teljesítmény. 

A párt körül látványosan 2022-ben kezdett el elfogyni a levegő, amikor a 2012 és 2020 között miniszterelnöki posztot betöltő Shinzo Abe-t meggyilkolta kampánybeszéde közben egy kiábrándult állampolgár, aki a megosztó dél-koreai új vallási mozgalom, az Egyesítő Egyház anyját kisemmiző tevékenységéért állt bosszút. Elmondása szerint azért esett az ex-miniszterelnökre választása, mert magának a mozgalomnak a vezetőjével korábban nem sikerült végeznie, Abe-t pedig a az Egyesítő Egyház szövetségesének látta.  A merénylettel gyakorlatilag megkezdődtek a frakcióharcok, a 2005 óta domináns, jobbközép Seiwakai és a Kishidát prezentáló balközép Kochikai csoportok között.

A legsúlyosabb politikai csapás talán a tavaly decemberben kirobbanó korrupciós botrány volt, ami kb. 1,5 milliárdos összegével nevetségesnek tűnhet, de a több évtizedes mélyponton fulladozó jen és a Japánban kiugrónak számító 5%-ot is érintő infláció jelentette drasztikusan romló japán megélhetési viszonyok közepette rendkívül érzékenyen érintette a japán társadalmat. Mivel a Kishida által meghírdetett 'Új kapitalizmus' nem hozott érdemi fordulatot a japán gazdaságban a globális tendeciák árnyékában, a közhangulatnak elege lett, a pártja távozásra bírta. 

A Párt és Japán egyesítése

Shigeru Ishiba 1957-ben született, 1979-ben lediplomázott, majd egy szűk 10 éves banki karriert követően 1986-óta tagja az országgyűlésnek. A párton belüli pozícióját önmagában sejteti a tény, hogy ötödjére indult párton belül a miniszterelnök-jelöltségért, hiszen egy örök ellenzéki/kívülálló pozícióban szerepelt. A ‘90-es években az LDP-n belüli frakció harcok keretében csatlakozott az LDP-ből kivált, reformorientált Japán Megújulás Párthoz (egészen 1997-ig nem tért vissza), majd a 2012-2020 közötti Abe-korszak politkai konszenzusát megtagadva több kabineti posztot is visszautasított. E taktika sikere a párt kétsávos működésére világít rá: míg a pártelit körében inkább népszerűtlennek számít, az általános párttagság elvhűnek tartja. Erre példa, hogy a korrupciós botrány során felmerült aggályokat nem akarta a szőnyeg alá söpörni, hanem elvégezve a politikai munkát kijelentette, hogy megvonja az LDP a támogatást azoktól a jelöltektől, akik nem jelentették be megfelelően politikai bevételeiket.

A japán politikában nem ritka az előrehozott megmérettetés, gyakran írják ki idő előtt a választásokat a pozíciók biztosításának érdekében, illetve az új miniszterelnök által vezetett kormány támogatottsága 50% körüli, ami egyértelmű javulásnak számít az augusztusi állapotokhoz képest, de nem mondható megnyugatónak. Erre lehet részben válasz az október 27-re kiírt választás azonban a 465 fős országgyűlésből 258-at már most is az LDP birtokol, koalíciós partnerük, a Komeito pedig 32-t, amivel a többséghez szükséges 233-at bőven meghaladják, tehát sokkal inkább a hatalom legitimizációjáról van szó.

Mivel minden idők legszorosabb elnökjelölti versenyét nyerte az LDP-n belül Ishida, joggal érezheti szükségességét a pozíciójának bebisztosátára. Ezt kiegészítve az előző kormány alacsony támogatottságával, és Ishida reálpolitika helyetti elvi politizálásával (lásd a korrupciós botrány megragadása), minden bizonnyal a pártját szeretné megnyugtatni és egységesíteni  egy nagy győzelemmel, ami a friss kormány státusszal könnyen elérhető. A választások után pedig az elmúlt évek sikertelen reálpolitikai kudarcaira nyújthat alternatív megoldásokat, kielégítve a választókat.

De nem minden arany, ami fénylik 

Az első miniszterelnöki hetében egyből akadt magyarázkodni valója: még a megválasztása előtti napokban tartott egy beszédet a Hudson Intézetben a potenciális japán külpolitikáról és a globális folyamatokról, azonban ez nem aratott egyhangú sikert. “Ami ma Ukrajna, az Ázsia holnap” címszóval az ázsiai NATO létrehozását szorgalmazza, utalva az egy Kína problémára. A katonai szövetségnek azonban nincs értelme egy olyan ország esetében, amelyik nem is lehet tagja, Tajvant pedig nehéz elképzelni az ázsiai NATO-ban ha egyik ország sem ismeri el. Az apró technikai részlet arra a téves védelempolitikai elképzelésre erősít rá, ami a meglévő nemzetközi intézmények helyett a fragmentáció felé nyitnak. Ettől nem függetlenül az USA-Japán katonai együttműködéseket az USA és az Egyesült Királyság közötti szintre hozná fel, aminek keretében Japán a védelemért cserébe nem csak területet biztosítana bázisokhoz, hanem maga is részt venne azok üzemeltetésében, tehát aktívabb militáris szerepet képzel a miniszterelnök Japánnak, ami a szerepvállalás artikulálásával (lásd ázsiai NATO) együtt ambíciózus terv.

Végszó

A jelenlegi helyzetet megkoronázva a végére az új kormány fotójával kapcsolatos incidenst érdemes átfutni: a helyi média és a kormány honlapjára kikerülő kép közötti látványos különbségre lettek figyelmesek kommentelők. Az természetesen megszokott, hogy a kormány oldalára kerülő képek szerkesztettek, az már kevésbé, hogy ennek oka rosszul viselt, nagyobb méretű zakók, és élettelen arcok. 

forrás: BBC

Akárhogy is folytatódjon Japánban a vesszőfutás, biztosan érdemes aktívan követni a következő időszakot. A kampány hivatalosan 15-én fog indulni, azaz mindössze 12 napig fog tartani.  

A terrorizmus a félelem és az erőszak nyelve, időről időre visszatérő rémálommá válik Moszkva számára. A várost a történelem során számos alkalommal rázta meg a terror, idén ennek sajnos újra tanúi lehettünk. Vizsgáljuk meg a terrorizmust, mint visszatérő jelenséget Moszkva társadalmi és politikai szövetében.

A kilencvenes évek végén végig söprő lakásrobbantásoktól kezdve, a 2002-es moszkvai túszdráma áldozatain át, a 2010-es metrórobbantásokig – mindegyik szörnyű esemény rávilágít minket arra, hogy a terrorizmus – legalábbis Moszkvában - nem csupán külső fenyegetés, mindinkább a mindennapok ritka, de elkerülhetetlen része. A támadások súlyos belső problémákra is reflektálnak. Regionalizmus, szegénység, központi hatalommal szembeni elégedetlenség. Ezek a társadalmi és politikai tényezők csak példák az ország számos problémája közül, melyek együttesen formálják azt a táptalajt, amelyből a terrorizmus megerősödhet, újra és újra fellobbanhat.

Moszkva, az orosz hatalom és kultúra központja, évszázadok óta áll a történelmi és geopolitikai események kereszttüzében. A múlt háborúi és a jelenkor terroreseményei közel állnak egymáshoz, hiszen a különféle erődemonstrációk, nemcsak a közvetlen áldozatokat és túlélőket érintik mélyen, hanem a társadalom egészének biztonságérzetét is alapjaiban rengetik meg. Milyen terroresemények történtek korunk Moszkvájában és mit tanulhatunk ezekből?

1999-ben a lakóházakra mért bombatámadások sorozata rázta meg a várost, melyeket követően az ország biztonságpolitikájában és a nemzetközi kapcsolatokban is jelentős változások következtek be. Alig három évvel később, 2002-ben pedig a Nord-Ost színházi túszdráma jelentett kihívást az orosz biztonsági erőknek, emellett pedig a nemzetközi terrorizmus új arcát is megmutatta. 2010-ben a moszkvai metróban történt robbantások a forgalmas városi csomópontok sebezhetőségére hívták fel a figyelmet, mely a 2011-es a domogyedovói repülőtéren végrehajtott bombamerénylet után még nagyobb aggodalmat okozott világszerte.

Katonák a moszkvai reptéren történt bombatámadás után 2011-ben

Forrás: gium.co.uk

Ezek a tragédiák nem csak statisztikai adatok; emberi sorsokat, elszakított családokat és összetört közösségeket jelentenek. Mindemellett rávilágítanak arra a kihívásra is, amellyel a modern társadalmaknak szembe kell nézniük: hogyan őrizzük meg nyitottságunkat és humanitásunkat anélkül, hogy feláldoznánk biztonságunkat. Az orosz kormány minden igyekezte ellenére a biztonság és a bizalom nem tartott örökké.

2024. március 22-én a Crocus City Hall koncerttermében, ahol a Piknik együttes rajongói már alig várták, hogy kedvenceik színpadra lépjenek, egy nem várt terrortámadás vette kezdetét. A támadásban öt férfi gépfegyvereket használva hajtott végre tömeggyilkosságot, melyre a hatóságok nem tudtak időben és érdemben reagálni, a támadók ugyanis nem csupán tüzet nyitottak, de fel is gyújtották a helyszínt és robbantásokat hajtottak végre, ami miatt az épület lángba borult. A védekezésre képtelen tömeg ijedten próbálta keresni a menekülési útvonalakat, miközben a helyszínre érkező mentőalakulatok minden tőlük telhetőt megtettek, hogy úrrá legyenek a káoszon. A támadás több, mint 139 ember életet követelt és közel 150 további személy - köztük gyermekek – sérültek meg súlyosan.

A kigyulladt koncerthelyszín

Forrás: nyt.com

Az Iszlám Állam afgán szervezete vállalta magára a támadást, ismét rávilágított a terrorizmus globális dimenziójára. Az orosz hatóságok reakciója gyors volt: letartóztatások, vádemelések és a nemzetközi közösség részvételével folytatott nyomozások sora követte a márciusi eseményeket.

A terrorizmus elleni harc kontextusában a kormányzati reakciók mélységesen befolyásolják a közvéleményt, amely a biztonság iránti fokozott igény mellett egyre nagyobb figyelmet fordít a személyes szabadságjogok védelmére. A támadások miatt bevezetett biztonsági intézkedések, mint például az ellenőrzések szigorítása, a kamerás megfigyelés kiépítése, és az online aktivitások monitorozása, az állampolgárok számára egyértelmű bizonyítékai annak, hogy az állam képes és hajlandó is cselekedni a védelmük érdekében. Azonban ugyanezen intézkedések erősítik azt a dilemmát is, amely a biztonság és a szabadság közötti egyensúly megtalálására törekszik.

Ha a jövőre gondolunk, felvetődik a kérdés, hogy az új technológiai megoldások és a nemzetközi terrorelhárítás szervezetinek együttműködése jelent-e lehetőséget a terrorizmus elleni harc sikeresebbé tételére. Az magabiztosan állítható, hogy ugyan a terrorelhárítás eszközei és a védekezés információs és technológiai háttere egyre fejlettebb, ugyanez elmondható a bűnözésre és a terrorizmusra is. Ahogy a régi mondás tartja, ’a bűnözők mindig egy lépéssel előrébb járnak’. Moszkva lakossága – és természetesen a világ más részein élők is – a mondással ellentétben inkább abban reménykednek, hogy eljön az idő, amikor az ártatlan tömegek ellen irányuló erőszakos támadások kitervelése és megvalósítása lehetetlenné válik.

Srí Lanka nemrég komoly politikai fordulaton ment keresztül, amikor Anura Dissanayake marxista politikus nyerte meg az elnökválasztást szeptember 22-én, leváltva Ranil Wickremesinghét. Dissanayake győzelme mérföldkő a szigetország történetében, mivel a hagyományosan domináns politikai pártok helyett egy radikálisan új irányzat nyert. Dissanayake Janatha Vimukthi Peramuna (JVP) párt tagjaként baloldali, szocialista és marxista nézeteket vall, ami jelentős változást jelent Srí Lanka politikai spektrumában.

A választási eredmény hátterében a súlyos gazdasági válság és a lakosság széles körű elégedetlensége állt. Srí Lanka az elmúlt években számos problémával nézett szembe: emelkedő infláció, stagnáló bérek, magas munkanélküliség és széles körű korrupció jellemezte a mindennapokat. Az emberek belefáradtak a megszokott politikai elitek tehetetlenségébe, és egy új, radikális változást kívántak. Dissanayake kampánya éppen erre a változtatásra épített: megígérte a korrupció elleni küzdelmet, a gazdasági igazságosság előmozdítását és a közszolgáltatások fejlesztését. Ezek az ígéretek különösen vonzóak voltak a társadalom azon rétegei számára, amelyek leginkább szenvedtek a gazdasági nehézségek és a politikai bizonytalanság miatt.

Dissanayake győzelme azonban csak az első lépés volt a változás útján. A szigetország előtt álló legnagyobb kihívás a gazdaság stabilizálása és az ígéretek betartása lesz. Srí Lanka államadóssága jelentősen megnőtt az elmúlt években, a devizatartalékok kimerültek, és a külföldi befektetések is elmaradtak. Az új elnöknek tehát komoly gazdasági reformokat kell végrehajtania, hogy visszaszerezze a nemzetközi befektetők bizalmát, miközben igyekszik betartani a kampány során tett szociális ígéreteit is.

Anura Dissanayake. Kép forrása: NPC

Ezen kívül komoly kihívás vár rá a nemzetközi kapcsolatok terén is. Srí Lanka földrajzi elhelyezkedése miatt stratégiailag fontos szerepet tölt be a régióban, és az ország politikai változásai jelentős hatással lehetnek a környező országokra is. India, Srí Lanka legfontosabb szomszédja és kereskedelmi partnere, fokozott figyelemmel kíséri a szigetország politikai alakulását. Az indiai kormány számára kulcsfontosságú, hogy stabil és kiszámítható partnert találjon Srí Lankában, különösen a régióban növekvő kínai befolyás ellensúlyozása érdekében.

Kína az elmúlt években jelentős beruházásokat hajtott végre Srí Lanka infrastruktúrájában, mint például a Hambantota kikötő és a Colombo városát átszelő vasútvonalak építése révén. Ezek a beruházások elősegítették az ország fejlődését, de sokan attól tartanak, hogy Srí Lanka túlságosan eladósodik Kínával szemben. Dissanayake elnöknek tehát egyensúlyoznia kell a két nagyhatalom, India és Kína között, miközben megpróbálja megőrizni Srí Lanka szuverenitását és gazdasági függetlenségét.

Az új elnök ideológiája és a központi tervezés iránti elkötelezettsége kihívások elé állíthatja a nemzetközi pénzügyi intézményekkel való együttműködést is. A szociális reformok, a közszolgáltatások fejlesztése és a munkavállalói jogok javítása népszerűek lehetnek a lakosság körében, különösen azok számára, akik a leginkább megszenvedték a gazdasági válságot. Az új kormány várhatóan nagy hangsúlyt helyez majd a jóléti programok bővítésére, az egészségügy és az oktatás fejlesztésére, valamint a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére. Ugyanakkor ezek megvalósítása nem lesz könnyű egy megosztott és sok esetben ellenséges politikai környezetben.

A választások után Dissanayake kormánya számos intézkedést jelentett be, amelyek célja a gazdasági helyzet stabilizálása és a szociális igazságosság előmozdítása. Ezek közé tartozik a minimálbér emelése, a közszolgáltatások megerősítése és a korrupció elleni fellépés. Az új elnök szorosabb ellenőrzést vezetett be a közszolgáltatások működése felett, és elrendelte a közszolgálati tisztviselők vagyonnyilatkozatának kötelező nyilvánosságra hozatalát. Emellett komoly erőfeszítéseket tett a munkahelyteremtés és a helyi kis- és középvállalkozások támogatása érdekében is.

Az új kormány ezenkívül a nemzetközi kapcsolatok terén is változásokat kíván bevezetni. Dissanayake elnöksége alatt valószínűleg több figyelmet kap majd a regionális együttműködés és a gazdasági integráció, különösen az India vezette Dél-Ázsiai Regionális Együttműködési Szövetség (SAARC) keretében. Az elnök hangsúlyozta, hogy fontosnak tartja a régiós együttműködést és a szomszédos országokkal való jó viszony fenntartását, ugyanakkor nem kíván engedni a külső befolyásnak az ország belügyeibe.

Dissanayake elnöksége egy olyan időszakban kezdődik, amikor a világ számos régiójában növekszik a politikai bizonytalanság és a gazdasági instabilitás. Az új elnöknek nemcsak a hazai problémákkal kell megbirkóznia, hanem figyelemmel kell kísérnie a nemzetközi fejleményeket is, különösen a szomszédos országokban zajló politikai és gazdasági változásokat. India, Pakisztán és Banglades mind olyan országok, amelyek fontos szerepet játszanak a régió stabilitásában, és amelyekkel Srí Lankának szoros kapcsolatokat kell fenntartania.

Az elnök választási győzelme mögött egy megosztott társadalom áll, ahol sokan szkeptikusak a radikális változásokkal szemben. Az új elnöknek meg kell birkóznia a korábbi politikai elitek ellenállásával is, akik igyekeznek megőrizni befolyásukat a döntéshozatalban. A parlamenti többség megszerzése és a koalícióképzés is komoly kihívás elé állíthatja az új elnököt, különösen a parlament feloszlatása után kialakult politikai feszültségek miatt.

Az újrahasznosítási rendszerek, melyek a körforgásos gazdaság egyik alappillérei, hatékony működése kiemelten fontos a fenntartható jövő érdekében. Magyarország is ebbe az irányba tesz lépéseket, amelyben központi szerepet kap a betétdíjas visszaváltási rendszer. Ez a modell nem újkeletű: több országban, mint például Norvégiában és Szlovákiában, már évek óta működik hasonló rendszer, és ezek bizonyítottan sikeresek. De hogyan illeszkedik ez a rendszer a magyar hulladékgazdálkodási struktúrába, és milyen hatásokkal számolhatunk? Mi a szerepe az egészben a MOHU-nak és tényleg szükség volt-e rá?

Először is nézzük meg mi is az a körforgásos gazdaság – az Európai Unió honlapján az alábbi definíciót olvashatjuk: olyan rendszer, amely a lehető leghosszabb ideig megőrzi a termékek, anyagok és erőforrások értékét a gazdaságban, és minimalizálja a hulladékkeletkezést. Ma még alapvetően a legtöbb fogyasztói cikkünk életciklusa lineáris: legyártják, eladják, felhasználják majd hulladék lesz belőle, ahhoz, hogy meglegyen a körforgás az kell, hogy újra alapanyag legyen a termékből az eredeti életciklusa végén - ez nemcsak a hulladék csökkentéséhez járul hozzá, hanem gazdasági előnyökkel is jár, hiszen kevesebb új nyersanyagra lesz szükség. A fő kérdés az, hogy hogyan éri meg jobban az újrahasznosított dolgokat a gyártóknak felhasználniuk, ha most még az első „életüket” élő termékek legyártása olcsóbb? Erre a megoldás egy EU-s szabályozás lehet; meg fogják határozni, hogy a gyártóknál mennyi részének kell lennie újrahasznosítottnak a termékportfóliójukból, így ugyan továbbra sem fogja nekik megérni, de már jogszabályok által kötelezve lesznek.

Magyarországon a betétdíjas rendszer bevezetését több tényező is indokolta: az Európai Unió irányelvei kötelezővé teszik, hogy a tagállamok elérjenek egy minimum 65%-os újrahasznosítási arányt a hulladékgazdálkodásukban. A korábbi években Magyarországon a hulladékkezelési rendszer több lépcsőfoka is volt: először a hulladékgyűjtő szigetek lettek bevezetve itthon, ahol már válogatva lehetett lerakni a hulladékot, de ezt rendkívül költséges volt fenntartani és az utólagos válogatás is drágának bizonyult. Ezután lett bevezetve a szelektív hulladékgyűjtés lehetősége a háztartásokban; a hulladékszállítók biztosították a külön válogatott szelektív szemét elszállítását. Bármennyire is próbálták ezzel a társadalmunkat környezet tudatossá  nevelni, ezek a lépések még messze nem voltak elegek a kitűzött EU-s cél eléréséhez, nem volt kellően megfelelő ösztönző (vagy kényszerítő?) rendszer, amely a lakosságot motiválta volna, így egy drasztikusabb és hatékonyabb lépést kellett tenni. Így érkezünk el a kötelező betétdíjas visszaváltó rendszerhez (DRS - Deposit and Return System).

A betétdíjas rendszer alapja, hogy az italos palackokat és dobozokat visszaváltják a vásárlók, és pénzt kapnak értük. Az új magyar rendszer bevezetésénél a MOHU kapott koncessziót, hogy irányítsa a folyamatot, ezzel is elősegítve a centralizációt a hulladékgazdálkodás területén (is). A rendszerváltástól a 2010-es évekig alapvetően ez egy sok szereplős piac volt még; kb. 20-30 hulladékgazdálkodással foglalkozó cég (+alvállalkozóik) látta el ezeket az igényeket az országban; majd a 2010-es években az Országos Hulladékgazdálkodási Hatóság létrejöttével kezdődött el a központosítás. Vajon miért is volt szükség erre? Alapvetően a centralizáció elősegíti az ellenőrizhetőséget, de ebben az esetben azért is volt szükség erre a lépésre, mert a hulladékgazdálkodás egy rendkívül tőkeigényes  műfaj, és ezt egy MOHU, mely a MOL csoport tagja könnyebben meg tudja ugrani. Természetesen a visszaváltó rendszer bevezetésénél ezek hatványozottan igazak, hiszen egy teljesen új infrastruktúrát kellett ehhez kiépíteni az ország teljes területén. A koncesszióban 3 fő dolgot vállalt magára a MOHU: jelentős tőke beruházását, az EU-s célérték elérését és egy hulladék égető építését. Alapvetően az EU-s újra felhasználási cél érdekében vált szükségessé a betétdíjas rendszer bevezetése: egy olyan ösztönző mechanizmus kellett, amely a visszaváltást vonzóvá teszi, és hozzájárul ahhoz, hogy kevesebb hulladék kerüljön elásásra. A norvég és szlovák példák azt mutatják, hogy a kötelező visszaváltási rendszer sikeresen működhet, sőt Hollandiában már a 70-es években is próbálkoztak hasonló rendszerek kialakításával.

A rendszer elindulásakor azonban problémák is adódtak: rengeteg poszttal lehetett találkozni a közösségi médiában, ahol éppen arról panaszkodtak az emberek, hogy éppen hol nem működött a visszaváltógép; mennyire rossz a rendszer úgy ahogy van, stb. A MOHU alapvetően abban hibázott, hogy félremérte a rendszer felfutásának, népszerűségének, kihasználtságának a szintjét; alapvetően a más országbeli példák azt mutatták, hogy 1 év után éri el a csúcsát a visszaváltó rendszer; de itthon az 50 forint annyira nagy motiváló erő lett, hogy ezt a csúcsot sikerült 3 hónap alatt elérni. Eleinte kérdés volt, hogy elég nagy-e ez az összeg arra, hogy az emberek már ösztönözve legyenek a visszaváltásra, de a választ gyorsan megkaptuk. Látszik, hogy nagy a kihasználtság és már most kapacitásbővítésre van szükség. Ennek ellenére a pozitív eredmények már most látszanak: az emberek fokozatosan hozzászoknak ahhoz, hogy visszaváltsák a palackokat, így a naponta visszaváltott kb. 7 millió palack nem kerül elásásra (mint ahogy korábban), hanem újrahasznosítás lesz a sorsuk – ez mindenképpen egy nagy siker a fenntarthatóság szempontjából.

Magyarországon jelenleg 50 forint – elég vonzó ahhoz, hogy az emberek hajlandók legyenek visszavinni a palackokat – ez különösen igaz a szociálisan rászorulók esetében, akik számára ez jövedelemkiegészítésként is szolgálhat. Ez a társadalmi aspektus is része annak a rendszernek, amely a fenntarthatóság mellett a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére is törekszik. (Bár érdekességként megjegyzendő, hogy mikor valaki egy kukából kiveszi a visszaváltható palackokat, azzal bűncselekményt követ el, ugyanis amíg egy háztartásnak/önkormányzatnak a kukájában van a hulladék, az a háztartás/önkormányzat tulajdona, ha kitolják a kukát az utcára és elviszi a hulladékszállító, akkor onnantól viszont már a cégé, így ezeknek a kikukázása lopásnak minősül.) A jövőben a fenntarthatósági és kényelmi szempontból a MOHU több helyen is tervez automatákat létesíteni, például hajléktalanszállóknál, munkahelyeken (a MOL Campusban például már most is van) és egyetemeken (először várhatóan a Corvinuson); ezeknél a kulcskérdés azonban az, hogy sikerül-e olyan partnert találni, aki vállalja, hogy valamilyen módon készpénzre váltja az automaták kuponjait, különben nem lesz működőképes a rendszer.

A betétdíjas rendszer bevezetése Magyarországon elengedhetetlen lépés volt a fenntartható gazdaság felé. Bár a kezdeti nehézségek miatt több szereplő – gyártók, kereskedők és fogyasztók – is kritizálta a rendszert, hosszú távon a jövő generációi profitálnak majd belőle és már rövid távon is számottevő lehet a hatása. Az ösztönzők működnek: az emberek visszaviszik a palackokat, a hulladék mennyisége csökken, és a környezet védelme erősödik. A rendszer fejlődésének kulcsa a technológiai fejlesztések és az újrahasznosítási arány növelése lesz, amely biztosítja, hogy Magyarország elérje az EU által előírt célokat.

Hogyan jellemeznéd röviden napjaink hazai, európai és globális kereszténységét?

Hazai színtéren a rendszerváltást követő évtizedes távlatban talán még mindig felszabadulás és megújulás a jellemző, ami az utóbbi időben egy pici elkényelmesedéssel, ugyanakkor strukturális, illetve állami keretrendszer felől érkező támogatással együtt jelenik meg. Európában teljesen kaotikus a helyzet, világszinten pedig egy dinamikusan növekvő és virágzó kereszténység van. Természetesen a maga kihívásaival, bőven jelentkeznek a világegyházban is olyan folyamatok, amiket érdemes kibeszélni vagy megemlíteni.

A nyugati világban és Magyarországon miben más elődeinkhez képest korunk emberének vallásfelfogása? Betudható ezen változás pusztán a jólétnek, a jóléti társadalom megjelenésének, avagy lustaságot, egyfajta paradigmaváltást látunk?

Ezek közül mindenképpen a paradigmaváltást mondanám. Különböző nézőpontok vannak, lehet nézni eszmetörténetileg, gazdaságilag vagy társadalmilag. Ha nagyon nagy szakaszokban gondolkozunk, akkor az elmúlt bő ezer évben volt egy konstantini egyházmodell, mely tartott - ki hogyan nevezi - az iparosodásig, francia forradalomig, modernitásig. A 20. század közepe környékén megjelent a posztmodernek egy teljesen új alapbeállítódása, ami tulajdonképpen leszivárgott most már a mindennapi életig. Egy alapállás lett a filozófia elméleti megfontolásokból, és a modernitással ellentétben mutat új nehézségeket és új lehetőségeket is.

Egy-két rövid példát mondanék. A modernitásnál elég, ha mondjuk Nietzsche vagy Marx elméleteire gondolunk. A modernitás alapvetően egyház és vallásellenesnek tűnt, legalábbis úgy en bloc főbb vonalaiban. Ezzel szemben a posztmodern nyitott a vallásra, pontosabban nyitott a vallásnak egy spirituális, egyéni megközelítésére, ugyanakkor egy nagyon erős intézmény, tekintély és dogmaellenesség van benne. A posztmodern lényegéből fakadóan magát a nagy elbeszélést, a narratívát tagadja, és ebben éppúgy benne van Hegelnek, a hegeli rendszernek a tagadása, mint a krisztusi evangéliumé. Meg kell találnunk azokat az új eszközöket, amikkel ki tudjuk használni a posztmodernnek a vallási nyitottságát, viszont tudunk válaszolni azokra az intézmény- és tekintélyellenes beállítódottságaira, amivel a modernitásban nem kellett megküzdeni.

A szóban forgó posztmodern megközelítés mivel támadja a kereszténységet? Gyakran beszélünk a kereszténységet temetve, hanyatlásról, paradigmaváltásról, de tulajdonképpen mi az a fő állítás, ami így kétezer évvel Krisztus születése után színre lépett?

Ezzel együtt vannak olyan fő kifogásai a posztmodernnek, ahogy az előbb is említettem, mint a tekintély, intézmény és dogmaellenesség. Sem egyéni, sem közösségi szinten nem viseli el a posztmodern ember azt a zsinórmértéket, azt a kánont, amit egy kényszerítő skatulyaként vagy regulaként negatívnak él meg, és a saját rosszul értelmezett szabadságának a korlátok közé szorításaként értelmezi.

Miből fakadhat a valláspótlékok elterjedése? Beszéltünk paradigmaváltás, "kereszténység eddig és ne tovább", ezzel párhuzamosan jelennek meg a jól ismert valláspótlékok is. Ilyen a modern ember kényelmessége vagy szelektivitása, mely során bizonyos dolgokat kér az egyháztól, például egyházi esküvőt, másról pedig hallani sem akar?

Több érdekes szempont van. Az egyik, ami egy evangelizációs vagy apologetikai támpont is lehetne, hogy az ember alapvetően a teremtettsége okán, de a lelki alkata alapján is egész egyszerűen úgy működik, hogy hisz valamiben. Nem tud nem hinni! Hogyha megint végigtekintünk az európai eszmetörténeten, akkor a vallás dominálta hit után következett a különböző izmusoknak a hitei, és amikor ezek is a történelmi alsó fiókokba kerültek, akkor nem nagyon maradt semmi.

Ezeknek a jelenségeknek az összességét hívták a '80-as, '90-es évek fordulóján New Age-nek. Akkor még főleg a nyugati teológia, hiszen hozzánk jó néhány éves késéssel a 90-es évek második felében érkezett meg. Nagyon sok eleme van.

Hogyha ez ennyire felszínes, szinte már kritériumok sincsenek, akkor az egyház vagy a teológia mit tud kezdeni olyan emberekkel, akik ennyire passzívak?

Egyrészt van egy olyan alapállás, hogy természetesen az egyház - a katolikus teológiáról beszélve - de a legeslegtöbb pontban a történelmi egyházak ezekben egyetértenek, hogy az egyház elismeri azt, hogy egy szekuláris, plurális társadalomban él, és ezt nem is vitatja. Ugyanakkor a relativizmust elutasítja, hiszen az Isten által felmutatott és felismert igazságnak a megvallása az a hitünknek, nem mellesleg az ismeretelméletünknek is egyik alapköve. Miután ezt aláhúztuk, utána is van még azért néhány dolog, amit megtehetünk. Megtehetjük azt, hogy élünk a posztmodern spiritualitás nyitottságával. Élünk annak a lehetőségeivel, hogy a modernitással ellentétben olyan emberek, olyan tömegek élnek mellettünk, akik valamilyen szinten elismerik az Istennek a létezését.

Ebből látszik, hogy egyrészt egy nagy missziós terület az, ahol élünk, másrészt rengeteg tévedés, de ugyanakkor nyitottság is társul hozzá. Még egy dolgot megtehet az egyház. Tanulhatunk anélkül, hogy feladnánk önmagunkat, azokat a lényegi elemeket a hitünkből, melyek nem lehet feladni. A hitre rakódott kulturális szövet egyes részeit igenis felfrissíthetjük. Azt az odafigyelést, vagy élményközpontúságot, amit nagyon sokan hiányoltak egy megmerevedő egyházban, azt a megújuló élő közösségekben, lelkiségi mozgalmakban, különböző bibliacsoportokban, színjátszókörökben, számtalan egyéni alkatra választható gyülekezeti lehetőségekben meg lehet találni.

A kereszténység olyan értelemben nincsen kihalófélben, nem egy veszélyeztetett bálna, hogy Brazíliában, vagy a szubszaharai Afrikában, akár még a Távol-Keleten is jelentős csoportok keresztelkednek meg, vagy folytatják a korábbi hagyományt, csak sokkal nagyobb létszámban. Valójában nem arról van szó, hogy globálisan növekszik a keresztények száma, és mi a saját európai helyzetünket hamisan tükrözzük a világra?

Ez így van. Világszinten a kereszténység száma dinamikusan növekszik, egyébként az iszlámmal együtt. Jelenleg, ha a legpontosabb számokat idézem, akkor nagyobb dinamikával növekszik mind a kereszténység, mind az iszlám, mint a világnak a népessége. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ebben a dinamikus terjedésben a nagyon-nagyon pozitív folyamatok mellett - tehát olyan területeknek a meghódítása, mint Kína, Afrika, vagy valóban a nagyon régóta domináns közép és dél-amerikai kereszténység - nagyon erősek azok az irányzatok, amik a mi európai nézőpontunkból vett hagyományos vagy történelmi egyházakhoz nem kapcsolódnak. Ez a pünkösdi megújulási mozgalmak által végzett misszió.

A misszióban volt egy olyan váltás, hogy a történelmi egyházaknak a missziós dinamikáját átvették ezek az újabb mozgalmak, főleg az Egyesült Államokból kiindulva. Ebben benne van az a veszély hosszú távon, hogy ezek pont olyan irányzatok, amik nagyon is alkalmazkodtak a posztmodern embernek a spirituális igényeihez. Sok esetben nem tudjuk olyan mélységében megtalálni bennük az egyház tanítását, a dogmákat vagy a hittételeket tükröző sarokpontokat, ahogyan egy magyar történelmi katolikus vagy református egyház esetében. Nyitott kérdés, hogy hosszú távon ez a missziós irányzat melyik irányba fog továbbfejlődni. Ugyanakkor az valóban nagyon nagy öröm, hogy világszinten a keresztények száma növekszik, de ehhez társul egy olyan hihetetlen nagy probléma, hogy a legüldözöttebb vallássá vált a kereszténység.

Ami még a nyugati civilizációban fontos és érdekes, hogy a nyugati civilizáción belül sem lehet egységes képet mutatni, mert az európai szekularizációs folyamat, ami önmaga is egy tévedés, nem hasonlítható össze az Egyesült Államokkal. Amikor leültek az európai vallásszociológusok, és azt mondták nagyjából a 70-es években, hogy a szekularizáció az egyrészt visszafordíthatatlan, másrészt egy tény, akkor nem számoltak az Egyesült Államokkal, nem számoltak a világ összes többi részével, és utólag kiderült, hogy maga a szekularizációs tézis is egy hibás kiindulópontból fakadt, ugyanis nem is próbálták meg a saját állításukat bizonyítani, hanem kész tényként vették.

Érdekesség, hogy ennek az egyik lebontója, aki erre felhívta a figyelmet, a túl nagy keresztény szimpátiával nem vádolható Jürgen Habermas volt, aki elkezdett posztszekularizációról beszélni, és azóta nagyon sok szociológus meg valláskutató van, akik felhívják arra a figyelmet, hogy Európában hullámok voltak. Tulajdonképpen, ha belegondolunk a benedeki rendalapításba, utána a X-XI. századi bencés reformokba, a XIII. századi koldulórendek reformjaiba, a reformáció és az ellenreformáció kérdéskörébe, akkor 2-300 évente látunk különböző megújulásokat, illetve a megújulások előtt látunk hanyatló időszakot. Ez nem jelenti azt, hogy bárki is tagadná, hogy Európában jelenleg az intézményes vallásosság visszaszorulóban van, de végképp nem jelenti azt sem, amit a szekularizációs tézis állított, hogy a vallás Európából el fog tűnni, vagy meg fog szűnni.

Ezen mintázatot alapul véve kijelenthetjük, hogy eme elvilágiasodó posztmodern időszak is egy átmeneti időszak és a 200-300 évente megjelenő megújulás ismét vissza fog térni?

Ha ezt kijelentenénk, akkor hasonló módszertani hibát követnénk el, mint amit a szekularizációs tézis hirdetői jelentettek ki. Én a magam részéről optimista vagyok. Az biztos, hogy a vallás sok mindent mutat. Azt, hogy Európában megszűnne vagy eltűnne, azt nem mutatja, mert virágzó élő közösségek vannak, még ha csökkenő számban is, de az egyházak tanítása szerint élő embereknek sokmilliós bázisa van Európa szerte. Mellette van egy nagyon-nagyon széles réteg, aki bár nem számít ebbe a kategóriába, de az úgynevezett helyettesítő vallásossággal támogatja annak a most már sok helyen kisebbségnek tűnő, vallásgyakorló embertársának a gyakorlatát. Illetve ahogy említetted igényli a szolgáltatásokat az élet határhelyzeteiben, az esküvőnél, temetésnél, keresztelésnél, igényli a szolgáltatásokat a szolidaritás kapcsán, akár a kórházakban, oktatásban, különböző egyházi szerepvállalásokat.

Ilyen legendás alakok megtalálhatóak a jelenkori egyházban?

Én úgy gondolom, hogy inkább a 20. századról tudunk egyelőre beszélni. Tele van az egyház hitvallókkal, nagy formátumú teológusokkal, egyházi vezetőkkel, tanítókkal, sajnos tele van mártírokkal is. Ha csak a mi magyar történelmünknél és magyar egyházunknál maradunk és most én hangsúlyosan egy szubjektív listát fogok mondani, amire nem készültem, így valószínűleg sokakat ki fogok belőle felejteni.

A mártírokra és a keresztényüldözések kapcsán, a 20-21. századra vonatkoztatva, veszélyesebb és kockázatosabb kereszténynek lenni, mint mondjuk a Krisztus utáni évszázadokban Diocletianus császár alatt, vagy teszem azt a nagy vallásháborúk, - még nagyobbat ugorva - a világháborúk idején?

Nem lehet szerintem elválasztani az adott társadalmi helyzettől, korszaktól. Ha azt nézzük, hogy természetesen az ókori Rómában lévő keresztényüldözések, melyek egyébként hullámokban jöttek, és melyek nem fedték le a legtöbb esetben a birodalom a teljes kiterjedését, a maguk abszurditásával, sokkal brutálisabbak voltak.

Abszolút értelemben nem vagyok benne biztos, és természetesen nagyon-nagyon fontos azt látni, hogy teljesen más egy keresztényüldözés, mondjuk egy Boko Haram által felügyelt területen, teljesen más olyan helyen, ahol az embernek bizonyos alkotmányos vagy demokratikus jogait korlátozzák a hite miatt, és teljesen más, ahol csak idézőjelben, de az előzőekhez képest csak egy kulturális megbélyegzés az, ami az osztályrészül jut.

A modernkori sajtó logikát figyelve, a legnagyobb hírértéke mindig a negatívumoknak, a botrányoknak, az ilyen-olyan simlis ügyeknek van. Mit kezdhet az egyház azzal, hogy a hírolvasó közönség előtt többnyire, mint negatív, avítt intézmény jelenik meg? Hogyan lehet ezt a hírlogikát ellensúlyozni?

Egyrészt tagadhatatlanul jelen van az, hogy az emberek várnak valami olyat az egyháztól, aminek lényegéből fakadóan törekszik megfelelni, és törekednie is kell, viszont az evilági, bűnös emberekből álló közösségként nem feltétlenül tud megfelelni. Látni kell azt, hogy az egyház jelenleg az evilági keretek között a bűnös embereknek a közössége, akik próbálnak a krisztusi úton az örökkévalóság felé menni. Nem szentek közössége sajnos az egyház, az az üdvösség pillanatában Krisztus második eljövetelét követően lesz.

Ezzel együtt jogos az embereknek az az igénye, ami egyébként nagyon érdekes párhuzam, és véletlen se szeretném az egyházat politikai aktorként feltüntetni, de hogyha megnézed azt, hogy önmagában politikai logikával a konzervatív jobboldallal szemben nagyobb morális követelményt támasztanak, mint ahogy azt teszik egy egyébként morált kevésbé hangoztató liberális politikával vagy baloldali politikával szemben, teljes jogosan. Ugyanígy van az egyház esetében is, hogy az emberekben él egy talán túlságosan magas elvárás.

Egy harmadik szempont pedig az, hogy a médiának van valóban egy olyan torzító hatása, mely felerősíti ezen eseteket. Ami hangsúlyozom, ha egy lenne belőle, az is védhetetlen és megbocsáthatatlan lenne. A mi életrendszerünkben nyilván a megbocsátás az Istennek a dolga, de én azt nem tudom nem szándékosnak látni, amilyen egyházellenes éllel a negatív történéseknek szignifikánsabb, nagyobb sajtója van, mint a pozitívaknak, vagy adott esetben az egyház hétköznapjait felmutató normalitásnak.

A proaktív egyházi magatartás működhet? Itt főként arra gondolok, hogy az örökös lamentálás, kesergés és elhatárolódás helyett például egy kezdeményező, vitákba beleálló, olykor azokat a sajtó logika szerint tematizáló egyház kívánatos lenne, van-e erre bármilyen törekvés?

Törekvés van. Nyilván nehéz, lévén egy hatalmas szervezetről van szó. Általában lényegéből, működéséből fakadóan egy olyan hierarchikusan működő intézményrendszer, ahol többnyire idősebb egyházi vezetőink vannak, ott egy nagyon fontos szempont lehet az, amit a második vatikáni zsinat óta hangsúlyoz a katolikus egyház. Nemcsak a zsinat, hanem a zsinatot követő pápák is valamennyien mondják, hogy fontos a világi Krisztushívőknek a szerepvállalása az egyház életében, illetve az egyházat illető kérdésekben, ahol mindenki meg tudja mutatni, fel tudja ajánlani a közösség szolgálatában azokat a képességeit, amiket máshol megtanult.

Identitás. Azt veszem észre, hogy identitás híján a vallás ellenfele kettős erővel képes támadni, hiszen akinek nincs itt megvédenie, annak nincs hova hátrálnia, így folyamatosan szinte dupla karddal képes csapdosni. Mik az identitás nélküliség legnagyobb veszélyei, és mit tehetünk a kettős erővel támadókkal szemben?

Identitás kapcsán én nem is a hívő közösségeket féltem elsősorban, hanem magát Európát. Ha mehetünk egyet távolabb, Európa abból a szempontból kiemelt helyzetben van identitás témában, hogy egy olyan földrészről beszélünk, ami elsősorban nem földrajzilag meghatározott, mint az összes többi, hanem az identitáselemek, értékelemek, civilizációs elemek története által, illetve a saját történelmi eseményei által.

Egy optimista forgatókönyvet vázolnék, ugyanis a kereszténység elmúlt 2000 éves pályáján mindig megkapta a maga ellenségeit, a kezdetben keresztényüldöző Róma, a középkorban terjeszkedő iszlám, vagy éppen a woke. Viszont mindig mi kerültünk ki győztesen. A jövőre nézve a posztmodernben leledző woke mennyire újszerű? Vagy ugyanazt a jól ismert sémát látjuk, egy-egy csoportosulás - most államalakulat híján, nem Rómáról, vagy az iszlám kalifátusról beszélünk - ami ismét kopogtat az ajtón?

Hogyha nem felejtjük azt el, hogy Jézus mit ígért és mit nem ígért nekünk, az már egy kiindulási pont lehet. A Szentírásban arra kaptunk ígéretet, hogy az egyházon és a kereszténységen, az általunk kereszténységnek hívott tanítványi léten a pokol kapui sem fognak erőt venni. Viszont Jézus azt is megígérte, hogy ez az esetek többségében egy olyan radikális életút lesz, üldöztetéssel, kihívásokkal teli, ami nem biztos, hogy a legkényelmesebb és az általunk legjobban vágyott evilági egzisztenciát jelenti.

A kereszténység valóban, mióta világ a világ, azóta legalább kettős harcot vív. Egyrészt harcot vívunk mi keresztények mindannyian saját magunkban, a mi saját bűnös létünkkel, a saját kísértéseinkkel, a saját egyéni életutunknak a felvállalásával, a szabadság és a felelősség között, vagy azok mentén való krisztusi út követésével természetesen. Mindemellett a jézusi figyelmeztetésnek megfelelően folyamatosan leselkedik erre egy olyan külső fenyegetés is, ami mellett nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy jelenleg, bár ezt más hangsúlyokkal és máshogy mondják protestáns testvéreink, hogy a rossz az jelen van a világban.

A saját életünket pedzegetve, egy örök kérdés, hogy mit tehetek én, mint kis fogaskerék? Akár, hogy jobb legyen, akár, hogy valamit megállítsunk, mik a lehetőségeink?

Elsődleges hivatása mindenkinek arra van, hogy ő maga válaszoljon a krisztusi hívásra, elfogadja az isteni kegyelmet, és megbánva a bűneit bízva abban a kegyelemben, amit az Úristentől a végén kap, eljusson az örök életre. Természetesen ehhez nagyon sok olyan feladat tartozik, a szeretet koncentrikus köreivel, a házastárstól a gyermekeken át, a közvetlen közösségtől a szakmai vagy hivatásbeli életútvállalásán át egészen tágítva a világig és a világért érzett teremtésvédelmi felelősségig, amit meg kell tennünk. Keresztény ember azért nem lesz szerintem például klímaszorongó, mert tudja azt, hogy nem várja tőle a Jóisten azt, hogy ő egy személyben megoldja azokat a problémákat, amikhez egy ember kevés. Egyikünk se kapott nagyobb keresztet annál, mint amit el tud vinni. Úgy kell megtalálni az egyéni életünk és a közösség érdekében élt életünk közötti egyensúlyt, hogy az valóban reális legyen, és olyan célokat tűzzön ki, amiket meg is tudunk valósítani.

Teológusként neked mi a következő 50-100 év legfontosabb vallási kérdése?

Három gondolat van, ami nagyon foglalkoztat. Az egyik az ökumenikus mozgalom kifutása. Sikerül-e egy olyan továbblépés ebben, ami megfelel az egyház egységét valló és a krisztusi rendeltetését célzó identitásának, viszont a történelmi felekezetek, egyházak az önazonosságukat meg tudják tartani. Ez az egyik nagyon nagy kérdés. A másik, hogy meg tudjuk-e oldani világszinten, ki tudjuk-e politikailag vívni azt, hogy a jelenleg tapasztalható keresztényüldözés a lehető legnagyobb mértékben megszűnjön. A harmadik kérdés nekem személyesen az, hogy milyen Európánk lesz, hogy látunk-e egy európai olyan keresztény megújulást, amiben biztos vagyok, hogy ha lesz, akkor társul hozzá egy nemzeti és kulturális megújulás is.

Reményik Sándor sorral zárnánk a beszélgetést:

Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát!

A beszélgetés nyár végén készült.

(Borítókép forrása: facebook.com/zsombor.nador)

A Where is my mind komment szekcióját ellepték a dühben és gyászban égő török kommentelők, akik állításuk szerint „utoljára hallgatták meg ezt a számot”, és „már sohasem fognak rá úgy tekinteni, mint régen”.

Pár nappal ezelőtt a török köztudatot megrázta egy közel sem mindennapi, tragikus emberölés: 2024. október 4-én Isztambult megrázta egy szörnyű eset, amikor a 19 éves Semih Celik fél órán belül brutálisan meggyilkolt két szintén 19 éves lányt Aysenur Halilt és Ikbal Uzunert. Celik a történtek után öngyilkosságot követett el.

Arról, hogy mi történt pontosan Türkiye Today című hírportál a következőket írta le:

Celik először a délutáni órákban átment Aysenur Halil otthonába, ahol megölte a lányt, torkának elvágásával. Röviddel ezután találkozott Ikbal Uzunerrel a történelmi Edirnekapi városfalak közelében, ahol lefejezte a lányt, feldarabolta a testét, levágott fejét pedig az áldozat édesanyja elé dobta. Çelik-et már csak azután látták, hogy leugrott a történelmi Edirnekapı sáncról, később pedig a kórházban belehalt sérüléseibe. 

Az országban már korábban is viszonylag sok incidens történt a nőkkel szemben, így a brutális gyilkosságok és a Beyoglu-incidens országos tiltakozásokat robbantott ki a nőjogi szervezetek körében. Isztambulban, Mersinben, Diyarbakirban és más városokban tüntetések zajlottak, ahol az aktivisták erősebb jogi védelmet követeltek a nők számára és a meglévő törvények jobb betartatását. Nem segít a helyzeten az sem, hogy 2021 júliusában az ország hivatalosan kilépett az Isztambuli Egyezményből (az Európa Tanács nők elleni erőszak és a családon belüli erőszak megelőzéséről és leküzdéséről szóló egyezménye), amely lépés az érdekvédő csoportok szerint jelentős visszalépés volt az országban élő nők számára. Az eset tehát a nők helyzetéből fakadó társadalmi feszültségnek parazsát lobbantotta most újra lángra.

A táblákon ez állt: "Mi lenne, ha a nővéred Ikbal lenne?" és 'Az életünk nem lehet ilyen olcsó!' míg egy másik tábla, amelyet egy fiatal fiú tart, ez áll: „A társadalom hozza létre a bűncselekményt, a bűnöző pedig elköveti” 

Forrás: Türkiye Today

De mégis mi köze mindennek a Pixies - Where is my mind? (magyarul Hová tettem az eszem?) című dalához?

Nos, az eset után felbukkant egy tavaly készített videó, amiben Celik, aki meggyilkolta a 19 éves İkbal-t, bevallja, hogy hosszú ideig zaklatta a lányt, és megpróbálta megölni. A videóban egyébként megfigyelhetőek olyan háttérbeli rajzok is, amelyek levágott fejeket és egyéb aggasztó jeleneteket ábrázolnak. A Celik lakhelyét átkutató rendőrök egyébként egy jegyzetfüzetet is találtak, amelyen feldarabolt emberi alakokat ábrázoló, zavaró szénrajzok voltak, amelyek kísértetiesen hasonlítanak a gyilkosság elkövetési módjára.

Az elkövető vallomása alatt végig a Pixies slágerét lehet hallani a háttérben, amellyel kapcsolatban így már érthető miért gondolják a hozzászólók, hogy a dal hallgatása tényleg újra és újra felidézi és beleégeti az ember tudatába ezt a megrázó felvételt.  

A kommentelők azonban ennél tovább mennek, vannak akik úgy gondolják és ki is elemzik, hogy a Pixies dalának választása Celik videójához tudatos volt, és a dalszöveg, valamint a gyilkosság között párhuzam is vonható. 

A Where is my mind? refréne az alábbi sorokból áll:

A lábad a levegőben a fejed a földön
Próbáld ki ezt a trükköt és pörgesd meg, 
A fejed összeesik, ha semmi sincs benne.
És majd megkérdezed magadtól
Hová tettem az eszem?

Ezt a szöveget többen úgy ítélik meg, hogy kísértetiesen passzol az elkövető általi bűncselekményhez és a gyilkosságok megvalósításához, valamint az ahhoz kapcsolódó rajzokhoz. Így van, aki azt fejtegeti a hozzászólásokban, hogy a lábak között lévő fej és a fej helyén lévő lábak rajza kvázi szó szerint a dalban is meg van jelenítve. A "fejed a földön"  kifejezés pedig egy az egyben a valóságot tükrözi. 

S habár a dalszöveg írójának elmondása alapján a zene szövege csupán egy középiskolai utazásról szól a Bahamákra, ahol úszás közben egy kis hal indokolatlanul megkergette, ebben az új kontextusban mostanra már nem meglepőek azok a kommentek, amiben leírják, hogy a Pixies számát törlik a lejátszási listájukról, hiszen képtelenek többé ettől a megrázó és tragikus eseménytől elvonatkoztatni. 

Forrás: EKOLHABER

Április végén a moldovai rendőrség több mint egymillió dollár értékben foglalt le készpénzt orosz és moldovai állampolgároktól a chişinăui repülőtéren. A vád: „illegális politikai finanszírozás”. A gyanúsítottak Moszkvából érkeztek, ahol egy Kreml-barát moldovai oligarchával, Ilan Shorral közösen Victorie (Győzelem) néven új oroszbarát pártot alapítottak.

Ilhan Short a moldovai bíróságok már 2023-ban jogerősen elítélték csalás miatt, és távollétében 15 év börtönbüntetést szabtak ki rá, valamint az akkori, Moszkva által finanszírozott pártját betiltották. Az oligarcha elmenekült Moldovából, jelenleg Moszkvában él.

Ilan Shor, oroszpárti moldáv politikus, (Kép forrása: Balkan Insight)

Politikai változások Moldovában

2024 októberében elnökválasztást, 2025 júliusában pedig parlamenti választásokat tartanak az országban és a közvélemény-kutatások szerint a „Victorie” nevű oroszbarát pártnak akár reális esélye is lehet a végső győzelemre. A Moszkvától kapott pénzügyi és logisztikai támogatás a legújabb példája annak, ahogyan Oroszország nyíltan beavatkozik a 2,6 millió lakosú, szegény, soknemzetiségű, Románia és Ukrajna között elhelyezkedő Moldova belügyeibe, amely lakosságának mintegy háromnegyede ukrán, orosz, gagauz, roma és bolgár kisebbségekből áll.

Noha Oroszország az 1990-es évek eleje óta tart folyamatosan tart fenn proxy pártokat Moldovában, a reptéri incidens világossá teszi, hogy az ukrajnai háború kezdete óta Moszkva sokkal intenzívebben próbálja destabilizálni Moldovát, hogy az ország ne válhasson az EU (és még inkább a NATO) tagjává. Ennek az elkeseredetten vívott hibrid háborúnak a legfontosabb eszközei az orosz dezinformációs kampányok, melyekre Oroszország minden évben több százmillió dollárt költ el.

Maia Sandu liberális és Európa-párti politikát folytat, az ország 2022-ben sikeresen benyújtotta az uniós tagsági kérelmet. Az 51 éves Sandu a Harvard Kennedy Schoolon végzett, 2020 vége óta van hivatalban, politikájának központi célja Moldovát bevezetni az EU-ba, ami reményei szerint már 2030-ra sikerülhet.

Maia Sandu, Moldova nyugat-barát elnöke, (Kép forrása: 1LurerArm)

Azonban Oroszország ezt a folyamatot nyilvánvalóan meg szeretné állítani. Vlagyimir Putyin orosz elnök szemében Moldova Oroszországhoz tartozik, akárcsak Ukrajna. Az ország azért vonzó Putyinnak, mert könnyű célpontnak tűnik. Egy ilyen kicsi, rendkívül széttagolt és szegény ország felett más eszközökkel is győzelmet arathat, mint egy valódi, lőfegyverekkel vívott háborúval.

„Amikor az ukrán hadsereg visszaverte az orosz katonákat [az Odesszától keletre fekvő Mikolajevben 2022-ben (Moldova határaitól alig 150 kilométerre], a moldovaiak mérhetetlenül megkönnyebbültek”

- emlékszik vissza Merdijana Sadovic, aki a londoni székhelyű Institute for War and Peace Reporting projektjének, a Moldovai Független Dezinformációellenes Központnak (ICDC) a vezetője.

„Azonban Oroszország nem adja fel azon törekvéseit, hogy Moldovát ellenőrzése alá vonja. A lakosság mintegy 90%-a érti az orosz nyelvet, és 25%-a erősen azonosul Oroszországgal”

- mondja Sadovic.

(Kép forrása: the Economist)

Orosz klientelizmus

Az orosz dezinformáció a legerősebb fegyver a hibrid hadviselésben, amely magában foglalja az orosz proxy pártok, például a Victorie finanszírozását, a szavazatvásárlást, a gazdasági megtévesztést, a kiberbűnözést, a megvesztegetést és a választási csalást.

Victoria Dodon, a chisinaui Független Újságíró Központ (IJC) nevű civil szervezet főszerkesztője kifejtette, hogy a dezinformációt

„a politikai kapcsolatokkal rendelkező és a Kreml-barát szerkesztőségi napirenddel rendelkező médiumok, fizetett újságírók, álhírportálok, internetes trollok és közösségi média fiókok”

terjesztik. Ezek a források manipulatív technikákat alkalmaznak,

„mint például a tények vagy álláspontok egyoldalú bemutatása anélkül, hogy azokat alternatív nézőpontokkal ellensúlyoznák, valamint a statisztikai adatok vagy felmérési eredmények manipulálása”.

A propaganda nagy része orosz hírműsorokból és kulturális műsorokból áll, amelyeket közvetlenül a hivatalos orosz televíziós csatornáktól vesznek át tartalmat. Ezek az anyagok teljes átfedésben vannak az orosz háborús propagandával. Sok moldovai számára, különösen az orosz nyelvű régiókban ez az egyetlen hírforrás, amihez hozzáférnek. Emellett vannak más oroszbarát moldovai médiumok, mint például a gagauziai DRT állami televízió, amely személyre szabott anyagokat készít a gagauz moldovai kisebbség számára. Ezek közé tartoznak olyan állítások, amelyek szerint például Románia annektálni szeretné Moldovát, a moldovai kormány titokban megállapodott a NATO-val, az európaiak felvásárolják Moldovát, menekültek árasztják el Moldovát, és hogy a kisebbségeket meg kell fosztani autonóm régióiktól.

(Kép forrása: Stratfor)

Ezen hírműsorok fő vonzereje a kiemelkedő minőség. Különösen a kulturális műsorok készülnek magas színvonalon, és ezért sokkal jobbak, mint a hasonló moldovai programok. Oroszország nagyon hatékonyan használja ezt a „soft powert” az egész ország területén. A hatás is érződik: a keleti régiókban a leghevesebb az ellenállás a Sandu-kormánnyal és annak nyugatbarát irányvonalával szemben. Putyin szándékai hosszútávon Moldovával nagyon hasonlóak mint Ukrajnával: az orosz nacionalisták emlékeztetnek arra, hogy Oroszország a 19. század eleje óta többször is uralta a mai Moldova egyes részeit, az ország a 20. században pedig a Szovjetunió része volt. Amikor a Moldovai Szovjet Köztársaság 1991-ben kikiáltotta függetlenségét, Moszkva támogatta az oroszbarát lázadókat az ország keleti részén a négy hónapig tartó polgárháborúban, amely megosztotta az országot, és egy kvázi orosz proxy szeparatista államot hozott létre. Azóta mintegy 1500 orosz katona állomásozik Moldova keleti részén található szakadár Dnyeszteren túli régióban. Ebben a „befagyasztott konfliktusnak” a színhelyén az orosz zászló a Moldovai Szocialista Köztársaság zászlaja mellett lobog.

2014-ben, amikor Ukrajna fegyveres összeütközésbe került Oroszországgal, a Dnyeszteren túli orosz szakadár terület nehéz helyzetbe került: a keskeny földsáv az EU-barát moldovai állam, amelyet nyugatról a szintén nyugatbarát Románia támogat, és keleten az Oroszországgal szemben hadviselő Ukrajna között helyezkedik el. 2022 elején, amikor Oroszország megszállta Ukrajnát, orosz katonák megpróbáltak áttörni az ukrán Odessza városánál, hogy kapcsolatot teremtsenek a Trasznyisztriában állomásozó orosz egységekkel, és elfoglalják az egész Moldovai Köztársaságot. Ezt azonban akkor az ukrán hadsereg sikeresen megállította.