Reaktor

Élet a Brexit után
John O'Sullivan, a National Review külső szerkesztője írt tanulságos elemzést arról, mi várható a Brexit utáni Nagy-Britannia pártpolitikai arénájában.

no-deal-brexit-what-does-it-mean-for-your-sap-system-.jpg

John O’Sullivant elsősorban mint a Danube Institute elnökét ismerjük Magyarországon, de emellett a washingtoni National Review Institute tudományos munkatársa, és annak online folyóirata, a National Review külső szerkesztője. Ez utóbbi minőségében írt tanulságos elemzést arról, mi várható a Brexit utáni Nagy-Britannia pártpolitikai arénájában. (Azoknak, akiket mélyebben érdekel a Brexit, ajánlom a múlt év december 17-én a Kossuth rádión elhangzott Douglas Murray interjút, amelyben a Brexit okairól, valamint az Egyesült Királyság és az EU viszonyáról beszélt a brit szerző.)

John O’Sullivan nem titkoltan Brexit párti, és amint azt cikkének címe is bizonyítja, biztos benne, van élet az EU-ból való kilépés után is. Írása azon a napon, december 30-án jelent meg, amikor a brit parlament alsóháza elsöprő többséggel megszavazta a Nagy-Britannia és az Európai Unió között 2020 szentestéjén létrejött kereskedelmi és együttműködési megállapodást (TCA). Már csak a Lordok Háza, a brit felsőház „vonakodó” igenje és a királynő jóváhagyása hiányzott ekkor ahhoz, (természetesen mindkettő megtörtént - a szerk.) hogy ahogyan O’Sullivan fogalmaz, az Egyesült Királyság visszanyerje „korábbi státusát, azaz ismét egy saját kormányzattal bíró, független demokrácia legyen.” Mindez négy évbe telt, hiszen a kilépésről döntő népszavazás 2016-ban volt.

A szerző kijelenti, hogy a megállapodás aláírása óriási politikai győzelem Boris Johnson miniszterelnök számára. 

Felidézi, hogy Johnson 13 hónapon át vívta „végeérhetetlennek tűnő” harcát a  „lövészárkából nem mozduló”  maradáspárti parlamenti képviselőkkel és poitikai elittel. De a Brexit nagy siker a brit konzervatívok Brexit-párti kisebbségének, a Tory European Reform Group-nak is, és „hatalmas személyes diadal” Nigel Farage-nak és Dominic Cummingsnak, akik O’Sullivan szerint elévülhetetlen érdemeket szereztek az Egyesült Királyság távozásában, bár a nevük nem igazán forog mostanában közszájon, amikor a brit kilépésben érdemeket szerzőket említik, írja John O’Sullivan. (Nigel Farage-al mind a bal-, mind a jobboldalon a szigetországban csak kevesen szimpatizáltak, Cummings pedig dicstelenül kényszerült távozni Boris Johnson főtanácsadói posztjáról, miután kiderült, megszegte a kormánya által bevezetett kijárási korlátozásokat.)  A szerző szerint mindketten feltétlenül megérdemelnék, hogy lovaggá üssék őket, és amennyiben ez nem történne meg, az „szégyen, gyalázat” lenne.

A szerző szerint

a brit kilépés gyakorlatilag viszafordíthatatlan.

Nemcsak azért, mert a brit közvélemény erős többsége pártolja azt – ahogyan azt egy friss YouGov felmérés megállapította, a britek 57%-a támogatja a TCA-t, és mindössze 9% ellenzi azt, bár 34%-uk a „nem tudja” választ adta. Azért sem képzelhető el a belátható jövőben egy viszatérés az EU-ba, fejti ki John O’Sullivan, mert a Toryk, akiknek erős kormányzati pozícióját semmi sem fenyegeti, egységet mutattak a szavazáskor: mindössze két konzervatív képviselő szavazott ellene, és ők is a TCA-tól valójában független politikai okok miatt tettek így a szerző szerint. 

Ráadásul a brit Munkáspárt, a Labour vezetője, Sir Keir Starmer, aki „személyesen maradáspárti,” megértette a TCA elleni szavazás kockázatos voltát, tekintettel a közvélemény többségének függetlenségpártiságára, és sikeresen rákényszerítette az igen voksot képviselőtársai többségére. De a Munkáspárt nagyobbik része ennek ellenére a maradást, vagy most már helyesebben, az EU-ba való visszatérést támogatja, és nyilvánvaló, hogy az elkövetkező négy évet az újbóli EU-tagság melletti agitációval töltik majd, fejti ki John O’Sullivan. Ugyanezt teszik majd a liberális demokraták, az ulsteri Demokrata Unionisták, és a Skót Nemzeti Párt, amelyek egyedüliként egységesen  a TCA ellen szavaztak. 

A liberálisok azért tették ezt, mert az egyetlen eladható politikai termékük az EU tagság, az Unionisták azért, mert a Johnson-féle alku gyakorlatilag kettéosztja az Egyesült Királyságot az Ír-tenger mentén, „elválasztva” Észak-Írországot Nagy-Britanniától, a skótok pedig azért, mert a megegyezés kudarcának szurkoltak, ami megítélésük szerint saját függetlenségüket mozdította volna elő.  De a TCA győzelmével a skót függetlenedés esélyei meggyengültek, és a nem szavazatuk valójában inkább nevetségessé tette a skót nacionalistákat, írja O’Sullivan.

Csakhogy a brit média „nehézsúlyú szereplői,” a BBC, a Financial Times, az Economist és a Times „annyira szenvedélyesen maradáspártiak, hogy az újracsatlakozás esélyei melletti érveket komolyabbnak fogják feltüntetni, mint amilyenek valójában,” véli a szerző. 

De a visszatérés valójában kivitelezhetetlen, mondja O’Sullivan, és idézi Effie Deans népszerű skót bloggert, aki pontokba szedve felsorolta, miért is lehetetlen az Egyesült Királyság újbóli csatlakozása az Európai Unióhoz.  Egy ilyen forgatókönyv esetén ugyanis Nagy-Britanniának többek között csatlakoznia kellene az euróövezethez, Schengenhez, a közös agrár- és halászati politikához, hogy csak néhányat említsünk, mindezt pedig a britek nyilvánvalóan elutasították már a Brexit előtt is.  

Azaz, ha a britek ismét EU tagok szeretnének lenni, teljes mértékben el kellene fogadniuk az európai projektet.

"Jó európaiaknak kellene lennünk bajkeverők helyett. És ha tekintetbe vesszük, mi mindenen kellett átmennünk ahhoz, hogy távozhassunk, ez egy teljességgel elviselhetetlen perspektíva,” zárja írását a szerző.

Reaktor

Facebook

Friss topikok

süti beállítások módosítása