Reaktor

A Trump-elnökség tragédiája - és ami utána következik

donald-trump-5155123_960_720.png

Sokan értékelték már Trump elnökségét, és valószínűleg még jó páran meg fogják vonni az elmúlt négy év mérlegét a továbbiakban is, akkor is, ha az USA elnökét már Joe Bidennek hívják, amikor ez a cikk készül. Bár abban szinte mindenki egyetért, hogy Donald Trump valóban sokszor képtelen volt felnőni az elnöki pozíció diktálta viselkedésbeli elvárásokhoz, hogy finoman fogalmazzunk (mások ezt úgy mondanák: gyakran volt bunkó), azt is sokan elismerik, hogy jelentős dolgokat vitt véghez. Sajnos azonban elnöki ténykedésének zárófejezete súlyosan beárnyékolta az elért ereményeit, és néhány tekintetben majdhogynem le is nullázta a Trump-korszak pozitívumait.

Így látja ezt Andrew C. McCarthy, a National Review rendszeres szerzője, volt ügyész is, aki egyébként mindvégig elkötelezett Trump-hívő volt. Olyannyira, hogy 2019-ben könyvet jelentetett Ball of Collusion címmel arról, szerinte hogyan játszott össze a Hillary Clinton kampánystáb és Obama elnök először Trump megválasztásának megakadályozása, majd elnöksége ellehetetlenítése érdekében. 

Az egyébként több iszlamista terrorista elleni vádemelést jegyző McCarthy „A Trump-elnökség tragédiája” című cikkében kifejtette, szerinte

Trump fő érdemei közé tartozik, hogy három konzervatív főbírót is sikerült kineveznie a Legfelsőbb Bíróságra, akik fiatal középkorúak lévén hosszú évtizedeken át megóvhatják a baloldaltól a hagyományos polgári és gazdasági szabadságjogokat az USA-ban. 

Trump egyetlen háborút sem indított elnöksége alatt – erre nemrégen egyébként Schiffer András is is felhívta a figyelmet lakonikus tömörséggel egy Facebook bejegyzésben. Trump nem azért tette ezt, mert pacifista vagy antimilitarista lett volna, tegyük hozzá. Nála hangosabb és őszintébb támogatója a hadseregnek vagy a rendfenntartó erőknek nem nagyon akadt az amerikai elnökök történetében. Valószínűleg inkább abból a meggyőződésből, hogy az ilyen beavatkozások drágák, mind pénzben, mind amerikai életekben számolva, és kontraproduktívak is. Viszont fellépett Irán ellen, megerősítette az USA szövetségét a szunnita arab országokkal, kiállt Izrael mellett, és olyan történelmi jelentőségű közel-keleti békeegyezményeket hozott tető alá, írta McCarthy, hogy

„ha ezt egy demokrata elnök érte volna el, róla nevezték volna el a Nobel-békedíjat.”

Trump azonban felelőtlen módon hónapokon át hergelte híveit választási veresége után, majd gyakorlatilag fellázította őket washingtoni tömeggyűlésén január 6-án. Ezért legalábbis részben biztosan felelős a Capitoliumnál történtekért, fejtette ki McCarthy. Ráadásul az egyre nagyobb ellenszenvet kiváltó demagóg retorika, mellyel az elcsalt választásról beszélt, sok konzervatív szavazót idegenített el McCarthy szerint, és emiatt nyerték meg a két kulcsfontosságú szenátusi helyet Georgiában a demokraták, elorozva a szenátusi többséget is a republikánusoktól.  A washingtoni események és az azokat követő reakciók megingatták az USA tekintélyét a világban, belföldön pedig tovább erősítették a társadalom megosztottságát, írta a szerző, és ezzel nehéz vitatkozni.

Trump tehát tragikus hősként hagyja el a porondot. Bukását részben maga okozta. Részben persze az a fősodratú liberális média, amely, lefogadom, Bidennel sokkal elnézőbb lesz, mint a rebellis, fékezhetetlen Trumppal volt. Garantáltan egy szót sem fognak ejteni az időskori demenciára utaló elszólásairól, vagy korábbi vállalhatatlan, fiatal lányokat és gyermekeket is érintő, illetlen hajszaglászásairól (ezekről például itt és itt olvashatunk). Vagy arról, ötvenéves politikusi pályafutásából egyetlen fontos eredményt sem tud felmutatni.

Feleségét, a First Ladyt is a tenyerükön hordozzák majd, ellentétben a gyönyörű és elegáns Melania Trumppal, akit egyetlen nagy női és divatmagazin sem tett a címlapjára négy év alatt, viszont rendszeresen eszkortlányként aposztrofálták jól elhelyezett cikkekben. A magyar hasonszőrű portálok gondolkodás nélkül átvették máris a Jill Bident doktorként emlegető amerikai balliberális sajtó gyakorlatát.

A nyugati világban, és ebbe Magyarországot is beleértem, tökéletesen visszatetsző a doktori cím használata olyan közszereplők esetében, akik nem orvosok.

De a 24.hu szerint a Bibliát, amelyre férje felesküdött beiktatásakor, „Dr. Jill Biden tartotta.”  Nos, nem ajánlom senkinek, hogy megpróbálja magát Jill Bidennel megoperáltatni, ugyanis az új First Lady nem orvos, hanem a pedagógiai tudományok kisdoktora. (Hozzáteszem, a liberális média Trump városfejlesztési miniszterét, az idegsebész professzor Ben Carsont rendszeresen „Mr. Carson”-ként emlegette – neki nem járt a doktor előtag, hiszen konzervatív!)

Mivel arra tehát mérget vehetünk, hogy a balliberális média roppant barátságos módon viszonyul majd Bidenhez (hogy a magyar ellenzéki sajtó bevett fordulatát idézzem, lakájmédiaként viselkedik majd vele), a konzervatív orgánumoknak kell elvégezniük a kritikai munkát helyette. 

 

Reaktor

Facebook

Friss topikok

süti beállítások módosítása