Reaktor

A Substack jelenség és a szomorú média valóság

publishers.jpeg

2017-es alapítása óta a Substack egy irigyelten sikeres platformmá nőtte ki magát. Sokan utálják is ezért, különösen azok, és ők vannak többen, akik nem kapaszkodtak fel erre a vonatra, és egyre kevesebb pénzért egyre szűkülő szerzői szabadság mellett próbálnak meg tartalmakat előállítani. Hogy megértsük a legutóbbi, az amerikai média egy részét izgalomban tartó felhorgadást, érdemes röviden áttekinteni, mi is az a Substack.

A Substack ha úgy tetszik, egy hibrid: a bloggerkedés egy új fajtájának a kereteként lehetne jellemezni, csak éppen a szerzők saját listájára mennek ki a tartalmak, email formájában, a Substack által biztosított platformról.

Mondhatni, egy emelt szintű hírlevélküldő szoftvert biztosító tech cégről beszélünk.

A Substack tehát nem médiacég, de a brand erőssége, és alapítóinak nem titkolt koncepciója is ez, hogy újságírók, írók, vagy akár influenszerek gyakorlatilag szerkesztői felügyelet és korlátok nélkül juttathatják el mondanivalójukat egy célzott közönségnek. Mi ebben a biznisz a Substacknek? Az, hogy a különböző rendszerességgel érkező hírlevelekért a legtöbbször előfizetést kérnek a tartalmakat előállítók, ennek legalacsonyabb és jellemző összege havi öt dollár, azaz kevesebb, mint 1500 forint, és ennek kéri el a cég a tíz százalékát. Mi ebben a jó a szerzőknek? Az, hogy egy bevezetett felületen, technikai támogatással, de gyakorlatilag attól függetlenül, levél formájában küldhetik el a saját feliratkozóiknak a legváltozatosabb újságírói tartalmakat, anélkül, hogy ebbe a tulajdonos vagy egy szerkesztő beleszólna. Ráadásul nem kell olyasmiről írnia, amit utál vagy amit un. Az olvasók is jól járnak, hiszen nem kell utánamenniük a kedvenc szerzőjüknek, kattintások nélkül ott találják a postaládájukban az esedékes csemegét, ráadásul reklámokat sem tolnak az arcukba. Win-win helyzet, mondhatnánk.

Persze a Substack csak egyike a sokféle válasznak, ami a hagyományos és sok szempontból egyre elviselhetetlenebb hagyományos média kiváltására született. A közösségi média, az állampolgári újságírás, a blogos oldalak stb. mind arra (is) jók, hogy az embernek ne kelljen kéretlen, ostoba, vagy nehezen elérhető tartalmakat olvasnia, és lehetőség szerint reklámokat se. A Substack ezen a csoporton belül kicsit olyan, mint a Netflix, és az általa küldött, személyre szabott értesítések.

Persze, ha valaki kizárólag a Substackes hírleveire támaszkodik az informálódásban és a véleménye kialakításában, akkor ugyanolyan véleménybuborékba zárhatja magát, mint amilyet a közösségi média állít elő mesterien

– de ez nem a Substack hibája.

Nem véletlenül, egyre több sikeres újságíró dönt úgy Amerikában, hogy teljesen feladja a hagyományos állását, és szabadúszó Substackesként keresi a kenyerét. És távolról sem csak jobbosok, vagy az olyan, a liberális woke-ságtól megcsömörlött balosok, mint a Snowden üggyel híressé vált Glenn Greenwald, hanem volt New Yorkeres és korábban feminista website-oknak írók is. Bár elsőre úgy tűnhet, a fizetős hírlevél nem nyerő elgondolás - mi magyarok nem igazán szeretünk fizetni a médiatartalmakért – , a dolog működik. MIKor utánanéztem, hogy állunk a magyar tollforgatókkal, kiderült, hogy az ugytudjuk.hu-s Pintér Bence is Substackezik.

De vissza a Substack körüli legutóbbi vitára. Amellett, hogy bírálói szerint a platformon írók transzellenes szövegeket tesznek közzé (szerintem ez a vád lassan obligát kritika lesz mindenkivel szemben, aki olyat csinál, ami a liberális megmondóembereknek nem tetszik) most azért kritizálják, mert nemrég előrukkolt a Substrack Pro programjával. Ennek lényege, hogy népes olvasótáborral rendelkező újságíróknak jelentős,

esetenként állítólag a 250,000 dollárt is elérő előleget kínál fel a Substack,

kiegészítve azt technológiai és jogi támogatással és egészségbiztosítással. Ami nyilván már egy kvázi alkalmazotti viszonyt teremt a kiválasztottak számára, de annak hátrányai nélkül. A nem kiválasztottak persze továbbra is mintegy meg kell, hogy előlegezzék a munkájukat a Substacknek, és a tartalmaikkal generált forgalomból tudnak, reménységük szerint, megélni. Ezt sokan igazságtalannak és trükközésnek érzik, és van is benne valami, de hát az üzlet az üzlet, és tudjuk, nincs igazság a földön. A fő fenntartás, amely körül a Substack-ellenesek verik a tamtamot, azonban az, hogy a program nem átlátható, mivel a cég nem tette nyilvánossá, kik a Substack kedvezményezettjei. Ráadásul, mondják a kritikusok, a Substack ezzel elcsábítja a hagyományos médiumoktól a tehetséges, vagy legalábbis népszerű, szerzőket. Azokat is kiszerkesztették a közösségi és fősodratú médiában, akikről kiderült, benne vannak a programban.

Ezekre a kritikákra ad csattanós választ egy a napokban megjelent cikkében Freddie deBoer, az Amerikában jól ismert, bevallottan marxista, ám inkább igencsak unortodox és teljességgel nonkonformista közíró és esszéista. DeBoer kijelenti, hogy akik a Substackre fenekednek, valójában a pszichiátriai analízisekből ismert indulatátvitelben szenvednek. Az általa lekicsinylően csak blue checkeknek titulált szerzők, azaz a Twitter által „jóváhagyott,” valós szerzőkként elismertek, szerintem

valójában nem a Substackre vagy rá haragszanak, hanem a hagyományos médiára,

eredetileg kenyéradó gazdájukra, és a nagy techcégekre, amelyek mindent letaroló nyomulása miatt a tradicionális sajtó haldoklik. DeBoer kegyetlen írásában azt fejtegeti, hogy a Substackre sarat dobálók valójában „egy letűnőfélben lévő iparágban eltöltött sikertelen karrierjüket gyászolják.” A találóan egy süllyedő óceánjáró rajzával illusztrált cikkben a szerző kifejti, hogy a Substacket nem azért utálják, amit az utálkozók maguk is elhisznek, például mert „tele van woke-ellenes fehér hapsikkal", hanem azt utálják benne, ami a csődben lévő szakmájukra irányítja a figyelmet. DeBoer döbbenetes statisztikákat idéz.

Az amerikai írott sajtó összpéldányszáma például 2018-ban történelmien alacsony, 1940-es szintre zuhant vissza. 2008 és 2018 között a sajtó teljes reklámbevétele 62%-kal (!) csökkent az USA-ban. Ugyanebben az időszakban a hírszerkesztőségekben foglalkoztatottak száma csaknem megfeleződött, pontosan 48%-kal esett vissza. DeBoer szerint az egyre nagyobb egzisztenciális bizonytalanságban élő, magukat ingyen feltett Twitter posztokkal életben tartani próbáló, tehát önkizsákmányoló kollégáinak egyszerűbb a valójában aprócska, szinte marginális Substackre acsarkodni, mint észrevenni a szomorú média valóságot. Azzal is érvel a szerző, hogy a Substack Pro őt például nem ideológiai megfontolásból honorálja, hanem egyszerűen azért, mert „jó olvasottságot produkál.” Hajrá, teszem hozzá, lehet utána csinálni, utálkozás helyett.

Nos, a fentiek fényében mi itt a Reaktornál nagyon szerencsések vagyunk. Nagy szabadsággal dolgozhatunk a saját magunk által létrehozott szerkesztőségben, és egyelőre távolságtartással szemlélhetjük a Substack körüli amerikai vitát. Egy biztos: végső soron mindig az olvasó dönti el, mire kattint, mit olvas el, és miért hajlandó fizetni. És ez így van jól!

Reaktor

Facebook

Friss topikok

süti beállítások módosítása