Reaktor

Aczél Petra: A politikában a személyiséget keressük, nem a programot

437845_20210204_fm-9586.jpg

Mitől rusnya a kommunikáció? Milyen gyárból jönnek a magyar politikusok? Mi a különbség az online és a személyes viták között? Mire jók a kommentháborúk? Aczél Petra, a Budapesti Corvinus Egyetem Kommunikáció és Szociológia Intézetének igazgatója volt a Reaktor podcast vendége.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

A kommunikáció életünk alapvető része. Ön szerint alapvetően jól kommunikálunk-e? Mik a mai kommunikációs trendek?

Úgy érzem magam, mintha egy félév elején volnék, és az első órára mennék be. Olyankor mindig elmagyarázom, hogy ezt miért érdemes tanítani és tanulni. Mielőtt még erre az összetett kérdésre válaszolnék, éppen múltkor olvastam az egyik videóelőadásom alatt az egyik kommentet, miszerint a kommunikáció szónál nincsen rondább dolog a világon. Ha jól emlékszem, úgy fogalmazott a kommentelő, hogy „a legrusnyább fogalom a világon, mert, hogy a kommunikáció cseppet sem szép”. Azt kell, hogy mondjam, egyetértek vele. Nehéz ügybe taposunk, amikor azt mondjuk „kommunikáció”. Ki sem bírom fejezni magam, hogy mennyi mindenről van itt szó. Ez nem egyszerűen arról szól, hogy tudok-e beszélgetni, vagy, hogy képes vagyok-e előadni, vagy, hogy valakivel szóban, vagy nem csak szóban kapcsolatba tudok kerülni. Vagy egészen egyszerűen előadni magamat mások előtt. Magyarul mindez, amit most felsoroltam, beletartozna a kommunikáció tárgykörébe. Ezért amikor azt kérdezi, hogy mik a hibák, és hogy mit lehetne jobban csinálni, akkor pont abba a nehéz helyzetbe kerülök a „rusnya” szó kapcsán, hogy melyik kommunikációs funkciót csináljuk, és hogy hogyan lehet jobban csinálni.

Néhány alapvetést mondok el a szakmából, illetve azt gondolom, ebben az én személyes véleményem is benne van. Egyrészt kommunikálni manapság nagyon könnyen lehet. Ennek eszközei ezek a bizonyos digitális technológiák, mint például az internet. Nem igaz, hogy ma nehéz kapcsolatba kerülni. Hogyha valaki távolra utazik, azzal kapcsolatban lehetek. Nem tudom, önök hogyan vannak vele, de ma már mire hazajön egy ember az utazásból, nincs mit mesélnie a szeretteinek, mert útközben már mindent elmesélt, megüzent. Úgy jövünk haza, hogy „úgyis tudod, hogy hol voltam”. Semmilyen várakozás nem lehet a sztorijainkkal kapcsolatban. Könnyű abban az értelemben is, hogy senki nem szid minket mondjuk azért, mert rossz helyesírással, betűkihagyással, központozások elhagyásával közlünk vagy írunk magyarul. Vagy, hogy szavakat képekkel helyettesítünk. Azért régen, önök már kevésbé emlékezhetnek, de az idősebb generáció, melyhez jómagam is tartozom, még emlékszünk, hogy egy levél, pont azért, mert papíron született meg, amely ha jól jár, akkor egy padláson végzi, abban benne volt az a felelősség, hogy az az én üzenetem. Tehát, ha az üzenetem tele van hülyével, pontos j-vel leírva, vagy a muszáj ly-al, akkor, ha azt egyszer valaki előveszi, akkor azt fogja mondani, hogy „nahát ember, te sem tudtál helyesen írni! Képtelen voltál egyénileg jól fogalmazni”. Könnyű abban az értelemben is, hogy könnyű visszakeresni, könnyű digitálisan újra találkozni az üzeneteinkkel, és milyen érdekes, hogy ezt ennek ellenére nem tekintjük kritikusnak. Tehát nem nehéz ma kapcsolatba kerülni.

Ami miatt az egész mégis nehezebb lett, az az, hogy valószínűleg ki fog alakulni azoknak a csoportja, akik jól, tudatosan tudják ezeket az eszközöket használni, és emellett kialakul az a nagy mainstream, tompa ömleny, amit rossz helyesírással, viszonylag igénytelenül, túl gyorsan csinálunk.

Mivel erre nem kapunk visszajelzést, ez az ömleny egyre nő és nő. Azt, hogy ezt hogyan kell jól csinálni, azt ma nagyon nehéz valahol megtanulni. Ne higgyék, hogy az egyetemen tanulunk meg általában jól kommunikálni. Azt már előbb meg kéne tanítani.

A Facebook, a közösségi média egyre több embert ér el. Úgy tapasztalom, hogy ezt a politikusok is próbálják kihasználni: sokszor üzennek ezeken a felületeken a választóknak. A politikusnak a saját véleménye, amit kommunikál az emberek felé vagy inkább egy kvázi „reklám”?

A kérdésben volt két szó, ami nagyon érdekes, mert miközben felteszem, ön is rendszeres használója a közösségi médiának, nehezen maradhatna ma már ki ebből bárki. Az egyik szó, az úgy szólt, hogy elérnek minket ezek a platformok, a másik pedig, hogy a politikusok kihasználják. Mind a két esetben azt mondanám, hogy, bár ezek a platformok valóban nagyon radikálisan nyomulnak, és minden okos készülékkel elérhetővé tesszük magunkat számukra, de alapvetően még mindig mi keressük őket. Tehát még mindig ott kell, hogy legyen valamilyen emberi döntés és szándékosság, hogy mi érjük el őket. A másik, hogy a politikusok, azt gondolom, hogy nem kihasználják, hanem használják ezeket a felületeket. Én magam azt látom, a kutatások alapján is, hogy ma már nehezen marad ki egy politikus ebből, de pontosan a kérdésére válaszolva nyilvánvalóan nem saját magukat adják. Ezek nagyon komolyan letisztított politikai perszónák, akiket látunk, akiken nem egyszer nem is saját maguk dolgoznak elsősorban, hanem mások. Ezeknek a politikai személyiségeknek az új médiában van egy sajátosságuk, valamilyen jellegük, sőt akkor jók, ha van!

A magyar politikusoknál nagyon gyakran látni, hogy mintha egy nagy közös gyárból jönnének. Mindenki csodálatos, mindenki jót csinál, mindenkinek lehetőleg a mainstreammel egyezik a véleménye.

Azok a közösségi médiaprofilok a jók, a politikusoknál azok válnak be, amelyeknél van egyéni hang, ha megjelenik valami emberi. Azért ne tévedjünk, nyilván nem az illető hétköznapi énje jelenik meg elsősorban. De hogyha az az emberi nüansz, az a gyakorlatias, hétköznapias dolog is megjelenik, például mit evett, minek örül, mi az, ami valójában megindította, milyenek a hétköznapjai, és ezt még egy jó stílusban könnyen fogyaszthatóan adja elő, akkor ezek a politikai profilok jóval népszerűbbek lesznek.

De azért nekünk fogyasztóként is van egy belső érzékünk, hogy mennyire önazonos a politikus kommunikációja. Erről mit gondol?

Nézze, ez a politikában egy nagyon érdekes kérdés, hogy mi az „önazonos”. Lassan most már harmadik évtizede azt mondjuk, hogy a politikát legalább két dolog nagyon jellemzi. Az egyik a perszonalizáció, tehát mindenhol, egyébként nem csak a fogyasztói kultúrában, hanem a politikában is a személyiséget, az embert keressük, mert az ember annyira érez, ugye? Az ember tele van sajátosságokkal, az ember dramatizálható, sír, nevet örül.

A politikában nem a politikai programot keressük, hanem a személyiséget.

A másik nagy tulajdonsága a tabloidizáció. Egyre inkább keressük a nem szakmai üzeneteket a politikában. Tehát ne azt mondd el, hogy hogyan kéne csinálni, vagy ne a politizálásnak a gyakorlati üzenete jöjjön át, hanem valóban ezek az emberi, érzelmi és egyéb üzenetek. Ahogy már előbb említettem, például hol futok, mit vásárolok. Emlékszem a ’90-es évek politikusai között is volt olyan, aki a honlapjára kitette, hogy mik a kedvenc ételei, és hogy az otthonában mik a kedvenc tárgyai. Ez egy plusz, ettől volt olvasottabb a honlapja. A harmadik az nyilván a professzionalizálódás, hogy mindezen egyébként nem ő, hanem a szakemberek dolgoznak. Vagyis a személyiséget nem ő alakítja ki, hanem valakik, akik értenek hozzá, sőt akár globálisan is értenek hozzá, vagyis ennek nincsenek mindig nemzeti, kulturális jellegzetességei. Szóval nagyon tudatosnak kéne lennünk, csak az a nehéz a politikusnál, hogy úgy sem tudom, hogy ki. Például sokan nem találkoztunk még vele. De nem az a fontos, amit csinál, hanem az, hogy ki. Nyilván ez érthető, hogy az ember a tetteiből is áll, de azt valójában meg kell nézni, hogy egy politikusnak azon kívül, hogy tök cuki a képe, hogy egész sercelőseket tud kiírni, meg hogy jó sok hashtaget használ, azon kívül milyenek a tettei. Enélkül a politikában még mindig azok a húszas, harmincas évekbeli meggondolások tudnak érvényesülni, legalábbis a választót, a befogadót tekintve, amelyek úgy fogalmaztak, hogy „az ember vágyni akar valamire, és azt a politika is megadhatja neki”.

Nem lehet elmenni amellett, hogy a politikusok egyes posztjaira bárki kommentelhet. Egyre gyakoribb jelenség a trollkomentelés, ennek mi lehet a háttere? Az emberek miért csinálnak ilyet, és erre hogyan reagálhatnak a politikusok? Az a tapasztalat, hogy általában vagy nem reagálnak semmit, vagy ezeket a nekik nem tetsző kommenteket törlik.

Kétféle politizálás van a közösségi médiában. Van az országos típusú, a nemzeti szintű, és a helyi. A helyinek nyilvánvalóan kicsit más is a funkciója. Amikor azt mondjuk, hogy átadtunk egy zebrát, vagy átadunk egy virágórát stb. akkor annak van egy klasszikus hírközlési funkciója. A nemzeti szintű politizálás a közösségi médiában inkább ezek a személyiségüzenetek, stílusüzenetek, esetleg programüzenetek. Amit ön mond, annak az oka kettős. Az egyik, hogy rendkívüli kapacitású lett az utóbbi években, akár évtizedben az üzenetek automatizáltsága. Olykor nem is kell, hogy ember üljön egy komment mögött. Bizonyos körök, bizonyos csoportok gyakorlatilag eláraszthatják valakinek a profilját, akár automata típusú üzenetekkel is. A másik pedig, hogy eléggé régóta látjuk, hogy az online világban az emberek hajlamosak érzelmileg is szabadabbnak érezni magukat, köszönhetően annak, hogy nem feltétlenül beazonosíthatóak. Általában valamilyen nicknéven vagy egyéb megnevezéssel szerepelnek. Ez ad egyfajta szabadságot, ami megnöveli két dolognak a jelenlétét. Megnövelheti az agresszióét, sokkal szélsőségesebb reakciókat vált ki az emberekből. Felhívom a figyelmet, a magyar politikai online kultúrában, a közösségi média terén a tegeződésre. Ez egy klasszikus esete annak, hogy abban a pillanatban, hogyha én nem értek valakivel egyet, aki politikus, akkor azért vagyok az oldalán, hogy ezt mindig közöljem vele. Akkor biztos, hogy tegezni fogom. És ennek a vulgaritás is a része. A másik pedig a közlékenység, vagyis hogy állandóan van energiám írni. Gondoljanak bele, hogy akár a helyi politizáláshoz el kell menni egy, akár olyan lakossági gyűlésre, egy kerületbe vagy egy körzetbe, az sokkal nehezebb. Ahhoz fel kell venni a cipőt, a ruhát, valahogy ki kell nézni, ki kell menni, ki kell várni, amíg mindenki feltette a kezét, és lehet, hogy 126.-nak kerülök sorra, sőt az is lehet, hogy rám nem is jut idő. Ezzel szemben online bármikor odaírhatok bármit, tehát mindennek akkora a kapacitása, hogy az nehezen tart vissza bárkit attól, azt kell, hogy mondjam, hogy mások bántó agymenését közölje. A moderálás kérdése egy másik ügy. A médiában ez egy nagyon régi kérdés. Szerintem kevesen emlékeznek még a Budapest TV-re, ahol volt egy műsorvezető, aki kipróbálta a moderálás nélküli betelefonálást és ez már akkor se vált be. Félreértés ne essék, nem az egy médium szabadsága, hogy az őrületet kirekesztem! Nincsen olyan emberi személyes társaság, ahol ne moderálnánk azt, aki túlzásba esik. Gondoljanak bele, egy egymást kevésbé ismerő emberek társaságába, mondjuk egy egyetemi tanterembe vagy egy buszmegállóba. Hátha valaki ott odalép a másikhoz és megüti, akkor kihívjuk a rendőrt. Az emberi csoportoknak nagyon ritkán van olyan állapota, sőt szerencsére nincs, ahol a józan ész az erkölcsi és egyéb normák ne befolyásolnák a moderálást. Én ezért tartom végtelenül álszentnek, amikor azt mondjuk, hogy valami legyen teljesen moderálatlan. Dehogyis legyen teljesen moderálatlan!

Nincs a világnak olyan pontja, vagy társas éltünknek olyan pontja, ahol ne törekednénk bizonyos értékek szerint a moderálásra.

A nagy kérdés, hogy elég a moderáláshoz, hogyha valaki kritikus. Hol határozzuk meg azokat a szinteket, a vulgaritás, vagy a személyiség, a személy támadása, hol húzzuk meg a határt, és hogy elvégzi-e a moderálást valaki. Ismert az a kutatás, amikor ha azt mondjuk, hogy ha az utcán kitörik egy ablak és azt hosszú ideig nem javítják meg, - bár vannak viták ezzel a kutatással kapcsolatban -, akkor picikét megnő abban az utcában az erőszakosság lehetősége. Egy sérülés történt, ahhoz nem nyúl senki, picit így kell a bántó, trollkodó, a fölöslegesen durva kommentekre is gondolni, hogy elszaporodhatnak. Ott kialakulhat egy olyan pszichoszociális klíma, ahol elszaporodhat a bántó hangnem. Én szerintem ez átvitt értelemben is felelőssége minden profil tulajdonosának, hogy abban az utcában megjavítsa a törött ablakot, átvitt értelemben, amely utcát ő épített másoknak.

Az online kommentcsatákba van értelme belefolyni? Hova vezetnek ezek, és a vitakultúra szempontjából Ön hogyan ítéli meg ezeket?

Én személyesen nagyon szoktam élvezni a kommentcsatákat. Az ember sokszor jobban olvassa, mint magát a tartalmat, amihez kapcsolódnak a kommentek. De komolyra fordítva a szót, ezek azért nem viták, a szónak abban az értelmében, hogy a totális emberi vitának van egy olyan felelősség része, ami éppen a jelenléten múlik. Tehát amiről már az előbb is beszéltem, amikor ott vagyok valakivel és úgy vitatkozom, akkor egészen más felelősséget vállalok azért, amit mondtam. Egészen egyszerűen azért, mert fizikailag közel van hozzám a másik fél. Most a Covid évében született egy-két kutatás arról, hogy olyan egyetemi órákon, ahol a vita az anyag feldolgozásának a része, ott melyik a jobb, az online vagy a fizikai oktatás? Nyilván értik, amikor itt van egy téma, és úgy dolgozzák fel az anyagot, hogy arról kijelölt személyek vitatkoznak. Érdekes módon az volt az eredmény, hogy az online szempontból sokkal békésebb a vita, sokkal inkább végighallgatják egymást, vagy például végig tudják mondani a mondandójukat. Gondoljanak a kommentekre, ott végig le van írva a mondandó, abba nem lehet közbevágni, nem úgy, ahogyan egy élő vitában. Sőt az online oktatásban, mivel mindenkinek egyforma négyzet jutott csak a képernyőn, valahogy ott nem voltak meg az ilyen fizikai különbségek. Ugyanakkor viszont nem alakult ki valóságos hév a vitához, tehát megmaradt racionálisnak, de a következtetések kevésbé voltak levonhatók. Megjelenik ezekben a kommentháborúkban a vita, de mivel nagyon gyakran az agresszió is megjelenik, és mivel nagyon gyakran nem kijelölt felek vitáznak, hanem egyre-másra lépnek be emberek és új hangnemek születnek meg, ezért a végén, ki lehet mondani, hogy nem születnek a végén konklúziók, és a vita divergál. Magyarán a benne megjelenő nézőpontok egyre széttartóbbá válnak. Egyszer-egyszer megszületik valamiféle egyetértés, de akkor újra belép valaki a milliós tömegből, vagy a támogatók táborából és szétzúzza.

A jó vitának az a lényege, hogy a végére eljutunk valameddig. Még addig is eljutunk, hogy oké, nem értünk egyet, de megértettük az érveket. Az online vitákban, a kommentháborúkban ilyenre nem túl gyakran látunk példát.

Az online vitában van időnk reagálni a másiknak a mondandójára, van időnk összeszedni az érveket. Viszont amikor az emberek élőben vitáznak, előfordul, hogy nem tudják megvédeni az álláspontjukat. Velem is előfordult, hogy hirtelen nem jutnak eszembe az érveim, de utána amikor hazamegyek és fejben újra lejátszom ugyanazt a vitát, akkor nagyon jól rámutatok, hogy a másik félnek miért illogikus az érvelése.

A vita nem mindig csak szóbeli volt. Hogyha megnézik az emberi kommunikáció történetét, akkor például tudományos viták rendszeresen írásban folytak, ahogy egyébként folynak ma is. Ebben teljesen igaza van, hogy azokat az érvrendszereket nagyon jól ki lehet dolgozni. Az online vita mégsem teljesen olyan, mint az írott. Ennek az az oka, hogy miközben Ön fogalmazgatja az érveit, amelyeket egy kerek üzenetben le kíván írni, addigra befutnak egy kommentfolyamba újabb és újabb nézőpontok. Ön ugyan elkészítette a saját belépőjét ebbe a vitába, de valójában már túl vannak ezen a szakaszon. Magyarán a vitázó felek száma nem meghatározható, és ezért bár sokkal jobban kialakítható a saját érvelés, de a találkozási pontok sokszor elcsúsznak. A szóbeli vitában teljesen igaza van, ott van egyfajta hirtelen válaszadás, de ezt szerintem azért értelmezzük sokszor rosszul, mert azt gondoljuk, hogy a vita állandóan arról szól, hogy „te mondtál valamit, én mondtam valamit”, állandóan kijelentő módban beszélünk.

A valódi vitáknak nagyon sokszor része a kérdezés. Azt mondjuk, hogy a jó vita a figyelemmel kezdődik.

Ma az egyik legdivatosabb kurzus lett a figyelem kurzusa. Tudom, hogy egy picit furcsán hangzik, de ahogy az elején is kérdezték, hogy mi nehéz ma, akkor azt mondanám, hogy manapság tökéletesen rosszul figyelünk. Elmondhatatlanul rosszul. Nem tudom, hogy a hallgatók észreveszik-e, hogy én a válaszaimban tudtam figyelni a kérdésekre. Nem figyelünk eléggé, tehát a jó vitának szóban része lenne a rákérdezés, a visszakérdezés, a tisztázó kérdezés, az hogy az én fölvetésemet nem azonnal állításként fogalmazom meg, hanem refklektálok csak, és ez inkább kérdezésnek hangzik. Például a szóbeli vitának része az, ami a kommenteknek soha, hogy elismételhetem, hogy „én most úgy értem, amit te mondasz, hogy…”. Ez egy kommenteben teljesen visszás lenne, azt kérdeznék, hogy „most miért csinál ez ilyeneket!? Hogy hogy jól érti-e, hát olvassa el!”.  Pontosan a kapcsolatteremtés az előnye a szóbeli vitának, ha jól csináljuk. Ugyanakkor igaza van, nagyon jó, kerek érveléseket tudunk online kialakítani, és ebben a vonatkozásában a több száz éves írásbeli vita műfajára hajaz az online vita.

A figyelem-összpontosítást, és magát a kommunikációt is, elég egyetemistaként elkezdeni tanulni, vagy már kisgyerekként is érdemesebb lenne foglalkozni vele? Erre utalt már az interjú elején.

Azt mondjuk, nem lehet nem kommunikálni, vagyis „we cannot not communicate”. És ezt a jól megjegyezhető közhelyet mindannyiunk magunkénak valljuk. Még akkor is kommunikálunk, amikor sorban állunk az okmányiroda előtt, mert amikor sorban állunk egy zárt ajtó előtt, akkor úgy próbálunk viselkedni, hogy mindenki az utcán arra gondoljon, hogy én sorban állok, és nem éppen egy betörést tervezek. Gondoljanak bele, hogy milyen érdekes, hogy azt a viselkedésszettet, amit ott produkálunk, azt is tulajdonképpen kommunikátumnak tekintjük, nehogy páran gyanúsnak tekintsék. Magától értetődik, hogy az ember születésekor, sőt én azt gondolnám, hogy már előtte egy kommunikatív lény.

Ezért attól kezdve, hogy megszületünk, már kommunikálunk.

Nagyon sokan azt hisszük, hogy a kommunikáció az a nyelv. Ugyan, dehogyis! Amikor egy kisbaba kommunikál, gondoljanak az aranyos gügyögésükre, azt például az édesanyja azonnal kommunikációnak tekinti. Tehát egy alig kéthónapos baba gugyogására az anya úgy reagál, hogy „igen, ízlett?, jaj, most álmos vagy?” miközben semmit sem mondott a gyerek. Társas lényekként élünk a Földön, minden, amit csinálunk, kifejez valamit, már a világra jövetelünkkor, sőt ahogy már mondtam, előbb is megjelenik. Éppen ezért, amikor tanulni kezdjük, akkor az az újdonság, hogy valami, amit folytonosan csinálunk, azt egyszer csak el kell kezdeni reflektálni, és odafigyelni rá valamilyen másik szempontból. Sajnos a tanulás során, az iskolában állandóan az információ szempontjából akarjuk ellenőrizni, azt a hamis képzetet keltve, hogy az, aki kommunikál, azt biztos megérti a másik. Nem attól értjük meg csak a másikat, mert az értelmes szavakat mond, nagyon sok minden mástól is megértjük. Nem csak az azonos nyelvtől, hanem attól, hogy szeretünk rá figyelni, a dallamívei követhetők, attól, hogy mondott valamit, ami engem érdekel és én arra rá tudtam kapaszkodni. Amikor az ember ezt elkezdi tanulni, rádöbben, hogy mennyi minden van még azon túl, mint amit az információban ünneplünk. A szerencsésebbek már a családi kommunikációban elkezdik a tanulást. Tehát nem az általános iskolában, ahol, ha jól megnézik, azt a ’49-es kommunikációs modellt tanítják. Mindig beleborzongok, hogy mind a mai napig a középfokú oktatásnak világszerte ez az alapja, amit Shannon Weaver megcsinált. Amit egy mérnökpáros egy telefoncégnek talált ki. Nagyon jó lenne ehelyett korszerű modelleket tanítani. Olyan modelleket, amelyek ennél rétegzettebbek és nem annyira információközpontúak, de mondjuk, amikor a szüleik rászóltak Önökre, hogy „mondd el másként!”, a szüleik mindenről beszélgettek, ami Önökkel történt, akkor is, ha éppen hisztiztek. Tehát a kommunikáció tanítása valahol itt történik. Az én meggyőződésem, hogy nagyon szennyezett kommunikációs világban élünk és túl sokszor bocsátjuk meg másoknak, hogy igénytelenül, rosszul és empátia nélkül beszélnek. Az én véleményem nem túl rózsás arra vonatkozóan, hogy mennyire vagyunk igényesek. Nagyon sok a közepes, vagy annál gyengébb, a másikra egyáltalán figyelemmel nem levő kommunikáció. Tényleg megengedjük magunknak, hogy az anyanyelvünket torzítsuk, bután használjuk, hogy ne keressük meg a tudásunkból leginkább fakadó, leginkább alkalmas kifejezést egy adott helyzetre?

Szerintem nagyon kevesen élvezik a kommunikációt, csomóan eszköznek tekintik, minthogyha az egy darab bot lenne, amivel hogyha kicsit fáj a lábunk, lehet járni. Nem egy darab bot, az az élet módja!

Van, aki rettenetesen sokféle színárnyalatú sminket tud felfesteni magára. Mindig azon mosolygok, hogy azt, hogy milyen sminket használsz, azt nem mindig látom, de a kommunikációdat igen. Kritikus vagyok, de ugyanakkor bizakodó, mert ezt nehéz ám megúszni, tehát kommunikálni mindenki tud. Most már harmadik éve, hogy nagy álláshirdető munkaoldalak megkérdezik, hogy melyek a legfontosabb készségek. Tudjuk, hogy itt az adat, az informatika jelentősége nagy. Az ún. stam tudások, megnövekedtek a piacon értéküket tekintve. De ezeken felül rendre minden évben a legfontosabbnak a kommunikációt nevezik meg. És miközben mindenki lenézi, hogy „jó hát egyébként én ezt tudom is”, közben a legtöbben ezen vérzünk el!

Sokszor ilyen stresszhelyzetben az ember nem tud jól teljesíteni, például egy vizsgán nem tudnak a hallgatók összeszedetten beszélni. Még a ’90-es évekből terjeng egy videó az interneten, ahol a helyi TV egy városban készített interjút a helyi lakossággal, ahol egy beugratós kérdést tettek fel az embereknek. A kérdés az volt, hogy hallották-e, hogy idén az Újév péntek 13-ra esik. Tízből kilenc ember azt válaszolta, hogy őt ez nem érdekli, mert ő nem babonás, és csak egy ember kérdezett vissza, hogy ez mégis hogyan lehetséges. Erről a kilenc emberről sokszor azt véleményt formáljuk, hogy buták vagy unintelligensek, miközben lehet, hogy ahogyan hirtelen belekerültek ebbe a szituációba, hogy egy kamerát nyomtak az arcukba, hirtelen leblokkoltak. Mennyire tudjuk ezt fejleszteni? Például, ha elmegyünk egy állásinterjúra, akkor ne az jöjjön le a leendő munkaadónknak, hogy mi rossz képességekkel rendelkezünk és nem tudunk jól beszélni.

Igen, én is nagyon jól emlékszem ilyenekre. Sándor György neves humorista próbálta ki azt Budapest utcáit járva, hogy megszólított embereket úgy bemutatkozva, hogy „én az Irén férjének az unokahúga vagyok”. Akinek megvan a szeme előtt, Sándor György egy szakállas férfi, és amiatt, hogy ez egy harmadik elem volt, mindenki el is fogadta, hogy ő valakinek az unokahúga, és senki nem kérdezett rá, hogy „micsoda, valakinek az unokahúga!?” miközben Burda szabásmintákon kérdezte meg, hogy hol van a Lánchíd. Nem tudom, hogy önöknek volt-e részük ilyen utcai megszólításban, de erre egyre kevésbé vállalkoznak az emberek, mert itt annyira erős a megfelelési kényszer, tehát hogyha valaki odalép hozzám és azt mondja, hogy mennyi kétszer kettő, akkor úgy érzem, hogy benne vagyok abban a vákuumban, hogy erre válaszolnom kell. Nagyon is fejleszthető az erre való reakció, csakis úgy, hogy tudatosan azt mondom, hogy „kicsoda ön? miért kérdezi?”, tehát megszerzem azt az időt magamnak, hogy értelme legyen annak, ami velem történik. Azt gondolnánk, hogy ez egy agresszív válasz, pedig nem az. Például azt mondjuk az állásinterjún, hogy nem kell teljesen benne maradni a kérdező logikájában, tehát az autonóm embert önmagában egy kérdő hangsúly nem teszi rabbá. Nem tudom, hogy ez érthető-e így? Tőlem kérdeztek valamit, én pedig egy gondolkodó ember vagyok. Ha valaki azt kérdezi önöktől, hogy mondja el, hogy mi volt az eddigi legnagyobb kudarca, ugye vannak a munkapiacon ilyen módszerek, vagy azt kérdezik, hogy mi volt a legnagyobb sikere, ez tulajdonképpen nem is kérdés, hanem egy felszólítás, akkor nyugodtan lehet azzal válaszolni, hogy én először azt szeretném tisztázni, hogy én hogyan értelmezem a sikert. Tehát nem azt kell egyből válaszolni például, hogy amikor én öt métert ugrottam távolugrásban, mert ettől kezdve az ember ha eljön az interjúról, utólag azt fogja bánni, hogy miért nem azt válaszoltam, hogy az volt amikor tizenöt sört meg tudtam inni egy ülésen. Nem bele akadni egy kommunikációs kampóba, hanem önmagunkká válni.

Van egy elmélet, az az elnevezése, hogy „elképzelt interakciók elmélete”, én mindenkinek azt javaslom, hogy éljen azzal a képességével, hogy előre el tud képzelni kommunikációs helyzeteket.

Nagyon vicces az ember egyébként, mert ha egészséges tudatú, akkor törekedhet arra, hogy el is képzelje ezt, hogy például mit fog majd mondani a szerelmének. De az a jó elképzelés, ami nem csak "A" verziót léptet fel, vagyis egy szituációt képzel el, amiben azt az egy dolgot fogja mondani, és a másik fél azt az egy választ fogja adni, mert nem mindig ugyanazt válaszolja, ugyanígy van egyébként egy interjún is. Az az érdekes az emberben, hogy nem csak előre képzelünk el, és ezzel rengeteg dolgot tudunk gyakorolni, de mi van, ha azt kérdezi, akkor arra így fogok válaszolni. Mi van, ha azt veti fel? Erre A-t és B-t is mondhatok. És megbocsájtjuk magunknak, ha hibáztunk, vagy nem teljesen a program szerint mentünk, de már önmagában az, hogy elképzeljük, rengeteget tanít nekünk. Az ember egy különleges lény, utólag is elképzeljük, hogy hogy volt. Hiába éltük át, teljesen másként meséljük el. Nem vették még észre? És akkor odamentem a főnökömhöz és jól megmondtam neki, hogy adjon nekem több fizetést, közben pedig a valóságban valahogy így zajlott le: „János, beszélhetnénk? Nem, most nem érek rá. Jó, de nagyon fontos lenne”. Tehát utólag is meg tudjuk gyógyítani magunkat, ami egy nagyon jó képesség, persze ha ez képzelgéssé válik, akkor arra oda kell figyelni. De sokszor csak addig képzeljük el, hogy majd kérdezni fog, és arra azt válaszoljuk, hogy „majd erre mondani fogok valamit”. Én erre azt mondom, hogy nem! Döntsék el, hogy mit fognak mondani! És bizony számolni kell egészen abszurd kérdésekkel. Most már évek óta listáznak különböző oldalak, hogy mi volt a legbizarrabb kérdés. Ma már egy állásinterjún nagyon gyakoriak a magánéleti kérdések, például a nőket nagyon gyakran megkérdezik, hogy mikor szeretnének gyereket. És akkor egy fiatal lány erre azt mondja, hogy „jaj most még nem”, nehogy ne kapja meg az állást. Kutyafáját, miért ne szerethetne gyereket!? A kérdésre a jó válasz valahogy így szól: „miért kérdezi? Önöknél van policy erre vagy nincs? Önök családbarátok vagy nem?”. A lényeg az, hogy a kommunikációban magamról is tudjam, hogy ki vagyok.

Az ember nem szolgának megy el egy munkahelyre, hanem dolgozni, a legjobbat adni abból, amit tud.

Ha az elején nem így állunk hozzá, akkor a végén megtörténhet velünk a legrosszabb. 

Az interjút készítette: Fazekas Csilla és Tóth Marcell

Portréfotó: Ficsor Márton, mandiner.hu

Reaktor

Facebook

Friss topikok

süti beállítások módosítása