Reaktor

A kutya, amelyiktől lassan el kell válni
Reményről, a kutyámról, akitől annyit tanultam. #állatlélek #fogadjteisörökbe

img_6203.jpg

(Remény, a kemény)

Régi vita, hogy van-e az állatoknak lelkük. A hívő emberek egy része szerint nincs, mások Assisi Szent Ferencre, Aquinói Szent Tamásra vagy éppen Szent II. János Pál és Ferenc pápára is hivatkozva azt mondják, van, még ha nem is feltétlen „olyan” lelkük, mint az embereknek. 

Az, hogy az állatok is Isten teremtényei, nem kérdéses, és már a Példabeszédek könyvének a bölcs és a bolond viselkedéséről szóló részében is az szerepel, hogy „Az igaz törődik még állatjának kívánságával is.” Később, a keresztény egyházakban a lovak megáldása általános szokás volt a középkorban.

Mindez persze két szempontból sem csak elméleti vita. Egyrészt fontos azért, mert az, mit és hogyan gondolunk a törődésünkre bízott állatokról, meghatározza azt, hogyan bánunk velük.

Az állatvédelem és az állati jogok elismerése a modern korban teljesen bibliai alapú.

Másrészt azért sem mindegy, hogy hisszük-e, az állatok hozzánk hasonlóan érző és gondolkodó, azaz lélekkel bíró lények-e, mert ez határozza meg, bízunk-e abban, még találkozunk velük, ha már nem lesznek.

Első kutyám, Lala 12 éves koromban került hozzánk. Nem használom azt a szót, hogy „kaptam” a kis ebet, mert idegenkedem az elképzeléstől, mely ajándékként vagy tárgyként tekint egy olyan zseniális, emberszerű jószágra, mint a kutya. Nem: a jutalom számomra az volt, megmenthettem az Illatos útról egy kölyköt, és vállalhattam, persze édesanyámmal együtt, az egész életen át tartó gondoskodást róla.

Jó pár év múlva érkezett hozzánk „az öregember,” Remény, egy már akkor is idős, vak kutya, akit hosszú éveken át kikötve tartottak és éheztettek. Egy kutyamentő egyesülettől fogadtuk örökbe, és mit ne mondjak, nem kellett tülekedni érte.

A helyzet az, hogy évekig senkinek sem kellett:

már eleve hátrányos helyzetét még az is rontotta, hogy fekete és viszonylag nagytestű.

Nehéz elhinni, de az öreg fickóval gyakorlatilag szemernyi gondunk nem volt. Pár nap alatt szobatiszta lett a 12 év körüli, ivaros kan kutya, megtanult farkat csóválni, örülni, játszani, és néhány hónap múlva póráz nélkül (!) is lehetett sétáltatni.

Ennek négy éve már, és sajnos kutyánk, aki azóta az én kutyám lett (a lökött pumit, Lalát, édesanyámnál hagytam) már nem a régi. Matuzsálemi kort ért meg, és ez meg is látszik. Hirtelen mindene „elromlott.” Már alig eszik, nehezen jár, és nem tudja tartani a vizeletét. Hosszas kivizsgálások és kezelések után nagyjából az derült ki, hogy nincs már igazán mit tenni, csak enyhíteni lehet néhány tünetét, és megakadályozni, hogy fájdalmai legyenek. Gyógyszerekkel, speciális diétával és mostantól kutyapelussal él, és minden napnak örülünk, amíg itt van.       

img_5475.jpg

(Remény, országos barátjával, Bab cicával)

Ez a kutya mindent tud, és mindent érez. Egyelőre elfogadja a helyzetét, bölcs és az emberben feltétlenül bízó rezignáltsággal. 

Lehet, hogy még hosszú hónapjai vannak hátra, talán egy év is, ki tudja. De nagyon nehéz arra gondolni, hogy döntést kell majd hoznom a sorsáról, ha majd szenvedni látom. Akárhogy is nézzük, egy állat esetében is felmerül a kérdés: kegyes vagy kegyetlen dolog az eutanázia. Ráadásul itt fel sem merül, mint az emberek esetében azokban az országokban, ahol az eutanázia bizonyos formái megengedettek, hogy az érintett maga hozná meg a végső és végleges döntést.

Nem tudom, hogy Reménynek csak ez a földi élet adatott, vagy a paradicsom előtte is nyitva áll-e. Remélem, hogy az utóbbi a helyzet, és miután majd egyszer eljön számára a vég itt lenn, még találkozunk. 

Akárhogy is, ahogy szokták mondani, a Remény hal meg utoljára! 

Reaktor

Facebook

Friss topikok

süti beállítások módosítása