Bizonyára mindenki
hallott az idén nyáron román sovinszták által elkövetett úzvölgyi
temetőgyalázásról. Nem volt elég, hogy a helyi polgármester mindenféle engedély
nélkül a magyar katonáknak emléket állító sírkerten belül(!) kőkereszteket
állított fel azon elhunyt román katonák számára, akikről azóta kiderült, hogy
nem is ott nyugszanak, hanem ezután a békésen a temető meggyalázása ellen
tiltakozó magyarokra a csendőrség és a román állam hallgatólagos
beleegyezésével valakik szélsőséges csoportokat hívtak a helyszínre, akik a
magyarok által a temető köré vont élőláncon áttörve megrongálták a temetőt.
Az események a
román-magyar történelmi ellentétek ismeretében első látásra talán nem is
tűnnének annyira meglepőek, hiszen tudhatjuk, hogy keleti szomszédaink nem
igazán szimpatizálnak velünk és többször tanúbizonyságát adták annak, hogy
mennyire zavarja őket a magyarok erdélyi jelenléte, különösképpen a gazdag
történelmi örökségünk.
Mindez érthető,
hiszen az Erdélybe az elmúlt száz év alatt betelepített románok tömegeinek
nehéz úgy otthon éreznie magát, hogy a városokban és falvakban sétálva
mindenhol a magyar történelem néz velük farkasszemet. Irigységgel tölti el őket
az, hogy mi hőseink nyugszanak a temetőkben, a mi templomaink állnak a legnagyobb
városok főterein és még hosszan folytathatnánk a felsorolást.
Természetes
reakció tőlük az, hogy ezt a frusztrációt, az idegenség érzését saját
lakhelyükön a magyarellenes érzelmekkel és az úzvölgyi temetőben történtekhez
hasonló akciócskákkal próbálják meg csökkenteni.
Ezen dolgok
ismeretével érthető, hogy melyek azok az érzelmek, melyek az úzvölgyi
temetőrongálókat, a helyi polgármestert valamint a hatóságokat motiválták,
azonban nem magyarázza meg a kormány valamint a román hatóságok vezetőinek
hallgatólagos hozzájárulását az eseményekhez.
Látszólag a román
államnak semmilyen szinten nem állt érdekében, hogy egy ilyen apró ügy miatt
komoly konfliktusokban kerüljön Magyarországgal, rossz színben tűnjön fel az
EU-ban valamint ismét szembe kerüljön a közel 1,3 milliós magyar kisebbségével.
Ezért a legtöbb
magyar számára szerintem az úzvölgyi eseményekkel kapcsolatos értetlenség
leginkább abból eredt, hogy senki sem értette; miért éri ez meg nekik?
Véleményem szerint
a válasz egyszerű: a román kormány hatalmas kudarcként éli meg azt, hogy közel
100 évvel trianon után a magyar közösséget még mindig nem sikerült megtörniük.
Nem sikerült jelentősen lecsökkenteni létszámát, hiszen az erdélyi magyar
népesség az utóbbi 20 évben bekövetkezett csökkenéssel együtt, még mindig alig
marad el az 1920-as szinttől.
Nem sikerült
megtörni a tömbmagyar területeket, hiszen ott 100 évnyi román uralom után is
fel tudnak úgy nőni gyerekek, hogy csak az iskolában hallanak román szót.
Nem sikerült
megtörni a nagyvárosi magyarságot sem, hiszen a magyar lakosság aránya a
nagyvárosokban is viszonylag stabil.
És legfőképpen,
nem sikerült kiölni az erdélyi magyarságból az életerőt valamint a nemzeti
büszkeséget, amely mindig is erőssé és hajlíthatatlanná tette az ottani magyar
kisebbséget.
Nem sikerült,
pedig a románok mindent megpróbáltak az utóbbi 100 évben, éppen ezért ilyen
frusztrált a mindenkori román kormány a magyar ügyben. Ugyan tudtak nyerni
csatákat, hiszen a románok száma és aránya is nőtt Erdélyben és a legtöbb
nagyvárosban ma már ők mondhatják magukat a többségnek. A háborút azonban nem
tudták és ma sem tudják megnyerni, hiszen nem tudták nagy számban asszimilálni
a magyarságot, nem tudták felbontani a tömbben élő magyarságot és a magyarság
legjelentősebb részének ma sincs román identitása, hiszen a múltban
bekövetkezett, az úzvölgyi eseményekhez hasonló magyarellenes akciók és a
magyar szimbólumok elleni támadások miatt megnőtt a magyar identitás
jelentősége, felértékelődtek a szimbólumaink és az erdélyi magyarság számára is
ellenszenvesebbé vált a román állam.
A régi közmondás
szerint: „ami nem öl meg az megerősít!” – különösen igaz ez az olyan
helyzetekre amikor nem fizikai nehézségeket vagy fájdalmat okoznak egy népnek,
csupán az őseik meggyalázása által büszkeségüket, lelküket bántják.
Ilyenkor csupán egy dolgot érnek el: összetartóbbá teszik a közösséget, megerősítik bennük a magyar nemzethez tartozás érzését és az ellenérzéseket a román állammal szemben.
Kép: MTI/Veres Nándor
