Reaktor

Túlzott politikai korrektség napjaink filmiparában?

Az HBO Csernobil című történelmi
minisorozata minden idők legnépszerűbb sorozatává vált az IMDb filmadatbázisba
érkezett értékelések szerint. Elismerést fogalmazott meg a kritikusok elsöprő
többsége is, azonban Karla Marie forgatókönyvíró szerint nem szerencsés döntés,
hogy a sorozatban nem szerepelnek színes bőrű színészek. Augusztustól vetítik a
mozikban Quentin Tarantino legújabb, 9. alkotását, amelyet több kritikus is
rasszistának, szexistának és ódivatúnak nevezett, mert szerintük középkorú
fehér férfiakat emel piedesztálra. Mindeközben Arielt, a kis hableányt Halle
Bailey fogja alakítani a Disney új alkotásában, az elégedetlenkedők pedig
#NotMyAriel néven kampányt indítottak – egyesek szerint a színes bőrű színész
ellen, mások szerint csak az eredetiség megőrzése mellett. Vajon természetes
folyamatok szemtanúi vagyunk, vagy a múlt valódi sérelmeire érkezik most
elkésett és erőltetett válasz a 
politikai korrektség és a pozitív diszkrimináció szellemében?

A pozitív diszkrimináció hívei az esélyegyenlőség
megteremtését szokták megnevezni célként, a politikai korrektség pedig bizonyos
etnikai, vallási, kulturális és egyéb közösségek megsértését kerülné el.
Önmagában azonban már azt is nehéz meghatározni, hogy mi az egyenlőség, hisz
különböző nézetek állnak egymással szemben. Ezek közül kettőt neveznék meg: az
egyik az egyenlő bánásmódot (equal opportunity), a másik egy szorosabb
egyenlőséget, az azonos kimenetelt (equality of outcome) kívánja meg.

Az egyenlő bánásmód kétségkívül követendő érték, ugyanis a 21. században meg kell teremteni annak lehetőségét többek között a filmiparban is, hogy művészek nemi, faji, vallási vagy bármilyen más jellegű megkülönböztetés nélkül tudják űzni hivatásukat. A jelenleg bizonyos csoportokat érintő pozitív diszkrimináció azonban úgy tűnik, már nem a felzárkóztatás lehetőségét kívánja megteremteni, hanem mesterséges módon biztosít előnyt. Nézzük például az Oscar-díj körül indult 2016-os vitát. Az  #OscarsTooWhite kampány elindítói az ellene tiltakozztak, hogy szerintük a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia közel 6000-es tagságában túl sok volt az idős, fehér férfi, Oscar-díjra pedig igazságtalanul kevés színes bőrű színészt jelölnek. Bár az Economist adatai szerint 2000 és 2016 között a jelöltek 10 százaléka színesbőrű volt – ami gyakorlatilag összhangban áll azzal, hogy az ország lakosságának 12.6 százaléka afroamerikai –, Cheryl Boone Isaacs, az Akadémia elnöke drasztikus lépések mellett szánta el magát: 683 új személynek biztosított tagságot, míg számos korábbi tagot felfüggesztett. 2017-re a jelölt színes bőrű színészek aránya 30 százalékra ugrott – kérdés, művészi kritériumok alapján-e vagy sem. Az idei Oscar-díj is ugyanezen utat követte, a sokféleség és különbözőség értékeit hirdetve.

De vajon nem-e épp ez az út vezet a különböző közösségek
egyediségének elvesztéséhez? Tekintsünk röviden Ariel példájára: miért is nem
mindegy az, hogy egy hableányt – tehát egy fikciós karaktert – fehér vagy
színes bőrű színész alakít? A rendező, Rob Marshall szerint a lényeg, hogy
Halle-ben megvan a lélek, a szív, a fiatalság, az ártatlanság és az erő,
illetve az énekhang, ami elengedhetetlen ennek az ikonikus karakternek az
alakításához. Valóban, ezek lényeges szempontok, azonban ezáltal bizonyos
kulturális és történelmi szempontok jelentőségüket vesztik. Az afroamerikai
közösség valószínűleg felháborodna, és jogosan, ha A hercegnő és a béka című
animáció esetleges feldolgozásában egy fehér színésznő kapná a főszerepet,
mivel lényeges kulturális elemek vesznének el. Ha az Ariellel kapcsolatos példa
nem lenne meggyőző, érdemes górcső alá venni Karla Marie Csernobil című
sorozattal kapcsolatos kritikáját. Szerinte a színes bőrű színészek jelenléte
nem okozott volna hátrányt az 1986-os szovjet balesetet feldolgozó sorozatban,
ugyanis a cél nem egy dokumentumfilm létrehozása volt, hanem az emberi érzések,
tapasztalatok, tragédiák bemutatása – ahogy azt maguk a rendezők is vallották.
Ilyen elképzelés mentén azonban a 7 kategóriában Oscar-díjra jelölt 2017-es
Fekete Párducban is szerepelhetnének fehér színészek, mégsem történik így –
ezzel pedig nincs is baj.

A fő kérdésnek nem azt kell érintenie, hogy kinek hol és
milyen formában szabad szerepelnie, hanem hogy mi segít hozzá leginkább egy
adott alkotás művészeti értékéhez. Magától értetődő, hogy bizonyos témák
esetében a túlzott politikai korrektség minőségvesztéshez vezet. Erről beszélt
Clint Eastwood is, aki szerint a Hollywoodra jellemző politikai korrektség
nemcsak a társadalmat gyengíti, illetve a filmeket egyszerűsíti le, hanem
túlzott komolyságot is hoz: „Szerencsés
vagyok, hogy egy olyan érában nőttem fel, amikor az emberek tudtak viccelni.
Mostanság az emberek nem találják meg az akkori humorérzéket, magukat és mindenki
mást is túl komolyan vesznek. Sokat vesztenek ezáltal, és nem élvezik a
különbségeket, amelyek mindenki között megvannak.”

A jelenlegi tendenciák a filmipar szabadságának elvesztéséhez vezetnek, egyrészt azáltal, hogy bizonyos témák és csoportok túlzott előretörését kívánják elérni, illetve egy meghatározott, megkérdőjelezhetetlen kurzust terveznek kialakítani. Utóbbi talán még nagyobb probléma, hisz még ha az adott kérdés vizsgálatára van is szükség, egyetlen meghatározott megközelítésből nem lehet konstruktív párbeszédet kialakítani.

Fotó forrása: A.F. Branco (Constitution.com - 2017)

Reaktor

Facebook

Friss topikok

süti beállítások módosítása