De mégis, ki vagyok én? – tesszük fel magunknak az emberi lét egyik legalapvetőbb kérdését. Lehetne úgy is, hogy nem töprengünk ezen, de napjaink társadalma nem engedi kikerülni. Magasztaljuk az egyént, az ember önmagában hisz, nem másban, és egyre későbbre tolódik az önállósodás és a felnőtté válás. De ki vagyok én?
„Valakinek, vagy egy csoportnak állandó, alapvető és individualitását, egyediségét adó jellege” – egy szóval: identitás. A „ki-vagyok-én?” identitáskeresés egyszerre pszichológiai, vallási, kulturális és politikai kérdés. Sokszor úgy tűnik, csupán önmagunknak tartozunk a megválaszolásával. De a demokrácia jellegéből fakadóan is, önmagunk és családunk mellett egész nemzetünkért és társadalmunkért felelősséggel tartozunk, amikor politikai identitásunk alapján az azt leginkább képviselő pártra szavazunk. De mit jelent a politikai identitás, és miért jelent felelősséget számunkra?
Többek közt Carl Schmitt politikatudós (aki náci volt, de elméleti munkája nagy hatással volt a politikatudományra) írt arról, hogy életünk olyan területei is meghatározhatják politikai identitásunkat, amelyeket nem is gondolnánk kifejezetten politikai természetűnek. Például a kultúra, a vallás, vagy a gazdaság szerepét a politikai identitás kialakulásában abból eredezteti, hogy ezen területekről alkotott elképzeléseink is megoszthatják a társadalmat, így politikai kérdéssé válhatnak. Schmitt nem csupán úgy érti ezt, hogy a politika hat ezekre a területekre, hanem fordítva is: a politikai ellentéteket is elmélyíthetik az egyébként nem politikai nézeteltérések. Ez szintén azt példázza, hogy a személyes életünk különböző területein hozott döntéseink, illetve hirdetett meggyőződésünk miért nem számít csupán magánügynek.
Gondoljunk csak arra, amikor egy fogalmat megpróbálunk definiálni, majd a definícióban szereplő szavak jelentésén töprengünk el, és így végigbontogatva az akár mindennapi szinten használt kifejezéseket, végül már csak az ellentétükkel tudjuk őket meghatározni. Például a „fény” szón gondolkozva előbb-utóbb kénytelenek leszünk a sötét ellentéteként értelmezni, hiszen ha nem ismernénk a sötétséget, a fény fogalma sem jelentene semmit. Ezen analógia mentén alakul a pártok öndefiniálása is: egymáshoz képest pozícionálja magát a jobb- és a baloldal. Ebben a felállásban döntő fontosságú kérdés, ki teszi meg az első lépést. Ennek a megértéséhez gondoljunk a sportra: szoros emberfogás, kiélezett meccs. Úgy tűnik, mintha a két csapat játékosai szinte egyszerre mozdulnának, pedig valójában azt történik, hogy a magabiztosabb fél tesz egy-egy lépést, a másik pedig követi, lereagálja. Ugyanez játszódik le ma Magyarországon: a magabiztos identitással rendelkező jobboldal lépéseit igyekszik lekövetni a bal, így megfosztva magát a pozitív öndefiniálás lehetőségétől. A labda gyakorlatilag a jobboldal kezében van, ennek köszönhetően pedig alkalma nyílik értékeinek meghatározására és bemutatására, míg a bal elsősorban ezekkel szemben helyezi el magát, de koordinátarendszerének tengelyeit nem tudja magának elnevezni.
A baloldalnak vannak kísérletei, hogy kimásszon ebből a csapdából, melyek egy bizonyos réteget ma is meggyőznek: az európai identitás, a nyugathoz való felzárkózás jegyében. Ám a kiélezett magyar politikai viszonyok között ezt az „európaiságot” is nehéz önmagában értelmezni, és nem a jobboldal nemzeti érzésű öndefiníciójával szemben. A baloldal az európai létet a magyarsággal szemben határozza meg, holott e két fogalom egyáltalán nem egymást kizáró.
Mindez rímel a cikk elején idézett Schmittnek arra a gondolatmenetére, amely a liberalizmust álszentként írja le. Ennek forrásra szerinte az az önellentmondás, hogy a liberalizmus mindenkit elfogadóként, barátságra törekedőként állítja be önmagát, ugyanakkor más igazságot, realitást nem ismer el a sajátján kívül: az eltérő értékrendet nemkívánatosnak tekinti, annak leigázását pedig szükségesnek.
Ez az önellentmondás tetten érhető a Magyarországra kifejezetten jellemző, pozitív öndefiniálásra képtelen hazai baloldal kommunikációjában. A hangzatos ígéreteik minden és mindenki befogadására azt célozzák, hogy elvegyék ezeknek a nagy horderejű kérdéseknek az élét, depolitizálva őket, hogy végül szűk körben születhessen döntés róluk. Emellett a baloldalból hiányoznak az önálló gondolatok és ötletek - amelyek befolyásolhatnák a potenciális pártolók körét -, és az önmeghatározást a jobboldal által vallott és kifejezett értékekkel való szembehelyezkedés pótolja.
