A „magyar tenger” egyik legkedveltebb üdülőhelye évszázadok óta Balatonfüred, amely számos titkot és történetet őriz. Ki tudja, hány, történelmi szempontból sorsfordító gondolat született a reformkorban a településen nyaraló nemesség hosszas kártyapartijain, a nyári villák teraszain, vagy később a tavon ringatózó vitorlásokon. Széchenyitől Jókaiig, Kossuth-tól Teleki Pálig számos ismert személy töltötte itt szabadidejét, és még mennyien, akiknek emlékeit csak a családi történetek őrzik. Nincsen ez ma sem másképp, elég, ha csak végigsétálunk a nyáron mindig pezsgő Tagore sétányon, vagy a híres Anna-bál helyszínéül szolgáló Anna Grand Hotel környékén. Lépten-nyomon történelmi emlékekbe botlunk.
A part felé vezető úton, a Bujtor István által alakított Ötvös Csöpitől (akinek a szobrán csak ennyi áll: „balatoni legenda”) a haza bölcséig, Deák Ferencig számos mű emlékeztet minket Magyarország és Balatonfüred történelmére, híres alakjaira. Ezek közül mindig is kiemelkedett számomra egy emlékmű, amely a Pajtás gőzhajó történetéről mesél az arra járóknak. A kőtömbből az ég felé nyújtózkodó bronzkéz messziről szembeötlik a sétány közepén, és a legnagyobb tömegből is kitűnve emlékeztet a katasztrófára, amely 66 éve 23 ember életét követelte, és a mai napig a Balaton legnagyobb hajóbaleseteként tartják számon.
Forrás: Újságmúzeum
1954. május 30-án, gyermeknap alkalmával a Pajtás nevű gőzhajó Siófokról indult Tihanyba Balatonfüred érintésével. A hajó a menetrendnek megfelelően hagyta el a kikötőt, verőfényes napsütésben. A fedélzeten hat fős személyzet és körülbelül 175 utas tartózkodott.
A Pajtás eredetileg folyami hajó volt, többször is átépítéseken esett át pályafutása során. 1918-ban, amikor az Újpesti Schlick hajógyárban elkészült, a csavargőzöst dunai átkelőhajónak tervezték, de miután a második világháborúban aknára futott, 1946-ban kiemelték és felújították. Pár évvel később, 1951-ben került a Balatonra, mint sétahajó, miután újabb átalakításokon esett át Siófokon. Akkor kapta a Pajtás nevet és a nagyobb hajócsavart. A hajótestet is megmagasították, hogy több utas befogadására legyen alkalmas.
Állékonyságát azonban nem tesztelték, és a tragédia okának legelterjedtebb változata szerint ez okozta a Pajtás vesztét.
Beszámolók szerint, amikor a hajó épp Balatonfüredet készült elhagyni, vitorlásverseny zajlott a füredi mólótól nem messze. Az érdeklődő utasok mind a fedélzet bal oldalára tömörültek, hogy láthassák a verseny rajtját, azonban a túl magasra átépített hajó váratlanul balra billent, majd imbolyogni kezdett. Az ijedt utasok emiatt a jobb oldalra szaladtak, mire a hajó ekkor meg jobbra dőlt. Az utasok visszamenekültek az ellentétes oldalra, ennek hatására pedig a hajó végleg balra dőlt, és fel is borult. A hajó kapitánya, Heisz Pál ellenkormányozással próbálta megakadályozni a balesetet, azonban kudarcot vallott, minden erőfeszítése ellenére. A verseny vitorlázói, a túlélők beszámolói szerint, az enyhe szélben evezőkkel igyekeztek az utasok segítségére sietni. Ahogy a hajó villámgyorsan elkezdett vízzel megtelni, a hajótérben utazók már nehezen tudtak menekülni. Többeket magába zárt a süllyedő hajó. Az öbölben a vízmélység szerencsére csak 3,5 méter volt, így a több száz tonnás hajótest végül nem tudott teljesen elmerülni. Mivel nemrég futott ki a kikötőből, még nem volt messze a parttól, többen kiúsztak vagy kimentették őket az odaérkező vitorlásokból, míg az utasok jelentős része a megfeneklett hajó tetején egyensúlyozva várta, hogy a segítségükre siessenek.
A mai napig nem tudni, hogy pontosan hányan vesztették életüket a katasztrófában. A Szabad Nép a május 30-i események után rövid közleményben 12 halottról beszélt.
Kugler Gábor, a szemtanú, aki kilenc éves volt akkor és egy másik sétahajón tartózkodott a tragédia idején, így mesélt élményeiről:
Amikor kikötöttünk, csak ott, a móló végén 12 holttestet láttunk. A vendéglő asztalterítőivel takarták le őket. Ahogy tereltek ki bennünket, mindenkitől elvették a fényképezőgépet. Legalább két-három olyan civilruhást láttam, akinek mindkét válla tele volt fényképezőgépekkel.
A balesetről nem volt szabad a valóságnak megfelelően beszámolni. Az ÁVH éppen ott tartózkodó emberei a segítségnyújtás helyett a szemtanúk fényképezőgépeinek begyűjtésével törődtek.
A szörnyű tragédia ellenére a korabeli sajtóból alig értesülhettek az ország többi részén a Pajtás balesetéről. Felelősöket keresve a hajó kapitányát börtönbüntetésre ítélték, de a hajó műszaki alkalmasságáról az 1980-as évekig egy szó sem esett. A Rákosi-diktatúrának egyértelmű törekvése volt az események elhallgatása.
Akármilyen nagy
veszteség is történt 1954 május 30-án a füredi öbölben, egy vicc is született a
nyilvánosság korabeli kezeléséről.
Glatz László, az Anna-bálok örökös főrendezője a tragédia 63. évfordulóján adott interjújában így mesélte a korábban ismertté vált morbid tréfát:
Valaki kopogtatott a mennyország kapuján.
– Ki vagy, honnan jöttél? – szólt ki Szent Péter.
– A Pajtás hajó balesetének az áldozata vagyok – válaszolt az érkező.
Szent Péter beengedte, ahogy a következőt és az utána jövőket is. Csak úgy a tizennyolcadik körül akadt ki, amikor a kopogtató ismét elmondta a már hallott választ.
– Találj már ki valami új történetet! – csapta be az ajtót az érkező előtt. – Te nem lehettél a Pajtáson, ha a Szabad Nép csak 12 halottról írt!
A baleset után a hajót kiemelték, eredeti formáját visszaállítottak. 1955-ben nem csak motormeghajtást, de új nevet is kapott. Először Siófok néven szolgált a Balatonon, majd 1987-ben a Dunáról került a pilismaróti roncstemetőbe a magyar Titanic, Dömsöd néven. Az elfeledetten rozsdálló hajótest és a Tagore sétány segítségért égbemeredő bronz keze a mai napig őrzi a balatoni hajózás történetének legnagyobb katasztrófáját, amire a balatonfürediek évről évre megemlékeznek.
