A pályaválasztás nem egyszerű. Gimnazistaként a kezünkbe adnak egy vastag tájékoztató füzetet, melyben szakok százait kínálják fel számunkra. Miben vagyok jó, milyen tantárgyakat szeretek? Hogy képzelem el a jövőbeli munkahelyem? Milyen városban, milyen egyetemen szeretnék továbbtanulni? Ezek és még megannyi kérdés merülhet fel fiatalok ezreiben a jelentkezések leadása előtt. De mi van azokkal, akik már meghozták a nagy pályaválasztási döntést, azonban valami mégsem passzol igazán?
Nagyon sok ismerősöm váltott szakot, jelentkezett át, vagy hagyta abba az egyetemet végzés előtt. Míg néhány évtizeddel ezelőtt viszonylag ritkának, ma már elég gyakorinak számít az intézmények közötti mozgás, az elkezdett szakok félbehagyása. Az államilag támogatott féléveknél nem érzi annyira az ember az oktatás súlyát, sokszor hajlamosak vagyunk készpénznek venni azt. Saját tapasztalatból írom ezt, hiszen én magam is a szakváltók közé tartozom.
Gimnáziumi éveim során mindig a biológia volt a kedvenc tárgyam, érdekesnek tartottam és jól is teljesítettem az órákon. Pályaválasztáskor nem is volt kérdés, hogy ebben az irányban szeretném folytatni. De miért nem volt kérdés? Utólag sokat gondolkoztam ezen, hiszen szakok százaira mehettem volna, de a „kedvenc tárgy” túlságos piedesztálra emelése csak három vagy négy szakot engedett be a jövőképembe. A mai napig emlékszem kedvenc tanárnőm mondatára:
„... Látlak téged egy jó, nyelveket beszélő gyógytornászként...”
Ez akkoriban nagyon tetszett nekem, komolyan hangzott, és mindenki más is nagyon lelkes lett az ötlet iránt. Így történt, hogy más opciók figyelembevétele nélkül jelöltem meg 4 gyógytornász szakot az ország különböző pontjain.
A Semmelweis Egyetemen kezdtem el a képzést, ahol a társaság és az oktatott anyag is szimpatikus volt. Mivel az első évben szinte csak alapozó tárgyaink voltak, ezért a szakma mibenléte akkor még rejtély maradt számomra. A gyakorlati órák és kórházi gyakorlatok során azonban egyre kedvetlenebb lettem. Mindenki lelkes volt körülöttem, érdeklődött, fejlődni szeretett volna és örömmel járt a gyakorlatokra, míg én szenvedésnek éltem meg minden alkalmat.
Nagyon akartam a gyógytornász státuszt, de a feladatkört és a jövőképet nem éreztem magaménak.
Másfél évnél fordult meg a fejemben, hogy lehet ez mégsem nekem való, de próbáltam elhessegetni a gondolatot. Úgy gondoltam, hogy én elhatározódottam a szakom mellett, már döntöttem és egyszerűen nem opció az, hogy mást csináljak. A következő időszakban bár a társasági életem szárnyalt, én mégis nagyon boldogtalan voltam. Folyamatos stressz és idegesség lett a mindennapjaim része, azonban igyekeztem ezt eltitkolni, szinte magamat is átvertem ebben az időszakban. Nehéz volt elfogadni, hogy ezt a fantasztikus szakmát nem szívesen csinálom, és nem nekem való.
A fordulópont két és félévnél jött el, amikor egy sokadik sikertelen vizsga után annyira besokalltam, hogy kitört belőlem az elmúlt időszak teljes feszültsége és kétsége. Elmondtam őszintén a szüleimnek, hogy mennyire boldogtalan vagyok a szakommal kapcsolatban és, hogy nem tudom elképzelni magam gyógytornászként, nem ezzel szeretnék foglalkozni. Nem álltatok senkit, nem voltak egyszerűek ezek a beszélgetések. A családom teljesen bepánikolt, hogy mi lesz most velem, és ettől én is nagyon megijedtem. Végül némi tanakodás után megengedték, hogy otthagyjam a képzést és új szakot kezdjek, amiért a mai napig hálás vagyok.
Ott álltam két és félévnyi elhasznált államilag támogatott félévvel, és semmilyen konkrét céllal. A felvételi jelentkezésig részmunkaidős állásokat vállaltam és próbáltam kitalálni, hogy miből is kell újra érettségiznem, milyen lehetőségeim is vannak. Végül a szociológia szak mellett döntöttem, mert az egy olyan szak ami „semmire, és mindenre is jó”. Ezt egy szintén szociológia szakos barátom mondta nekem, de tökéletesen jellemzi a szakot.:)
A Pázmányon eltöltött első hetekben már tudtam, hogy jó helyen vagyok. Felvettem az alapszak mellé egy Kommunikáció és médiatudomány minort, így kvázi „másfél” diplomát szerezhettem a három éves képzéssel. Az egyetem során voltam Erasmus szakmai gyakorlaton, és neves budapesti kommunikációs ügynökségeknél is szereztem tapasztalatot. Végre olyan szakot tanulhattam, amit igazán a magaménak éreztem.
Most, friss diplomásként úgy érzem jól döntöttem amikor megléptem a szakváltást.
Ha visszamehetnék az időben, csak annyi tanácsot adnék magamnak, hogy merjek lépni, merjek változtatni. Bár gimnáziumban elhamarkodtam a döntést, ma már ennek köszönhetően jobban odafigyelek a lehetőségeimre. A szakváltást magát nem bánom, azonban az elherdált állami féléveknek szó szerint ára van. Mesterképzési szakot például már csak önköltséges formában vehetek majd igénybe. Ahogy már korábban is írtam, addig talán nem érezzük az oktatás költségeinek igazi súlyát amíg nem kerülünk egy ilyen helyzetbe. Az önköltséges egyetemista ismerőseim szinte sosem hagynak ki órákat, hiszen ahogy ők mondják „kifizettük, akkor már tanuljunk is valamit”.
Nagyon szerencsésnek tartom a hazai fiatalságot, hiszen a többség ingyen tanulhat teljes egyetemi pályafutása során. Ez a lehetőség teret ad a változtatásra is: valóban könnyű egyetemek és szakok között átjárni. Úgy gondolom ezt nem kihasználni kell, hanem egy pozitív lehetőségként felfogni. Nem tud mindenki helyes döntést hozni elsőre, sokszor fordul elő, hogy módosítani szeretnénk céljainkon. Személyes tapasztalatomból kiindulva ez egy nehéz folyamat, de ha a lehetőség és az elhatározás megvan, akkor érdemes lehet meglépni, hiszen mindenkinek jár egy második esély.
Ti hogy éltétek meg a pályaválasztást? Mennyire éreztétek biztosnak döntésetek akkor, és mennyire érzitek annak most? Legyen akár pozitív vagy negatív élmény, mi kíváncsiak vagyunk a jövőképetek és karrieretek formálásának szakaszaira.
