Gájer László, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának tanszékvezető tanára a Reaktor Podcast vendégeként beszél arról, mi a hit szerepe egy járvány idején. Úgy látja, hogy a katolikus egyházban az a csodálatos, hogy tudott liberális és konzervatív is lenni, amikor arra volt szükség az ige terjesztéséhez, az egyház XXI. századi súlypontja viszont a globális délen lesz. Laci atya szerint a kereszténységnek nem szabad beszállnia a fogyasztói versenybe. Azt is mondja, hogy a Biblia egyértelműen fogalmaz: Isten férfit és nőt teremtett.
A mai fogyasztói társadalomban milyen szerep jut a hitnek és a vallásnak? Ugyanúgy versenyez a fogyasztókért, azok figyelméért és idejéért, mint bármilyen szolgáltatás?
Erről úgy tudok beszélni, ahogy a társadalmi helyzetem is adja; római katolikus pap vagyok 12 éve. Viszonylag fiatal, 36 éves. Az egyetemen és a plébániai közösségekben is fiatalok között tevékenykedem. Azt hiszem, ez determinálja azt a tapasztalatot, ami az enyém. Sajátosan a magyar katolikus egyház tapasztalatáról tudok beszélni, én külföldön nem éltem hosszú ideig.
Hogy ma Magyarországon érdemes-e beállni a fogyasztói versenybe a hit kínálatával? Azt hiszem, hogy nem. Megpróbálkozunk ezzel-azzal, magam is videóblogokkal igyekszem fogyasztóbarát módon közvetíteni a hitet, de ez járulékos.
Még mindig a legütőképesebbek, legfontosabbak a katolikus egyház életében ma Magyarországon a hagyományos módszerek, megszólítani az embereket, odalépni hozzájuk, meghívni a szentmisére. A klasszikus működik a legjobban.
Amikor mi, katolikusok nekiálltunk modernkedni és új módszereket használni, akkor mindig lemaradtunk ebben a versenyben, én így érzem.
Ahogy említetted is, márciusban videóblogot indítottál. Mi a tapasztalatod, milyen volt a fogadtatása?
Most rácáfolok arra, amit az előbb mondtam. Nagyon pozitív volt. Márciusban Pietro Parolin bíboros, a Vatikán államtitkára, a pápa utáni első ember azt mondta egy interjúban, hogyha mi most ebben a járványhelyzetben elhagyjuk az embereket, akkor a járványhelyzet végeztével ők fognak elhagyni minket. Ez mélyen visszhangzott bennem, és arról kezdtünk gondolkodni, hogy ha hagyományos utakon, a templomi liturgia, istentisztelet keretében nem tudjuk elérni hónapokig az embereket, akkor mit tudunk tenni. Így találtunk rá nagyon sokan papok a videó műfajára. Lehetőségem nyílt arra, hogy a Magyar Kurírral, a katolikus hírportállal csináljak egy videóblogot, ami a mai napig tart. Rövid, 3-7 perces videókban fogalmaztam meg témákat és nagyon sok helyre elért. Elég nagy volt a nézettsége fiatalok és idősek körében is.
Mondhatjuk, hogy Youtube-sztár lettél?
Magam is meglepődtem, hogy egészen váratlan helyeken, az uszodában vagy véradáskor szólítottak meg vadidegen emberek azzal, hogy a László atyával van-e dolguk, merthogy hallgatják a videóblogot. Végülis elérte a közönséget.
Ez a közönség fiatalokból áll? Mit jelent a kereszténység a fiataloknak?
A hallgatóságom tolódott az idősebbek felé. Hiába próbáltuk megcélozni a fiatalokat. Hogy a fiataloknak mit jelent a kereszténység? Változó. Hatalmas a túlkínálat és az emberek olyan spirituális témákra, mint amit a kereszténység is kínál, lassabban érnek meg.
A fiatalok nagyon keresnek, de nem feltétlenül nálunk keresgélnek, belekóstolnak ebbe-abba. Nagy a kínálat, szeretnének sok mindent kipróbálni.
Egy szó mindig ott van bennem; a hitelesség. Ha az ember azt a portékát adja, amiben hisz, amire rátette az életét, akkor az a fiataloknak vonzó. Sosem éreztem, hogy ne lennének fiatalok a rendezvényeimen, szentmiséimen, hittanjaimon, voltak bőven, de a stabilitás hiányzott. Lehet, hogy életkori sajátosság és idősebb korban alakul ki. Nem maradtak stabilan, van benne fluktuáció, még az egyetemi hittanokon is.
Mekkora szerepe lehet ebben a szülőknek? Annak, hogy járatják-e hittanra, vallásosan nevelik-e a gyermeküket?
Hatalmas, de csökkenő. Még ma Magyarországon is van a hitnek egy kulturális háttere, jelentősége. Ez egész Európára igaz. XVI. Benedek pápa fogalmazta meg így, ez az a kontinens, ahol a kultúra és a kereszténység a legátfogóbb szintézist tudta megalkotni. Egy más térségben sem jutott a kultúra és a kereszténység ekkora szintézisre. Látjuk, hogy a kereszténység megmutatkozik az építészetben, irodalomban, nyelvben, zenében, szokásainkban, erkölcseinkben, még a népszokásokban is, számtalan területen. De ez múlt idő.
Főleg, ha az ember Nyugat-Európába megy, látja, hogy a kereszténység masszív hanyatlásban van, ez alól a közép-európai térség, a visegrádi országok, beleértve Lengyelországot is, nem kivétel.
Bár jobban tartjuk magunkat, mint a nyugati országok, de Magyarországon is egy erőteljes szekularizáció, elvilágiasodás figyelhető meg az egyházak közéleti szerepét tekintve. Ez Lengyelországra is egyre inkább igaz.
Visszatérve a kérdésre; a szülők, a társadalmi háttér még mindig nagyon sokat jelentenek. A keresztény családi háttér, katolikus iskola még mindig nagyon sokat jelent. De az úgynevezett keresztény kultúra, amit szervesen hat át az evangélium, az hanyatlóban van.
Mi fenyegeti leginkább a kereszténységet Európában? Tartaniuk kell a liberalizmustól vagy más vallásoktól, például az iszlámtól?
Vannak rivális politikai és vallási eszmék is a porondon, a piacon, amik hódítanak és érvényesülnek. De a veszély inkább abban van, hogy a keresztények elvesztették az evangéliumi gyökerüket. Nem abból fakad a keresztény cselekvésünk, hogy mindennap olvassuk a Bibliát és feltesszük magunknak a kérdést, hogy mit tenne Jézus, hanem van egy örökölt hagyomány, amelyben élünk, a neveltetésünkből fakadóan, ez a kulturális kereszténység.
Az evangéliumi kereszténység mintha meggyengült volna. Ilyen formában a hitelesség már nincs jelen.
Ettől függetlenül nem vagyok pesszimista. A hanyatlással együtt egy átalakulás vagy újjászületés jöhet. De nem tudom, hogy a klasszikus régi államegyházi kereszténység meddig és mennyire fenntartható. Nem rombolnám le ezt és nem mennék elébe a hanyatlásnak, de valószínűleg egy fölöttünk zajló folyamat lesz az, aminek a részesei leszünk, és nem nagyon tudunk ez ellen tenni. Hogy egy szerves egység, a kultúra és a kereszténység, állam és egyház között, ami Európában sajátosan jellemző, az meggyengülni látszik. Ez egy olyan fölöttünk zajló folyamat, ami majdnem sorsszerű, nem lehet megkerülni. Martin Buber zsidó filozófus úgy fogalmazta meg a XX. század közepén, hogy az Istenfogyatkozás, „Gottesfinsternis”, Isten elsötétedésének az állapotában vagyunk Európában. Mintha olyan lenne a gondolkodásunk szerkezete egy több évszázados folyamat következtében, hogy abban Isten nem, vagy alig tud megszólalni. Ami marad, azt Benedek pápa, de előtte VI. Pál pápa is és aztán Ferenc pápa is újra és újra elmondja, hogy a kis világító, kreatív keresztény közösségek jelenléte fontos. Nem biztos, hogy országos hatású, a kultúrát, a jogot, a divatot, az újságírást megformáló jelenség a kereszténység, hanem sokkal inkább kis szigeteknek, közösségeknek a jelenléte ebben a nagy masszában, társadalomban.
Hogyan viszonyul a katolikus egyház a karizmatikus keresztény mozgalmakhoz, itthon például a Hit Gyülekezetéhez? Elismeri-e, hogy ők is Jézus követői?
A karizmatikus mozgalom összetett jelenség. A pentekosztalizmus vagy pünkösdi kereszténység a XX. század elején indult el amerikai protestáns körökben és a XX. század legsikeresebb vallási jelenségévé nőtte ki magát úgy, hogy a század folyamán 500 millió embert érintett meg a világon. A római katolikusok száma 1,3 milliárd. Nagy hatású mozgalom tehát és meglehetősen heterogén. Ebben az 500 millióban benne vannak a katolikus karizmatikusok is, hiszen katolikusokat is megérintett ez az evangéliumi ihletettségű pünkösdi mozgalom. Fiatalkoromban magam is közel kerültem ehhez a mozgalomhoz a plébánosom révén és emlékszem, hogy akkor a katolikus egyház részéről volt egy elutasítás a karizmatikusokkal szemben. Ez már nem jellemző. Erdő Péterrel magam is részt vettem karizmatikus találkozókon, a püspökök szárnyuk alá vették ezt a mozgalmat. De a karizmatikus mozgalmon belül vannak szektás jelenségek is Dél-Amerikában, Afrikában. Erős a külső megnyilvánulása, extatikus jellegű; feltartott kéz, hangos éneklés, bekiabálás jellemzi, ami közel áll a törzsi vallásokhoz.
Ugyan ez a gyógyítás karizmájának a használata, ami evangéliumi eredetű, de közel áll akár a dél-amerikai, akár az afrikai törzsi vallások gyakorlatához. Ott nagy erővel tudott ez hódítani és gyakran perifériára sodródva szektás jelenségként mutatkozott. Ez egy nagyon heterogén jelenség.
Hogy ma Magyarországon a Hit Gyülekezetét hogy ítéljük meg, az is nagyon változó. Az egyértelmű, hogy ma a római katolikusokban – akár a hivatalos egyházat, akár az átlag vallásgyakorlót tekintve – még mindig van egy jelentős ellenérzés a Hit Gyülekezetével kapcsolatban, amely szektaként jött be az emberek tudatába. Jóllehet, az a közösség bőven a kommunizmus alatt titkos, klandesztin közösségként lakásokon működött, hősiesen megélve az evangéliumot. Mára Magyarországon a legsikeresebb kortárs egyházi jelenséggé alakult. Ez egy nagyon vegyes jelenség, de megvan bennünk a komoly ellenérzés. Azt hiszem az okai is ismertek.
Térjünk egy kicsit vissza arra, amiről az elején már beszéltünk, hogy a járvány talán felértékeli a hit és vallás szerepét. Nagyon sok pap számolt be arról, hogy az online miséken még több hívő vett részt. Mondhatjuk ezzel azt, hogy fotelhívők lettünk? Mit gondolsz, ennek a járvány után is lesz hosszú távú hatása?
Nagyon vegyes. Az biztos, hogy
az online közvetítés résztvevőinek a száma jóval magasabb volt, nem egyszer tízszerese, mint ahányan a templomba eljöttek.
A Szent István Bazilikában tartottam háromnapos lelki gyakorlatot, ez három szentmisét jelent egy hosszabb beszéddel, amelyet élőben lehetett követni. Volt, amikor 5000 ember követte egyszerre. Ez nagyon nagy szám, a Bazilikába ennyien be sem férnek.
Egyrészt ez nagyon kecsegtető, másrészt sokan beszámoltak arról, hogy elkényelmesedtek. Otthon a fotelban könnyebb volt, meg lehetett állítani közben, ki lehetett menni egy pohár vízért, akkor indítottam el, amikor nekem kényelmes volt. Ez is benne van.
A járvány első hullámának elmúltával azt tapasztaltuk, hogy nyáron sem tértek vissza az emberek a templomba olyan nagy számban. Ez annak is köszönhető, hogy nyáron mindig kevesebben vannak, elmennek a Balatonra, a balatoni szentmiséken rengetegen vannak.
De most ősszel sem tértek vissza a második hullám miatt. Mi is szájmaszkokat használunk, fertőtlenítünk, távol ülünk egymástól, de nem múlt el a félelem az emberekből és ezért én továbbra is felteszem a prédikációimat a Szent Kereszt Plébánia youtube csatornájára.
Ebből az látszik, hogy
nem volna jó, ha átalakulna a vallásgyakorlás egy online vallásgyakorlásra, mert akárhogy is vesszük, ennek rengeteg előnye volt, de a szentmise személyes.
A bűnbánat, a gyónás személyes. Ez nem megy másként. Jézus közösséget alapított, amit személyesen kell megélnünk. Egy darabig lehet így áthidalnunk, de nem az igazi. Csak parallel vagy kiegészítő megoldásként lehet jelen.
Isten a vírussal bünteti az emberiséget azért, ahogy bánik a teremtett világgal?
Március végén Ferenc pápa egy rendkívüli imát tartott a végén Urbi et Orbi áldással, amely csak húsvétkor és karácsonykor szokás. Ez egy megdöbbentő imaalkalom volt, sokan emlékszünk rá, a pápa egyedül állt a Szent Péter téren. Akkor úgy fogalmazott: „Úgy gondoltuk, örökre egészségesek maradunk egy beteg világban.”
Ez nagyon kifejező volt, a dolgok nem mentek jól, sem erkölcsileg, sem a hit terén.
Ez biztos, hogy egy figyelmeztetés, Isten nem büntet. Nem hiszem, hogy Isten ránk küldött egy járványt. De az, hogy ilyen eseményekből mindig lehet tanulni, az biztos.
A zsidóknak a babiloni fogság a közös emlékezetüket összetartó, nagy élményük. A Krisztus előtti VI. században az egész nemzetet Babilonba hurcolták és ott majdnem egy évszázadot töltöttek. Ezzel a fogsággal kapcsolatban kitűnik a próféták írásaiból, hogy ez az egész nép megtisztulását hozta magával.
Ez lehetett volna egy várakozás, hogy nekünk a pandémia egy kollektív megtisztulást hoz. Én egyelőre azt látom, hogy nem hozott. Sok mindent hozott, önvizsgálatot hozott, de sok minden ugyanúgy fog tovább menni, és ez nem jó.
Mi az, ami nem jó? Mitől beteg a mi világunk?
A világ maga, azt hiszem, túlpörgetett. Közhelyeket mondok, de minden a haszon, a fogyasztás körül forog. Ez egy kapitalista logika, amiből nagyon nehéz, talán nem is lehet kilépni. Most megmutatkozott, hogy amikor folytatni akarjuk az életet, nem akarunk leállni, akkor is valahol ez a logika diktál.
Muszáj működni, mert lehet, hogy többen halnának meg akkor, ha leállna a gazdaság, mint akkor, hogy ha mi mindannyian karanténba vonulnánk.
Muszáj működni, de mindent egy fogyasztói logika motivál. És nem egy perszonalista logika.
A személy értéke kezd egészen háttérbe szorulni. Ez azzal is összefügg, hogy a személy maga kérdésessé válik, ezt transzhumanizmusnak is nevezzük. Hogy az ember maga, mint személy, mint Isten képmása, kérdésessé válik. Hogy én személy vagyok-e, vagy már csak egy nagyon komplex gépezet, aki része valamilyen nagyobb struktúrának, de már nem vagyok személy és nem vagyok kitüntetett létező ebben a világban.
Valahol ez a fogyasztói kapitalista logika, amit Ferenc pápa az eldobható kultúrának nevez. Minden eldobható és minden újrahasznosítható, minden rövid életű, minden értéktelen. Ez szüli ezt is, hogy az ember, az emberi személy értéke megkérdőjeleződik.
Ha valamire oda kell figyelnünk, akkor az az egymásra való odafigyelés. Ha valamit a pandémiának kellene hoznia az az, hogy újra odafigyeljek arra, aki hozzám tartozik, vagy arra, aki magányos, aki a perifériára szorult vagy arra, aki erre rászorul.
És ez az evangéliumból nagyon mélyen fakadna, ez a fajta testvéri szolidaritás.
Ha már a perifériára szorultakat említed; nagy visszhangja volt annak, hogy nem olyan régen megjelent Magyarországon az első LMBTQ-mesekönyv. Erről mit gondolsz? Hogyan viszonyul a katolikus egyház a nemi identitászavarral küzdőkhöz?
A Bibliának erről a kérdésről elég világos tanítása van, férfinak és nőnek teremtette az embert. Az identitásunkat tekintve nem engedhetünk ebből, mert nem lennénk keresztények, ha ebből engednénk.
Attól vagyunk keresztények, hogy Isten szavát elfogadjuk. Isten szava pedig ebben a kérdésben elég világos.
Amit a Teremtés könyvében olvasunk, hogy Isten férfinak és nőnek teremtette az embert, Jézus is megismétli Máté evangéliumának elején. Ez egy világos, definitív tanítás, ezen nincs mit megkérdőjelezni. Mi addig vagyunk keresztények, amíg ezt fogadjuk el. Amikor nem fogadjuk ezt el, vagy ennek a megváltoztatására kényszerítenek bennünket, akkor már nem vagyunk keresztények vagy egyházüldözés van.
Ezzel együtt van egy humánus hozzáállás ahhoz, aki megbillen az életében, a nemi identitásában. Sokszor nem is lehet kitapintani, hogy mi volt az a pillanat, ami őket megbillentette. És itt nem a propagandára, nem a mozgalomra gondolok. Hanem azokra a személyes sorsokra, akik ezt drámaként, fájdalomként élik meg, esetleg már egy magzatkori trauma folytán kisgyerekkoruktól fogva küszködnek ezzel, komoly önértékelési problémákkal járják az életüket és keresik a helyüket a világban.
Nyilvánvaló, hogy egy humánus hozzáállásra van szükség velük szemben. Erre mondta a pápa, hogy ki vagyok én, hogy ítélkezzem azok fölött, akiknek ilyen a sorsuk. Tehát a tanítás, az elvek egészen világosak, a hozzáállásnak viszont nagyon evangéliuminak és szeretettel telinek kell lenni. Ez egy nagyon mély tapintatot, figyelmet is jelent.
Ez a tapintat pontosan ellenkezője annak, amit bizonyos mozgalmak harsány megnyilvánulása mutat, mert az nem tapintatos.
Itt nem harsányságra, hanem finomságra, mély tapintatra, törődésre van szükség, ami minden perifériára szorult embert megillet. Ez a kettős hozzáállás, a tanítás világos, a praxis az nagyon nehéz. Valószínűleg nincs is megoldás, mert ez a praxis nem megoldás, ez egy tünetkezelés vagy egy evangéliumi hozzáállás, de ezt kell tanúsítanunk.
Mennyire fér bele szerinted a politikai, közéleti véleménynyilvánítás a papok részéről?
Ez egy örök kérdés és mindig visszatérő is egyben. Nagyon nehéz, mert a politika és az aktuálpolitika nagyon sokszor vulgáris. Nem biztos, hogy az az igaz, ami egy vulgáris jelszóban megfogalmazódik.
Amikor egy pap odaáll egy politikai kérdés mögé, akkor sokszor félreérthetővé, megosztóvá válik.
Pontosan a vélemények vulgaritása okán megosztja a saját közösségét, ezt látjuk magunk körül is. Még én is látom, aki próbálok nagyon visszafogottan, árnyaltan nyilatkozni. Érzem, hogy még a saját közösségemet is megosztja. Van nekem egy másik doktori disszertációm a liberalizmusról, a XIV. századi liberalizmusról, amelyben annak az előnyeit próbálom feltárni, annak a gazdagságát egy XIV. századi katolikus szerző életművében. Már maga ez a rendkívül árnyalt tudományos téma is megosztó az én közösségemben. Azt gondolom, hogy kell nyilatkozni, de erkölcsi elvekről kell nyilatkozni, jelen kell lenni a közéletben, mert hallatni kell a hangunkat és igény van a hangunkra, de az, hogy ez meddig marad hatékony az egy nagyon finom belső érzéket kíván a papoktól. Nem mindig kell nyilatkozni, nem minden áron és nem mindenkinek.
Keresztény ember csak jobboldali és konzervatív lehet? Erről mit gondolsz?
Nem. Sőt az evangélium az maximálisan univerzális. Ha megnézzük Jézus szavait, akkor abban nagyon sok baloldali történet van, mint például a szegények felé fordulás, a perifériára szorultak felé fordulás, a kitaszítottak elfogadása. Ezek baloldali értékek, ha már kell kategorizálni. Mi a liberalizmus? A szabadság melletti kiállás. Hát ha valaki, akkor Jézus a szabadság szószólója. Érdekes, hogy egyáltalán az emberi személynek a koncepciója a keresztények hatására került bele a korabeli gondolkodásba. A kereszténység előtti görög filozófia a személy fogalmát alig ismeri. A személyhez köthető szabadság fogalma, megint csak egy keresztényi adalék volt az európai gondolkodáshoz, és hogy ha a liberalizmus hiteles, akkor a szabadságot védi és akkor ilyen értelemben az lehet keresztény is. Volt erre ilyen-olyan példa. Carl Smith használja azt a képet, ami nekem nagyon tetszik: a XX. század elején az egyház complexio oppositorum vagyis az ellentétek egybeesése - írja ezt a római katolicizmus mint politikai forma című szövegében.
Az a csodálatos a katolikus egyházban, hogy gyakorlatilag mindenhol, minden időben és minden politikai helyzethez tudott alkalmazkodni az üzenete továbbadása érdekében. Tudott liberális vagy konzervatív lenni, tudott élni monarchiába vagy demokráciában, még diktatúrában is, mert az üzenete olyan univerzális, hogy annak továbbadása érdekében alkalmazkodni tudott ezekhez a rendszerekhez.
Beszéltünk róla, hogy egyre nagyobbnak tűnik a szakadék a világi és az egyházi lét között. Egyre nagyobb a szabadság az egyik oldalon, és továbbra is szigorú szabályok jellemzik a másikat. Hogyan lehetne szerinted mégis motiválni a fiatalokat, hogy a papi hivatást válasszák?
Én tanítom a kis papokat Esztergomban és Budapesten is. Azokat, akik papságra készülnek. Megdöbbentően látom, hogy viszonylag sokan, jó arcú fiúk jönnek. Egyáltalán nem vagyok pesszimista, amikor őket nézem. Akkor már inkább, amikor látom az atyákat, ahogy elfáradunk, ahogy kiégünk, ahogy a mentális állapotunk szépen lassan rongyolódik, ahogy páran bedobják a törölközőt. Inkább azt érzem, hogy jószívű, nagyszívű fiúk jönnek, akiket ledarál a társadalom vagy az egész élet, amiben ma vagyunk. Hogy igazából a katolikus egyházat ma Magyarországon mindenki kérdőre vonja és egy lassú hanyatlás állapotában van. Ez egy kortünet, de főleg a nyugat-európai vagy a nyugati civilizáció alaptapasztalata az, hogy a civilizációt vagy az azért vívott harcot mi elveszítettük.
Olyan társadalmakban, ahol a melegházasság lehetséges, ahol az abortusz olyan nagy mértéket ölt vagy ahol az emberi élet tisztelete olyannyira hanyatlik, mi a kulturális, a civilizációért folytatott harcot elveszítettük. Ez a nyugati kultúrának vagy a nyugati szférának, kulturális közegnek az alaptapasztalata.
Erre adott egy választ egy amerikai szerzőtől a benedeki opció, hogy annak idején, a Római Birodalom bukásakor a bencés közösségek kis világító közösségeket képeztek abban a társadalomban, ami összeomlott és átmentették a középkor számára a hitet és a kultúrát. Valami ilyesmi lehetne a feladata a keresztényeknek is, akiknek ki kell vonulniuk a társadalmi diskurzusból, mert elveszítették azt és világító szigetként meg kell őrizniük az erkölcsiséget. Ezt Alex MacIntyre fogalmazta meg először az 1980-as években. Ő a ma élő talán legismertebb katolikus filozófus, de mindenféle közegben elismert gondolkodó. Ez a nyugati kulturális közegnek az alaptapasztalata. Mi ebben a kulturális közegben visszaszorulunk kis közösségekbe. Más azért az alaptapasztalata az úgy nevezett déli féltekének. Dél-Amerikában és Afrikában, főleg Fekete-Afrikában, a Szubszaharai Afrikában a katolicizmus rohamosan terjed, a népességnövekedés arányát messze meghalódóan növekszik.
Az egyház bázisa a XXI. században vagy lehet, hogy az egész harmadik évezredben a globális délen lesz.
Ott már nem jutnak a keresztények vagy a katolikusok többségbe a társadalomban, ott is periférikus jelenség marad az egyház, ezért egy periférikus alaptapasztalatunk van, de ott van egy dübörgő egyház.
Azt hiszem, ha a fiataloknak mutatnék valamit, akkor ezt az új egyházat, ami feltör a déli féltekéről és sokkal elevenebb, mint amivel mi itt nyűglődünk a nyugati kultúrában. Itt valami véget ért.
Olyan, mint Zakopanéban, ahol nemrég jártam és láttam, hogy tönkrementek a fenyőerdők, kipusztultak, és növekszik az új, vadon burjánzik, itt is így van egy kicsit. A nyugat-európai egyház tönkrement és valami új nő a helyébe, még nem tudjuk, hogy mi, de valami új. Nem kell azt már siratni, az elevenséget kell megmutatni.
Épp egy evolúció biológus mondja azt egyébként, hogy a vallásnak evolúciós vagy ahogy említetted civilizációs szerepe is van, segíti a csoport működését és túlélését. Te mit gondolsz az evolúció és a vallás viszonyáról?
Darwin óta foglalkozunk vele. Az Oxfordi Egyetemen ki van állítva annak a disputának az emléke, ahol őt igazából evangéliumi alapon söpörték le. 10 éve lehetett körülbelül, hogy Christoph Schönborn, aki egy remek szisztematikus teológus egyébként, hozzászólt komolyan ehhez a témához. Nagy port kavart azzal a megjegyzéssel, hogy mi igazából elfogadhatjuk ezt a koncepciót. XII. Piusz pápa a Humani Generis kezdetű enciklikájában az 50-es években beszél az evolúcióról és arról, hogy mit fogadhatunk el és mit nem. Nyilván azt, ami a kinyilatkoztatással és a hitünkkel megegyezik, azt elfogadhatjuk. Ami az emberi személy értékét vagy a hitnek a maradandó voltát támadja, azt nem fogadhatjuk el. Bizonyos értelemben az emberi személy nem evolutív, hanem egy objektív érték. A hit nem evolutív, bármilyen sokan állítják, hogy a vallásokban van vallásfejlődés és van dogma fejlődés. A hit olyan értelemben nem evolutív, hogy Isten szeretete nem fog eltűnni, nem lesz meghaladott és ilyen értelemben így nem gondolkodhatunk róla. De azért ez egy teória, egy elmélet. Az evolúció egy elmélet, ami nem az egyetlen és kizárólagos megközelítése a valóságnak és ilyen értelemben, mint elméletet sok szempontból elfogadhatjuk az említett forrásokra hivatkozva.
Olvastam, hogy II. János Pál pápa is hívott össze egy tanácskozást ebben a témában, ahol ki is mondták, hogy az evolúció több mint hipotézis.
Erre nem emlékszem. Ennek utána kell néznem.
Az interjút készítette:
Fazekas Csilla
Portréfotó: Földházi Árpád
