Reaktor

Öntevékeny körök pengeélen - hogyan emelhet a csillagokig, vagy hogy vágja el a karriered

Az amerikai egyetemek mintájára, ahol az intézményben a különböző értékek, tevékenységek köré szerveződő diákoknak külön házuk, külön lakrészük van, a magyar diákság is elkészítette saját, közép-európai prototípusát. A diákság önnön magára vállalt plusz terheit viszont nem teljesen ugyanúgy fogadják itthon, mint Amerikában. Mi is a helyzet valójában?

A magyar szakkollégiumi, öntevékeny vagy versenycsapat körök egy egészen különleges hibrid rendszer.

Megtartották (mert mit tehettek volna) a merev, magasan követelő bolognai rendszert, de elkezdtek egymással új, jutalmazóbb közegben is versengeni.

A két módszer között az az éles különbség, hogy míg a papíron vett egyetemi tanulmányokban mindenki ötösről indul, és hibáról hibára vonnak le egy jegyet, addig az öntevékeny körökben lépésről lépésre értékelnek a társaid, és vagy helyben maradsz a saját szinteden, vagy felemelkedsz a hierarchiában. Míg az első esetben logikusan senkinek nincs kedve dolgozni, hiszen minden megmozdulással vagy semlegesen továbbhaladunk, vagy veszítünk, addig a másik folyamat zárulhat pozitív megerősítéssel is. A közép-európai térségben kiugróan magas a magyar diákok vonzódása az egyetemi kerettanterven kívüli elfoglaltságok felé, akár a szakmájukhoz kapcsolódik, akár nem. A külföldi mintával szemben az a különbség, hogy

míg amerikai társainkat az egyetem bőséggel honorálja áldásos tevékenységükért (ösztöndíj, kredit, támogatás, utazások, kedvezményes órarend), addig a magyar diákság kétségbeesetten (vagy tudomásul véve a helyzetet) beleszuszakolja a pont-nem-a-rugalmasságáról-híres bolognai rendszerbe a mellékszálon futó munkáját.

Miért is csinálják?

A nem-közvetlenül szakmaisághoz csatolható tevékenységekre a magyarázat (szakkollégium, vitakörök, jótékonysági szervezkedések), hogy a magyar diákok kezdik felismerni, hogy már egyáltalán nem azok a lehetőségeik, amiket a tanáraik (tisztelet a kivételnek) kommunikálnak feléjük. Na nem azért, mert bármelyikük is rosszat akarna, csupán nem mindenki tudta lekövetni a generációinkat elválasztó hatalmas történelmi szakadékot. A mostani idősebb egyetemi oktató generáció érájában fordult Magyarország sorsa át azon a történelmi ponton, ahonnan számítva 40 évig ugyanott dolgozni nem dívik, ahonnan a külföldi út ugyanolyan állomása az életnek, mint bármi más, és ahol a speciális tudás mellett már nem lehet elboldogulni naprakész közéleti információk, cseles pénzügyi fogások, perfekt nyelvtudás és komplex (hétköznapi emberek számára fogyasztható) természetudományos tudás nélkül.

Ezeket az ismereteket a beható, nagyságrendekkel több lexikális tudást visszakérő egyetemi rendszerünk nem tudja és nem is akarja megadni,

valahol érthető módon, hiszen ezzel párhuzamosan a munkaerőpiac is nyomást gyakorol a képzett szakembereket kitermelő intézményekre. A szakmailag orientáltabb területeken aktív öntevékeny köröket külső szemlélőként nehéz besorolni. Mint régen a sport vagy a művészetek, ma is (ha nem is válik el élesen), a gazdagok és tehetségesek kiváltsága a verenycsapat részvétel. Aki az ösztöndíjából él ma magyar egyetemistaként, az nem engedheti meg, hogy a tanulmáányi átlagában csökkenés legyen. Aki ilyen szempontból szabadabb, az már dönthet. Tényleg kell ez bárkinek? Tényleg akarjuk mi azt, hogy éjjel 11-kor felállva a könyveink mellől egy jó fogmosás után visszaüljünk, és megint valami szakmai nünükénkkel foglalkozzunk?

Az egyetemi kapacitás korlátos, így pont ahogy a fent említett interdiszciplináris, általános tudást nem tudja biztosítani, ugyanúgy képtelen teret és energiát áldozni a behatóbb szakmai oktatásra.

Nem mellesleg a tudományos felfedezések olyan iramban születnek nap mint nap, hogy szinte képtelenség mindenre sort keríteni a kerettantervben. Nálunk azt szokták mondani, azok fognak legjobban megélni a szakmájukból, akiknek a képzés alatt egy mondat, egy szó, egy „még nem találtuk ki, hogyan lehetne...”-kezdetű mondat mentén bekattan valami, és onnan nem áll meg, utánaolvas, épít, tanul, majd beépíti a szakmai pályafutásába. Míg az elhelyezkedéshez az általános műveltség és a jó referenciák kellettek, a munkába való felvétel után nagyobb hangsúlyt kap a speciális tudás, az apróbb területekre való egyedi, mindenkinél jobb rálátás. A versenycsapatokat azért hozzuk létre, mert egy-egy ilyen kattanás időben többé-kevésbé egyszerre több embernek is megvan. Ilyenkor, legyen akármilyen nehéz a tanulás, nézzenek ránk akármilyen szúrósan a tanáraink, nem tudjuk elengedni a gondolatokat, és még ha egyvalaki el is engedi, a másik öt biztosan újra és újra fel fogja spanolni valamivel.

Nagy előnyünk az amerikai rendszerrel szemben (vagy hátrányunk?), hogy az öntevékeny körök nagyon gyakran pengeélen táncolnak, hiszen mindenkinek az ideje ki van centizve, és egy jegy rontás a tanulmányokban, egy gramm hiba a törékeny egyensúlyban, és elindulunk lefele a lejtőn. Egy jegy külömbség ugyanis több tízezer forinttal kevesebb ösztöndíj, ekkor nemhogy versenycsapatra nincs idő, de sokan elmennek dolgozni, aki pedig dolgozik, általában újabb jegyeket ront. Ha nem segítik egymást a tagok, könnyen lehet, hogy akivel régebben együtt terveztük a hajtóműházat, az a következő szemeszterben már valamelyik recepción mosolyog vissza ránk részmunkaidőben. Szóval vigyáznunk kell egymásra.

Reaktor

Facebook

Friss topikok

süti beállítások módosítása