A fogyasztás kulturális normává vált, és ezzel megfertőzte az emberi kapcsolatokat. Minek köteleződjünk el, ha minden eldobható? A kertévés zsűrik ma már nem értékelnek, egyetlen feladatuk a nézők felszopása, az ingerek kisütése, annak bizonyítása, hogy amit épp látunk: világszám. Az Index tavaszi hisztériakeltése bestiális volt. 2022-ben az O1G-koalíció csap majd össze a NER-rel, de melyik csapatban indul Puzsér Róbert? Reaktor podcast.
Az RTL Klub Csillag születik című műsorának zsűritagjaként tettél szert országos ismertségre 8 évvel ezelőtt. Mi a véleményed az azóta is futó kereskedelmi televíziós tehetségkutató versenyekről? Elvállalnád újra?
Nem hiszem, hogy ezekkel a zsűritagokkal, akik most szerepelnek ezekben a műsorokban kompatibilis vagyok. Az egy kegyelmi pillanat volt, amikor Pokorny Lia, Hernádi Judit és Hajós András mellé kerestek egy negyedik szereplőt. Az egy rendkívül nívós mezőny volt. Nem tudom elképzelni, hogy azok mellé beüljek vagy beültessenek, akik ezeket a tehetségkutatókat zsűrizik. Aligha véletlen, hogy nem is hívnak, ilyesmi fel sem vetődik már. Nem szívesen hívom tehetségkutatónak, ezek valójában sztár-gyár reality-k. Nem a tehetség kutatásáról, hanem az átélhető élményről szólnak. Ahogy a tehetségkutatás a sztárgyártás árnyékában elveszett, a reality politizálás árnyékában nagyjából úgy vesztek el a közügyek.
Szépen lassan minden nyilvános energia az ingerületre, az élményre fókuszálódik és az amögött húzódó tartalom elsikkad.
Azt hiszem, hogy ezekkel a műsorokkal is ez a helyzet. Nem hiszem, hogy egy Puskás Peti vagy Bye Alex mellé vagy Tóth Gabi, Csobot Adél, Bereczki Zoltán mellé illeszkednék. Nem hiszem, hogy oda való vagyok. Ezeknek a műsoroknak a szerkesztői ezt ugyanígy gondolják.
Az igazság az, hogy a zsűri valaha hordozott egy tekintélyt. Az ős Ki mit tud? zsűrire emlékszünk, aminek Szinetár Miklós volt a zsűri elnöke. Az egy kulturális nívó volt, ahonnan ők értékelték a produkciókat. Azok még a szó igazi értelmében vett, valódi zsűrik voltak. Aztán a zsűri szerepe, a kritika, meg a kulturális érték-választás és nyilvánítás felől szépen lassan, fokozatosan áttevődött a szórakoztatás felé. A zsűrire sem gondolnak másként az utóbbi években, évtizedekben, mint a szórakoztató műsornak afféle kellékére.
A zsűritagnak sem az a dolga, hogy a maga kulturális normái mentén értékelje azt, amit látott, hanem hogy szórakoztasson. Ahogy a produkciónak is szórakoztató funkciója van.
Nem arról szól a produkció, hogy mi itt és most valami kulturális innovációval, valami kulturális botránnyal szembesüljünk. Ilyen funkciót a kereskedelmi televízió nem szán magának. Az a célja, hogy mi átéljük azt az élményt, hogy a gyémánt torkú kis pacsirta lány felbuszozott ide Kaposvárról, vagy Almásfüzitőről, itt most kieresztette a hangját, és a zsűri ezt standing ovation-nel honorálja, föláll és úgy tapsol. Azt hiszem, hogy ez alapvetően egy szereptévesztés. Nemcsak a fölállva tapsolás a zsűri részéről, önmagában a tapsolás a zsűri részéről. A zsűrinek nem az a dolga, hogy tapsoljon, még kevésbé, hogy fölállva tapsoljon. Legkevésbé, hogy táncoljon, meg felvegye a ritmust a fejével. Ahogyan ezek a zsűritagok demózzák, hogy ők milyen parádésan szórakoznak ezen a produkción és előszórakozzák az élményt a nézőnek. A néző ránéz a zsűrire és látja, hogy ez jó produkció, hiszen a zsűri, ami olyan szakértőkből áll, mint Bye Alex és Puskás Peti, milyen jól szórakozik. Csakhogy a szórakozása Bye Alexnek és Puskás Petinek nem a produkciónak szól, hanem a show-nak. A kereskedelmi televíziós sztárgyár reality élménynek. Nekik abban a helyzetben reprezentálniuk kell a parádés mulatságot és ők ezt ezzel a szégyentelenkedéssel, táncikálással, ütemes bólogatásokkal, bekiabálásokkal, hogy „Igen, igen, nagyon ott vagy!” meg ilyen dumákkal kell jelezniük a nézőknek, hogy ez valami nagyszerű szórakozás.
Nem lehet a véleményük kifejezése?
Bizonyos módon, természetesen lehet. Mindenféle módon ki lehet fejezni a véleményt. Úgy is ki lehet fejezni a véleményünket, hogy szarral dobáljuk meg a másikat, meg úgyis, hogy odamegyünk és végignyaljuk az arcát. Ez mind-mind vélemény kifejezés, csak ehhez a kulturális skálán tartozik egy érték. Ki milyen kulturáltan fejezi ki a véleményét. Kifejezheti úgy a véleményét, hogy elkezd táncolni, csak az szégyenteljes és zsűrihez méltatlan. A zsűrinek az a dolga, hogy várja ki, amíg a közönség kitombolja magát, ne vegyen részt a tombolásban, mert ha részt vesz a tombolásban, meg felállva tapsol, azzal az értékelő státuszát árazza be.
Az a dolga, hogy méltósággal végigülje a produkciót, méltósággal végigülje az ovációt, aztán a maga verbális eszközeinek birtokában értékelje azt, amit látott. Szavakkal elmondja, hogy jó volt-e, nem volt-e jó. Ha jó volt, miért volt jó. Mit értékel ezen.
Esetleg a produkciót vagy az ahhoz tartozó dalt mondjuk helyezze egy tágabb kulturális kontextusba, értelmezze egy nagyobb, szélesebb rendszerben a néző számára. Mindez lehet a zsűrinek a szerepe. Természetesen le lehet borulni a földre, rítustáncot lehet járni, elő lehet adni, hogy nedves lett a bugyim, ahogy azt Soma Mamagésa csinálta a Megasztárban. A kereskedelmi tévé óhajtja is, hogy a zsűri bármit előadjon, a szó legtágabb értelmében vett bármit előadjon, mert a kereskedelmi tévé az ingerületek kisütésében, a receptorok szétégetésében utazik. Neki az a dolga, hogy minél szélsőségesebb reakciókat, elborultabb élményeket közvetítsenek. Minél jobban leessen a haja mindenkinek, aki ezt látja. Ha nem hisz a produkciónak, majd a zsűrinek hisz. Majd a zsűri zendülése meggyőzi arról, hogy ez valami világszám, amit éppen lát.
A politikával nagyjából ugyanez történt. A politika ugyanúgy egy show-vá vált. 4 évvel ezelőtt gyakorlatilag egy reality hőst választottak amerikai elnöknek. A politika is kisütötte a társadalom receptorait, szétégette a társadalom normáit. Az lett az érvényes politikai mondás, ami az átélhetőbb, nem az, ami a reálisabb, mert a realitásról már alig van fogalmunk. Két nagy realitás buborékot gyárt a Fox illetve a CNN. Egy nagyon erős mondással tartozik a politikus, amelyik a két realitás buborék valamelyikében megáll, értelmezhető. Ennyi a dolga. Valójában nem kell, hogy a realitásra reflektáljon. A realitást a két buborék gyártója, a Fox, illetve a CNN majd odahajlítja a politikus hatszavas megfejtéséhez. A zsűrivel valami nagyon hasonló a helyzet. A zsűrinek nincs többé dolga azzal a produkcióval, amit látott, azzal a kulturális kontextussal, amelyben az adott produkció elhangzott vagy megjelent. A zsűrinek kizárólag a nézővel van dolga, a nézőt kell felszopnia. A néző ingereit kell felkeltenie bármi áron. Ha ehhez az kell, hogy táncoljon, ha ehhez az kell, hogy zendüljön, hogy fejelje le az asztalt... Bármi játszik, mert valójában a cél nem a kulturális kontextusnak való megfelelés, nem egy átfogó bírálat vagy dicséret, egy helytálló értelmezés az adott produkcióról.
A cél a szórakoztatás. A zsűrinek ugyanúgy szórakoztató funkciója van, mint a fellépőnek. Én ebbe már nem illeszkedek. Én nem tudom a hajamat eldobni attól, hogy Kaposvárról felbuszozik a kislány és milyen szépen énekel. Ő egy karaoke élmény.
Lehet, hogy nagyon szépen énekel, tök jó hangja van és elénekel egy Mariah Carey számot majdnem olyan jól, mint Mariah Carey. Én ettől nem tudom eldobni a hajamat. Ez lehetett élmény 2012-ben. De tartósan és kitartóan destruálni egy olyan hazug élményt, hogy az világszám, hogy valakinek jó énekhangja van, és majdnem olyan jól énekel, mint Mariah Carey… És én alkalomról alkalomra elrontsam azt az élményt, amit a másik három zsűritag az extrém, az eltúlzott, szélsőséges, alaptalan és realitásmentes reakcióival támaszt, ez egyetlen kereskedelmi tévének sem éri meg.
Ha már politikai show: nemrégiben elég nagy port kavart Dúró Dóra LMBTQ-mesekönyv darálása, a kormány pedig most az alaptörvényben rögzítené, hogy az anya nő, az apa férfi. Szerinted politikai propagandáról van szó, vagy valóban átalakul a hagyományos, heteroszexuális emberkép, család, társadalom?
Mármint politikai propaganda-e a Meseország mindenkié című könyv?
És az egész LMBTQ-jelenség.
Igen, azt gondolom, hogy ennek igenis van politikai jellege, szerepe meg funkciója. És az ezzel szemben zajló kulturális ellenforradalomnak, amit Orbán Viktor vezényel vagy az Amerikai Egyesült Államokban Donald Trump vezényelt, annak is van politikai jellege. Igen, ezek politikai mozgalmak. Illetve politikai mozgalmakra adott troll reakciók.
Nyilvánvaló egyébként, hogy a nemek mosódnak egymásba. Ez jól érzékelhető folyamat.
A nők egyre férfiasabbak, ami nyilván annak is köszönhető, hogy fenn kell tartaniuk magukat, dolgozniuk kell ahhoz, hogy fenntartsák magukat, a maguk urai kell, hogy legyenek. El kell, hogy sajátítsanak egy férfi szerepet a világban. Nem támaszkodhatnak egy másik férfira, mert az a családmodell, amelyben ezt megtehették, szétzuhant. Egy városi fiatalnak az átlag párkapcsolata 3-4 éves. De lehet, hogy sokat mondtam ám, lehet, hogy csak 1,5-2. Direkt mondtam sokat, hogy nehogy az legyen, hogy én ezt alábecsülöm. Erre nem lehet támaszkodni, erre nem lehet berendezkedni, hogy ő majd a női princípiumát meg fogja élni, otthon a házimunkát fogja végezni, meg a gyereket fogja nevelgetni, mert egy nőnek a maga lábán meg kell állni. A nők elsajátítottak egy férfi szociokulturális portfóliót.
A férfiak pedig visszamenekültek a mamahotelbe, ami azt jelenti, hogy nem akarnak elköteleződni, nem akarják a férfi szereppel járó terheket viselni.
A férfiak csajozgatni akarnak, tinderezgetni akarnak, számítógépes játékokkal akarnak játszani, virtuális valóságokban akarnak kalandozni és az anyjuk főztjét akarják enni és ő mossa a holmijukat. És ők azt a főztöt megszokták és nem akarnak valaki másnak a főztjére átszokni, ráadásul olyasvalakiére, aki őket korlátozza a szexuális szabadságukban, a nekik tetsző életmódban. A helyzet az, hogy olyan szélsőségesen individualista lett a társadalom, hogy itt már mindenki a maga boldogságán dolgozik. Nem egy pár képez egy egységet, hanem egy egyén.
A férfiak nem akarnak semmi másért felelni, még önmagukért sem nagyon, lehetőleg addig szeretnék élvezni a mamahotel kényelmét, ameddig csak lehet. Ennek az a következménye, hogy a férfi elveszíti a férfi mivoltát és gyermeksorba regresszál. A nő pedig elveszíti női mivoltát és gyakorlatilag férfivé képződik.
Akkor azt mondod, hogy a társadalmi szerepekkel együtt a nemi identitásuk is változhat? És ő akár akarhatja, hogy már ne is férfi legyen, hanem nő, ne is nő legyen, hanem férfi?
Azért ez nem ezzel függ össze. Alapvetően az a férfi, amelyik nő akar lenni és az a nő, aki férfi akar lenni, ők transzneműek. Azt gondolom, hogy a transzneműség nem egy csodálatos különlegesség, hanem egy válság, egy rendellenesség. És ezt nem én mondom, hanem azok a transzneműek, akik nemváltó műtétre várnak, és át akarják alakítani a testüket, mert rossz testbe születtek. Az ő esetükben a nemváltó műtét, az egy nagyon nagy sebészeti vívmány, ami lehetővé teszi, hogy ők a saját identitásuknak megfelelő testben éljenek. Azt hiszem nem a transzneműek nemváltó műtéte fenyegeti a hagyományos férfi és női szerepet, hanem a szexuális forradalom, ami megtörtént. Az emberek már nem maradnak együtt, nemhogy egy életre, hanem 6-7 évig sem.
Elhasználják egymást, eldobják egymást, aztán választanak egy újat, pont úgy, ahogy a szupermarket polcáról leveszik az újabb és újabb akciós termékeket.
Gyakorlatilag a fogyasztás mint kulturális norma megfertőzte a párkapcsolatokat, a párválasztást, az emberi kapcsolatokat. És most itt állunk egy olyan helyzetben, hogy elszigetelődtünk a világban, magunkra vagyunk utalva, és bárki más, aki mellénk sodródott, az tulajdonképpen egy alkalmi kapcsolat, egy termék, amit elfogyasztunk és eldobunk, aztán továbblépünk, mert ezeknek a kapcsolatoknak a szavatossága már nem évtizedekre szól.
A szexuális forradalom megfosztott minket attól a lehetőségtől, hogy egymás mellett leéljünk egy komplett életet. Így a férfinak nem kell felelősséget vállalni, vagy az anyja sírjánál kezd el gondolkozni, hogy elkezdjen felelősséget vállalni. A nőnek pedig nem kell kötődnie, nem kell tartoznia valakihez vagy valahová, mert ő önmagához, a munkahelyéhez, illetve a bérleményéhez tartozik, tehát a maga ura.
Fog ez változni szerinted?
Szerintem egyre gyorsul. Amennyire ez most igaz, annál inkább igaz lesz 10 év múlva és még inkább 20 év múlva. Sőt, van egy olyan érzésem, hogy ez nem ütemesen, hanem exponenciálisan gyorsul. Azt gondolom, hogy a hagyományos férfi és női szerepek fölbomlanak. Ennek aztán a világon semmi köze nincs az LMBTQ-mozgalomhoz vagy a gender tanszékek ideológiájához. Ők tudománynak hívják, kinek-kinek ízlése szerint.
Úgy hiszem, hogy ennek a szexuális forradalomhoz van köze. Az már más kérdés, hogy a politika, jobb- és baloldali egyaránt, meglátja ebben a lehetőséget, a felhajtóerőt és ezeket az energiákat, a gender kurzusok, az incel közösségek, az LMBTQ-mozgalmak energiáit becsatornázza a saját hatalmi erőműveibe, hogy azokban önmagának hatalmat termeljen.
Ha már kurzusok, tanszék, egyetem: talán kevesen tudják, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatója is voltál, drámapedagógus szakon végeztél. Mi a véleményed a jelenlegi helyzetről? Ha most lennél diák, akkor te is kimennél az utcára? Egyetértesz a blokáddal?
Egyetértek vele, mert ez egy szimbolikus ügy. Valójában a kormányzat kulturális önkényével szemben bontakozott ki ez a tiltakozás. Elvi síkon természetesen egyetértek vele.
Teljesen nyilvánvaló számomra, hogy egy ilyen tiltakozásnak nem lehet jó vége, egyszerűen nem nyerhetnek a diákok.
A covid miatt haza is mentek. Természetesen előtte egy marketinges lesúgta nekik, hogy ezt az ellenállást ők nem befejezik, hanem hazaviszik magukkal, mintha ez bármit is jelentene.
Már mindenkinek van egy marketingese és senki sem azt mondja, ami van, amit gondol vagy ami történik, hanem mindenki egyeztet a saját kis Habony Árpádjával, aki elmondja, hogy nem hagyjuk abba a tiltakozást, csak hazavisszük.
Ugyan mit jelent ez? Azt hiszem, ez a tiltakozás egyetlen pillanatig sem kecsegtetett a siker reményével.
Mi van a hallgatók kezében? Mivel tudják ők zsarolni, fenyegetni a kormányt? Mi az ő fegyverük? Az, hogy ők nem végzik el az iskolát és nem lesz belőlük színész? Orbán Viktor azt mondja, hogy jó. Annál jobb. Mi az ütőkártya a kezükben, amivel játszani tudnak? Ez az egész egy szimbolikus ügy. Azt mondják, hogy kitartanak, újabb tüntetéseket szerveznek az épület elé, az épület előtt beszédet mondanak és az egész egy élménnyé válik. Ez nem más, mint amikor Donald Trump tweetel. Következik ebből valami Amerikára nézve? Közvetve igen, mert ezek a tweetek olyan mértékben felkorbácsolják a közhangulatot, hogy aztán polgárháborús állapotba hozza az országot. De ez nem kormányzás, hogy az elnök tweetel.
Itt most nagyon hasonló a helyzet. Ez nem érdemi cselekvés, hanem egy szimbolikus ellenállás, ami a legjobb esetben kelt egy kormánnyal szemben kritikus, megvető közhangulatot az értelmiség körében. Mert ez nagyjából az értelmiséget érdekli, a társadalom széles rétegeit nem mozgatja meg. Lehet ebből hangulatot csinálni, hogy az egész jó legyen egy O1G-élményre, és legyártani egy újabb O1G-jelvényt.
Valójában ma már az ellenzéki politika arról szól, hogy újabb és újabb O1G élményeket kell gyúrni és a két választás közötti időszakot túlóratörvény elleni tiltakozásokkal, MTVA épület megszállásokkal, földön fetrengésekkel, ajtókról lepattanásokkal, hisztikkel kell kitölteni.
Kvázi választási kampány zajlik négy éven keresztül. Ez is Donald Trump innovációja, ő négy éven keresztül kampányolt 2016 és 2020 között. Az ellenzék most itthon valami hasonlót csinál.
A Black Lives Matter nem ez volt? Mi volt az értelme? Nem az volt az értelme, hogy felkorbácsolja a közhangulatot Amerikában annyira, hogy mindenki élje át, hogy most aztán Donald Trump-nak mennie kell, mert leverjük a poharat az asztalról, mert most már elég? Ez ennek az élménynek az átadásáról szólt. Szerintem a színművészetis tiltakozás is valami ilyesmi. Nem az egyetem függetlenségének a megőrzéséről szól ez, mert erre vonatkozóan nincsenek eszközei a diákoknak.
Ha már ilyen izgalmi állapotokról beszélünk a közéletben, ehhez hasonlóak voltak az Index körüli változások. Gerényi Gábor, egykori alapító szerint az Index nemzeti kincs, ezt mondta, amikor Szily Lászlóval beszélgetett egy korábbi adásunkban. Szerinted meg is maradt/marad annak, vagy szép lassan el fogja veszíteni a jelentőségét?
Szerintem az Index nem nemzeti kincs, ez a legnagyobb tévedés. Az Index egy hírportál. Azért, mert a legnagyobb hírportál volt, amelyik a leggyakrabban frissült, és ezért ez volt, amit a legtöbben látogattak. Ettől valami nemzeti kincs? Nekem más fogalmaim vannak a nemzeti kincsekről. Nem az a fogalmam a nemzeti kincsről, ami például az Index Kultúra rovatában ment. Amit az Index elvégzett, hogy
a közéletet figyelemmel kísérő és a közélet iránt érdeklődő olvasókat a Kultúra rovaton, mint egy függőhídon keresztül, átvezette a velvet.hu-ra, a lap bulvár felületére. Ez volna a nemzeti kincs?
Az, hogy a tegnapi reality történéseit gépiesen leírta, hogy mi történt a tegnapi Való Világ epizódban, vagy a tegnapi Megasztárban vagy akár Barátok köztben, mint egy értelmiségi segédmunkás. Mert, ha van értelmiségi segédmunka, akkor azt gondolom, hogy ez az, amikor egy epizódnak a történéseit legépeled. Nem is értem, miért nem nézi meg, aki lemaradt róla. Ezt nevezzük nemzeti kincsnek? Azt, ami egy vállalkozás volt és egy ehhez tartozó szolgáltatás?
Értem, hogy a Gerényi Gáborék nagyon jól megéltek ebből, és hogy jó sok pénzt kerestek ezzel. Ettől nemzeti kincs? Vagy mitől az? Azoktól a kattintásoktól? Ha igen, akkor arról van szó, hogy ha valami fel van tőkésítve, akkor az nemzeti kinccsé válik. Ha viszont ez így van, akkor Mészáros Lőrinc és a cége a legnagyobb nemzeti kincs Magyarországon.
Akkor mitől nemzeti kincs a nemzeti kincs? Hol van az a hozzáadott érték, az a kulturális tartalom, ami az Indexet nemzeti kincsé teszi?
Maradjunk annál, hogy a leglátogatottabb hírportál. Ez így fog maradni szerinted a jövőben is?
Azt hiszem, hogy lassan az Index kezdi elveszíteni ezt a státuszát. Kezdi megelőzni a 24.hu, de még mindig az élmezőnyben van az Index.
Ahol egyébként szintén nagyon sok bulvárhírrel találkozhatunk.
Igen. Mert minden a kattintás. Már semmit nem számít az, hogy mi fontos és érdekes, mert már semmit nem számít az, hogy mi érvényes, mi meghatározó az életünkre és a jövőnkre vonatkozóan, hanem csak az számít, hogy mi az, ami kattintás-barát. Mert így lehet értékesíteni.
Az Indexnél dolgozó újságírók ilyen módon is gondoltak a saját munkájukra, működésükre. A koronavírus-járvány első hullámában, ami hisztériát az Index keltett Magyarországon, az bestiális volt. És ők el voltak halva maguktól, hogy ők a nemzeti kincs, hogy milyen elképesztően színvonalas munkát végeznek, mert minden rekordot megdöntöttek. A kattintásszámok az egekben voltak. Igaz, hogy földhöz verték a magyar és a világgazdaságot, mert ez az őrjöngés azt eredményezte, hogy az emberek kikövetelték a kormányoktól, hogy állítsák le a gazdaságot. De nekik az ország és a világ gazdaságával, állapotával nincs dolguk. Nekik a kattintásszámaikkal van dolguk.
Azok a cikkek, amiket úgy írtak meg, hogy hazudtak egy nagyot a címben, majd a cikk arról szólt, hogy miért hazugság a cím, ezek tömegével hozták a kattintásokat. Mi lett ebből a következtetés? Hogy ez a magas színvonalú, nívós újságírás.
Ezek után az indexesek levonták a következtetést, hogy ez az ő teljesítményüknek szól. Véletlenül sem az intézménynek. Több évtizedes viszonylatban, folyamatosan a leglátogatottabb portál volt Magyarországon, az ehhez tartozó millió szolgáltatással. Ebben az országban mindenki belecsúszik abba, hogy mindenki túlbecsüli az egyén szerepét egy ügy vagy egy vállalkozás sikerében és mindenki alábecsüli az intézmény szerepét ebben. Azt hiszem, az Index szerkesztősége is így járt.
Azt képzelték, hogy ha ők egy emberként állnak föl és otthagyják a szerkesztőséget, akkor nélkülük össze fog omlani, mert azok a kattintások az ő kattintásaik voltak, az ő parádés címadásaiknak és nagyszerűen megírt cikkeiknek szóltak. Csakhogy nem: azok az Index kattintásai voltak.
És most lám, odahoztak egy teljesen új szerkesztőséget, megvan a frissülési ütem, majdnem olyan gyakran tud frissülni az Index, mint fénykorában, nagyjából meg vannak írva a cikkek. És senkit nem érdekel a különbség.
Az újságírói szakmának korábban jóval nagyobb presztízse volt. Most azt látjuk a fiatalok körében, hogy inkább bloggereket, influenszereket követnek. És valóban, a közösségi médiában is ez a lényeg, a lájk, a kattintás és a hozzászólások száma. Te mit gondolsz erről? Puzsér Róbert influenszernek tartja-e magát?
Attól függ, hogy mit jelent influenszernek lenni. Ha azt jelenti, hogy én a nyilvánosságom által értékesítek különböző termékeket, és ezek szponzorációs díjaiból élek és gyártok újabb és újabb tartalmakat, akkor ebben az értelemben nem vagyok influenszer. Én nem értékesítek ilyen termékeket és nincs ilyen szponzorom. Ha azt jelenti, hogy hatással van, vagy hatással próbál lenni a környezetére és a világra, akkor az vagyok. De nem ezt jelenti, mert az influenszer a legkevésbé sincs hatással a környezetére és a világra. Mert az influenszer bármilyen hatással tud lenni a környezetére meg a világra, azzal rontja önmaga értékesíthetőségét, mert az már valamilyen. Mondjuk liberális, vagy konzervatív, vagy mondjuk LMBTQ aktivista. Kismillió fajta influenszer van.
Ez azt jelenti, hogy képez egy olyan csoportot, amelyik őt diszlájkolja, nem kedveli, mert a valamilyensége valakiket törvényszerűen taszítani fog.
Egy vérbeli influenszer, mint például Dancsó Péter, ezt nem engedheti meg magának. Hogy létezzen olyan szignifikáns csoport a piacon, amelyik őt elutasítja, mert akkor annak a piaci szegmensnek a vonatkozásában ő nem tud jól termékeket értékesíteni. Tehát neki az a feladata, hogy semmilyen, illetve bármilyen legyen. A vicceinek ne legyen igazi tétje, csattanjon, de ne következzen belőle semmi. A közlésének ne legyen igazi érvénye, mert bármilyen érvénye van, ha bármit állítasz, azzal már valamit tagadsz.
Mi lesz azokkal, akik abban hisznek, amit te tagadsz? Azok majd nem fogják venni a terméket, ami szponzorál téged? Ezt te nem engedheted meg magadnak, tét nélkülivé kell tenned a kommunikációdat. Ilyen módon vész el a tartalom és az érvény a nyilvánosságból.
Ha nem vagy influenszer, akkor politikus vagy-e? Tavaly az önkormányzati választásokon a Sétáló Budapest programjával indultál a főpolgármesteri tisztségért. Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál? Nekifutsz-e újra 2024-ben?
Nem hinném, hogy én politikus vagyok. Én egy olyan szerepet szeretnék meggyökereztetni, amelyben a politikai és a kulturális szerep átjárható. Meg lehessen tenni, hogy belépek a politikába, van egy ügyem, azt az ügyet végigviszem, kiharcolom, majd a politikai térből visszatérek a kulturális térbe és ott építem tovább a saját ügyem, a saját kommunikációmat és brandemet. És egy bizonyos pillanatban, amikor eljön a következő kritikus helyzet, amikor érvényesíteni tudom a magam meggyőződését a politikában, akkor újra be tudok lépni a politikába, megharcolom azt az ügyet, győzök vagy vesztek, majd visszalépek a kulturális térbe. Ez a függőhíd a politika és a kultúra között, ezt kell kitaposni, ezt kell létrehozni.
Az igazság az, hogy az, aki a politikából él, az egy idő után nem engedheti meg magának az igazmondást. De az, aki a kulturális térben van otthon és nem kell a sarkon strichelnie a szavazatokért, nem kell mindent megígérve kifordulnia önmagából a szavazatokért, mert ő a kulturális térben valaki, ezért megengedheti magának, hogy haknizzon a politikában.
Ha bennmaradna a politikában, akár csak egy fél évtizedre, a politika óhatatlanul magához rontaná, mert a politika így működik. A hatalom gyűrűje – nem véletlen a Gyűrűk Urából a metafora – megrontja az embert, az egyént. Ha valaki huzamosan ilyen mennyiségű időt tölt a gyűrű közelében, annak a lénye eltorzul, ezért úgy gondolom, hogy mindig fontos visszalépni a kulturális térbe és újra belépni a politikai térbe.
Tehát újra be fogsz lépni?
Hogy ’24-ben be fogok-e lépni…
Vagy előbb?
Előbb nem. ’22-ben biztos, hogy nem. Itt úgy gondolom, hagyni kell összecsapni az O1G koalíciót és a NER-t. Remélem, a szavazólapon ott lesznek a kutyák, hogy én is tudjak szavazni, mert ha nem, akkor kénytelen lennék érvénytelenül szavazni. Aztán majd ’24-re ráfutva meg kell látni, hogy milyen kormány lesz egyáltalán Magyarországon és mi lesz a politikai helyzet. És hogy egyáltalán kit indít a Fidesz.
Vitézy Dávidot? Vagy Bús Balázst? Még annyi kérdés van, ez egy nagyon sok ismeretlenes egyenlet most még. Azt gondolom, hogy 2022 után kell ezt a döntést majd meghozni, hogy a ’24-es önkormányzati választásra érdemes-e újra belépni a politikába. Van egy ügyem az ügyek felett, ami az, hogy a politikát megfertőzzem a civilek kulturális normáival. Ez minden ügyek feletti ügy. És bármilyen ügyet találok, az az ügy már ennek van alárendelve.
A civil valójában abban különbözik a politikustól, hogy a politikus hatalmat akar, és ehhez hazudik egy ügyet. A civil egy ügy kivívására szegődik, és ennek érdekében készen áll vállalni a hatalmat.
A politikus esetében az ügy az eszköz és a hatalom a cél. A civil ebben különbözik. Az ő számára az ügy a cél és a hatalom az eszköz. Ha van egy ügy az ügyek felett, akkor az az, hogy a politika fertőződjön meg ezzel, hogy a társadalomban szülessen meg az az elvárás a politikával szemben, ami ebbe az irányba mutat. A politikusok pedig kezdjenek el ennek megfelelni óhajtani.
Az interjút készítette:
Fazekas Csilla
