Reaktor

Luxusnyomor és adománykávé - miért hiánypótló a cipősdoboz-akció és társai?

Magyarországon rengeteg téren működnek aktívan karitatív szervezetek. Legtöbben egyházi keretek között, de vannak felekezet-független csapatok, akik reklám cetli nélkül, csakis a társadalmi utópia eszméjéért tevékenykednek karácsonykor, vagy akár egész évben. 

Magyarországon élesen elkülönülnek a folyamatos évközi támogatások, és az egyszeri meglepetés akciók. A kettő technikailag teljesen mást céloz meg Egy éves szinten konstans szegénységben lévő családnak, a csomagok tartalma általában alapvető élelmiszer, téli túléléshez kellő ruha, tűzifa a fagy ellen, esetleg palackozott ivóvíz. Fejlődő országként van tehát egy kis fogalomzavar a fejekben, ami abból adódik, hogy a szegénység határát a mélyszegénység vonalától mérjük, pedig az sokkal feljebb van. Ezen logika mentén pedig rengeteg kritika éri azokat az akciókat, amik az olyan családokat érintik, akik un. luxusnyomorban élnek.

A luxusnyomor, egy szerintem elhibázott szleng kifejezés azokra a láthatatlan nélkülözőkre, akiknek mindene van a túléléshez, de semmi több. Ide tartoznak azok a gyerekek, akik egy közép-európai országban 14-15 éves korukig nem ettek még csokoládét. Ide tartoznak azok a kislányok, akik nemi identitásuk kialakulása után évekkel, saját jövedelemből tudnak maguknak effektíve lányos ruhákat, egy csinosabb sapkát, egy méretben passzoló farmernadrágot venni. Ide tartoznak azok a szülők, akik örökké a saját társadalmi megbecsülésük hiányát érzik abban, hogy bár a családjuk nem éhezik, ha a kisfiúk kér egy Túró Rudit a boltban, azt nem tudják már megvenni neki. Vagy a gyerek már nem is kéri.

Itt tehát élesen elkülönül, mi a társadalmilag logikusan kivitelezett segítségnyújtás a mélyszegénység vonala alatt, illetve afelett. Míg előbbi tartós és alapvető pótlást jelent és egyértelműen látszik, a másik gyakran egyszeri megoldásokkal is kezelhető, de láthatatlan. A cipősdoboz tartalma sosem tartós élelmiszer, gyógyszer, hanem egy csinosabb hajpánt, egy menőbb autós esőkabát, egy valódi, új színező, igazi, nem csonka és nem összerágott színes ceruzák, pónis hajcsatok, egy traktoros zokni. Olyan dolgok amik nem létszükségletűek, de beleviszi azt a kis pluszt a gyerekek életébe, amit egész évben hiányolnak: az érzést, hogy érnek annyit, mint a többiek.

A legjobb analógia erre az olaszok népszerű szokása, az adománykávé (caffe sospeso). Ennek az egész éves szokásnak a lényege, hogy ha valaki ilyet rendel, egy szimpla kávét kap kettő áráért. A másik "fantom kávé", amiért fizetett, valaki olyannak megy, aki nem tudná megvenni. Így ha egy szegény ember bemegy a falu presszójába, és megkérdezi van-e sospeso, ha van, adnak neki egy kávét ingyen.

130253264_3660608227364632_807319541416950120_n.jpg

Amikor Firenzében tanultam, az osztálytársaim mindig ilyet vettek, és sosem értettem miért csinálják. Kissé magyar logikával megkérdeztem tőlük, nem-e lenne ezeknek az embereknek jobb, ha odamennének, és nekik adnák az esernyőjüket, vagy a kabátjukat. Az egyik olasz lány a maga harsány, mosolygós stílusában elmagyarázta, hogy kabátot bárhonnan tud szerezni így vagy úgy. Bemegy egy adománypontra, rosszabb napokon hozzávágnak egyet, és elküldik. Azt viszont, hogy mint a többi olasz üzletember, boltos, iskolás, be tud menni egy presszót meginni reggel, és arra a fél órára ugyanúgy kiszolgálja a pincér, s ugyanúgy a társadalom részévé válik, azt egy jótékonysági szervezet sem tudja megadni neki. Máshogy indul így a nap. Ő ettől "sospesóról sospesóra" olaszabbnak érzi magát. Reggelről reggelre megérzi, hogy a társadalom része.

Valahogy így működik a cipősdoboz akció. Lehet azért kritizálni, hogy az egyház és a baptisták egyszer egy évben reklámot csinálnak, holott ezeknek az embereknek tüzelőjük sincs. Ebben azt kell azonban meglátni, hogy ha valakinek az emberi méltósága gyerekkorában sérül, az később hogy fog a társadalomhoz hozzáállni? Egyszer sem tapasztalta meg hogy érhet annyit mint a többiek, egy okra lehet szüksége, hogy igazságtalanul több munkával kitörjön a saját életszínvonalából, és magasabb pozíciókról merjen álmodni. Azt mondani pedig, hogy először kenyeret adjunk neki az asztalra, és csak utána kapjon rózsaszín harisnyát a hat éves kislány, véleményem szerint egyenesen kegyetlenség. Ez a lényege az évente egyszer induló akcióknak, hogy olyan apróságokat kapjanak a gyerekek, amikre máskor nincs esélyük. 

A szülők oldaláról megvizsgálva nyilvánvaló, hogy ha hozzájutnak munkával egy adott összeghez, arra fognak fókuszálni, hogy legyen kenyér az asztalon, az asztal felett meg tető. Nem fognak kisautót venni a kisfiúknak. Így tehát ezek a közepesen luxus cikkek azok, amik a szakadék alján vannak és szinte sosem kapják meg a hasonló helyzetű gyerekek. A szülők egész évben azt élik meg, hogy a munkájuk nem ér annyit a társadalomnak, hogy jövedelmükből a gyermekeiket magasabb színvonalon tudják eltartani. Egy-egy ilyen ajándékkal viszont jelezhetjük feléjük, hogy a gyerekeik boldogsága az anyagi körülményeiktől függetlenül fontos.

Ezek a gyerekek emberi méltóság terén rendszeresen megtapasztalják a közösséghez való tartozást. Ez az akció tehát nem pártállási, nem vallási, hanem emberi mivoltunkból adódó erkölcsi kötelesség. Ki merem mondani, hogy minden olyan kisgyerek nélkülözése, akinek csak a létezéshez szükséges alapvető holmijai vannak - és nincs legalább egy kisautója, hajpántja, kismackója,- az annak a társadalomnak a hibája, amiben él. Na, ezért kell ilyen cuccokat tenni a cipősdobozokba, és elküldeni a legközelebbi gyűjtőpontra. Nem azért mert Orbán, nem azért mert MagyarországSzar, nem azért mert Fizessenekagazdagok, hanem azért, mert emberek vagyunk.

Reaktor

Facebook

Friss topikok

süti beállítások módosítása