Reaktor

A szegény kis Jézus nem akkora üzlet, mint a gazdag Mikulás – podcast Bese atyával

Bese Gergő atya tapasztalatai szerint az online gyerek olyan messze van az offline gyerektől, mint Makó Jeruzsálemtől. A virtuális világ elidegeníti a fiatalokat, miközben sokszor irreális elvárásokat támaszt. Bese atya saját hivatásválasztása és útelágazódásai mellett arról is beszélt, miért tartja marha nagy játékosnak az ördögöt, és hogy Krisztus sem azt mondta, amit a többség hallani akart. Reaktor podcast.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

fokep.PNG

 


bese_gergo_11.jpgMikor merült fel benned először, hogy pap leszel?

A papi hivatás kialakulása és kiteljesedése a Jóisten különleges ajándéka. Ez egy hivatás, mint minden más, amit az ember szívvel-lélekkel végez és amiben a helyén érzi magát. Hivatás lehet egy közgazdász vagy egy pszichológus munkája, de hivatás lehet egy családanyai, családapai feladat is. Hivatás az, amikor meghallja az ember a szívében a Jóisten súgását, ami mutatja az utat és az irányt. Kisgyerekkoromban, bár például ministráltam, nem szándékoztam pap lenni. Akkor sem, ha olyan miliőben nőttem fel, ahol egyenes út vezetett volna a szemináriumba. 2008-2009 táján döntöttem el, hogy ez lesz az utam. 2010-ben lettem kispap, akkor indultam el azon az úton, amin most is haladok. Sok mindennek kellett egyszerre találkoznia ahhoz, hogy azt mondhassam: „na akkor, Uram, vágjunk bele!”. Nyolc évnyi premontrei gimnázium keresztény értékrendje és a hazaszeretet, amiben az ottani pedagógusok részesítettek, jó alapokat adott. Nyugodtabban mondtam igent erre a nehéz hivatásra úgy, hogy közben tudtam, hogy miről van szó. Elkötelezett voltam a Jóisten irányába, elkötelezett voltam a hitem mellett és tudtam, hogy nagyon sokan imádkoznak azért, hogy megtaláljam a boldogságomat a papi hivatásban.

Viszonylag későn szenteltek pappá.

Nem tartozom azok közé, akik tizennyolc évesen mennek szemináriumba. Azt mondanám magamról, hogy késői, megfontolt hivatású vagyok. Éltem a világban. Öt évet tanultam az ELTE-n mint földrajztanár, közben teológiát végeztem civil hallgatóként. A Budapestre felköltöző egyetemisták életét élve voltam bulikban, kirándultunk. Mégis, mindig ott volt és nem feledkeztem el arról, hogy honnan jöttem és mi az, ami az életemben irányadó. Megvoltak a határok, megvoltak a keretek. Nagyon szerettem egyébként ELTE-s lenni, még akkor is, ha az egyházi iskola után az állami intézmény miliője teljesen más volt. Nagyon jó barátokat találtam, sokakkal tartom a kapcsolatot. Sőt, van olyan csoporttársam, akit én eskettem. Ezt egyetemista korunkban egyikőnk sem gondolta volna a másikról. A Jóisten humora végtelen, néha meglep bennünket különböző ajándékokkal a hosszú-hosszú évek alatt.

Kik segítettek meghozni a döntést?

Ez az én és az Isten közös álma, döntése volt. Nekem kellett kimondanom az igent. Máriát megérintette, hogy őt választotta ki az Isten. Valahol az én életemben is ott van ez a fajta megtiszteltetés.

Amikor belülről megérzed, hogy hol lehetsz igazán boldog és hová álmodott meg az Isten.

 Ez meghatottsággal, megilletődéssel jár. „Tényleg én lennék az, akit papként tudnál látni, Uram?” Nagyon sokat jelentett még egy zarándoklat Medjugorje-be, az ima és az elcsendesedés ahhoz, hogy az addigi életemet le tudjam zárni. Nagyon sok mindennel foglalkoztam civilként.

A baráti köröd megmaradt?

Igen. Tovább tudja vinni az ember. Ugyanis milyen baráti köröd van? Leginkább hasonszőrű emberekkel barátkozol. A civil életemben is jelen volt a kereszténység, a hit, az Isten, a Mária-tisztelet és a nemzeti keresztény gondolkodás. Hasonló értékrendű emberek vettek körül, így a legtöbbjükkel a kapcsolat megmaradt. Volt, akivel ellaposodott, van, akit csak Facebookon köszöntök a születésnapján, de jó emlékkel gondolok rájuk. Aztán ki tudja, hogy a Jóisten az ország vagy a világ melyik pontján hoz minket össze.

Milyen feladatokat látsz el most?

Idén egy kicsit megváltozott az életem és nem a koronavírusra gondolok. Hat évet egy misszióban töltöttem. A bencések pannonhalmi közössége több iskolát vett át és indított újonnan középiskolákat, szakgimnáziumokat, szakközépiskolákat. Papi jelenléttel segítettem az ottani munkákat. Akár hittanárként, földrajztanárként, komplex természettudomány tanárként, vagy igazgatóhelyettesként. De mindegyik tagintézményben a lelki élet vezetése is az én feladatom volt. Tanítottam Balatonfüreden, Kiskunfélegyházán, Budaörsön, pannonhalmi általános iskolában. Ez az élet változott meg augusztus elsejével. Visszakerültem a „kölcsönadó” Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegyébe, ahol Bábel Balázs érsek úr egy kápláni pozícióval ajándékozott meg és Jánoshalmára kerültem káplánnak. Teljesen más az életem most. Plébánián élek egy diakónussal, plébánossal. A nap 24 órájában kvázi egy fedél alatt élünk, ez nekem fura, mert állandóan úton voltam, tettem-vettem, az iskolában éltem az életemet.

Szívesen fogadtad az áthelyezést?

Amikor megtudtam, hogy vissza kell mennem, akkor annak nem örültem. Sok menekülő-útvonalat próbáltam találni, hogy ne kelljen visszamennem az Alföldre, távol az otthonomtól, Gödöllőtől, távol a barátoktól, ismerősöktől, távol a pezsgő Budapesttől, ahol azért az életem nagy részét éltem. De már látom azt, hogy a Jóisten a legjobbat akarta nekem. Ezt az elejétől fogva tudom, de látom, hogy milyen olyan problémáktól mentett ez meg, amik akkor jöttek volna, ha úgy folytatom a papi életemet, ahogyan én akarom. Az eleinti szomorúságom átváltozik vidámságra, optimizmusra. Jánoshalmán egy nagyon szerető közösség fogadott, egy rugalmas és az én pörgős életvitelemet toleráló plébános főnököm van, ami nekem fontos. Hiányzik, hogy nem vagyok középiskolában, nem tanítok földrajzot. Hiányzik, hogy egy egyházi iskolában tanítva aktív formálója voltam a hitéletnek. Most a katolikus iskolában csak egy alkalmazott vagyok, aki megtartja a nyolcadikosoknak a két hittanórát. Ennyi a katolikus iskolában a munkám. Amúgy meg az állami iskolában tanítok hittant, de ott egy megtűrt vendég vagy, megtartod a heti egy hittanórát és mehetsz. Az egyházi iskolában viszont otthon vagy, de nem tudsz nagyobb hatással és erővel ott lenni, ez egy kicsit zavar.

A hatéves missziódban min munkálkodtál?

Egyrészt látom azt, hogy ma nagyon nehéz a tizenévesek élete. Látom, hogy mennyire egyedül vannak hagyva és mekkora szükségük van a kapaszkodókra. Ha te tudsz olyan értékrendet átadni, olyan mankókat a kezükbe adni, amik az egész életükön át elkísérik őket és ezzel sikeresebbek, boldogabbak lesznek, akkor megérte foglalkozni velük.

Ha a család, a baráti kör, a lakóhely szerinti egyházközösség nem tudja megadni nekik ezeket a mankókat (az Istenkapcsolatot, az imádságot, a hitet, a nemzetben gondolkodó keresztény értékrendet), akkor a saját feje után megy, beüti a Google-ba, hogy mit kezdjen az életével és nagyon veszélyes terepre lép.

Ez a veszélyes terep maga alá gyűri őt és egy szürke tömegember lesz belőle. Az ember egy kis fényt akar gyújtani az ő lelkében, életében azért, hogy Krisztus világossága utat mutasson neki. Lehet, hogy amit mi magvetőként elvetünk, az csak több év múlva fog termőre fordulni és százszoros termést hozni, de valakinek ezt is el kell végeznie. Nem lehet másokra mutogatni. Ha ott vagyok, akkor ez az én feladatom. Az elmúlt hat év legnagyobb ajándéka az volt, hogy hány ember szívében tudtad ezt a lángot meggyújtani. Volt saját osztályom. Óriási dolog, hogy olyan lánynak, akit az én osztályomból kereszteltem meg és lett elsőáldozó, bérmálkozó, annak a gyermekét már én keresztelem. Amit ő felnőttként kapott, azt szeretné, hogy a gyermeke már abban nőjön fel. Na ez a misszióm.

Milyen konfliktusok voltak a diákokkal?

Hát rengeteg. Az ember szereti a könnyebbik utat választani. Az ördög az egy marha nagy játékos, mert amit könnyebbik útnak kínál, arra sokan ráharapnak, de annak sokkal nehezebb lesz a vége. Az ördög, amikor a szabadosság tengerét, szennyét, mocskát ránk önti, akkor az emberek azt hiszik, hogy ez a normális.

Olyan világban élünk, ami a normálist abnormálisnak állítja be, ami abnormális, azt pedig normálisnak.

Azt gondolják ma a fiatalok, hogy minél több szexuális kapcsolatom van, minél több párkapcsolatom van, annál jobb férj vagy feleség leszek. Minden statisztika, minden vizsgálat azt mutatja, hogy ez nincs így. Nekik viszont dolgoznak a hormonjaik, a filmek, a világ, minden a könnyebbik utat sugallja. Ebben kell valahogyan a gyeplőt visszahúzni. Fel kell ébredniük, mert ez egyre rosszabb lesz és tényleg a pusztulásba vezet. Azokat, akik idősebbek és a saját bőrükön megtapasztalták, hogy mennyire igaza van az egyháznak, vissza kell hívni, hogy beszéljenek a kisebbekkel. Mondják el, hogy a pap nem azért mondja ezt, mert reverenda van rajta és ez a dolga, hanem azért, mert a javadat akarja. Ilyenekből rengeteg konfliktus volt. Tanulás miatt, szabadidő miatt a kollégiumban Balatonfüreden, hogy mi az, amit megtehetnek. Abból voltak konfliktusok, hogy normalitást próbáltunk becsempészni az életükbe, mert ők azt már őskövületnek, középkori gondolkodásnak tartották.

Mennyire voltál népszerű a nehezebb út reklámozásával?

Az ember nem népszerűségért küzd, hanem lelkeket akar menteni. Én lettem volna Füreden a legnépszerűbb, ha azt mondom: „nyisd ki az ablakot, cigizzetek a szobában, úgysem fogunk arra járni”, vagy ha azt mondom, hogy „nem hallottam az üvegeket csörögni a táskában”, én lettem volna a legnépszerűbb, ha azt mondom, hogy „mássz át a lányokhoz és akkor ott akár többen is lehettek együtt boldogságban”. Viszont tudom azt, hogy az ő életére milyen negatív hatásai lettek volna ennek. Hogy tizenévesen rászokik a dohányzásra, akár kábítószerre.

A szexuális túlfűtöttséget kiélt fiatalok nagy része válik aszexuálissá, kiégetté. Nem okoz nekik már boldogságot együtt lenni egy lánnyal vagy egy fiúval, mert huszonéves korára már 8-10 aktív kapcsolaton van túl.

Ha egy fiút nézünk, maga a nő jelenléte már nem ugyanazt jelenti, mintha azért a lányért küzdeni kéne, romantikusan udvarolni. Nem azt jelenti már a párkapcsolat, amit jelentenie kellene. De felteszek egy kérdést a hallgatóknak is. A házasságok minősége és élettartama jobb lett attól, hogy szexuális szabadosság van? Hűségesebbek ma az emberek, mint 50 éve voltak? Tartósabbak a párkapcsolatok, mint 50 évvel ezelőtt? Boldogabbak-e ma a gyerekek, akiknek kétharmada csonka családban nő fel, mint azelőtt? Ha valaki azt mondja, hogy a mai világ jobb, mint annak idején volt, akkor felteszem a kezem és azt mondom, nem tudok mit tenni. De van, aki a saját bőrén tapasztalta, hogy nem volt apám vagy anyám, mert szétváltak, mivel csak a gyűlölködés volt közöttük, és nem volt anya vagy apa példakép az életemben. Vagy azt mondja, hogy nem tudja letenni a cigit, napi két dobozzal elszívok, mert kollégistaként rászoktam, és mennyire bánom, hogy nem hallgattam, akkor a nevelőimre, akkor azt kell mondani, hogy van feladatunk. Nekünk következetesnek kell lennünk. Amikor Krisztus kiállt az apostolok elé és elmondta, hogy mi a tuti, mindenki húzta a száját. A főpapok, írástudók állandóan cseszegették, hogy szombaton akar gyógyítani? Olyannal beszélni, aki szamaritánus, vagy pogány házában étkezni? Vagy a császárnak adót fizetni? Nem azt mondta Krisztus, amit a többség hallani akart, ezért nem volt túl népszerű, viszont beérett a tanítás. Mert, ha nem így lett volna, most sem ülnénk itt és nem beszélgetnék veletek, mint katolikus pap. Kétezer év elteltével is megmaradtunk, a tanításai is megmaradtak és ma is aktuális.

A népszerűséggel kapcsolatban egy kérdés, megkerestek a diákok a problémáikkal?

Igen, amikor Füreden voltam, akkor a kollégiumban laktam, a kollégista bekopogott, leültünk, beszélgettünk. Budaörsön is volt lehetőségük arra, hogy elmondják a problémáikat.

Milyen nagyok a problémák?

Vannak, bőségesen. Ezért mondom, hogy én nem irigylem a mostani fiatalokat, mert az online világ okozta elmagányosodás a jellemző. Hiába mondod, hogy hát de milyen elmagányosodás, amikor állandóan chatelnek? De kivel? Azzal, aki az éter másik oldalán van. Nincs fizikai kapcsolat. Nem tudja átölelni, nem tudja letörölni a könnyeit, nem tud ökörködni vele, nem tud egy jó teát meginni, mert elválasztja az online tér a barátokat.

Felteszem a kérdést, hogy barát-e az, aki csak az online térben barát? És mennyire rossz az, amikor az online tér által felállított elvárásoknak akarnak megfelelni? Szőke, kék szem darázsderék, 120 centi mellbőség, itt kezdődik a nő. És aki nem olyan?

Ez a lányoknál gyakori probléma?

Nagyon. De a fiúknál is. Hányan járnak konditerembe, használnak testépítő, hormon szereket, hogy abba az ideálba, amit a világ sugall, beleférjenek? Mert a jó csávó az így néz ki. Az amerikai filmekben nem a zsíros hajú, fogatlan, az átlagnál 20 kilóval több fiú a jó pasi. Az a mesterkélt, idelizált kép, amit a virtuális világ kínál a fiataloknak, az egy óriási csapda. Miért? Minél több időt töltök el az online térben és alakítok ki magamról különböző applikációkkal olyan képet, amilyet akarom, hogy legyek. És miért akarnak még többet ott lenni? Mert akkor az álmok lánya vagy fiúja vagyok. És miért törnek meg az offline térben, amikor csalódás éri őket? Mert nincsenek rá felkészülve. Mert ha alkotok magamról egy képet, amin tök jól nézek ki, akkor kapok rá 200 lájkot. De amikor kilépek az utcára, úgy, amilyen valójában vagyok, senki sem fütyül utánam és nem szólítanak meg.

Ez a kettős élet, amit maszkok és álarcok mögött élnek egy idő után összetöri a lelket.

Ezért veszélyes az, amikor a fiatalokat szabadjára engedjük, és a szülők ezért balgák, mert nem tudják, hogy a gyermekük milyen online életet él. Az offline és online gyerek között pedig Makó-Jeruzsálemi távolság van. A szülőknek abban van nagy felelőssége a mai gyermekek nevelésében, hogy a túlmisztifikált offline életnek kereteket és határokat szabnak. Tudni kell azt mondani, hogy ebben a korban még nem kell ilyen-olyan telefon vagy internet-előfizetés. Kell lennie otthon egy védett térnek, időnek, amikor nincs ott a telefon, például az étkezések, családi ünnepek, beszélgetések. Ha nem tudjuk keretek között tartani ezt a fajta virtualitást, akkor ez borzasztó tragédiát fog okozni. Ma azt mondják a kutatók, hogy nagyobb elvonási tünetekkel jár egy telefon elvétele, mint a kábítószer megvonása. Biztos volt már a hallgatók közül olyan, aki például otthon hagyta a telefonját és ezt menet közben vette észre. Ez mit váltott ki belőle? Hogyan izzadt le, hogyan fehéredett el, hogyan jött rá a remegés, a pánik... És ez csak a kezdet. Mi lenne, ha összetörne vagy valaki feltörné a fiókomat és átalakítaná azt az idealizált képet, ami én vagyok? Hányan lesznek emiatt depressziósak, öngyilkosok?
Kedves hallgatók, kedves fiatalok! Vizsgáljátok meg a lelkiismeretetek, hogy mennyire vagytok rabjai a 21. század eszközeinek!

Ezen kívül még minek a rabjai azok a fiatalok, akikkel foglalkoztál?

A függőség és a rabság ott kezdődik, amikor nem vagyok a saját testem irányítója. Amikor a vágyaim vagy eszközök befolyásolják a cselekedeteimet. Például nem tudok elindulni kávé nélkül, nem tudok elaludni önkielégítés nélkül, nem tudom megállni, hogy naponta 3-4 pornófilmet ne nézzek meg. Nem telhet el úgy egy hetem, hogy ne legyen testi kapcsolatom. Ha más nem, akkor a Tinderen szedjünk össze valakit, csak legyen! Az alkoholt és a dohányzást már megszoktuk, ezek már népbetegségnek számítanak. Egymillió alkoholista országában élünk. A kábítószerek térhódítása egyre nagyobb, sőt egyre fiatalabban kezdik el használni. Most volt egy nemzetközi felmérés, amiből kiderült, hogy a könnyű drogok kipróbálása terén mi vagyunk az elsők Európában. De ott van a játékszenvedély is. Nem kizárólag a játékgépekre gondolok, hanem az internetes játékokra is. Egy átlagos magyar fiatal 4,5-5,5 órát tölt online térben. Egy idegen nyelvet 1200 óra alatt középszinten meg lehet tanulni. És mi 70 ezer embernek adtunk nyelvvizsga nélkül diplomát, mert nem bírták letenni, úgy, hogy 4-5 órát töltenek naponta online térben. Ha ennek csak a felét használnák nyelvtanulásra, akkor Magyarország a legtöbb idegen nyelvet beszélők országa lenne és nem pont az ellenkezője. Ott van a pornófüggőség.

11 éves koruktól pornófogyasztók a fiaink, 13 éves koruktól már függővé válnak, ami devianciaként kihat a párkapcsolataikra is. Ez olyan probléma, amit a házasságokban a másik fél is megszenved. Mert a szexualitásról kialakított pornós kép nem egyenlő a valóságban létező szexualitással.

A pornóban látottakat akarja majd a párkapcsolatában is megvalósítani. És ez a nagy gond. Ha nem sikerül a fiatalokat ráébreszteni arra, hogy ez milyen veszélyeket hordoz, akkor utána lesz marha nagy a pofára esés. És ezért mondtam az előbb, hogy mit csinál az ördög? Mégis miért lenne neked rossz, amikor ez jó? Hogy a vágyaidat ki tudod elégíteni, amikor filmet nézel, ezt csinálsz vagy azt csinálsz. De hogy ez mihez vezet pár évvel később? Szívjál egy kis cuccot, mert attól elengeded magad, a problémáidat, jobban tudsz ismerkedni a buliban. Oké, de ez csak a reklám. Aztán pedig, amikor az igazi valósággal szembesülünk, az nagyon fáj. És ettől akarjuk mi, iskolalelkészek, papok, keresztény gondolkodású pedagógusok, szakemberek megmenteni a fiatalokat. Csak az a baj, hogy mindenki ellenünk dolgozik, és árral szemben úszunk. Óriási az ár, és vagyunk páran, akik próbálkozunk szembe menni és tenni a dolgunkat.

Az adventi időszak is egyfajta keretet jelenthet. Hajlamosak vagyunk keretek közé tenni adventünket? Mi lenne ideális?

Mivel fogyasztói világban élünk, így minden arról szól, hogy hogyan és miből lehet gyorsan nagy haszonnal zárni egy projektet. Gyorsan meggazdagodni, gyorsan piacra dobni egy terméket, hogy minél több ember megvegye. A fogyasztói társadalomnak már nem az egyén számít, hanem a termék eladása és a minél nagyobb haszonkulcs. Ezért, ha úgy gondolnánk, hogy az advent az elcsendesedés, a várakozás időszaka, akkor ez a fajta profitorientált gondolkodás nem működik. Ezért kell fölborítani egy évszázados rendet, hogy kezdjünk halottak napja után nagy kivilágítással ünnepelni, mert az emberek szeretnek ünnepelni. Minden ember szereti a jót, a finomat, a kellemest.

Csak kérdés, hogy az marad-e, ha már október végén elkezdjük ünnepelni.

Mire odaérnénk a betlehemi istállóba, hogy ránézzünk a megszületett kisgyermekre, már kiégtünk. Már mindent ununk, mert hat hete nézzük az utcán.  

Mire ténylegesen eljutunk karácsonyig, már minden karácsonyi vásárt bejártunk, a forralt bor illatától már rosszul vagyunk, a mézeskalács már a könyökünkön jön ki, a Last Christmas és a Black Friday és minden egyéb azt súgja, hogy legyünk már túl ezen az őrületen, legyen már január, hogy minden visszaállhasson a normális kerékvágásba. A fogyasztói társadalom megölte az ünnepi készülődést. Tulajdonképpen a lényeget kivettük az ünnepből, teletettük giccses mikulásokkal, rénszarvasokkal, hogy azért valami alakot tudjunk karácsonyhoz kapcsolni. Persze a fogyasztói társadalom nem Krisztusra, a szegények megsegítésére, a szolidságra és az értelmes költekezésre fókuszál, mert a szegény kis Jézus nem akkora üzlet, mint a gazdag Mikulás. Eladható az, hogy két szegény embernek gyereke születik egy istállóban? Nem, ez piacilag nem túl népszerű. Mióta az eszemet tudom, a fényekről és a hangoskodásról szól advent és karácsony. Viszont most jött egy koronavírus, ami rámutatott arra, hogy lehet akármennyi pénz a takarékban, lehet akármilyen zsíros állásom és lehetek én bármilyen nagy tiszteletnek örvendő akárki, engem is ledönthet a lábamról ez a vírus. Az én bakszámlám is bezárul, nem tudok elmenni a horvátországi nyaralómba, mert a határok is bezártak és rájövünk arra, hogy mi a legfontosabb ezekben az időkben. A család, a közösség, a körülötted levők. Most jönnek rá az emberek, hogy ha kiteszem a piros karanténos papírt, akkor senki nem fog betenni az ajtómon semmit, mert egy szomszéddal sem tartom a kapcsolatot, mert én vagyok a valaki. Nehogy már én menjek a szomszédhoz… és így gondolkozik a másik is. Ez egy agglomerációs betegség lett, de most megtapasztalták, hogy ha bezárkóznak, ha a szívüket nem nyitják ki az embertársaik, a családjuk felé, akkor totál magányosak. És ez a vírus kellett ahhoz, hogy ráébresszen minket arra is, hogy karácsonyi vásárok, forgatagok és a fényár nélkül is van ünnep.

Mit kell ünnepelni karácsonykor?

Karácsonykor Krisztus születését ünnepeljük, de készülünk a jó cselekedettekkel, a szívünk megtisztításával, a lelkünk felkészítésével arra, hogy a világ világossága megszülessen, elnyomja a sötétséget, a Sátánt és társait és elhozzon egy sokkal jobb világot. Nem egy idealizált életet, nem egy giccses világot, hanem azt, amit a koronavírus most megadott, hogy az emberek és a családtagok szeretetben egymásra találjanak. Lehet, hogy ez lesz a vírus egyik pozitív hozadéka, hogy pont a karácsonyi ünnepünket tisztítja meg a hozzárendelt máztól, sallangtól és a lényeg fog előkerülni. És én nagyon bízom abban, hogy a kedves hallgatóknak is életük egyik legszebb adventje és karácsonya lesz az idei, mert megtanulhatunk újra igazán ünnepelni és azt, akit igazán kell ünnepelni, Jézus Krisztust, a világ megváltóját, aki a bűneink megváltásáért közénk érkezett. És nem a fényárt, az önfeledt eladósodást, vásárlást, hanem a betlehemi istállóban megszülető kisdedet.

Az interjút készítette:
Papp Ferenc

Reaktor

Facebook

Friss topikok

süti beállítások módosítása