Reaktor

Kedves gondok ünnepe - miért kellett magtapasztalni magányosan is a karácsonyt?
Az ősi elmondások szerint egy 14 éves lányt várandóssága kilencedik hónapjában az uralkodó férjével együtt egy soknapi járóföldre való másik városba parancsol.

 

szent-csalad-foto-custom.jpgIgaz, kevesen töltötték idén a szentestét lövészárkokban, keveseknek kellett órákig alapvető élelmiszerekért sorban állnia 23-án, mégis, ahogy a háborús évek távolodnak, egyre kevesebben tartják meg ezeket az emlékeket viszonyítási alapként a mostani helyzethez. Én sem éltem még akkor, amikor ilyen súllyal nehezedtek a globális emberi tragédiák a legszentebb ünnepre. A karácsonyi híreket végig lapozva a cikkek mellett a képeken szomorkodó, szobában ülő, magányos alakokat látunk, és szerintem pár valós tragédiát is ezzel együtt. Ezek a tragédiák pedig, ha nem is olyan kétségbeejtőek, mint egy világháború, mégis, rémisztően hatnak. Komolyan az fáj, hogy nyolcig haza kell érni? Nem hiszem. Nézzünk pár valós, mélyebb okot.

1. Amikor összezárva vagyunk a családunkkal

Ha belegondolunk, hányszor mondtuk ki az elmúlt fél évben, hogy "összezárva a családommal", biztosan meglepődünk. A világjárvány előtt folyamatosan néztük az órát, idegesen topogtunk a lábunkkal, és azt kérdezgettük "mikor indulhatok már haza?", "meddig kell még itt ülnöm?" "annyi dolgom van otthon!", "beugranál helyettem? "vár a családom". És most hirtelen az áhított közeg terhessé vált. Őszintén, van, hogy én is sokallom az otthoni létet, de karácsonykor, amikor minden, még a Coca Cola is azt mondja, hogy a család a legfontosabb, nem ijesztő, hogy mint egy börtönben, az "összezárva" szót használjuk?

2. Amikor nem vagyunk szabadok a kijárásra. Vagy a menekülésre.

Ha tavaly megkérdeztük volna este 8 után a járókelőket az utcán sétálva, hogy merre tartanak, sokféle magyarázatot hallottunk volna. Többségében azt mondták volna: haza tartok. A maradék vagy őszintén elmondta volna, hogy már agyérgörcse van a barátnőjétől, és kellett nyugiban egy cigi, vagy előáll valami olyan halaszthatatlan feladattal, ami másnap reggel ugyanúgy megvalósítható lenne. Este 10 után pedig pár kivételtől eltekintve szinte mindenki, aki kint van, az menekül. Bentről. Bentről a házából, ahol a családja, szobatársa, szerelme lakik, bentről a gondolatai közül, amikbe belefárad, belezavarodik. Ebben az esetben, ha magunkba nézünk, biztos beugrik pár alkalom, amikor úgy éreztük, most elég, ki a házból, ki a világból. De ez a járvány odaszegezett minket a belső falakhoz, és rákényszerített egy konfrontációra, egy szembenézésre a kosszal és rendetlenséggel, egy fárasztó telefonra. Az ember, bár természeténél fogva nem a menekülésre van programozva, felfedezte annak kényelmét, és erről leszoktatni fájdalmas feladat. Ezt mindannyian érezzük.

3. Amikor meg kell állnunk, és úrrá kell lennünk a káoszon

Ismerek egy anyukát, akinek a gyerekei - kollégisták lévén - hazajöttek a karantén alatt. Az első két hétben lesápadt, mert szembesült vele: semmit sem tud a gyerekeiről. Megváltoztak az életcéljaik, a szókincsük, a hajszínük. Amikor a családok kényszerűen újraegyesülnek, nem a hatszor annyi mosogatni való miatt van káosz, hanem a felismeréstől, hogy le kell ülni, és be kell hozni a lemaradást. Most kell, most tudunk képbe kerülni azzal, kivel mi van, ki mire lett allergiás, ki miért dobta a pasiját, mivel issza a teáját.

Alázatosan be kell ismernünk, hogy őrületes teljesítmény hosszan és békében emberek között élni, ennek a logisztikájáért pedig mindannyian felelősek vagyunk.

Annak megértéséhez, mire hív minket a karácsony ebben a helyzetben, vallástól függetlenül érdemes szemügyre vennünk, mit is ünnepelnek a keresztények. Na, nem feltétlen a fát díszítő, mikulás sapis, éneklős keresztények (bár ez az ünneplési mód is helyén van), hanem az őskeresztények. Az ősi elmondások szerint egy 14 éves lányt várandóssága kilencedik hónapjában az uralkodó férjével együtt egy soknapi járóföldre való másik városba parancsol. Nincs kórházi igazolása, felmentése, le sincs ejtve, hogy megindul-e a szülés a szamár hátán. Menni kell. Mivel sokan jártak így, sokan útnak eredtek, csak értelemszerűen egy terhes lány szamárháton nem olyan átlagsebességű, mint egy csapat férfi lóháton. Így tehát, amikor már az ájulásig gyalogolták magukat, éjjel bekopogtak a város összes fogadójába, és mindenhol közölték velük, hogy sok sikert, remélik, szép neve lesz a kisfiúnak, de náluk már nincs hely. Mindezek után aznap éjjelre már végesek voltak a kapacitások, a bizonyára sosem mérges Szent József megkísérelte egy embernek elmagyarázni, hogy szülni az utcakövön nem jó, sem az anyának, sem a gyereknek, sem a lakosoknak nem lenne szép éjszakájuk ebben az esetben. Utóbbi érv mentén különösen logikus volna legalább egy istállóba beterelni a marhák mellé szegény lányt, a szülést meg levezeti ő, mert a júdeai ácsok ilyet is tudnak. Miután az irgalmasság dolgozott a fogadósban, azt mondta, oké. Vagy valami ilyesmit.

József és Mária még ekkor sem küldték el a halálba sem a fogadóst, sem az uralkodót, akinek mindenképpen szüksége volt egy tűpontos népszámlálási adatra, és el kellett őket zavarnia ki a bánatba. A pontos szám amúgy is kamu lesz a végén, aztán majd a számlálóbiztos verheti az asztalt, hogy ketten mentek be Betlehembe, és hárman jöttek ki. Miután kölcsönöztek a barikáktól egy nyilvánvalóan steril jászlat, és összehordtak valami szülésre alkalmas fekhelyet (amennyiben lehetett ezt annak hívni), Mária világra hozta gyermekét. Nem tudjuk, mennyi idő alatt, nem tudjuk, milyen komplikációkkal, hány centivel, hány grammal, mindenesetre senkinek eszébe sem jutott odamenni, hogy az ezen téren nem túl tapasztalt ács szülészeti ismereteit kiegészítse. Ebben a pillanatban a család úszik a boldogságban. Nem érdekli őket az éjjel, az igazságtalanság, a szeretetlenség, szerválnak egy csomó takarót, szalmát, mindenüket a hideg téli éjjelen az újszülött kisbabájukra borítják. Nem kiáltoznak az Úrhoz jelekért, nem könyörgik be magukat egy házba a kisfiút lobogtatva, hogy lám, nem hazudtunk, tényleg itt van december éjjel egy újszülöttünk, jöhet a CSOK, leültek, és csodálták, ahogy az élet utat tört magának. 

Nem kell hinni a csodákban ehhez a történethez. Ahhoz, hogy a karantént át tudjuk értékelni, nem kell elismernünk, hogy három királyt három égtájról egy csillag odavezetett a jászolhoz, és hogy fényes angyalok cibáltak oda pásztorokat, akiknél épp volt egy köcsög aludt tej, amit a félnapos csecsemő el is fogyasztott. Azt kell megérteni, hogy ez ennyi.

A karácsony nem piros, nem gazdag, nem fényes, nem cuki, hanem hideg, magányos, védtelen.

Könyörtelen beismerésre hív minket, hogy nem élhetünk úgy, hogy ajándékhegyek mögé bújunk. Nem játszhatjuk a vakot, amikor olyanok kérnek tőlünk segítséget, akiknek nem szeretünk adni. A magány megélése elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük: egyedül állunk a problémáinkkal szemben. Minden képességünk, jászlunk, szalmánk adott a csodákhoz, csak nagyon gyengék és nagyon egyszerűek vagyunk hozzá elsőre.

Reaktor

Facebook

Friss topikok

süti beállítások módosítása