Reaktor

Lányok a páston - nők a 21. századi magyar médiában

munich_eye_04_18_57_43.jpg

 

Elmúltak már - ha nem is nyomtalanul - azok az idők, amikor egy-egy jótollú asszony férfi név mögé bújva, suttyomban publikálta azokat a nézeteit, amik kissé eltértek a sütőporokról szóló eszmefuttatásoktól, vagy a gyermeknevelés technikáinak témáitól.

Magyarországon meglepően hamar jelentkeztek a nők a sajtóban, az első női lapszerkesztő (1845-ben, 17 évesen) kezdett el nálunk írni,

és bár ezt az - akkor még bravúrosnak számító - teljesítményt férjével közös lapjuknál érte el, a későbbi nagyokkal szemben, mint Vay Sarolta/Sándor ő saját nevével publikált. Furcsa idők, legalábbis ma Magyarországon annak tűnhet mindez, amikor a semmiből huszonéves egyetemista lányok állnak százas, ezres olvasottságú/nézettségű médiaorgánumok élére. Nem, mint lottószám-húzók, hanem mint tartalomért felelős szerkesztők.

Az 1800-as évek kuriózumai után a maguk természetességében csak a küzdelmes '90-es években bukkantak fel a sikkes női újságíró-karakterek. Azelőtt abszolút vicces volt, hogy "...ha egy nő a szerkesztőségben időt kért arra, hogy megszoptassa a gyermekét, akkor egy férfi kollégája odavágta neki, hogy legközelebb majd ő is óhajt egy kutyasétáltatásnyi szünetet”, emlékezett vissza Eva Stabell, a Norvég Újságíró Szövetség tagja 2014-ben. 2020-ra már fordult a helyzet, ma már egy ilyen beszólásért hosszas fegyelmi tárgyalásoknak is elébe nézhet a kolléga, bár véleményem szerint ez ma sem ér többet egy késve célba ért anyai nyaklevesnél. 

Lapunk szerkesztősége a hosszas és sok szempontú kiválasztás után, teljesen véletlenül

úgy adódott, hogy három hölgyből tevődött össze

de ez a munka mennyisége és a folyamatos pörgés mellett csak sok hónap együtt végzett munka után realizálódott bennünk. Számunkra egyszerűen három szerkesztő volt, egy főszerkesztő, és változó számú, tehetségesebbnél tehetségesebb szerzők, fiúk-lányok vegyesen. Ki gondolt akkor ezekre a nem-beli kérdésekre... Aztán szétnéztem egy kicsit a "nagyok" média-birodalmában, és rögtön megértettem a mi kis szerkesztőségünk micsoda kuriózum a ma még javában zajló emancipáció terén.

A probléma ma itthon a női médiaszereplők terén alapvetően nem a munkához jutás, hanem a munkahelyen való hozzáállás és a megbecsülés kérdése.

Míg más szakmákban nem mindig látszik, az újságírónak, mint egyednek van egy bizonyos közléskényszere, és ez a közléskényszer bizony kiterjed azokra az esetekre is, amikor egy hölgy kollégájáról kell megnyilatkoznia. Változatlanul nem tartom a zaklatás semmilyen kategóriájának, ha egy hölgyet a szerkesztőség ajtajában előreengednek (Isten áldja azt az anyát, aki manapság erre képes volt ránevelni a fiát), de túlléphetnénk már azon, hogy a női tudósítóknak, műsorvezetőknek, újságírónak túlnyomó többségben a kultúra, a sport, vagy a celeb világ terén adunk kibontakozási lehetőséget, hacsak ide nem vesszük a gasztronómiai újságírást. Utóbbiról is el lehet mondani, hogy ha felosztjuk azt otthoni konyhai főzésre és éttermi/versenyszerű/extrémebb kulináris főzésre, előbbibe szorulnak a magyar nők, két-három kivételtől eltekintve (abból is inkább egy-két lesz, ha Borbás Marcsi egyszer visszavonul.)

Lehet nevetni a kiemelkedő női-szerkesztő arányú Nők Lapja hallatán, de nem nagyon tudok még egy ilyen nagy múltú, igényes és stabilan jövedelmező független lapot mondani a hazai piacon, arról nem is beszélve, mennyire magasan túlélte nyomtatott változatban az összes többi itthon kapható "simán női" magazint.

Az igazságot a mikrofon másik végén kereshetjük: a Nemzetközi Médiafigyelő Projekt 2010-es kutatásai szerint a hírekben való szereplések, megkérdezések terén a nők aránya 25 százalék alatt volt, "jó hír" viszont, hogy ezt a hátrányt sikerült behoznunk a nyomtatott sajtóban.

Igaz, csak a fotók terén, ahol az interjúalanyok közt a nők sokkal többször szerepeltek fotókon. Bár a fenti adatok szerint még mindig van valahol egy apró berögződés, hogy egy nő véleménye kevésbé fajsúlyos, mint társáé, a férfié, ennél szomorúbb, hogy azt sem tartották elképzelhetőnek, hogy képviselni tudjuk magunkat: a női képviselőjelöltekről szóló anyagok mindössze 12 százalékában szólaltak meg ténylegesen nők. 

Sosem voltam asztalverő femminista [sic! - az egyetlen férfi Szerk], és a legtöbb társnőm is úgy van vele, hogy ha így, hát így. Egészen addig nem borult ki nálam semmilyen edény, amíg az egyik volt évfolyamtársnőm a párjával össze nem állított egy olyan műsort, melyben saját véleményét a férfiaktól megszokott markáns határozottsággal fogalmazta meg.

Megdöbbentő volt számomra, ahogy záporoztak rá a szitkok, és ami a legmeglepőbb volt, hogy korabeli lányok vették a bátorságot, hogy utcalányhoz hasonlítsák.

Férfi társának ennél azért lényegesen kevesebb hideg jutott. Ezen a ponton elgondolkodtam, hogy valójában haladásnak lehet-e nevezni a sütőporról írt értekezések évszázada óta a mai állapotot, amikor egy - bármilyen - véleményéért kiálló tanult újságírónőt korabeli lányok (elnézést) kurváznak le? Vajon nem a média pont az az első lépés, ahol elsőként láthatnánk tömeges és természetesen női életpályákat, és vajon nem maguk alatt vágják a fát azok a hölgyek, akik ebben a szférában lehúzzák a másikat? El tudják dönteni a mostani feministák, hogy nők harcolnak férfiak ellen, vagy nők egymásért?

Valakiről minden inzultus lepereg, van, aki napokig sír miatta az asztal alatt. Erre nincs recept. Az viszont saját tapasztalat, hogy

ma Magyarországon az újságíró szitokszóvá kezd átalakulni,

és az is saját érzés, hogy egy ilyen sértés politikai beállítottság ide vagy oda - mert ehhez azért a legtöbben elég felnőttek vagyunk - egy nőnek egy nőtől esik a legrosszabbul. Ha egy férfi azt mondja, hogy egy "kurva" az illető, akkor azt a neme elleni támadásnak is elkönyvelheti. Ha egy hölgy mondja ugyanezt, az értelemszerűen nem a közös nemünk ellen szól, maradok hát én. A személy, annak minden aspektusával. Meg kell értenünk, hogy a üvegplafon [sic! - az egyetlen férfi Szerk] attól nem fog eltűnni a fejünk felől, ha rendszeresen ráköpünk egyet. 

Nem állítom, hogy minden a legeslegjobban van ezen a legeslegjobb világon, de borzasztó hálás vagyok a lányokért a szerkesztőségemben. A szerkesztőknek azért, mert ennek a cikknek a vázlatáig nem kellett arra a felismerésre jutnom, hogy jé, mi pont három csaj vagyunk, és ugyanazt a lendületet, morált, lelkesedést, humort és ugyanazokat a kritikákat hozzák, mint a tisztességes szakmámban a férfi kollégáim. A szerzőknek meg azért, mert nap mint nap megcsillantják magukból azt a valamit, ami az esszenciáját adja a nők által végzett újságírásnak, aminek néha egy egy sorából csak egyszerűen érezni, hogy igen, ezt egy belevaló csaj írta. Hajrá hölgyek, írjatok!

Reaktor

Facebook

Friss topikok

süti beállítások módosítása