Reaktor

A tornáról őszintén
A 100 éves Ági néni utánpótlásának vallomásai az egyik legkeményebb sportágról

A torna az egyik legkeményebb sportág, és csak kevesen rendelkeznek olyan testfelépítéssel ami mellett nem, vagy csak kevésbé fáj egy spárga lenyújtása, vagy egy szaltó begyakorlása. Mi tartja mégis a gyerekekben a lelkesedést?

keletiagnes_07.jpg

Hétévesen, bizonyos szempontból már túlkorosan találkoztam a tornával, és az első szó ami eszembe jut róla még ma is, hogy fáj. Eléggé fáj. És nem csak az edzések alatt, hanem két edzés között is, az órákon, a buszon, alvás közben/helyett is mindig van valami, ami éppen nincs rendben. Legyen az egy meghúzódott izom, egy túlterhelt ízület, vagy egy belilult vádli. Valami azonban mindig sarkallt arra, hogy a következő és az azutáni edzésen is, - nem törődve a fájdalmakkal -, nekifussak a dobbantónak. Mivel egyetemistaként már halványodnak az emlékek, így kisebb tornászokhoz fordultam segítségért annak felidézésében: miért csináljuk még akkor is, ha fáj.

A torna, - főleg a gerenda és a talaj - olyan, mint a színpad. Miközben megy az előadás, nem érzel semmilyen fájdalmat, annyira leköt a közönség és, hogy minden tökéletes legyen. Még utána picit semmi, aztán kezd belenyilallni, - nekem például a derekamba - a fájdalom. De a "kövi" edzésen, amikor megint be kell mutatni a gyakorlatot, megint elmúlik egy időre minden. - J.

Na igen, erre én is emlékszem. Arra is emlékszem, hogy ez kisgyerekként, amikor mindannyian iszonyúan vágytunk a figyelemre, már-már függőséggé alakult a gyakorlás. Hiszen ahhoz, hogy minél több koncentrált figyelem okozta adrenalin löket érjen bennünket, egyre többször kellett ilyen éles helyzetbe kerülnünk. Újra és újra bemutattuk az ugrásokat: hol egymásnak (hiszen riválisok voltunk), hol az edzőnek. Ehhez hozzátartozik, hogy a fájdalom mindig egy üzenet a testtől, ami egy kisebb vagy nagyobb problémára figyelmeztet. Ha egy sajgó bokát úgy akarunk elfeledni, hogy újra és újra megterheljük egy gyakorlattal, az a fájdalom és vele együtt a probléma is egyre komolyabb lesz, míg végül már nem segít az adrenalin.

Olyan, mint a videojáték. Mindig van egy cél, mindig léphetsz szinteket, mindig kapsz érte valamit. Csak könnyű lecsúszni. Ha a játékkal nem játszol egy hétig, attól még maradsz ugyanolyan szinttű, ha itt kihagysz egy edzést, akkor már nem megy olyan jól -G.

A tornában elég kendőzetlenül a kirakatba kerül minden. Nincs védőöltözet mint a vívásban, nincs társad mint a lovaglásban. Minden képessége a tornásznak abban az 50-70 kg tömegében van, ami a teste. A tornadresszben a sportolóról egy rutinosabb szakember minden négyzetcentiből le tud vonni egy következtetést. Sok országban a torna csapatokat erre specializált emberek állítják össze úgy, hogy bemennek a kicsik testnevelés óráira, és akinek különleges felépítése van, viszik tornázni. Rémisztő, de mint a legtöbb sportnál, itt sem megengedett pár nap kihagyás sem az élmezőnyben. A torna ráadásul csalóka is tud lenni, hiszen sokszor egy fájó terület miatt a sportolók kihagynak egy-egy edzést, majd visszatérve -kezelés híján- csak még nagyobb lesz a probléma.

Ahogy a nyilatkozónk is mondta, nem ugyanonnan indulunk egy kihagyás után. Ezért lehet az, hogy sokan jobban félnek attól, hogy valamit újra fel kell építeni, mint attól, hogy egy kemény edzést újra át kelljen élni. Mivel csapatban és egyéniben is indulnak, elég érdekes a tornászok között is a versengési viszony. Míg egyik pillanatban riválisok az egyéni versenyeken, másik percben már egymásért szorítanak csapatban. A különböző kor-és ügyességi csoportoknak általában más a dresszük is, és a külső elkülönülés csak a felnőtt mezőnyben szűnik meg. Tehát ameddig valaki el nem jut a nemzeti színekben pompázó tornaruháig, addig gyakorlatilag végig jelöli a helyét a dressze. Ez -bennem legalábbis- még tovább növelte a versenyszellemet.

Nekem csomószor fáj, de mindenkinek szokott. Amíg kimegyek az öltözőbe, addigra általában el is múlik. Amikor az edző megdicsér, az mindig a legjobb. Az a lényeg, hogy mindig szólni kell ha valami fáj, és nem szabad titokban tartani, mert akkor nem lehet versenyre menni, és nem lehet edzés után játszani a többiekkel. -L.

Egy balettmesternő mesélte egyszer, hogy a torna és a balett a többi sportággal ellentétben magának válogatja a nagyjait. A focisták között az, akinek nem tökéletesen illik a sporthoz a teste, az szorgalommal még egész szép eredményeket érhet el. Ellenben a fenti két sportág nagyobb árat kér: akinek nem tökéletes a teste erre, annak jobban fáj, és magától kiesik a csapatból. Akit viszont így alkotott meg a természet, az gyakran nem is érti, mi ez a sok sírás, no persze részéről is sok áldozatot kíván a művészet. Amit a fenti sorokból látni kell, az egy nagyon fontos elv, amit a kicsikbe mindig sulykolnak: jelezni kell, ha valami nincs rendben.

Egy húzódás még könnyen kezelhető, egy rándulás vagy egy törés már más tészta. A felelősség része a tudatukba építeni, hogy addig lehet a legfőbb cél szolgálatába állítani a győztes tornász testét, amíg az megfelelően működik, ezért pedig elsődlegesen a sportoló felelős. Nehéz, főként az ilyen kicsi gyerekekkel megértetni, hogy minél nagyobb tisztelettel feszegetik határaikat, annál tovább lehetnek nagyszerű sportolók, és annál valószínűbb, hogy olyan szép kort megélnek, mint Ági néni.

Amíg kistornász lesz a földön, addig nem kell csendes öltözővel számolnunk. Az edzés utáni játék az én emlékeimben is élesen megmaradt. Akármennyire is kiélezett a verseny, a gyerekek azok gyerekek, és a torna sokszor kegyetlen világába is belecsempésznek egy-egy törölköző csatát, előkerítenek egy-egy gumilabdát, vagy felcsimpaszkodnak egy kötélre hintázni. Ilyenkor jó látni azt az örömöt az arcukon, amit nem a versenysport, hanem inkább csak egyszerűen maga a sport okoz az emberekben.

 

Reaktor

Facebook

Friss topikok

süti beállítások módosítása