A szabad fegyverviselés kérdéséről szóló végeláthatatlan diskurzus már oly mértékben lerágott csont, mint a Müller Cecília hasznos instrukcióin élcelődő mémek, nemrégiben mégis kellemes baráti csevegésem tárgyául szolgált a téma, így az elmém mélyére száműzött, egyéb elmélkedések alá temetett gondolatok újra napvilágot láttak.
Bár lenyűgözően impozáns jellemfejlődésem eredményeképp már jó ideje nem tartozom a balliberális oldal hisztérikus fegyverhordozói közé, a fegyverviselés változatlanul azon kérdések közé tartozik, melyben nem tudom nem a baloldal mocsaraktól bűzlő partján megvetni a lábam.
A legkisebb mértékben sem támogatom, hogy a hétköznapi állampolgárok különösebb erőfeszítés vagy komolyabb kritérium nélkül emberéletek kioltására alkalmas lőfegyverhez jussanak, és minden eme gondolatot igazolni kívánó érvet igazi badarságnak tartok.
Kezdjük ezzel a – tapasztalataim szerint – legnagyobb népszerűségnek örvendő érvvel: a jobboldal prominens képviselői úgy vélik, hogy helytelen ily mértékben az államra támaszkodni, ők sokkal jobb szeretnék, ha a bénító kiszolgáltatottság helyett lehetőségük lenni önnön kezükkel megvédeni saját magukat és családjukat – ezért kell a fegyver.
Ne támaszkodjunk ennyire az államra, legyünk erősek, bátrak és függetlenek, mintha csak Schwarzenegger és Stallone tüzes románcából fogantunk volna, önállóságtól duzzadó, hősies férfiak! Hát nem?
Hát, nem. Véleményem szerint, ha valamely ember szabadulni kíván a civilizáció e súlyos vívmányától, és nincs szüksége az állam nyújtotta rendfenntartó erőre, az legyen szíves mondjon le a civilizált élet összes egyéb ajándékáról is, és ne támaszkodjon az orvostudományra vagy a technológiára sem, mert egyébiránt nem más, csak felháborítóan hipokrita.
Fegyverek garmadáját tartom karnyújtásnyira magamtól, mert nem szeretnék védtelen áldozattá válva tétlenül várni a rendőrségre, ha betörnek a házamba, de maximálisan gépesített otthonom megkönnyíti az elvégzendő házimunkát, autóval fuvarozom magam mindenhova, mert így kényelmesebb, és mindennemű problémám orvosolható a megfelelő gyógyszerrel, amit nem vagyok rest használni? Nincs itt némi önellentmondás?
Ha tovább tipegek eme gondolat mocsaras partján, bennem felmerül a kérdés, hogy ha nem akarunk az állami rendfenntartó szervre támaszkodni, akkor az igazságszolgáltató és a büntetés végrehajtó szervre miért?
Ebben az esetben már nem vagyunk túlságosan kiszolgáltatva az államnak? Miért nem fogjuk a fegyverünket, csapjuk a fejünkbe a cowboy-kalapunkat, és megyünk mi magunk leszámolni az ellenféllel, ha már oly nagyon önállóak vagyunk? Apáink egymásba kapaszkodva néznének utánunk, büszkeségtől párás tekintettel, ahogy magányos farkasként, akár az életünk árán is, de szigorúan egyedül oldjuk meg a konstans keletkező krízishelyzeteket, hát nem lenne gyönyörű?
A másik gyakran emlegetett érv az, hogy
eme kellemes sárgolyó lakói csak abban az esetben fognak ténylegesen megérni a fegyver viselésének alapvető jogához, ha felnőttként vannak kezelve – ehhez pedig először fegyvert kell adni a kezükbe.
Igen, ez egy létező pedagógia módszer, ami valószínűleg bizonyos esetekben működőképes is, de egyrészt, ez a metódus nem jelent garantált sikert, senki nem borítékolhatja, hogy ennek köszönhetően hirtelen felelősségteljes felnőtt válik mindenkiből, másrészt, a módszer járulékos veszteségét még mindig emberi életekben mérjük.
Nem ugyanazt a filmet nézzük azzal a polgártárssal, aki azt gondolja, hogy a megelőlegezett bizalom idővel meghozza gyümölcsét, én ennél sokkal kevesebbet feltételezek az emberi faj jeles képviselőiről. Igen, a globális egészet nézve valószínűleg soha nem leszünk „felnőtt emberek”.
Puzsér Róbert szavait idézem 2015. decemberéből:
„Én is éretlennek tartom a magyar társadalmat úgy a füvezésre, mint a fegyverviselésre. Csakhogy az autóvezetésre és a gyereknevelésre is éretlen volna, ha tiltanák neki.”
A legmélyebb tisztelettel, kezitcsókolom, én a jelen szent minutumban is meg vagyok győződve arról, hogy az emberiség jelentős hányada nem ért meg ezen tevékenységek műveléséhez, és nem is fog soha, hiába van neki megengedve.
Miután hosszú évek kemény munkája után a naivitás ragacsos burkának utolsó négyzetcentiméterét is lefejtettem testemről, megfogadtam, soha többet nem hozok ítéletet emocionális alapokra támaszkodva – meggyőződésem szerint a szabad fegyverviselés joga mellett kardoskodókat pedig épp ez vezérli. Mindenki játszi könnyedséggel azonosul a Clint Eastwood által alakított karakterek bármelyikével, a fegyver birtoklásának puszta tudata mintha jótékony hatással lenne a férfiak falloszának méretére is [határozottan igen - a szerk.], fegyverrel az oldalunkon giccses fantazmagóriákat szövünk arról, ahogy egyes egyedül megmentjük a világot a gonosz erők démoni ármánykodásaitól – a fegyver egy játék, egy kellék abban a mesében, melynek mi vagyunk a főszereplői, ezért a hozzá való ragaszkodásunk a legkevésbé sem a racionalizmus vagy az objektivitás gerjesztette érzület.
Objektívan vizsgálva a kérdést én úgy látom, hogy egy ország közbiztonságának csak árt, ha polgárai úgy hordhatnak maguknál fegyvert, hogy azt még csak be sem kell jelenteniük a hatóságoknak.
Nem logikus az a következtetés, hogy egy ilyen országban sokkal feszültebb a hangulat, gyakoribbak a szerencsétlen túlkapások, hisz a rend rettegő őrei sosem tudhatják, hogy kinél van lőfegyver, és ki szándékozik ellenük használni?
Az abszolút kedvenc aspektusom azonban ez: 2015-ben a Washington Post egy blogján jelent meg egy cikk, mely azt taglalja, hogy átlagosan heti egy olyan lőfegyver okozta baleset történik Amerika berkein belül, melynek elkövetője egy és három év közötti kisgyermek, aki játszani kezdett a számára is elérhető távolságban tartott éles fegyverrel, ennek eredményeképpen pedig megöli vagy megsebesíti akár saját magát, akár családtagjait.
