Reaktor

Kultúrharc helyett párbeszéd és civilizált vita – lehetséges még a nézetek higgadt ütköztetése?

Talán nem mondok nagy újdonságot azzal, hogy a közéleti, társadalmi, világnézeti párbeszéd mára túlnyomórészt dühös, indulati vagdalkozássá, parttalan, csak a saját véleménybuborékunk számára releváns szócsépléssé fajult. A többség csak a saját vélt vagy valós igazát sulykolja, és meg sem próbálja a más véleményt képviselő ember nézőpontjából megvizsgálni a dolgokat, meghallani, hogy egyáltalán mit próbál közölni a másik.

A vélemények ütköztetését ma a legtöbb esetben nem az igazság feltárásának – azaz, ha igazunk van, a másik ember, ha nincs, akkor a saját téves hiedelmeink leépítésének – célja vezérli, hanem az, hogy a saját oldalunk „nyerjen”. Jó esetben egy vita célja pedig éppen az lenne, hogy a tényleges igazságra derítsünk fényt.

Őszintén hiszek abban, hogy – néhány szélsőséges eset kivételével – nem egymás ellenségei vagyunk. A baloldali nem ellensége a jobboldalinak, a konzervatív a liberálisnak, az ateista a vallásosnak, a feminista a feminizmus kritikusának. Az ellenségünk csak az, aki tudatosan és szánt szándékkal ártani akar nekünk. Mindannyiunknak vannak ideái a világról, gondolatai az ideális állam- és társadalomszervezésről, értékrendje amelyben hisz, és ezek némelykor homlokegyenest ütközhetnek másokéval. Mindazonáltal ahogyan nekünk is, a másiknak is megvannak a saját nyomós indokai, azok a benyomások és gondolatok, amelyek őt formálták és amelyek alapján az álláspontját kialakította.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy minden igazság szubjektív volna, mindenkinek az álláspontja ugyanannyira helyénvaló lenne – távolról sem! A legtöbb kérdésre van objektívan levezethető válasz, ha komplex is. A célunk nem lehet más, mint hogy ezt a választ megtaláljuk, illetve segítsünk a másiknak megtalálni, ehhez pedig teljesen más jellegű vita- és kommunikációs kultúrára van szükség.

Az alábbiakban összeszedtem néhány gondolatot arról, hogyan tehetjük értelmesebbé azokat a helyzeteket, amikor a nézeteinket ütköztetjük valakivel:

 

1. Nem célravezető, ha támadólag, a másikat zsákutcákba csalva, érvelését letarolva adjuk elő a gondolatainkat.

Ez egy nyilvános vita esetében, ahol a közönséget akarjuk meggyőzni hasznos lehet, de egy „barátságos” vitában kontraproduktív. Ebben az esetben hiába van igazunk, csak azt fogjuk elérni, hogy a partner defenzív lesz, felvonja az ego-védőpajzsot, és hiába „nyertünk”, semmit sem értünk el, hiszen nem következik be változás a másik ember gondolkodásában. Egyetlen jutalmunk némi dopamin, amivel az agyunk „hősi” diadalunkat jutalmazza.

 Ehelyett érdemes arra törekedni, hogy a másik ember maga jöhessen rá a helyes válaszra. Meg kell keresni azokat a pontokat, amelyekben egyet tudunk érteni, és onnan kiindulva olyan kérdéseket feltenni, amelyeket megválaszolva az illető maga fog közelebb jutni az álláspontunkhoz. Könnyebben elfogadja az ember azt az igazságot, amit maga következtetett ki, és így nem kell ostobának, legyőzöttnek éreznie magát.

two-politicians-taking-part-political-debates-front-audience-isolated-flat-illustration_74855-14188.jpg

2. Ne vetítsük ki a saját előfeltételezéseinket a másikra. 

Arra reagáljunk, ami ténylegesen elhangzik. Elrettentő példával szolgál erre Cathy Newman interjúja Jordan Petersonnal, ahol a riporternő Peterson szinte minden egyes kijelentésére a saját prekoncepcióit vetíti ki, anélkül, hogy megpróbálná megérteni a közlendőjét.

Ezt a tendenciát erősíti, hogy a közvélemény egyre inkább nagy, jól körülhatárolható szekértáborokra oszlik, ahol egymástól teljesen független kérdések azonosulnak egy-egy politikai oldallal. Emiatt hajlamosak lehetünk egy-egy „tipikus” kijelentés vagy egy adott témakörben formált vélemény alapján azonnal bekategorizálni a másikat, és olyan véleményeket tulajdonítani neki, amiket ő soha nem mondott.

Annak, hogy valaki mit gondol az eutanáziáról, az abortuszról, a melegházasságról, a kulturális relativizmusról, a migrációról vagy éppen a társadalmi vagyon-újraelosztásról, a világon semmi köze nincs egymáshoz. Az ember világnézete lehet komplexebb (kellene is, hogy az legyen), mint a „keresztény konzervatív” vagy az „egalitárius liberális” archetípusa.

3. Ne gúnyolódjunk és ne személyeskedjünk.

Ha valamivel biztosan el lehet érni, hogy a másik egy tizedmásodpercet se gondolkodjon el a mondandónk tartalmi részén, az ez. Ha megnézünk egy tipikus kommentháborút valamilyen facebook poszt vagy újságcikk alatt, vége-hossza nincs a sértegetéseknek, élcelődésnek, a személyes támadásoknak. Csak saját magunkról állítunk ki bizonyítványt azzal, ha úgymond „tolunk egy Bayert”, azaz a másik testi adottságait, vélhető szexuális aktivitását (vagy annak hiányát) vagy akár jellemét támadva próbáljuk invalidálni őt. Valaki személyes tulajdonságainak ugyanis semmi köze ahhoz, hogy mennyire érvényes és helytálló a véleménye.

4. A másik ember kulturáltan kifejtett véleményét ne vegyük a személyünk vagy a világ rendje elleni támadásnak.

Rengetegszer tapasztalom, hogy egy-egy érzékenyebb témában még a teljesen civilizált módon levezetett érvelést is olyan indulati vihar követi a másik oldalról, ami teljesen ellehetetleníti a diskurzust. Meggyőződésem, hogy még a legextrémebb véleményekkel szemben is meg kell adni a higgadt eszmecsere lehetőségét.

Ha a másik, számunkra offenzív álláspontja objektíve helytelen, akkor nem okozhat problémát erre rámutatni. Ha pedig azért nyúlunk az érzelmi reakcióhoz, mert racionális ellenérvünk nem maradt, és csak zsigerből érezzük a saját nézetünk helyességét – akkor biztosan nem ülünk fordítva a lovon, amikor a másik véleményét bélyegezzük „extrémnek”? Ahogy Ricky Gervais komikus és legendás troll mondta: „attól, hogy megsértődtél, még nem lesz igazad”.

Próbáljunk látni a másik szemével is. Lehetséges, hogy erőteljes érzelmi érintettségünk van a kérdésben, de ugyanígy lehet a másiknak is. Ahelyett, hogy emberileg ítéljük el, címkézzük fel a másikat, inkább próbáljuk meg megérteni, miért alakulhatott ki benne a meggyőződése? Orson Scott Card sci-fi író regényéből származik az a gondolat, hogy „amint valóban megérted az ellenségedet, meg is szereted”.

Az esetek nagy többségében azért elmondható, hogy az ember jót akar – legfeljebb téves következtetésekre jutott (vagy félrevezették) azzal kapcsolatban, hogy ez hogyan valósulhat meg. Ha ebből indulunk ki, akkor azt is felismerjük, hol ment „félre” a gondolatmenete, és hol indulhatunk el arrafelé, hogy megváltoztathassuk.

5. Végezetül pedig ne féljünk elismerni, ha mi tévedtünk.

Ahelyett, hogy a sértett egónkat védve tovább süllyednénk a kognitív disszonancia ingoványába, ragadjuk meg a lehetőséget arra, hogy új információkkal és szempontokkal egészítsük ki a világképünket. Természetesen el kell fogadnunk, hogy mindenkit nem győzhetünk meg. Lehetséges, hogy a másik érzelmi érintettsége olyan fokú, hogy automatikusan elutasít minden próbálkozást, amely megingathatná a nézeteiben.

Az is előfordulhat, hogy nem racionális, hanem értékrendbeli síkon ütközünk a másikkal. Hiába akar három ember mindegyike „jót”, ha az egyik szerint a mindenek felett álló, legmagasabb „jó” a szabadság, a második szerint az egyenlőség, a harmadik szerint pedig mondjuk az Istennek tetsző élet. Itt vitának csak annyiban van helye, ameddig eljutunk a felismerésig, hogy nem a megoldásban, hanem a célban nem értünk egyet – értékrendekről ugyanis vitatkozni nem lehet, az kizárólag személyes benyomások hatására változhat meg.

 

Reaktor

Facebook

Friss topikok

süti beállítások módosítása