Reaktor

Légvárak, avagy az a fene nagy diverzitás

Az elmúlt egy hét röpke időtartama alatt többször is az elmém közelébe furakodott ama bizonyos nézet, amely a világ sokszínűségét, csodálnivaló különbözőségét éltette. Többek között a legújabb bölcsészettudományi kar praktikus élethez szükséges elengedhetetlen tanításai között bukkant fel ez a liberálisok által oly gyakran emlegetett két kifejezés:

diverzitás és relativizmus.

Közös diskurzusunk során Kopernikuszt a nézőpont fogalma követte, ez, mondanom sem kell, csodásan korrelált a világ megismerhetetlenségének tényével, és ez máris elvezetett arra a mesebeli helyre, ahol az égvilágon minden csak az adott individuum szubjektív megítélésének kérdése.

Ezt követte egy olyan társalgás, ahol a következő hangzott el: ha valaki egy heves eszmecsere során élből lenézi a másik oldalt, az nem vall kiemelkedő intellektusra, ezért ezt nem javallott tenni.

pexels-polina-zimmerman-3958844.jpg

Bár alapvetően természetesen egyetértek a fent említett gondolattal, én is azt vallom, hogy a kulturált vitatkozásnak elengedhetetlen feltétele egymás kölcsönös tisztelete, azonban – mint a dogmatizmus áporodott szagától átitatott kijelentések esetében oly sokszor – jelen esetben is vannak kivételek.

A helyzet az, hogy bár a szivárvány minden színében pompázó, a globális világ klubszalvétájára Lyotard arcképe fölé pingált memento: „diverzitás” csodásan hangzik, a megvalósulás csak egy hevesen vágyott, hiú ábránd. Hogy miért?

Mert néhány, az úgynevezett tényeket magába foglaló tudományág úgy, mint biológia, pszichológia és az evolúció szűkebb és szilárdabb keretek közé szorítja az egyént, mint amit a posztmodern kor által kreált összes nézet valaha is meg tudna változtatni.

(Bár azt kétség kívül elismerem, Derrida, Paul de Man és a vidám fiúk igen alapos munkát végeztek.)

A sokszínűség jó dolog, egészen addig, amíg nem kezdi a világ szilárd tényekből álló, masszív szövetét szaggatni, hogy a következő pillanatban a genderfluid vagy a bioqueen egy lehetséges önmeghatározás legyen, a többi nyolcvan féle különböző definíció mellett.

Mert tények léteznek. És ezek a tények sok esetben csak egyetlen helyes választ engedélyeznek adni az emberiség által időről időre feltett kérdésekre. Igen, akár tetszik, akár nem, a megbolygatott meta-narratíváinkkal kapcsolatban felmerülő kérdések szinte mindegyikére létezik objektíven levezethető válasz, még ha mégoly komplex is.

A feminizmus, a társadalomtudományok, a gender-elmélet, és az összes többi, a kárhozat lángjával világló posztmodern tanítás könnyedén cáfolható a tények segítségével, ez pedig azt jelenti, hogy teljes ideológiák és politikai irányultságok létjogosultsága kérdőjeleződik meg ezáltal.

Ha pedig ezt elfogadjuk, akkor hamar eljuthatunk odáig a töprengésben, hogy hiába keressük a tisztelet legkisebb csíráját is szívünkben az iránt a személy iránt, akivel azért „nem értünk egyet” valamiben, mert következetesen tagadja a valóságot alkotó tények létét.

Ezek nem olyan viták, melyek pusztán az emberi nézőpontok csodálatos különbözőségéből fakadnak, az igazat megvallva

kezdek elbizonytalanodni abban is, hogy egyáltalán létezik olyan konfliktus, amelyre több, ugyanolyan értékkel bíró válasz is születhet.

Ezekben az esetekben a demarkációs árok két oldalán felsorakozó ideológiai ellenfelek közti konfliktust az alkotja, hogy az egyik csoport vadul vagdalkozik a tényekkel, a másik viszont legalább éppoly harciasan, mint következetesen ignorálja azokat.

Újra csak azt tudom mondani, hogy a rendelkezésünkre álló, alátámasztottnak vélt információk ismeretében

feleakkora diverzitás sincs a világon, mint ahogy azt mostanában gondolni véljük.

Tudom, hogy nehéz ezt megemészteni, de az ember közel sem oly mértékben szabad lény, mint amilyennek hinni szeretné magát: a természettudományok által determinált törvényszerűségek akkor is gúzsba kötnek minket, ha egy egész irányzatot kreáltunk a tagadásukra. Mire gondolok például? 

A társadalomtudományok területén az 1960-as évek óta dominál az a nézet, amely szerint a nemek közti különbségek, valamint a faj, vagy a társadalmi osztály problémája pusztán csak az évszázadok óta vasmarokkal uralkodó, zsarnoki réteg által fenntartott társadalmi konstrukció. Ezen társadalomtudományok az oly sokat emlegetett egyenlőségből indulnak ki, csakhogy ez az egyenlőség nem a törvény előtti egyenlőségre vonatkozik, de nem ám. Sokkal inkább arra, hogy ha ezek a társadalmak a gyakorlatban is kielégítően működnének, akkor minden polgárnak majdhogynem ugyanolyan szerencsésen alakulna az élete. Amennyiben pedig ez nem így van, az az adott társadalom igazságtalanságaira mutat rá, melyeket sürgősen orvosolni kell.  

Hála Émile Durkheim-nek és Thomas Luckman-nak, manapság az a nézet dívik a nyugati világban, hogy a férfiak és a nők pszichéje között nincs az égvilágon semmi különbség, a családi háttér cseppet sem determinálja az egyén személyiségét és kompetenciáit, mindenki azt kezd az életével, amit csak akar, a dekadens magatartás nem demoralizálja a társadalmat, a férfiak is otthon maradhatnak az újszülöttel, és különböző hivatkozó névmásokat kreálunk magunknak választott nemünknek megfelelően, amiknek tiszteletben tartását hisztérikusan ki is követeljük. 

Nos, ez tévedés. A világon burjánzó sziporkázó diverzitás messze nem ölt akkora méreteket, mint azt egyesek hinni szeretnék, a biológia, a pszichológia és az evolúció szabályszerűségei erősebbnek bizonyulnak még a posztmodernizmus csillámmal hintett ágyúinál is. Csak hogy néhányat említsek: a személyiség eltérései a két nem között világviszonylatban vizsgálva azonosak, sőt, a fejlettebb és gazdagabb országokban még nagyobbak is. Ez azt jelenti, hogy ha a nőknek nem a munkáért kapott fizetség összege alapján kell meghozni a döntést, akkor hajlamosabbak alaptermészetüknek megfelelő, nőies munkákat választani, úgy mint oktatás vagy gondozás. 

Vagy például az emberi populációk közti genetikai különbségek kétség kívül korrelálnak a faji és etnikai identitással. Igen gyakoriak azok a kontinentális populációs különbségek, melyek a személyiséghez vagy a képességekhez kapcsolódnak, ráadásul a közös környezet jóval kisebb szerepet játszik ezen különbségek kialakulásában, mint azt Peter L. Berger valaha is hajlandó lenne beismerni. 

Az intelligencia is a genetika által determinált, amin csak tíz röpke ponttal lehet javítani a neveléssel, és igen, a különböző családi háttérrel rendelkező emberek általában eltérő IQ hányadossal bírnak, ez pedig erősen befolyásolja a társadalmi viselkedésüket. Tovább is van, mondjam még? 

A nők kézzelfoghatóan depressziósabbak a fene nagy emancipáció óta, mert a Simone de Beauvoir bomlott elméjéből útnak indult feminizmus már több éve arra kondícionálja őket, hogy szálljanak szembe a természetükkel és vágyjanak többre”, ez pedig láthatóan nem tett jót a hölgyek mentális egészségének. 

És bár a férfi is gondozhatja főállásban a csecsemőt, ez a gyermeknek egyszerűen nem annyira optimális, mintha az anyja lenne vele, mert a szülés közben ő kettejükben, az anyában és a kisdedben kezd vadul tombolni az oxitocin, mindezt pedig épp azért, hogy a későbbiekben szorosan kötődjenek egymáshoz, mert a prérin ez volt az újszülött életben maradásának az egyetlen záloga. 

A nők kötődési mechanizmusát pedig azért roncsolja a szabados szexuális élet, mert a szervezetük sokkal több oxitocint termel, mint a férfiaké. Ez azt jelenti, hogy a két nemre nem ugyanolyan mértékben hat a promiszkuis életmód. Az erkölcsi aspektuson hosszan lehet lamentálni, de tudományos szempontból nem lehet egyformán megítélni a férfiak és nők dekadens szexuális magatartását.  

Ilyen és ehhez hasonló kérdésekben tehát hiába szajkózza azt valaki, hogy neki más a véleménye, mert ő egy másik politikai oldal szekértáborát erősíti, sajnálatos módon nem lesz igaza, mert valódi diverzitás ebben a kérdéskörben nem létezik: akár tetszik, akár nem, a világ nagy kérdéseire évezredek óta ugyanazok az egzakt válaszok.  

Reaktor

Facebook

Friss topikok

süti beállítások módosítása