Reaktor

A Sátán ölében vonagló meleg rapper, mint a progresszivitás üdvözítendő jelképe

Ki az az átlagon felüli, égiek által tehetséggel oly bőkezűen megáldott fiatalember, akinek a neve futótűzként terjedt a világban az elmúlt pár napban? Ki az, akinek egyetlen megmozdulásával sikerült mélységesen felbőszítenie mind a konzervatív jobboldal, mind az old school rapperek képviselőit, és a világ egyik legbefolyásosabb márkáját is? És mit kellett hozzá tennie, hogy ezek az egymással egyébiránt nem szívesen parolázó felek ily nagy egyetértésben vessék magukat a felháborodás örvénylő tengerébe?

rapper.jpg

Lil Nas X, ez a becsületes neve annak a férfiúnak, aki az egyre kavargó össznépi botrány centrumában trónol, és elégedetten szemléli művét. Mert mi is történt?

A köz azóta sem csituló felháborodásának tárgyát képező muzsika címe: Montenero (Call me by your name), amelyben történetünk főszereplője, a fiatal fekete rapper a bűnbeesést rekonstruálja, valljuk be, a rendhagyó jelzőjével a legkevésbé sem illethető módon. Lil Nas X nem az emberiség legelső asszonyának bűnös csábításával szemben tehetetlen, de nem ám. Progresszív rapperünk egy kígyó alakot öltő, földönkívülinek tetsző lénnyel követi el az eredendő bűn rémséges tettét, amiért el is ítéltetik. Majd egy soha véget nem érőnek tűnő rúdon száguld a Pokol felé, egyetlen alsónadrágot és egy térdig érő bőr lábbelit viselvén szemet gyönyörködtető testén.

rap.jpg

A Pokolba érkezén pedig Nicki Minaj legtehetségesebb padavanjához méltó öltáncot lejt magának a Sátánnak. Vonaglik, tekergőzik, himbálja a tomporát, fetreng a pokolbeli entitás ölében, mindezt olyan szexuálisan túlfűtött utalások és kétes értelmű megjegyzések társaságában, hogy attól Boccaccio szemérmetlen szereplői is az asztal alá bújnának.

A prominens hozzáértők szakértő elemzései alapján a klipnek két fő üzenete van. Az egyik, hogy a keresztény egyház még mind a mai napig nem vetkőzte le azon mentalitását, hogy a Pokol kénköves bugyraiban vergődve vizionálja a saját neméhez vonzódó istenkáromlókat. A másik pedig az, hogy bár a hagyományosnak tartott nemi beállítottsággal rendelkező előadóművészek már jó ideje a szoftpornó kategóriájába gond nélkül besorolható tartalmakat gyártanak, a világ még mindig megütközik azon, ha egy férfi a szeretője szépséges falloszáról zeng vágyódással teli ódákat. Na már most, mi is probléma ezzel a zeneművészeti remekművel?

Jómagam a hír primer olvastakor azonnal lehorgonyoztam azon aspektusnál, hogy vajh a homoszexuális közösségnek miért van még mindig szüksége arra, hogy a társadalom elfogadásáért harcoljon? Egy olyan országról diskurálunk éppen, ahol

már hat éve maximálisan legális az Isten színe előtt kötött szent szövetség két azonos nemű polgár között, sőt, szerelmük megpecsételésére gond nélkül fogadhatnak örökbe gyermekeket is.

Bár jogilag egy fikarcnyit sincsenek megkülönböztetve az ország többi lakosától, nem nyögik a hátrányos megkülönböztetés terhét a munkaerőpiacon, sőt, a multicégek előszeretettel állnak melléjük és hirdetik az igét a két azonos nemű egyén között fennálló szeretetközösség csodálatos mivoltáról,

úgy fest, ez mégsem elég.

Mindeme kézzelfogható bizonyítékok ellenére mind a mai napig egy egész hónapon át tartó utcai fesztiválozással teszik le a voksukat az egyenlő bánásmód megkérdőjelezhetetlen mivolta mellett. Hiába a teljes jogegyenlőség, a mainstream média vad, ádáz támogatása, a piac meghatározó szereplőinek kritikátlan szolidaritása, az LMBTQ közösség tagjai fuldokolnak a náci rezsim rothadó romjain sarjadó rendszer elnyomása alatt. Ezért hát szükség van olyan bátor harcosokra, mint Lil Nas X, aki a huszonegyedik század félelmet nem ismerő Danton-jaként vetette kéjtől vonagló mezítelen testét a Sátán ölébe.

A másik aspektus pedig, amire Adam B. Vary hívta fel a figyelmet. Nevezetesen, hogy mily üdvözítendő, hogy az Úr kettőezer-huszonegyedik évében végre eljutottunk odáig, hogy egy nyíltan homoszexuális előadóművész pontosan ugyanolyan exhibicionista módon fejezi ki legmocskosabb szexuális fantáziáit, ahogy egy hetero pályatársa tenné.

A szintén homoszexuális újságíró azt fejtegeti egy cikkében, hogy bár még csak negyvenegy éves, nem gondolta volna, hogy úgy fogja keblére ölelni a halál élete végén, hogy már megélte azt, hogy egy homoszexuális zenész pont ugyanúgy manifesztálja a vágyait, ahogy egy hetero. Mégis mi ezzel a baj?

Tudom, hogy már rongyosra téptem az ajkaimat a normalitásról értekezvén, de nem tudok mit tenni, a világ kényszerít ezen gondolatmenet örökös ismételgetésére, egyszerűen nem enged leszállni a jobboldal veszettül forgó körhintájáról, hiába szédelgek. A homoszexuális magatartás nem tartozik a normalitás azon kategóriájába, amit pontosan egy polcra lehetne tenni a heteroszexuálisok szokásaival.

Ha megpróbálom fellelni a lelkemben valaha oly szilárdan domináló balliberális gondolatiságot, és hagyom szabadon vágtázni az ereimben a progresszivitást, akkor hajlamos vagyok egyetérteni azzal a nézettel, hogy a házasság és gyermeknevelés szegről-végről ezen emberek elidegeníthetetlen jogait képezik.

De a pálfordulat harminc foknál megakad, ugyanis azt már kénytelen vagyok éltetni, ha egy homoszexuális egyén szexuális fantáziái is beépülnek a mainstream zeneipar képi világába.

Jómagam is azt gondolom, hogy a profán szexualitás mindent átitató jelensége gyomorforgató, még akkor is, ha két ellenkező nemű műveli azt, de! Egy férfi és egy nő heves koitálást imitáló mozdulatai soha nem lesznek olyan visszataszítóak, mintha két férfi tenné azt.

Vállaltan, a társadalom egésze által elfogadottan homoszexuálisnak lenni egy dolog, a művészi önkifejezés és a teljes egyenlőség zászlaja alatt másik férfi meztelen falloszához dörgölőzni pedig egy másik.

A két férfi szexuális aktusának látványától való undorodás zsigeribben gyökerező, mint egy hagyományos, de visszataszító szeretkezés képeitől való ódzkodás.

Még mielőtt bárki megvádolna azzal, hogy Heinrich Himmler emlékirataival a párnám alatt imádkozom a sötét középkor visszatértéért, ahol nyíltan üldöztettek és kínoztattak az azonos neművel hálók, leszögezném, hogy nem így van. Egyszerűen csak nem tartom kívánatosnak, ha a homoszexuálisok is egy barátságosabb felnőttfilmhez hasonló klipekkel lepnék el a zeneipart.

Annak fényében különösen nem, hogy a témában jegyzett legújabb tanulmány szerint a homoszexualitás kialakulásában sokkal nagyobb szerepet játszik a társadalom és a környezet, mint azt eddig hinni véltük, és igen, ebbe a kategóriába beletartoznak a mainstream zeneipar kínálatából interpretált példák is.

Reaktor

Facebook

Friss topikok

süti beállítások módosítása