Ismerjük, tudjuk róla, (mégis) szeretjük. A Netflix köztudottan szereti filmvászonra vinni azokat az alkotásokat, ahol a homoszexualitás vagy a faji és etnikai hovatartozás erőteljesen reprezentálva van. Egy-egy vallást is előszeretettel jelenít meg, de ebben már nem olyan alapos. Az Európában tömegesen aktívak, mint például a keresztények, rendszeresen kimaradnak, vagy csak torzan (sokszor direkt, vagy véletlen súlyos tárgyi tévedésekkel) megjelenítve kapnak helyet. Egy új sorozatban azonban a Netflix mintha sorba venné és kiparodizálná a PC kultúra legkedveltebb kérdéseit. Paródiára sikerült, de valóban paródia a "The Bold Type"?
A sorozat talán kicsit erőltetetten is, de azért sorba veszi epizódról epizódra azokat a vitatott kérdéseket, melyek a közvéleményt lekötik, de annyira groteszk puritánsággal kezeli őket, hogy személyes meggyőződéstől függetlenül kényelmetlenül érezzük magunkat közben. Felteszem, erre használja a magyar a "két szék között a pad alá" kifejezést. Nézzünk pár példát!
1. Minden és mindenki fekete és fehér
A történet röviden: egy amerikai haladó szellemű (?) női magazin három fiatal dolgozójának életét dolgozza fel a film. Rajtuk keresztül jönnek elő azok a témák, amiknek feldolgozása olyan szintű együgyűséggel lett megoldva, hogy az joggal sértene vérig minden olyan közösséget a valóságban, akik a sorozatban is elnyomottként szerepelnek.
A három szereplő közül kettő heteroszexuális, fehér, és mindketten egy heteroszexuális fehér férfival élnek kapcsolatban, ráadásul az egyiknek még esküvője is van. Mellettük a harmadik hölgy fekete bőrszínű, leszbikus (később biszexuális) beállítottságú, és egy leszbikus muzulmán hölggyel él együtt (amikor ahhoz van kedve). Túl azon, hogy ő a legmagasabb beosztású és a felsőbbrendűségét a céges hierarchiában imádja szeretett barátnői szájába rágni, a sorozat készítői erre az egyetlen karakterre testáltak mindent, amit szerettek volna elmondani a szerintük fontos egyenlőség kérdéskörében.
A fehér lányokat folyamatosan leszólja, a szabadság jegyében megtiltja nekik a fekete szó használatát, és általában véve a sorozat teljes egészén át jóságos mesterként neveli őket arra, hogy neki fekete leszbikusként milyen előjogai vannak velük szemben. Ezt meg lehetett volna nagyon elegáns és tényleg szép dialógusok formájában is fogalmazni, hogy esetleg mondjon is valamit, ennek ellenére csak szerencsétlen és rettenetesen primitív párbeszédeket kaptunk, amik engem, heteroszexuális fehér nőként csak meglepnek, de fekete homoszexuálisként kikérném magamnak, hogy csak annyira tartanak méltónak, hogy két ajtókilincs párban-csikorgásává alacsonyították a lelkemnek fontos mondandókat.
2. A matek sem jön ki
Egyszer előáll az a helyzet, amikor az egyik kolleginát nem veszik fel egy újságírói pozícióra, és azzal az indokkal utasítják el hogy, bár szuper volt, most akarják színesíteni a szerkesztőséget, és egy fekete kolléga kapja az állást. Az akkor már számtalan rész óta egyenlőségért harcoló fekete főszereplő logikusan barátnője védelmére kelne ebben az esetben, de legalábbis együtt érezne vele, nemde? A legkevésbé sem. Az esetet örömtelinek nevezi, és megfeddi barátnőjét a szomorúsága miatt, hiszen ebben az esetben a szomorúsága - a zsibbasztóan kellemetlen dialógus szerint - rasszista.
Rasszista, mivel nem tudhatják, a fekete vetélytárs nem volt-e jobb nála. Néztük a filmet, és nem tudtuk eldönteni, ennyire hülyének néznek-e minket, ezért visszapörgettük vagy négyszer, de minden alkalommal megbizonyosodtunk arról, hogy tényleg pont az imént hangzott el, hogy a kolléga azért volt előnyben, mert fekete, nem azért mert jobb. Sőt még az sem merült fel, hogy egyenlően jól teljesítettek volna (bár utóbbi esetben is tankönyvi példáját látnánk a faji hátrányos megkülönböztetésnek - a fehér újságírónő hátrányára). Ez csak az egyik ellentmondása a sorozatnak, és kifejezetten nagy problémának érzem, hogy fontos társadalmi kérdésekből ilyen szinten sikerült viccet csinálni.
3. Én testem, ő teste
A nők teste feletti kontroll és önrendelkezési jog kérdésköréből is sikerült ízléstelen tréfát kreálni. Természetesen ezt a szerepkört is az unásig terhelt meleg fekete karakterre hagyták, aki politikai karrierbe vág, és indul a helyi választásokon, amikor megtudja, hogy bizonyos szervezetek a segítségért hozzájuk jövő nőknek nem végzik el kérdés nélkül, azonnal az abortuszt. Ehelyett felvilágosítják őket arról, mi is történik ilyenkor, élőlénynek merik nevezni a nőkben lakozó életet, segítséget próbálnak nekik nyújtani rutin-gyilkosság helyett, ezt pedig egy tisztes homoszexuális karakter nem tűrheti (erős irónia természetesen a mondat vége).
Bugyuta egyszerűsítések sorozatával sikerült minden fekete és/vagy homoszexuális anyát megbélyegeznie a rendezőknek, de a sor sajnos nem ér itt véget. A "The Bold Type" mágikus korhatárt talált, ahonnan a nő már rendelkezhet az életével és a testével, hiszen nem telik el pár epizód aközött, hogy az önrendelkezés zászlaja alatt sikerre visznek egy vibrátorokkal foglalkozó startup-ot, és aközött, hogy magzatkorú kislányok abortálását segítő szervezeteket méltató cikkeket ünnepelnek. Természetesen nem bonyolódtunk mélységekbe annak kapcsán, mikor lehet olyan eshetőség, amikor az abortusz tényleges, létező morális erkölcsi domaineket megmozgató kérdés lenne (lásd: nemi erőszak), szigorúan megmaradtunk a "még tanulni/élni akartam" megunhatatlan mantrájánál.
4. További kihagyott ziccerek armadája
Előkerül a válás. Hihetetlenül fontos téma, rengeteg mélységgel és emberi harccal. Gondolnánk, hogy fizikai képtelenség erről úgy beszélni, hogy klisét csinálunk belőle, hiszen nincs két egyforma eset, csak a sérülés és a fájdalom garantált, semmi más. Nem vártunk ugyan olyan lenyűgözően értelmes és alapos filmet, mind a Driver-Johansson-féle "Házassági Történet" , de egy értelmes tételmondat legalább elvárható lett volna. Be lehetett volna ezt mutatni egy komplexebb példán keresztül, helyette sikerült a karrierista kártyát előhúzni, és a sztereotípiák elleni harcból hazaküldeni minden fiatal lánynak az üzenetet, hogy ha sikeresek és viszik valamire, el fognak válni.
Előkerült az eltérő vallások közötti párkapcsolat témája, ami egy bátor és hiánypótló képsor lehetett volna, helyette gyorsan megtanultuk, hogy a keresztény fiúk nem olyan jók az ágyban mint a többiek, és ha sokáig szeretnének nekünk egyszerűen a jólelkűségükkel és a gondoskodásukkal megfelelni, azonnal váltani kell. A sorozat fogja a társadalmilag fontos kérdéseket, becsomagolja egy rózsaszín papírba és kihajítja az ablakon, az meg valahogy majd landol a járdán elhelyezett vásznon, nézze akinek van gusztusa hozzá.
Összességében nem tudom értelmezni, hogy segített-e a kultúrák, vallások, etnikumok közeledésében az, hogy viccet csinált a Netflix mindkét táborból, mindenesetre objektíven belátható tény, hogy mindegyiküket lealacsonyítani nem volt hasznos.
