Reaktor

Nagypál Szabolcs: Az egyházban nincsenek tabuk

nagypal_szabolcs.jpeg

Mitől lesz valaki keresztény? Mit gondol az egyház a lombikbaba-programról? Vallástalanodik-e a világ? Darwin elmélete önmagában cáfolja-e Isten létezését? Mennyire fér meg a kereszténység a tudománnyal? Lesz válasza az egyháznak az űrkutatás földönkívüli életre vonatkozó lehetséges jövőbeli eredményeire? Nagypál Szabolcs római katolikus teológussal, az MCC jogi iskola vezetőjével beszélgettünk.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Beszélhetünk ma keresztény Magyarországról? Jellemző a vallásosság a magyarokra? És mi az oka a hit válságának a nyugati világban?

Keresztény Magyarországról kétféle értelemben beszélhetünk vagy beszélhetnénk. Civilizációs és vallási értelemben. Civilizációs értelemben a Huntington szerinti nyolc nagy világcivilizációt érthetjük, ami kötődik a valláshoz, de nem merül ki abban. Ilyen értelemben Magyarországot a népvándorlás fenyegetheti, civilizációs válságként, a keresztény önazonosságának elvesztésében. Én úgy látom, hogy ez a kérdéskör a jelenlegi közéleti vezetésben jól kézben van tartva. Illetve az elvallástalanodás, a szekularizáció, az elvilágiasodás fenyegeti még. Érdekes módon ez tulajdonképpen csak a mi földrészünkre jellemző, tehát lehet, hogy csak mi helyezkedünk el szerencsétlen földrészen. Az összes többi földrészen vallási fölburjánzást, ébredést figyelhetünk meg. Vagyis ez nem egy általános világjelenség, ugyanakkor Európában komolyan kell venni.

Azt gondolom, és itt a vallási értelemben vett keresztény Magyarországra is reflektálnék, hogy ez nem a közéleti vezetők feladata, vagyis az ország, a földrész vallási életének az elmélyítése, hanem a vallási vezetőké, vallási tanítóké, illetve minden hívőnek a feladata.

Ilyen értelemben megjósolhatatlan statisztikákat nézhetünk, hogy „ide csökken, meg oda nő”, de az ébredések az egyháztörténetben mindig váratlanul lepik meg az embert.

Mitől lesz valaki ateista? Akár velünk is történhet olyan dolog, ami miatt a személyes hitünk meginoghat Istenben?

Hitvalló ateistával ritkán találkozik az ember, én magam igen keveset ismerek. Inkább a vallásosan közömbös réteg a jellemző, illetve még eggyel továbbmenve a maguk módján vallásosaknak a csoportja. A hitvalló ateizmushoz valami borzalmas élmény szükségeltetik, ugyanakkor sokan, amikor valamilyen megrázkódtatás éri őket az életben, akkor nem elfordulnak a vallástól, hanem éppen a vallásban keresnek vigaszt. Az emberi életben átmeneti állapotnak tekinthető keresztény vagy vallásos szempontból az ateizmus. Abban reménykedünk, hogy majd talán történik velünk valami, és ebben nekünk is van felelősségünk, ami az istenszerelem felé billenti az illető embert.

De az is előfordulhat valakivel, hogy csak pusztán tudományos meggyőződésből válik ateistává? Tehát kvázi ez lesz az új vallása?

A vallás és a tudomány nem áll ellentétben egymással, sőt évszázadokon keresztül a tudománynak és a természettudománynak a művelői igen szorosan kötődtek az egyházhoz. És ma is szép számmal találunk vallásos embereket a természettudósok között. Az ateizmust mint vallást, én nem látom teljesen kifejlett és érett dolognak. Sokszor egyfajta lázadás a vallásossággal szemben. 

De például, ha elolvasom, hogy mit mond Darwin az evolúcióról, és arra jutok, hogy ez alapján nem létezhet Isten? Van, hogy valaki nem egy személyes tragédia okán válik ateistává, mert például elveszítette a családját, hanem csak arra a meggyőződésre jut, hogy nem létezhet Isten.

Természettudományos tények alapján nem lehet arra a meggyőződésre jutni, hogy nem létezhetik Isten. Isten nem bizonyítható, ebben az az örömhír, hogy Isten nem is cáfolható.

Az istenhit egy találkozás élményéből születik, személy és személy találkozásából. Itt bizonygatásoknak nincsen helye. Az ember meghallgatja azok véleményét, akik hiányolják az életükből az Istennel való találkozást, de igazából a saját lelkére hallgat ebben a kérdésben.

Mi tesz valakit igazi kereszténnyé? Ha minden vasárnap templomba jár?

Többféle vallásfelfogás létezik, illetve a valláshoz kötődésnek többféle rétege, mélysége különíthető el. Az egy jó jelzés, ha valaki minden vasárnap eljár istentiszteletre vagy szentmisére, ez mindenképpen támogatandó. Kereszténnyé alapvetően a megkeresztelés teszi az embert, és ekkor elkezdődik egy életre szóló nagy kaland. Az ember eközben közelebb és távolabb kerül az egyházától, illetve Istentől. Néha elmélyed az istenhite, néha pedig ellanyhul. Ez az egész életben egy birkózást jelent.

A keresztény lét igényességet követel az embertől, vagyis azt, hogy a saját egyéni törekvéseit, igyekezeteit próbálja összehangolni a közösség igyekezetével, mások igyekezetével, valamint az egyháznak a tanításával.

Nem tudom, hogy így válik-e valaki igaz kereszténnyé a végén, ez kicsit maximalista megfogalmazás lenne. Ez inkább egy iránycél. Legyek minél jobb keresztény, éljem meg minél jobban az istenhitet.

De attól még lehet valaki igaz keresztény, hogy például nem vesz mindig úrvacsorát, nem megy el minden vasárnap templomba, nem jár el mindig bűnbánni?

Hát melyik az a bírói pozíció, aki kimondja, hogy ki igaz keresztény és ki nem igaz keresztény? Ha valakinek elakadásai vannak a vasárnapi istentisztelettel kapcsolatban, akkor az biztos, hogy munkát kíván, lelki-spirituális munkát, van min dolgoznia ekkor.

A 21. században merülnek fel olyan kérdések, amelyekre önmagában a Biblia és a vallás nem ad feltétlenül választ. Magyarország egyik nagy problémája a népességfogyás, a kormány ezért a lombikbaba-program támogatásáról döntött. Ez sok, gyermekre vágyó honfitársunk életét teszi könnyebbé. Mit gondol az egyház a lombikbabákról?

A népességfogyás nagy kihívás Magyarországon, ez igaz. Örömmel látja az ember, hogy az elmúlt évtizedben érdemi döntések születtek legalább a népességfogyás ütemének a megállítására, és remélhetőleg lassú visszafordítására. A népesség, a demográfia, az nem egyik napról a másikra történik. A kérdés úgy hangzott, hogy mit gondol az egyház a lombikbabákról.

Az egyház a lombikbabákról ugyanazt gondolja, mint bárki másról. Teljes értékű emberek, Istennek a képére és hasonlatosságára vannak megteremtve, emberi méltósággal rendelkeznek.

Istennek a teremtő szeretete csillan fel rajtuk. De valószínűleg arra gondolsz, hogy a lombikbaba-programról mit gondol az egyház. Azt gondolom, hogy itt is ketté válik a politikai-közéleti döntéshozás és az egyházi véleményalkotás. Alapvetően egy ország vezetőjének a feladata dönteni ilyen kérdésben, az jó és bölcs dolog, ha meghallgatják az egyház véleményét is erről. A lombikbaba-programmal hagyományosan két nehézsége van a kereszténységnek. Az egyik az élettel, a másik pedig a természetjoggal kapcsolatos. Az élettel kapcsolatban azt mondhatjuk, hogy a jelenlegi lombikbaba-program azon a fejlettségi szinten van, hogy zigóta túltermelésben vagyunk, és a túltermelt zigótákat lefagyasztjuk. Ez egy megoldatlan kérdéskör. Mind a természettudomány, mind az összes vallás ma már egyetért abban, hogy az emberi élet a fogantatással kezdődik, csak néhány ideológia próbálja ezt későbbre tolni.

Ezek a zigóták teljes értékű emberek, a fagyasztáskor kezdeni kell velük valamit, ez itt egy megoldatlan etikai probléma, a tömeges megsemmisítésük népirtás számba megy. Remélhetőleg ahogy fejlődik a tudomány, csökkenni fog ez a „selejt”.

Nyilvánvalóan emberi szempontból nem selejt, de ugyebár nem akar senki semmit sem kezdeni velük. A természetjogi érv ennél jóval gyengébb, és arról szól, hogy a nemzésnek egy meghatározott módon érdemes végbe mennie, amiben egy férfi és egy nő vesz részt, és egy szerelmi aktusban egyesülnek. Ez az a hely, ami ki van találva az emberi életnek az átadására. Márpedig a lombik-programnak sok része nem felel meg ennek. Ez egy gyengébb érv, és nem is annyira sorsdöntő.

Tehát a keresztény tanok szerint ez nem számít bűnnek? Vagyis az a szülő, aki lombikbaba-programból szeretne gyereket, mert máshogy nem megy neki, az nem válik az egyház vagy Isten szemében ezáltal bűnössé?

Ez nehéz kérdés. Így kimondva nincs, hogy „nem bűnös”, ez gondos megfontolást igényel. Annak azért mindig örülünk, hogyha az egyház felnőttként kezeli a híveit, tehát olyan döntéshelyzetekben ismerik el a méltóságukat, ahol ők maguk hozzák működésbe az erkölcsi érzéküket, az Isten-kapcsolatuk alapján. És ebben tanácsadóként siet a segítségükre az egyház, nem bíróként. De az biztos, hogy itt egy erkölcsileg telített helyzet keletkezik, ahol nagyon fontos meggondolásokra és sok imádságra van szükség, adott esetben pedig az egyházzal való kapcsolat rendezésére is.

A vallás számára mindig is voltak tabu témák. Szerinted van ezek között olyan, amiben a katolikus egyháznak nyitnia kéne?

Az egyházban nincsenek tabu témák, minden téma szabadon vitatható. Az igaz, hogy nagyon sok témáról sarkos vagy karakán véleménye van az egyháznak, bár sok esetben sokszínűség figyelhető meg az egyházon vagy az adott felekezeten belül. Ha arra gondolsz, hogy nevelésünk során a szüleink bizonyos témákat kerültek a jelenlétünkben, vagy nehéz volt velük megbeszélni bizonyos kéréseket, az baj. Ez nyilván szülőszereptől is függ.

Már hallottam olyat, hogy valaki nagyon mélyen vallásos családban nevelkedett, és bár beszélnek a családban a nemi érés alatt olyan témákról, mint a szexualitás, de mélyebben nem mennek bele a dologba. Tehát tapasztal az illető olyan szexuális problémákat, amelyeket otthon a szüleivel, pont azért mert ez egy „tabu téma”, nem tud megfelelően kibeszélni.

Igen, nem könnyű jó szülőnek lenni, meg bizonyos értelemben nem képezzük a szülőket, sem az egyház, sem az állam, nem adunk ki jogosítványt a gyermekvállalásra. A nemi éréskor a gyermek kérdéseinek a megfelelése illetve a vizsgálódásainak a támogatása, helyesebb irányba terelése, egy nagy feladat minden szülőnek. Valószínűleg hagyományosan az egész társadalom és benne az egyház is prűdebb és szemérmesebb volt. Ma már azt reméljük, hogy egyre több gyermek megvitathatja ezt a szüleivel, illetve itt az iskola is segíthet. Ha az egyházat kérdezed, az egyházi iskolának van ilyen feladata, hogy a gyermekek nemi ébredésével kapcsolatos kérdésekre válaszoljon.

A tudomány és a vallás közötti viszonyban kezdettől fogva ott van a versengés, ha jól tudom Darwin kapott hideget-meleget a saját tanaiért. A NASA kutatja, hogy a Földön kívül létezett, vagy akár még most is létezhet élet. Ha találnának ilyen bolygót, akkor a felfedezésről mit mondana a keresztény egyház?

Valóban, az újkor hajnalán volt néhány évtized, évszázad, ahol nem volt tisztázott a kompetenciája, kompetencia leosztása az egyháznak és a természettudománynak. Eleinte mintha az egyház lépte volna túl a felelősségi körét, tehát olyan dolgokba szólt bele, amelyek már nem az ő reszortja, ma inkább azt tapasztaljuk, hogy a természettudósok bátorkodnak kijelentéseket tenni angyalokról meg Istenről, noha ez nyilvánvalóan nem természettudományos hatáskör. Más bolygókat nem csak a NASA kutat, hanem ezen a téren is verseny van a kutatásban. Az biztos, hogy ha életet találunk más bolygón, akkor az kihívások elé fogja állítani a világvallásokat, nem csak a kereszténységet.

A kereszténység jelenleg, teológiai értelemben, nem természettudományos értelemben, nem tud életről más bolygón. Vagyis a világképe emberközpontú, azaz antropocentrikus. A Föld bolygón az ember a kiemelt lény, aki Istennek a képére és hasonlatosságára van megteremtve.

Amennyiben találunk életet, sőt fejlett életet, akkor el kell indulnia a vizsgálódásnak, hogy a létrendi alá-fölé rendeltségben, hierarchiában hol állnak ezek a lények. Érdekes, talán kissé meredek párhuzam, hogy Amerika felfedezésekor, az ott talált „lényeknek” a létrendi hierarchiában a helyét több mint egy évszázadon keresztül kutatták, tehát, hogy embereknek tekinthetők-e az őslakosok, mert ha igen, akkor meg kell keresztelni őket, ha pedig nem, akkor kizsákmányolhatók és rabszolgaként kezelhetők. Remélhetőleg más bolygók élőlényeivel nem a kegyetlenség módján fogunk találkozni. Még egyet csavar a kérdésen, hogyha ezek a lények jóval fejlettebbek minálunk!

Jézus Krisztus meghalt a bűneinkért, a Biblia szerint Isten a saját képére teremtette az embert. Ha vannak értelmes űrlények, akikkel találkozunk, akkor felmerül a kérdés az emberben, hogy azok az állítások, amiket előbb elmondtam, miképpen jelentkeznek az űrlények vonatkozásában.

Így van! Csak viccelődve, cinikusan jegyzem meg, hogy remélem, mi leszünk abban a helyzetben, hogy döntsünk a méltósági szintjéről ezeknek a lényeknek, és nem ők döntenek arról a kérdésről, hogy minket hova sorolnak be. A teológiának vannak rugalmassági útjai, és a tényeket a teológia is kénytelen tényként kezelni. Sok kérdést felvet majd, de ezekre nem kell most válaszolnunk, majd csak amikor bekövetkezik, tehát, hogy mi a Szentírás szerepe,

Jézus csak a Föld bolygó embereit váltotta-e meg, vagy az egész világegyetemet? Valószínűleg ebbe az utóbbi irányba fog elmenni a kereszténység. Vannak megváltók más bolygókon? Ők is kaptak-e szent iratokat? Az hogy viszonyul a mi kinyilatkoztatásunkhoz? És így tovább.

Sok multikulturális helyen ma is gyakoriak az összetűzések a vallási ellentétek miatt, például Izraelben a zsidók és a muszlimok között. Szerinted lehet valamiféle konszenzusra jutni? Bár a muszlimok Allahban hisznek, mégiscsak Allah a mi egy Istenünknek megfeleltethető. 

Most egy percben nem fogom megoldani az évezredes palesztinai ellentétet zsidók-keresztények-muszlimok között. Úgy szól a kérdés, hogy lehetséges-e egyetértésre jutni. Attól függ, mit értünk egyetértés alatt. Lehetnek közös céljaik a világvallásoknak, lokálisan is, az adott helyre összpontosítva, ez vallási és a közéleti vezetőknek is a feladata. Egységes nemzeti önazonosság építése például hatékony szokott lenni ilyenkor.

Szintén fontos a vallási szélsőségek, különösen az erőszakos szélsőségek valláson belüli elítélése, peremvonalra szorítása, a teológiai kiállás ellenük. A vallásközi párbeszédben a tényként kezelésig el kell jutnunk. Tehát ha ezt gondoljuk „elfogadás” alatt, akkor arra a belátásra kell jutnunk, hogy léteznek más vallású emberek és nekik is joguk van létezni.

Az, hogy a zsidó vallás a gyökere a három nagy egyistenhitű vallásnak, vallástörténeti szempontból igaz. Külső nézőpontból, vallástudományilag ezt a muszlimok nem pont így fogalmazzák meg, inkább az Isten többféle, újra és újra megújuló kinyilatkoztatási kísérletéről beszélnek, melynek a Korán lenne a betetőzése. A kereszténységnek feltétlenül a zsidó vallás a gyökere. A zsidó-keresztény párbeszéd a kereszténységnek a legfontosabb vallásközi párbeszéde.

Egymás vallásának az elfogadtatása nem biztos, hogy működik. Különösen ezeknek az egyistenhívő, szemita közép-keleti vallásoknak a lényege az exkluzivitás, tehát mindegyik azt gondolja, hogy ő egy sajátos momentumot jelent a vallástörténetben, míg a többiek nem jelentenek ilyen jelentőséget, sőt még hamisságokat is tartalmaznak.

Az Isten kérdése, amit említettél, az teológiailag vitatott, bár a fősodor valóban úgy gondolja, ahogy mondtad, palesztin keresztény barátaim is Allahnak nevezik Istent, és a palesztin arab bibliafordításban az Allah szó szerepel az Isten helyén. Nyilván azért más jellemzőit domborítják ki a keresztények, a zsidók és a muszlimok, hogy finoman fogalmazzak. Gondoljunk csak a Szentháromságra, amely a másik két vallás szemszögéből néhol többistenhitnek tűnhet.

A történelem során, legelőször már az ókorban sokszor feljött, hogy a vallásokat megpróbálják összemosni, hogy legyen valamiféle vallási egyetértés. Szerinted ez a mai fejlett világban megoldható lenne, hogy létrejöjjön egy közös vallást, amelyben zsidó, muszlim, és keresztény elemek vannak összemosva?

Ketté kell választani az ökomenikus és a vallásközi megközelítést.

Ökomenikusnak, keresztény mintára az egy valláson belüli felekezeteknek a közeledését nevezzük. A kereszténység szempontjából ez a protestáns, ortodox, katolikus és más, például anglikán felekezetek látható egységre irányuló mozgalmát jelenti. Ez reménnyel kecsegtet, hiszen Jézusnak az az alapító akarata nyilvánvalóan ez a láthatóan egységes egyház, és az emberek bűnei miatt osztódott ez szét, és úgy érezzük, hogy a Szentlélek vezérel ebben az egységmozgalomban.

A vallásközi színtéren nem ez a helyzet, vagyis nem egy tőről fakadnak a vallások, noha általában megkülönböztetünk egy indiai és egy közép-keleti vonalat, valláscsaládot. Ezek, miután nem egy tőről fakadnak, ezért nincs hova visszavezetni őket. A jövőre nézve az ilyen „összemosásuk”, amit szinkretizmusnak nevezünk a vallástudományban, az a főbűn. Tehát ettől irtózik minden vallás. A vallásközi párbeszédnek ez nem is lehet célja. A vallásközi párbeszédnek a béke az elsődleges célja, békesség és megértés. És emellett egyfajta szent versengés is. Ha a közgazdaság-tudományra gondolunk, a piac az nem valami visszataszító dolog, hanem ott a versengésben jó dolgok születnek. Ebben reménykedünk a „vallási piacon” is, hogy a világvallások nem harcolni fognak egymással, legfeljebb szent, lelkiségi értelemben harcolnak egymással, hanem a szent dolgokban vetélkedésre határozzák el magukat. Tehát például ki szereti jobban a többieket.

Az interjút készítette: Tóth Marcell

Portréfotó: szemlélek.blog.hu

Reaktor

Facebook

Friss topikok

süti beállítások módosítása