Ed West, a brit Unherd online portál vezető szerkesztője „Véget ért a Nyugat kulturális forradalma” címmel tett közzé véleménycikket a napokban. Írásának központi állítása, hogy a hatvanas években kezdődött kulturális forradalom befejeződött, és azt érte el, hogy visszatértünk ugyanoda, ahonnan elkezdődött: a cenzúra, az előírt beszédmód és a tabuk világába.
West szerint a 60-as évek forradalmárjai a konzervatív establishment, értékek és erkölcsök ellen lázadva kezdtek neki a régi világ lebontásának. A forradalom évtizedei alatt az eredetileg alapvetően konzervatív amerikai elitegyetemek a progresszió zászlóshajóivá váltak, és a felsőoktatásban a tanárok között a republikánusok és demokraták aránya a korábbi egy a háromról egy a 15-hözre változott.
A forradalom előtt egyértelműen jobboldali volt a hadsereg és alapvetően konzervatívok voltak a nagyvállalatok.
Míg régebben a konzervatívok, akik az abszolút erkölcsi igazságokat védelmezték, a baloldal morális relativizmusára panaszkodtak, mára a baloldalnak nincs szüksége relativizálásra. A relativizálás ugyanis a gyengék fegyvere West szerint. A baloldal gyakorlatilag győzött, ezért nincs többé szüksége erre. A saját abszolút igazságai váltották fel a korábbiak helyét, vitának pedig nincs helye, az ellenkezőknek nincs más választásuk, minthogy „megjavuljanak.”
A konzervatív oldal ezzel szemben már egy ideje relativizál, defenzív módon próbálva alkalmazkodni a külső nyomáshoz, főként a rasszizmus kérdésének és a társadalmi nemek ügyében, ami a gyengeségét mutatja. (Hozzáteszem, a keresztény egyházak is hajlamosak erre. Az „idők szavának meghallása” örvén egyházainkban nem mindig egyértelmű már a kiállás korábban kétségbevonhatatlan igazságok mellett.)
A forradalom tehát, amely kezdetben a sokféleséget követelte az uniformizáltsággal szemben, és az értékek sokszínűségét az oktrojált renddel ellentétben, azt érte el, hogy lassan már csak egy elfogadott igazság és egy mindenkire érvényes erkölcs létezik. Ahogyan West fogalmaz, a forradalmárok minden Bastille bevétele után elkezdik megépíteni a saját Bastille-jukat.
A hatvanas-hetvenes években, emlékeztet West, a kulturális forradalom feszegetni kezdte az ún. közerkölcs határait, például a szexualitást szabadon ábrázoló művekkel. Az ilyen alkotásokat ideig-óráig megpróbáltak betiltani, de ezek a kísérletek hamar kudarcba fulladtak, és a cenzúra, mint olyan, gyakorlatilag eltűnt a nyugati világban. Többek között azért is, mert az engedékenyebb társadalom követelése valójában nyitott kapukat döngetett, és a korabeli establishment meglehetősen elnézően, sőt gyakorta szimpátiával fogadta a jelenséget.
Míg annak idején senki sem próbálta meg betiltani például a Monty Python 1979-es Brian élete című filmjét, jegyzi meg a szerző, egészen biztos, hogy ahogyan a filmet nem lehetett volna elkészíteni 20 évvel korábban, úgy ma sem.
Persze nem azért, mert esetleg sértené a keresztények érzékenységét, hanem azért, mert Jézus muszlim próféta is, arról nem is beszélve, hogy a film abszurdnak állítja be a magát nőként azonosító egyik szereplőt, aki azt követeli a filmben, szólítsák Lorettának, és ismerjék el a jogát a gyermekszüléshez.
West a Black Lives Matter (BLM) mozgalmon és az annak megítéléséhez kapcsolódó társadalmi elvárásokon mutatja be a fordított „normálishoz” való visszatérés tézisét.
Gareth Southgate-et, az angol futballválogatott szövetségi kapitányát hozza fel példaként. West szerint „Southgate olyan férfi, akit szívesen látnál a lányod férjeként.” Southgate csupa, West szerint elsősorban a konzervatív beállítottságú emberekre jellemző tulajdonsággal bír: megbízható, konvencionális (például akkor is normális rövid haja volt focista korában, amikor mindenki más a futballisták között divatos hosszú frizurákat hordott) és, ami a legfontosabb, lelkiismeretes. A lelkiismeretesség pedig az öt legfőbb személyiségjegy közül az, amelyik bizonyítottan leginkább korrelál a politikai konzervativizmussal, és a lelkiismeretes emberek hagyományosan a konzervatív pártokra szavaznak.
Mindennek ellenére Southgate csapata is csatlakozott az obligát BLM-féle letérdelésbe az Európa-bajnokságon játszott meccsek előtt. „Bár Southgate azért szükségét érezte, hogy elegánsan megvédje a letérdelést, ennél talán meglepőbb, hogy milyen kevés ellenállásba ütközött a gesztus, és hogy még a legtöbb kritikus is megjegyezte, támogatják a BLM céljait, még ha a módszereit nem is.” Csakugyan érdekes, tehetjük hozzá, hogy
az egyébként bizonyíthatóan hazug, erőszakos és fehérgyűlölő BLM-mel kapcsolatban micsoda elképesztő ájtatosság és szemforgatás jellemző és elvárt a haladó nyugaton.
„2020-ban szinte az összes fontos amerikai intézmény, az elnököt kivéve, a legnagyobb amerikai vállalatokkal, jótékonysági és civil szervezetekkel karöltve, hangosan támogatta a BLM demonstrációkat. A média egy része oly mértékben szimpatizált a tüntetőkkel, hogy tevőlegesen kisebbítette a (tüntetések során alkalmazott) erőszak mértékét, megalkotva a „többnyire békés tüntetések” kifejezést, az amerikai újságírás Pravdához mérhető elfogultságának élő példáját.”
Cikkében West végül arra a következtetésre jut, hogy „megalapozottan állíthatjuk, hogy még soha nem volt, de legalábbis a mi életünkben nem, oly kevés kétely a közéletben azzal kapcsolatban, mi az erkölcsileg helyes és mi a helytelen.”
