Ami késik, nem múlik, tartja a magyar bölcsesség, ezért tisztázzuk, mi a tét.
A közösségi médiában egyre több bejegyzés, komment és mém jelenik meg, amelyik arról szól, hogy a kormány és/vagy a Fidesz politikusai rémeket látnak ott, ahol nincsenek, és ok nélkül hergelnek a melegek és transzneműek ellen a gyermekeket védeni hivatott törvénnyel. Ugyan ki akarna nemátalakító kezeléseket végrehajtani egy kiskorún Magyarországon? Nevetséges. És ugyan melyik óvodában vagy alsó tagozaton kellene félni queer aktivisták alternatív meseolvasásától? Nos, most még csakugyan nem népszerűsítik ebben az országban transzvesztiták vagy az LMBTQ+ közösség más tagjai a nemi identitás képlékenységét óvodákban, és nincsenek olyan törvények, amelyek a szülőket megkerülve lehetővé teszik kiskorúak számára a „nemi átmenetet” (transitioning) segítő „egészségügyi” szolgáltatásokat. Csakhogy az első példa már valóság több nyugat-európai országban, a második pedig Kanadában és az USA egyes szövetségi államaiban.
Mindez kevesebb, mint egy évtized alatt ment végbe.
Ahogyan a közelmúltban, a Mandiner által szemlézett véleménycikkében a CSU volt alelnöke, Peter Gauweiler emlékeztetett a FAZ hasábjain, 2017 júniusában Angela Merkel még alkotmányellenesnek nevezte a melegek házasságát, de hamarosan lehetővé tette annak megszavazását szövetségi parlamentben.
Attól senki sem lesz meleg vagy transznemű, hogy megnéz egy hirdetést a tévében, idézett egy Pride-os vonulót az egyik hírportál. Nos, valószínűleg nem, de ha a különböző hatások összeadódnak egy érzékeny, problémákkal küzdő serdülő esetében, annak következményei lehetnek. Nézzünk egy kanadai példát: a konzervatív National Post írta meg tavaly decemberben, hogy elképesztő mértékben nőtt meg az utóbbi években a nemi identitászavarral diagnosztizált, illetve magát transzneműnek valló tinédzserek száma. Egy 2016-os esetben egy szülő elmondása szerint egy kelet-ontariói általános iskola hetedik osztályában egy külső szervezet tartott prezentációt a társadalmi nemekről. Egy hónapon belül a 32 diákból öt (!) úgy nyilatkozott, hogy transznemű, köztük a nő 11 éves fia, aki kijelentette, hogy ő „félig lány.”
Ezeknek az ijesztő észak-amerikai fejleményeknek azért már megpróbálnak gátat szabni a konzervatív erők: sok republikánus többségű amerikai államban a szövetségi törvényhozás olyan törvényt szavazott meg, vagy tervez megszavazni, a magyarhoz hasonlóan gyermekvédelminek nevezve a jogszabályt, amely megtiltja a kiskorúakon elvégzett nemi átalakító műtéteket.
Kanada messze van, mondhatjuk, onnan lassabban „gyűrűznek be” a trendek. Svédország viszont nincs olyan távol, egy EU tagállamról van szó, mely köztudottan élharcosa mindennek, ami progresszív, woke és lehetőleg társadalmi méretekben szuicid (lásd például a bevándorláshoz való hozzáállásukat.) Ott az Antidiszkriminációs Ügynökség nevű civil szervezet végzi a nemi érzékenyítést óvodákban, többek között olyan módszertani könyvet ajánlva az óvodapedagógusoknak, amelyben a hetero- homo- és biszexuális hármas szexuális irányultság felosztást „diszkriminatívnak” írja le, mivel „nem hagy nyitva más lehetőségeket”, illetve
az egyik történetben azt beszéli meg két hatéves, hogy mi a különbség egy homoszexuális és egy transzszemély között!
(Engem hatéves koromban megpróbált felvilágosítani a haladó szellemű szülők által nevelt óvodás társam, egy kislány, arról, mi történik egy férfi és egy nő között ahhoz, hogy gyerek legyen. Nem hittem el, sőt egyenesen sokkos állapotban rohantam édesanyámhoz, hogy ugye ez nem igaz. Pedig a transzszexualitást még bele se vitte a történetbe...)
Bár a balliberális oldal totális szemantikai diadalt aratva az egész problémát leegyszerűsítette a „család az család” és a „szerelem az szerelem” című alamuszi tautológiára. Mint azt már többen megírták a jobboldalon, valójában és nyilvánvalóan két kérdés a tétje a régi és az új normalitás pártolói közötti küzdelemnek: felülírhatják-e egy kisebbség követelései/törekvései a többségi akaratot, illetve, hogy mit támogatnak vagy tiltanak törvényeink.
Először is: bármennyire is törekszenek arra a progresszív oldalon, hogy delegitimálják a többség világnézetét, a helyzet az, hogy azt a döntéshozatali folyamatot, amelyben a kisebbség akarata győz a többség felett, nem demokráciának hívják, hanem bolsevizmusnak. A kisebbségi csoportok emberi jogait ugyanúgy védi az alkotmány, már ahol van, mint a többségi társadalomhoz tartozókét, sőt, sok országban, köztük Magyarországon is, kiemelten kezeli őket például a gyűlöletbeszéd kapcsán.
Hátrányos megkülönböztetésüket a törvények tiltják.
Hazánkban az azonos nemű párok regisztrált élettársi kapcsolatban élhetnek, más kérdés, ahogyan azt a KSH statisztikájában láthatjuk, hogy 2020-ban Magyarországon mindössze 126 pár élt ezzel a lehetőséggel, ami törvényesen bejegyzett élettársi kapcsolatok 0,187%-a. Egy friss Ipsos kutatás szerint egyébként a magyar társadalomban 1% a melegek-leszbikusok aránya, 3% mondta azt a vizsgálatban, hogy biszexuális, illetve 1-1% vallotta magát omni- vagy aszexuálisnak.
Egy kisebbség kisebbségének a vágyai, és az őket támogató liberális elitek főként számításból, vagy missziós lelkületű népnevelő szándékból eredő zsaroló manőverei nem írhatják felül a többség által elfogadott olyan valóságokat, mint hogy az anya nő, az apa pedig férfi, vagy hogy a biológiai nemet nem lehet megváltoztatni.
Hatványozottan igaz ez, amikor gyermekek neveléséről van szó.
Ugyanígy nem írhatják felül ugyanezek a partikuláris érdekek a többség ösztönös törekvését arra, hogy maga döntse el, hogyan neveli a gyermekeit. Nyilvánvalónak kellene, hogy legyen, és a jog is ezt mondja, hogy a szülők a felelősek kiskorú gyermekeikért, és kizárólag az ő jóváhagyásukkal lehet a gyermeket érintő fontos döntéseket hozni. Az állami iskolák pedig, ahogyan azt a liberális meggyőződésűek is szeretik hangsúlyozni, kötelesek világnézetileg semleges, ideológiamentes oktatást biztosítani.
A genderelmélet pedig egy ideológia, amelyet a többség, akik egyben az adófizetők többségét is alkotják, forintjaiból fenntartott oktatási intézmények nem promotálhatnak, ilyen egyszerű.
Ugyanígy az állam nem támogathatja azt, hogy elvéve a szülők gyermekeik felett gyakorolt felügyeleti jogát, egészségügyi intézmények csupán a kiskorúak döntése alapján végezzenek rajtuk akár visszafordíthatatlan beavatkozásokat.
Persze a törvényeket a kormányzó többség alkotja. Jelen állás szerint valóban nincs mitől tartanunk. Reméljük, jövő ilyenkor sem lesz!