Reaktor

Hajsza (The Fall): A krimisorozatnak álcázott propagandafilm

aaaabdgcx5qu1jh7c6zsq4wu1z0irm5hx-u9u3i9yrgnsrj-m3q9-h2g2tfdsfh3i3qz6nykjssutyszz88h9dlzw4_1zb1g.jpg

Jó is az a Netflix, az ember agyzsibbasztani akar, vagy borzongani, vagy függővé válni egy-egy sorozattól. Csak az a baj vele, hogy tökéletesen szemémetlenül nyomják rajta a progresszív agendákat. A Netflix a publikus kultúrtérben a lelkekért és elmékért folyó háború élharcosává nőtte ki magát. Persze ravasz módon űzi az ipart, hogy a gyanútlan nézőknek szinte észrevétlen csepegtesse a tudatformálást.

Ilyen gyanútlan nézőként, mit sem sejtve, és mivel szeretem a krimiket és érdekes adaléknak tartottam, hogy a sztori Észak-Írországban játszódik, elkezdtem nézni a The Fall című sorozatot. Ráadásul kíváncsi voltam Gillian Andersonra, a főszereplőt alakító színésznőre, akire homályosan emlékeztem az új X-aktákból.

Persze hamar rákattantam: min lehet jobban rettegni, mint egy olyan filmen, amelyben a látszólag példás férj és családapa valójában nőket a saját lakásukban megfojtó sorozatgyilkos, ráadásul szexi észak-ír akcentussal beszél mindenki? És ahol biztosak vagyunk benne, hogy a beteg elméjű gyilkost majd jól elkapja a női sztárnyomozó? De aztán egyre több dolog kezdett egyre jobban zavarni, és végül már inkább feszengtem filmnézés közben, mint élveztem volna a történetet.

Rájöttem, hogy az egész sorozat valójában egy libertárius manifesztó, erősen férfiellenes-radikális feminista, balliberális és antiklerikális felhangokkal.

Lássuk sorjában, miről is van szó.

Stella Gibson, a londoni rendőrség (MET) menő detektívje. A filmben egy halvérű nőszemély, semmi sem hozza ki a sodrából, mindig ura a helyzetnek. Rezzenéstelen arccal figyel, tanulmányoz, fensőbbséges, elit brit akcentusával kinyilatkoztat. Inkább droid, mint ember.

Mondjuk semmit sem tudunk meg róla a második évad elejéig, azon kívül, hogy mindig kifogástalan selyemblúz-szűk szoknya vagy nadrág és tűsarkú cipő kombináció van rajta (a magas tűsarkú mondjuk szembe megy a woke genderideológiával ­– emlékezzünk csak vissza Trump feleségének és lányának folyamatos mószerolására, amiért mindig magas sarkú cipőben jártak, mintegy önként tárgyiasítva magukat az elnyomó hímnemű családtagjaik számára.)

A filmbéli Gibson mindig kimérten és lassan beszél (ez különösen idegesítő egy idő után) és nincs férje sem gyereke. Naná. Hogy férne bele az ilyesmi egy propagandisztikus, papírmasé figurákkal teli fércműbe?

De hogyan is viselkedik ez a szakmailag nyilvánvalóan sikeres nőszemély? Lássuk csak - valaki épp főbe lőtte magát a szomszéd irodában? Sebaj, wir schaffen das. Szitává lőtték a rendőrt, akivel egyéjszakás kalandja volt aznap éjjel? Kit érdekel, amúgy is kiderült a csávóról, még a végén érzelmileg akar viszonyulni droidunkhoz.

Stella Gibson elveszi, ami kell neki, és semmit sem bán meg. Annyira szabad, vagy inkább gátlástalan, hogy simán elcsábítaná még a helyi szép patológusnőt is, aki persze, hogy teljesítve legyen az etnikai kvóta is, láthatóan indiai származású. Mikor az meggondolja magát az utolsó pillanatban, mondván „nekem ez nem megy, én Croydonban nőttem fel,” az idegesítően szenvtelen arcot vágó Gibson flegmán odaveti: „És akkor mi van?” Hát persze hogy semmi, te tudatlan némber, szóltam be a képernyőnek (valójában nem ezt mondtam, de az nem tűr billentyűzetet) hiszen el sem tudod képzelni, mit jelent az, hogy valaki egy vidéki anglikán városban más értékrendet szívott magába, mint te.  

De nem Gibson az egyetlen baj. Miközben valamennyire belelátunk a sorozatgyilkos főhős gondolataiba, ami teljesen rendben van, és a film készítői megpróbálnak egy többdimenziós alakot kreálni belőle, a második évadra eljutunk oda, hogy őt valójában sajnálni kell, hiszen ő is áldozat! Hiszen az anyja öngyilkos lett, és árvaházakban nőtt fel. Aha. Szóval az árvaházból egyenes út vezet a sorozatgyilkos léthez…Na nem, azért ennyire még ez a film sem hülye.

Egész pontosan megpedzi, hogy minek vagy kinek az áldozata barátunk, a fojtogató. Hát nyilván a katolikus egyházé, és benne a pedofil papoké!

Ezen a ponton amúgy már vártam, mikor jön be ez a szál is, és nem is csalódtam. A filmbéli Petert talán egy pap abuzálta, vetik fel, akinek az volt a szokása, hogy a ministránsokat az oltár mögött erőszakolta meg mise után.

A sorozatgyilkost tehát sajnálni kell, de a férfi rendőröket semmi esetre sem, sőt kedvelni sem igen engedné a film. Mind vagy butácska, vagy személyiségzavaros, vagy kisebbségi érzése van Gibsonal szemben, vagy ezek kombinációja. Mily meglepő - az egyetlen igazán lelkiismeretes a zsaruk között a leszbikus közrendőr, aki Gibson jobbkeze lesz. Lenyűgöző mértékű férfiellenességet pakoltak a sorozatba: csak úgy sorjáznak az olyan dialógusok benne, amelyek lényege, hogy a férfiak nőgyűlölők, utálják a női vezetőket, pedig a nők sokkal jobban teljesítenek minden téren, és a férfiak amúgy sem jók semmire, csak a szexre. Ráadásul isznak, és buknak az olyan droidokra, mint Gibson. Olyan szinten nyomasztó a film ostoba férfiellenessége, hogy nő létemre roppant rosszul kezdtem magamat érezni már az első pár rész után.

Most komolyan – magyarázatra szorul a film készítői számára, hogy a nemek közötti egyenlőség nem azt jelenti, hogy vannak, akik egyenlőbbek másoknál? Hogy a nők úgy általában semmivel sem jobbak, mint úgy általában a férfiak? És hogy emberek vagyunk, férfiak és nők, akik kiegészítik és támogatják egymást? Ezeknek nincs vagy nem volt apjuk, bátyjuk, fiútestvérük? Rájuk is így gondolnak?

Akkor hagytam fel végleg a sorozat nézésével, amikor a következő épületes dialógus hangzott el benne, és nem viccként, a belfasti főrendőr, Gibson jelenlegi főnöke és volt szeretője, és Gibson között, miután a nő egy orrba vágással utasította el a férfi közeledését a hotelszobában. Miután a nő gondosan letisztogatta a vért a férfi arcszőrzetéről (értik, ugye? Előbb orrba verte iszonyat erővel, aztán letisztogatja a vért) a fickónak a következőt bírták a szájába adni a forgatókönyvírók:

„Miért van az, hogy a nők annyival erősebbek érzelmileg és lelkileg, mint a férfiak?” Mire Gibson felmondja a feminista leckét: „Mert az alapvető emberi forma női. Férfinak lenni egyfajta születési rendellenesség.”

Azt hiszem, a sorozat méltó utódja a harmincas években született, a két gyilkos ideológia szolgálatában álló propagandafilmeknek. Valamivel több magakelletéssel és szexszel, de körülbelül annyira, ha nem még inkább, átlátszó, manipulatív üzenetekkel. Thank you, but no, thank you, kedves Netflix.

Reaktor

Facebook

süti beállítások módosítása