A szívekért és gondolatokért folytatott harc nem csak az amerikai közdiplomáciában folyik. Ugyanilyen éles küzdelem tapasztalható a gyermekek és fiatalok ideológiai indoktrinációját erőltetők és azok között, akik ennek ellenállnak. Mióta ugyanis színre lépett és tarolt a szélsőséges progresszivizmus az USA-ban, annak képviselői a közoktatásban is gátlástalanul rá akarják kényszeríteni ellentmondásos eszméiket a fiatal nemzedékekre.
Egyre másra lehetett olvasni az utóbbi pár évben arról szóló híreket, hogy amerikai iskolákban úgy alakítják a tanterveket és az egyes tárgyak tanmeneteit, hogy abban teret kapjon a genderideológia és a kritikai fajelmélet. Már írtunk a Reaktoron például a fekete anyától és fehér apától származó fiúról, akit arra akartak kényszeríteni egy órán, hogy negatívan nyilatkozzon a „fehérségéről”. Az iskoláknak továbbá jogukban van a nemi identitászavarral küzdő kiskorú gyermekeket a szülők tudta nélkül arra bátorítani, hogy vállalják fel „új nemüket” és annak megfelelő új néven szólítják őket a pedagógusok.
Amerika nem véletlenül lett egyedi társadalmi berendezkedésű és sikeres ország: sok szempontból ez az ország bizony csakugyan a „bátrak hazája és a szabadok országa.” A legtöbbekben (és szerencsére egyelőre még ők a többség) nagyon hamar felhorgad a civil kurázsi, ha önrendelkezésüket, szabadságjogaikat akarják csorbítani, vagy ha bele akarnak kontárkodni a magánszférájukba. Nem is váratott magára sokáig az ellenállás kis szigeteinek felbukkanása a közoktatási agymosási kísérletek kapcsán.
Egyre több szülő, szülői csoport döntött úgy, hogy felemeli a szavát, és megvédi azt a jogát, hogy ő döntse el, milyen értékrend szerint neveli a gyermekét.
A „botrányok” akkor kezdtek kitörni, amikor az állami iskolákat felügyelő iskolaszékek (school boardok) közmeghallgatásain egyre másra jelentek meg és kértek szót olyan szülők, akik felháborodva tiltakoztak az ellen, hogy faji ellentéteket szítsanak az iskolákban a gyerekek között, hogy megbélyegezzenek egyes rasszokat, illetve, hogy a gyerekekre erőltessék a „majd te eldöntöd, fiú vagy, vagy lány” elméletet. A videókon, amelyek az ilyen szülői felszólalásokról készültek Amerika-szerte, jól látni, milyen
értelmesen és ütősen zúzzák szét verbálisan a progresszív elitek elmebajait az egyébként legtöbbször munkás- vagy alsó-középosztálybeli, gyakran bevándorló hátterű szülők.
Fekete apuka, aki kikéri magának, hogy ő elnyomott lenne, latinó szülők, akik kikérik maguknak, hogy Amerika gyűlöletére tanítsák a gyereküket, fehér szülők, akik nem szeretnék, ha a gyermeküket bármilyen módon átnevelnék.
Persze az iskolaszékek képviselőinek nem nagyon tetszett, amikor ízelítőt kaptak az állampolgári ellenállásnak ebből a fajtájából. Különösen, amikor nagy ováció kísérte a fenti jellegű felszólalásokat, elkezdték elvenni a szót a szülőktől, és berekesztették a meghallgatást, majd amikor a szülők nem voltak hajlandók távozni, mondván, még nem kaptak megnyugtató választ a kérdéseikre, rájuk eresztették a biztonsági embereiket, sőt, rendőrt hívtak rájuk.
Egy szülői csoport, amely civil szervezetté alakult, kikérte az iskolában oktatott tárgyak részletes tanmeneteit, hogy tudják, mi folyik az órákon, és milyen szemetet akarnak lenyomni a gyerekeik torkán. Mikor ezt az iskola, a demokrácia nagyobb dicsőségére, megtagadta, a kispénzű szülők (akiknek vezetője egyébként egy dél-amerikai bevándorló nő, szóval nem egy "fehér rasszista elnyomó férfi") kénytelenek voltak nem kevés pénzért ügyvédeket fogadni, akik aztán az információ szabadságra vonatkozó törvényre hivatkozva végül kisajtolták az intézményből a tanmeneteket.
Több helyen tüntettek és tüntetnek szülők azóta is, és követelik, hogy a szülők jogai ne csorbuljanak, legyen átlátható, mit tanítanak az iskolákban, és több helyen azt is el akarják érni, hogy a balos iskolaszékekben ülők mondjanak le.
Mikor látták, hogy vesztésre állnak, és elég rosszul jöhetnek ki ezekből az iskolai incidensekből, a haladárok visszavágtak. Az amerikai igazságügyi minisztérium kiadott egy belső utasítást, amely szerint egyes szülők és szülői csoportok, amelyek „erőszakosan lépnek fel,” belföldi terroristának tekinthetők. Értjük, ugye? Tehát egy szülő, aki nem akarja hagyni, hogy beléfojtsák a szót egy meghallgatáson, és kiáll szülői jogai és kiskorú gyermekei egészséges lelki fejlődése mellett, az ma Amerikában belföldi terrorista lehet! Míg egy BLM aktivista, aki felgyújt egy autót, vagy meglincsel egy rendőrt, vagy egy maszkos Antifa tüntető, aki megveri a jobboldali tüntetőt, az „többnyire békés tiltakozó.”
Republikánus szenátoroktól kezdve befolyásos jobboldali médiaszemélyiségekig, mint Tucker Carlson, rengetegen hördültek fel, és kérték ki maguknak a valóban észbontó lépést. Azóta a szülői tiltakozások csak erősödtek, legutóbb Fairfax megyében „Nem vagyok belföldi terrorista” feliratú pólóban meneteltek be szülők egy iskolaszéki meghallgatásra.
Már akkor láthattuk, hogy a demokraták és az amerikai vezetés leginkább a saját állampolgáraikat látják a legfőbb veszélyforrásnak a hatalmukra nézve, amikor a Kapitóliumnál történt rendbontást követően azonnal elkezdtek „belföldi terrorizmusról” beszélni és úgy állították be az egyszeri esetet (na meg a charlottesville-i jobboldali (szerintük „fehér felsőbbrendűség-párti” felvonuláson történt gázolást) , mint ami egy létező, nagy és permanens szélsőjobboldali terrorista-veszély egyik bizonyítéka lenne.
A belföldi terroristák listája nagyon érdekesen alakul a Biden-Harris tandem alatt, például még véletlenül sincsen rajta az Antifa vagy a BLM, amelyek ténylegesen erőszakot alkalmazó, és zavargásokat provokáló és kivitelező szélsőségesen baloldali csoportok.
Ezzel szemben úgy tűnik, a behódolni nem hajlandó szülők terroristák, és az egyik legnagyobb fenyegetést jelentik a demokráciára. Az ép ész láthatólag nem kurrens cikk az amerikai haladároknál a szép új világban, melyet építeni sietnek.
