Reaktor

A magyar kultúra annyira egzotikus, hogy örökre megfogott

kepernyofoto_2021-10-07_11_38_57.png

Hány olyan fotográfus volt az elmúlt száz évben, akinek minden képe tökéletes? Miért kell irodalmat, színházat, táncot és minden mást tanulni egy jó képhez? Podcast Kaiser Ottó fotográfussal portrékról, tehetségről és közhelyekről.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Minden Pápán és a portréfotózással kezdődött. Miért választottad ezt a szakmát?

Hát így utólag visszagondolva, nem is biztos, hogy én választottam ezt a szakmát, hanem a szakma választott engem. Megfogta a grabancom, berántott, és nem engedett el. Megcsillantott egy olyan lehetőséget, ami nekem nagyon tetszett, hogy emberi arcokkal tudok foglalkozni. Körülbelül két éven keresztül minden pillanatom az emberi arcokról szólt. Például amikor a műteremben tanultam felvételeket készíteni vagy amikor riporton voltunk, vagy retusáltunk, de tulajdonképpen még a labormunka is az emberi arcról, a tónusról, a szemek élességéről szólt. És ez engem rendkívül izgatott. A szabadidőmben, a tanulóidő és a munkaidő mellett eljártam idősek otthonába, iskolákba, sőt még az utcán is leszólítottam embereket és portrét csináltam róluk.

Milyen fontos, hogy a fotográfus és az alanya megtalálja a közös hangot?

Hogyha portréfotózásról beszélünk, akkor nincs ennél fontosabb. Nyilván itt különbséget kell tenni a napi rutinmunka és a művészet között, vagy a megszállottság között. Mert nyilván én is csináltam trehány portrékat. Nem volt idő, hogy meg tudjam nyitni igazából az alanyt vagy nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. De ha erről a műfajról beszélünk, hogy portréfotózás, akkor

alapfeltétel, és mindennél fontosabb, hogy meg tudd nyitni az alanyt, mert a technika és a világítás elenyésző fontosságú.

Ez egy nagyon nehéz művelet és elég nagy rutin kell hozzá.

Mondtad, hogy csináltál „trehányabb” fotókat, de gondolom ezt a szakmát ki kellett tanulni. Például mire rájöttél, hogy hogyan kell beállítani a fényeket, hogy hogyan állítsd a modelledet, hogy jó legyen az a fotó.

Most ezzel így néhány évtizedet szaladunk vissza. Ez az analóg korszak volt, amikor még teljesen más elvárás volt egy-egy portréfotóval kapcsolatban. A műteremben nem műtermi vaku, hanem stabil fények, nagyon kevés kockaszámmal, tehát kevés filmet áldozva egy jelentkezőre. Valahogyan össze kellett hozni meglehetően statikus képeket. A mai elvárásokhoz képest mindenféleképpen statikus képek voltak azok. Dehát azoknak is megvolt a maguk törvényszerűsége, és azokat is ugyanúgy a műtermek között versenyeztették, ott is volt első helyezett meg utolsó. Nagyon nehéz ezt most így összevetni, de persze meg kellett tanulni azokat az alapokat, amikre utána rá lehetett építkezni. Illetve próbált az ember egy csomó korlátozást elfelejteni és gyorsan valamit kitalálni a saját világában.

Ahhoz képest, amikor kezdted, gondolom sokat változott a technika, sőt ma már okostelefonokkal lehet 4 meg 8k-s képeket készíteni. Te mit gondolsz erről, hogy nagyon sokan a telefonjukkal űzik ezt a szakmát?

Igen, divatos téma erről beszélni, hogy mi lesz ezzel a szakmával, mi lesz a fotográfiával. És mindig, amikor megkérdezik ezt tőlem, én elmondom, hogy nem tartozom az aggódók közé, a fotográfiának egy nagyon nagy áldás a digitális átállás. Nagyon sok lehetőséget hordoz magában, meg kell várni, amíg ez a selfie-világ kitisztul.

Az a technika, amivel most dolgozunk, megemeli az átlag színvonalát a szakmának. És az is megemeli a színvonalát, hogy könnyebben feltűnnek olyan amatőrök, félamatőrök, akik a digitális technika miatt könnyebben tudnak képeket készíteni, és kiderül róluk, hogy irgalmatlan tehetségük van.

Tehát én nem vagyok ez ellen, én türelmesen viselem ezt a korszakot. Persze néha engem is idegesít egy kicsit ez a felhabzás az interneten.

És amikor csinálod ezeket a portréfotókat, mi az, ami megfog egy emberi arcban? Mi az, ami alapján azt mondod, hogy róla jó fotót lehet készíteni?

Igazából nem is az arc megjelenési formája fog meg, hanem az, ami mögötte van. Tehát ha van egy érdekes világa az arc hordozójának, és én azt valahogy meg tudom jeleníteni a képen, akkor már félig-meddig boldog vagyok. Teljesen boldog akkor vagyok, ha ez neki is tetszik. És még boldogabb akkor vagyok, ha ez mindkettőnknek 15 év múlva is tetszik. De ez az érdekes benne, hogy

egy másik ember sorsát, akár múltját vagy jelenét, megpróbálom belefogalmazni egyetlen egy pillanatképbe.

Tehát akkor például egy háborút megjárt emberben érdekes lehet az, hogy milyen sérülései vannak? Vagy, hogy tükröződik a tekintetén az, hogy miket élt át?

Hát ezért ez így egy nagyon durva példa, hogy háborút megjárt ember. Ráadásul mindenféle megpróbáltatásokat különbözőképpen viselünk el, különböző módon rejtjük el a világ elől.

Én azt gondolom, hogy nem a szélsőséges példákat kell figyelembe venni, hanem azt, amit egyáltalán képvisel ő a Földön. Az ő kultúráját, világnézetét, az ő reakcióit. Valahogy ezt kell bemérni, mert egyes traumákat megjeleníteni képben, azt gondolom, hogy nem túlságosan célszerű.

Az egy haditudósítói feladat. Én inkább a lélekkel telibb portrékat szeretem.

Sok művészt is fotóztál már. A Határtalan irodalom c. kötethez számos ország magyar származású írójáról, saját környezetében készült fényképsorozat. Velük milyen volt dolgozni?

Hát a művészek alatt zömében írókat kell érteni. Ez magában hordozza a választ is, mert az írók zárkózottabb figurák. Ők nem olyanok, mint egy színpadi ember vagy akárcsak egy képzőművész, akik tudják, hogy melyik profiljuk áll nekik jól a képen, hogy melyik gesztusrendszert használják, hogy ne essenek túlzásokba. Az írók a saját világukban élnek, őket ezért nehezebb kibontani. Az volt az elképzelés, hogy mindenkit a saját környezetében fényképezünk le, ezért ennek voltak mindenféle más korlátai. Egyrészt az időkorlát, tehát oda kellett érni, mondok egy példát, ha három helyszínre kell menni Londonban egy nap és oda kell találni, ott le kell parkolni, és ami idő marad, azt a portréra tudod fordítani. És akkor becsengetsz, kijön az alany, akivel telefonon megbeszélted a munkát, de tulajdonképpen nem tudod átállítani egy pillanat alatt erre a közös tevékenységre. Tehát nagyon sok olyan helyzetet kell megoldani, amire eljut oda az ember, hogy képet készítsen, amin elcsúszhat az egész.

Ha rosszul nyitok az első másfél percben, akkor utána súlyos 40-50 percek mennek rá arra, hogy valahogy korrigáljam. És nincs több idő egy-egy portréra, mint másfél óra, mert egyszerűen kb. így lett kiszámítva egy kéthetes turné.

Ezek borzalmas szorító tényezők voltak, de hát anyaggal kellett hazatérni, úgyhogy nagyon koncentráltunk.

Tulajdonképpen bejártad már a világot, nagyon sok helyen voltál fotózni. Például a volt jugoszláv országokban, mint Bosznia vagy Szerbia. A híres emberek vagy a különleges emberek a vonzóbbak számodra? Bár ahogy itt beszélgetünk, én ezt költői kérdésnek érzem.

Igen, valóban az. Nem mondanék ilyet, hogy híres emberek. A híres emberekről azt mondanám, hogy azért lettek híresek, mert valamilyen plusz van bennük, és ettől már izgalmasak. De az átlagemberek között is nagyon sok izgalmas ember van természetesen. Így ezért nem tudnám két embercsoportra osztani a Földet. A helyszín pedig csak akkor érdekes, ha csak egy helyszínt mész lefényképezni. Az nyilván egy adalék, ha egy érdekes embert egy érdekes helyszínen fényképezel le, de azért nem járnak együtt ezek a dolgok.

Ha például kimész egy népet, vagy bármilyen kultúrából egy embert, egy érdekes arcot lefotózni, akkor jobb, ha hozzá jön ez a helyszín, mint háttér?

Természetesen mindenképpen jobb. De ezt ott a helyszínen valahogy le kell választani. Kicsit át kell menni másik térbe, és nem arra támaszkodni, hogy majd a helyszín elviszi ezt az egészet, és ez a helyszín érdekessé teszi az embert. Hanem csak az arcra kell figyelni, hadd legyen a helyszín ehhez csak hab a tortán.

Tehát akkor ebből a helyszínből kell az arcot kiemelni?

Így van!

Dolgoztál kulturális magazinoknál is. Főszerkesztője voltál a Könyvjelzőnek és a Hungaricumnak. Milyen fotóriporterként magazinnál vagy hetilapnál dolgozni?

Az előbb említett két folyóiratnál én főszerkesztő is voltam, tehát tulajdonképpen saját magamnak adtam parancsot a munkára, így azért elég könnyű helyzetben voltam. Egyébként hetilapnál vagy magazinnál fotóriporterként dolgozni szerintem a világon az egyik legjobb dolog. Az ember egy folyamatos flow-ban van. Délelőtt még egy tánccsoportot fényképez, délután akár már légi felvételeket készít. Tehát nagyon változatos, nagyon színes, és alkalmat ad arra, hogy nagyon sok izgalmas emberrel találkozzon a fotóriporter. Illetve hogy megmerítkezzen a kultúrának olyan medencéjében, amit átlagemberként nagyon nehezen tehetne meg. Belelát bizonyos élethelyzetekbe, belelát különböző backstage helyzetekbe. Mindettől nagyon vibráló lesz az élete.

Mit gondolsz a Kárpát-medencéről? Milyen élményekkel gazdagodtál a munkád során? Szerinted a Kárpát-medence mitől lehet érdekes? Az itt élő emberek miatt, vagy akár a táj vagy bármi más miatt?

Nehezen tudok erről elfogulatlanul beszélni, mert több mint 50 országot jártam be a munkám során, és aztán nagy nehezen találtam meg ezt a Kárpát-medencét, amiről azt kell, hogy mondjam, hogy minden szempontból kielégít. Egyedül a tengerimádatom az, ami nem tud kielégülni itt. Kulturálisan, történelmileg, emberek szempontjából mindenféleképpen megkapom a magamét.

Azt gondolom, hogy aki elkezdi járni a Kárpát-medencét, az előbb-utóbb nem tud tőle szabadulni. Felvidéken vagy akár Erdélyben is, az ember olyan városokba juthat el, amelyekre egyébként máshol sokkal több figyelem vetül, vagy olyan helyekre juthat el itt, amelyek teljesen egyedülállóak, arról nem beszélve, hogy olyan a népművészete, ami ritkaságszámba megy.

Arról nem is beszélve, hogyha Budapestről elmegyek 920 km-t, kiszállok az autóból a Gyimesekben, és ott ékes magyar nyelven tudok beszélgetni az ott élőkkel.

A legutóbbi köteted az Árpád-kori templomokat és azoknak a hitéletét mutatja be. Te személyesen, illetve a művészetedben a hitéletet fontos dolognak tartod?

Ez egy nagyon komplikált kérdés. Én ministráltam gyermekkoromban, aztán elfordultam az egyházamtól, és csak az utóbbi pár évben kezdtem el ezzel a világgal újra foglalkozni. Én azt gondolom, hogy minden ember ugyanúgy, mint én, hitkereső. És itt nem feltétlenül az egyházról vagy a vallásról kell képet alkotni, hanem az ember mindennapjairól, hogy hogyan helyezi el magát a világban. Az Árpád-kori templomok fényképezése egy hihetetlen korszak az életemből, mert engem mindig is foglalkoztatott a honfoglaláskori Magyarország kultúrája. Tehát egy olyan kapaszkodót találtam, amivel vissza tudtam menni a 900 vagy 1000 évvel ezelőtti Magyarország mindennapjaira, amit másképp nem tudtam volna megtenni. Maximum még a várak lehettek volna 1000 évesek, de azok sem, mert azok a történelem folyamán elpusztultak. Ugyebár különböző rendeletek alapján felrobbantották őket.

Egyedül a templomok azok, amelyek egy freskóval meg tudják mutatni, hogy hogyan nézett ki annak az időszaknak a kultúrája. Egyébként is, ha bemegy egy ember egy Árpád-kori templomba, ami még annyira Árpád-kori maradt, hogy a gótika sem nyomta el benne az Árpád-kori stílust, akkor érzi annak a kornak az illatát.

Nem tud az ember csak úgy kijönni, mint egy mai átlagos épületből. Én magam is másképp viselkedem ott, de úgy érzem, hogy más emberek is másképp viselkednek, nem csak azért mert halkabban beszélnek, hanem egyszerűen van egy olyan átszellemültsége a lelki műhelynek, amit nagyon nehéz kikerülni, hogyha egyszer a hatása alá kerültél.

Vannak még más történelmi témák, amik megfogtak, akár külföldről is?

Alapvetően, amikor a pályám derekán Közép-Amerikában szaladgáltam, én azt gondoltam, hogy én majd ennek a közép-amerikai kultúrának leszek a hódolója. Nagyon rövid idő alatt, egy 6-8 út után kiderült az, hogy ugyan változatlanul nagyon izgat ez a téma, de ugyanakkor nekem ehhez nem sok közöm van. És teljesen véletlenül csúszott bele az életembe ez a Kárpát-medence, és csúszott be, hogy ez az egész, hogy is van a kultúrával. Kicsit utánanéz az ember a magyar kultúrának, és megint azt kell, hogy mondjam, hogy nem tud tőle szabadulni.

Én annyira egzotikusnak találom a magyar kultúrát, legyen az zenei vonatkozású vagy építészet, hogy ez engem örökre megfogott, és ez már tart kb. 25-30 éve.

Akkor vagy egy világpolgárnak, vagy egy közép-amerikai fotográfusnak kéne ezt a tisztet vállalnia, hogy a helyi indián népeket, embereket fotózza?

Ez azért kérdéses, mert tulajdonképpen az egész földrészen éltek indiánok. Ha azt mondom, hogy Salgado fényképez különböző helyeken a világon, de fényképezi a Brazíliában élő indiánokat is, és ő ott otthon van. Nyilván neki több információja és affinitása van ehhez a világhoz, mint nekem. Arról nem is beszélve, hogy én azt érzem, hogyha valaki valamit a magyar kultúrába következetesen letesz, és utána következő napon rátesz még egy téglát, és még egy harmadikat, negyediket, az valahogy azért megmarad. Tehát felépül valami, vagy szervesül az egész. Ezt egy indián kultúrával kapcsolatban én nem tudnám elmondani, mit kezdek én egy indián kultúrában fényképezett könyvvel? Persze, biztosan érdekes kiállítást lehet belőle csinálni, meg egy-két könyvet is, de hát azért az csak úgy lóg a levegőben. Nekem sokkal fontosabb az, hogy a népművészetről vagy a csángókról készítsek egy könyvet.

Ilyen megközelítésből egy külföldi, mondjuk egy amerikai fotográfus a csángókról vagy a magyar kultúráról nem fog tudni olyan elmélyült művészi képeket alkotni, hanem csak a felszínt fogja kapirgálni?

Ebben azért nem vagyok biztos, ha nagyon tehetséges, akkor készíthet olyan képeket, amiktől leesik az állam. De ez nem is egy verseny, én ebben a szakmában az életformát szeretem. Én magam igazából nem is szoktam nagyon pályázgatni. Nem is szoktam díjakra törekedni. Én azt szeretem, ahogyan megélem a mindennapokat ezzel a szakmával.

Kicsit általánosságban a szakmáról kérdeznék. Például amikor csinálok egy fotót, akkor minimum 10 fotót csinálok, és úgy vagyok vele, hogy majd utólag kiválogatom azt, amelyik jó lesz. Te hogy érzed, általában hány fotó készül, mire meglesz a tökéletes alkotás?

Hát, hogy „tökéletes alkotás”, ez egy nagyon bátor kijelentés. Ráadásul minden kornak megvan a maga tökéletes alkotása, aztán három év múlva már egy másik tökéletes alkotás lép a helyébe. Igazából ugye erre nincsenek szabályok. Nem is a darabszámot tartom jelentősnek, hanem inkább azt, hogy mennyi időt szánsz rá. És hogy gondolatban milyen mélyen tudsz belemenni abba, amiből végül aztán kijön egy-két kép.

Nagyon kevesen vannak a világban, akik tökéletes képeket tudnak alkotni. Az egész körülbelül 100 éves fotográfia történelmében megközelítőleg öt olyan fotográfus van, akire azt tudnám mondani, hogy bármely képe tökéletes.

És neked volt már olyan tapasztalatod, hogy akárhogy fotóztál egy arcot vagy egy helyszínt, és azt mondtad, hogy egyszerűen nem készült olyan fotó, amivel elégedett lennél?

Hajjaj, sajnos nagyon sok ilyen volt. Ha a mindennapokat nézzük ebben a szakmában, akkor rengeteg kudarccal is számolni kell. Nyilván az ember a tökéletességre törekszik, de hogyha egy nap négy helyszínt kell bejárni, és négy anyagot kell leszállítani a szerkesztőségnek, akkor ott nehéz elvárni a tökéletes színvonalat. Rengeteg ilyen kudarcom volt nekem is. De ezeket a kudarcokat fel kell tudnia dolgozni az embernek, mert máskülönben másnap nem tudja megemelni a gépet.

És szerinted ezek a kudarcok erősebbé tettek?

Hát ha a kudarc kellős közepében kérdezted volna, akkor biztos azt mondtam volna, hogy semmiképpen. Visszatekintve én azt hiszem, hogy igen.

Mitől jó egy kép? Szerinted elég egy drága fényképezőgép?

Semmiképpen, elvégre a fényképezőgép nem fogja a képet helyetted megcsinálni. Ahhoz gondolat kell, és ez is egy közhely, hogy minden kép mögött ott van az alkotó is. A drága gépek ráadásul minél drágábbak, és minél profibbak, annál jobban kell hozzájuk érteni, azt pedig meg kell tanulni, ami abból kijön nyersanyagot tudni kell feldolgozni. És máris ott tartunk, hogy nem elég hozzá egy felkészületlen fotográfus, hanem bizony bele kell ásnia magát elég keményen a szakirodalomba.

Tehát akkor a profi fényképezőgép nem elég, és nem fog odavezetni, hogy bárkire azt mondjuk, hogy milyen tehetséges, aki egy nagyon drága, akár 1 millió forintos fényképezőgéppel elkezd fotózgatni.

Nem is ajánlom senkinek, hogy kezdésként egy nagyon drága fotógéppel fotózgasson. De az, hogy ki mennyire tehetséges, nem kell drága fényképezőgép. Mi meghirdettük a Magyarország 365 pályázatot úgy, hogy telefonnal készített képpel is lehet jelentkezni.

Azt kell, hogy mondjam, hogy egészen sok emberen látom azt, hogy még nincs pénze a nagyon drága fotógépre, de az elszántsága, a meglátásai felemelik a többiek fölé.

Tehát ahhoz nem kell egy drága gép, hogy valaki tehetséges legyen.

Te hogy látod ezt a szakmát? Ezt lehet autodidaktaként tanulni? Az ember elkészít egy fotót, megnézi, azt mondja, hogy ez nagyon rossz. Utána megnézi, hogy mi volt rajta rossz, egy kicsit javít, és így eljut oda, hogy profi fotográfus lesz?

Most megint csak a pályázatra tudok visszautalni. Fotográfusok százait, vagy akár ezreit látom képválogatás közben, akik autodidaktaként kezdték el ezt az egészet tanulni, és nagyon rapid módon fejlődtek, és kiváló fotográfusokká váltak. Többféle irány van a fotográfus képzésben, én ebbe nem is szeretnék belemenni.

Azt gondolom, hogy ha fotográfiát akarsz tanulni, akkor az a legkevésbé fontos, hogy a fotográfiát tanuld. Az a fontos, hogy tanuljad az irodalmat, a színházat, a táncot, tehát minden mást, ami körülötte van, és akkor van esélyed arra, hogy egy jó képet összehozz.

Ha megtanulod a gépet kezelni, meg a feldolgozó rendszert a számítógépeden, abból még nem biztos, hogy jó kép lesz, sőt biztos, hogy nem.

Én azt tapasztalom az ismerőseim alapján, hogy nagyon népszerű a fényképezés, és nagyon sokan belevágnak ebbe. Ilyen módon viszont akkor egy rakás tehetséggel vagyunk megáldva, és azt látjuk, hogy kb. mindenki ért a fotózáshoz.

Azt azért nem gondolnám, hogy mindenki ért a fotózáshoz. Az viszont tény, hogy ennek Magyarországon van egy olyan hagyománya, vagy talán a nyelvünk vagy a kultúránk miatt van velünk egy olyan kreativitás, ami miatt jobban tudunk képeket meglátni és létre hozni, mint más nemzetek, bár erre nincsenek mérőszámok. 

Nem probléma az, hogy mindenki belevág a fényképezésbe, szerintem ez egy nagyon felemelő tevékenység. Ha valaki elkezd fényképezni, akkor megérzi, hogy mennyire bele tud feledkezni, hogy egy idegen városban, de akár csak egy idegen közösségben élményeket örökítsen meg.

Ez egy nagyon erős vonzalmat biztosít a fotográfiához minden kezdőnek. Aztán, hogy a második, harmadik, nyolcadik lépés milyen állapotban éri, azt nagyon nehéz előre megmondani. Ehhez rengeteg szabadidő kell. Kell hozzá egy kis anyagi tehetőség is, mert kapásból kell hozzá egy technikai felszereltség, illetve utazás is kell hozzá, mert egy helyben állva nem lehet fényképezni. Engem nem zavar az, hogy mindenki fényképez, sőt azt gondolom, hogy ez kicsit emeli a fotográfia általános színvonalát.

Neked van példaképed, illetve a karriered során volt egy mentorod? Vagy akár több mentorod is?

Nem a mentor szót használnám, inkább azt mondanám, hogy Kornis Péterrel és Keleti Évával nagyon régóta nagyon jó viszonyban vagyok és az ő kiemelt figyelésük és támogatásuk nekem nagyon sokat jelentett. Nevezhetjük úgy is, hogy mentor, de ez nem fedi a valóságot. Én nem mentorálok senkit konkrétan, annak ellenére sem, hogy a fiam is fotográfus lett. Ő saját magának külön fedezte fel a fotográfiát, mert kapott egy kölcsön-fényképezőgépet, és elment New Yorkba két hétre, és onnantól kezdve nem tudta letenni a kamerát, és egyszer csak hipp-hopp fotográfus lett a zenészből. Ennek ellenére őróla is azt gondolom, hogy hagyni kell, hogy a saját útját megtalálja. Én úgy próbálok mentorálni embereket, hogy van a környezetemben öt-hat olyan fiatal, akit fölpiszkálok néha, kicsit megkavarom körülöttük a levegőt és megvillantom azt, hogy mit kellene csinálni, de ezt a szót, hogy mentor, nem használnám. Annak ellenére sem, hogy ezt a szakmát, mint mindenféle mást, mestertől lehet megtanulni.

Én a 150 fős előadótermekben nem hiszek. Abban hiszek, hogy van egy idősebb mester, akitől el lehet lesni bizonyos fogásokat. De mindenféleképpen kell az az akaraterő, ami a tanulóban megvan. Másképp ez nem működik.

Ilyen módon jobb, hogyha a tehetséges tanuló a saját útját járja, saját művészete lesz, mintsem hogy valaki ezen az úton terelje.

Igen, mert a terelgetés gyakorlatilag mindig valamilyen szabályrendszerben mozog és én alapvetően borzongok az ilyen szabályoktól és tiltásoktól. Ezek mindig olyanok, amiket mindenki eldob magától és aztán újra megtanulja, és saját szabályrendszert alakít ki.

A feleséged alkotótársad is. Mindig is támogatott a család, a gyerekek?

A jelenlegi feleségemmel több mint húsz éve élünk együtt, aki akkor lépett be az életembe, amikor már én három éve egyedül voltam a gyerekekkel. Így az ő kiállása a család mellett, adott helyzet volt akkor rögtön. És időközben nem csak útitársammá vált, hanem szerzőtársammá is. Megtanulta a teljes háttéranyagot feldolgozni, könyvet szerkeszteni, grafikai munkákat elvégezni, így tényleg ő az én „fele”ségem, ketten vagyunk egyek. A gyermekekkel mindig nagyon jó volt a kapcsolatom, én ezt nem is tudom elképzelni másképpen. Ők mindig tolerálták azt, hogyha mi elszáguldottunk külföldre vagy vidékre dolgozni. Igen, a család támogatott.

Hogy ebből hogyan lehet megélni, gondolom ez lenne egy következő kérdés, vagyis hogy hogyan lehet eltartani egy családot ebből a munkából, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy nehezen.

Nehezen kiszámítható, de ha valaki ráérez ennek az ízére, akkor vállalja ezt.

Nem mondanám, hogy neked is, de gondolom sok embernek ez csak hobbiként kezdődik, mint például sok embernek az írás, hogy az ember ír szabadidejében, és ha egyre jobban megismeri őt a szakma és idézőjelben befut, akkor már később nem merülnek fel anyagi problémák.

Nyilván ebben benne van az időtényező. De el kell, hogy mondjam, nagyon sok évtizedet eltöltve ebben a szakmában még mindig padlót tud fogni az ember egyik pillanatról a másik pillanatra.

Nagyon észnél kell lenni, hogy hogy építkezik valaki, aki ilyen alkotó tevékenységet végez. És törekedni kell arra, hogyha lehet akkor saját projekteket találjon ki, tehát ne kiszolgáljon egy-egy szerkesztőséget.

Hanem legyen saját elképzelése, ami alapján összehoz egy 3-400 oldalas könyvet vagy egy 60-70 fős kiállítást. Másképp csak bele fog szürkülni ebbe a szakmába.

Mennyire rendszerezed tudatosan a saját életművedet? Minden negatívról tudod, hogy mi van rajta, hol készült és mikor? Ezeket a műveket kvázi a saját gyerekeidnek tartod?

Egyáltalán nem.

Meg kell, hogy mondjam, hogy körülbelül a tavalyi év feléig én egyáltalán nem dolgoztam a saját archívumommal és mindig azt mondtam, hogy inkább csinálok új anyagokat ahelyett, hogy azzal foglalkozzak, hogy az elmúlt évtizedeket rendbe tegyem.

Lehet, hogy attól is menekültem, hogy ha rendbe tettem az archívumomat, akkor azt jelenti, hogy nekem már nincs is további feladatom, mígnem az egyik barátom, a Presser Pici írt egy életműkötetet és kért hozzá tőlem képeket. Én 40 évig fényképeztem őt meg az LGT együttest. Így aztán kénytelen voltam belenyúlni az archívumomba, és láss csodát, felfedeztem, hogy mi minden van ott, amiről már elfeledkeztem és ami azért mégiscsak értékes. Meg is állapodtam vele abban, hogy az ő életműkötetén túl megpróbálunk egy backstage kötetet kiadni, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy három-négy évtized magyar kultúrában mozgó könnyűzenében, komolyzenében, filmművészetben mozgó figurákat ábrázol alkotás közben. Úgyhogy valószínűleg rá fogok kényszerülni, hogy rendberakjam az archívumomat, bár ettől most is nagyon félek, hiszen én analóggal kezdtem, az életemnek a nagy részét analóg fényképezéssel töltöttem. Tehát azokat az anyagokat most sokkal nehezebb rendbe rakni, mint a digitális fényképeket.

Van kedvenc műved?

Saját művem?

Igen.

Egyáltalán nincsen.

És olyanok, amelyekre kimondottan büszke vagy?

Ez mindig attól függ, hogy éppen min dolgozik az ember. Mivel küzd abban a pillanatban és milyen sikereket ér el saját maga előtt. Nyilván vannak olyan képeim, amiket én saját magam jobban becsülök, mint egy idegen néző, mert én tudom, hogy milyen körülmények között készült el, vagy milyen áldozatos munka volt ezt elkészíteni. De ez időről időre mindig változik, hogy az embernek mi a kedvenc képe, mi a kedvenc munkája. Ha visszanézem az archívumomat, akkor lehet, hogy majd találok egy-két kedvenc képet, de ehhez én így nem kötném magamat. Majd valaki, aki megnézi a dolgaimat, megmondja, hogy van-e kedvenc képe, és ez a fontos.

És volt olyan képed, ami amikor elkészült azt mondtad, hogy ez kimondottan jó lett, és a évek múltával, amikor újra megtaláltad azt, akkor megkérdezted magadtól, hogy neked anno ezen mi tetszett? Tehát az idő alatt „megcsúfult”.

Ez kétirányú folyamat. Vannak ilyenek, és vannak olyanok, amikor meg az idő felértékeli a képet.

Nem tudod a saját képeidet végig nézni úgy, sem két hét, sem két év, sem húsz év távlatából, hogy ne másként néznéd. Közben te is változol, változott minden a világban.

Más szempontok alapján fogod a képet megbecsülni. Természetesen vannak maradandó művek, most nyilván nem a saját archívumomról beszélek, hanem a fotográfiá történelmében vannak álló csillagok, de azért ezt mindig az idő dönti el, és mindig a külső közeg dönti el.

És amikor te kezdted a pályád, tehát pályakezdő voltál, volt olyan, hogy erős kritikát kaptál, és volt közöttük olyan, ami elbizonytalanított? Hogy volt olyan, ami után azt gondoltad, hogy érdekel ez a szakma, de lehet, hogy nincs benne keresnivalód? Szerintem minden művésznek van egy ilyen gyötrődése a karrierje elején.

Én nagyon gyakorlott elbizonytalanodó vagyok. Mind a mai napig el tudok bizonytalanodni elég sűrűn. Szerintem ezzel mindenki így van, aki komolyan gondolja ezt a pályát, hogy létre hoz valamit, legyen az egy színpadi mű, egy írás, egy szobor, vagy fotográfia, amivel mások figyelmét szeretné felkelteni, annak van egy nagyon erős kitettsége. Szerintem, aki komolyan veszi ezt a pályát, mindig képes elbizonytalanodni.

Egészen idős és gyakorlott színészektől lehet ezt hallani, hogy miden fellépés előtt megemelkedik bennük az adrenalin, van izgalom, de ha nincs, akkor nem is érdemes felmenni a színpadra. Én a saját szakmámról ugyanezt tudom elmondani.

Hogyha nem tudok elbizonytalanodni a saját magam által készített képekben, akkor nem kell a következőt megcsinálni. Én akkor ugye tökéleteset alkottam, és kész, pont, itt a mondat vége. Akkor nem fogok felfedezni új világokat, nem fogok felfedezni magamban új stílusokat, akkor nem kell tovább fényképezni. Ez az elbizonytalanodás, ez hasznos.

Találkoztál már olyannal, aki nagyon lelkes, nem akarja feladni, de te úgy érezted, hogy nincs nagyon keresnivalója a szakmában?

Találkoztam, és néhányszor meg kell, hogy mondjam, hogy igazam lett, viszont azt is tudom mondani, hogy bizonyos eseteket teljesen rosszul értékeltem, és azzal a kitartással, meg azzal a vehemenciával, amivel az az ifjú titán rendelkezett, egyszer csak eljutott egy olyan szintre, amit én soha nem gondoltam volna. Mert meg tudta csinálni azt, amit nem gondoltam volna, hogy felszabadítja magát. Egyszer csak kiás magából valami olyasmit, ami igazi értéket jelent, és átlépi a saját korlátait.

Tehát volt olyan, hogy valaki csak a stressz miatt nem tudott jót alkotni, ha pedig minden tőle függött, akkor kiderült, hogy egész tehetséges.

Igen, nem tudott rendesen fókuszálni a feladatára, hanem vibrált, és emiatt közhelyek jöttek ki a kezéből, viszont mihelyt tudott koncentrálni egy-egy portréra, lehet, hogy ehhez öt-hat év is kell, abban a pillanatban kitűnt, hogy nagyon rapid módon fejlődik.

Említetted a közhelyet. Lehet, hogy már találkoztál ilyennel a szakmád során, de van, aki csak közhelyes képekkel tud befutni?

Én nem gondolnám, hogy közhelyes képekkel be lehet futni. Itt az ember azt mondja, hogy a bulvársajtó kapó nagyon a közhelyekre. Én azt is megvédeném.

Bulvársajtóban dolgozni fotográfusként is egy nagyon nehéz feladat, annak is megvannak a paraméterei, és lehet, hogy közelítenek a közhelyek felé, de kőkemény elvárások vannak mögötte.

Nem hinném, hogy igazi közhelyekkel valaki bárhova is befuthat, hacsak nem a saját garázsába.

Vagy például Facebookon, ugye az a „közösségnek a médiája”, és valaki oda felrak egy közhelyes képet és ott felkapják. Mert sok egyszerű ember van, vagy sok olyan, aki nem ért a szakmához vagy nincs műérzéke, és így egy egyszerű közhelyes kép, ami akár megható, azt az emberek felkapják.

Én ezt nem innen közelíteném meg. Inkább azt mondanám, hogy vannak, akik a populáris megjelenéshez jobban értenek, azt jobban tudják alkalmazni, és jobban tudnak kommunikálni a Facebook közösségével. Az tulajdonképpen jelenthet annyit egy fotográfus esetében, hogy több százezer követője van, mert egyszerűen jól kommunikál. Ettől még az ő képe nem fog felértékelődni. Bármely közösségi fórumot meg lehet nézni, vannak ilyen emberek, és egy-két-három év után eltűnnek.

Inetrjút készítette: Tóth Marcell

Portréfotó: kaiserotto.hu

Reaktor

Facebook

süti beállítások módosítása