Reaktor

Nők nadrágban - a '20-as évek divatterápiája a háború után

Mire a '20-as évek polgárai észbe kaptak, hogy új századba léptek, már túl voltak egy világháborún. Lehettek akár "győztesek", akár vesztesek, megtörten, kiábrándultan álltak a világ újranyitásának problémája előtt. Rezignáltan, fenntartásokkal közeledtek minden új örömforrás felé. A művészet, amely addig elhanyagolt, felesleges diszciplína volt, új feladatot kapott: rángassa ki a depresszióból a népet (hogy aztán sokukat újra a halálba küldhessék, bár ez egy másik történet).

A divatipar különösen nehéz helyzetben volt. Pár évvel előtte még elég rongydarab sem akadt, amivel a sebesülteket el tudták volna látni, aztán derült égből újra meg kellett fogalmazni, mi is az a divat. Ráadásul ennek a szegmensnek teljesen újra kellett fogalmaznia a feladatát is: míg addig a társadalmi osztályok vizuális elkülönítése volt az elsődleges célja (szegényebb rétegeknél passzív, gazdagabbaknál aktív módon), ez a feladat önmagában megszűnt létezni a században. Emellett a szabásmintáknak egy újfajta gyártási metodikához is alkalmazkodnia kellett: míg addig szabók és divatszalonok egyedi ruhákat terveztek, addig a háború után fellendült az ipari mértékű ruhagyártás, előtérbe került a konfekció.

20-as-evek-divatja03_1.jpg

Ettől a századtól beszélünk egyébként konfekcióméretekről is, amit később illesztettünk S, M, L, XL skálára.

A '10-es években már megkezdődött a habos-babos fűzős csodák redukálása hétköznapi öltözetté. A női egyenjogúsági mozgalmak már ekkor ellenezték a másodlagos nemi jellegeket kényelmetlen és sokszor életveszélyes módon túlhangsúlyozó darabok gyártását (pl.: fűző, abroncsok). Bár ellenezni nem ellenezték, de kisebbé és könnyebbé akarták tenni a kalapokat is.

downton-abbey.jpg

A közlekedés fejlődése mentén kialakultak újabb praktikus igények. A hosszú szoknyában veszélyes volt a lifetet megelőző pater noster, a metrók és a villamosok használata, emellett a kalap is feleslegessé vált az autókban.

 

A nadrágok (vagy inkább eleinte overálok) viselése is inkább a praktikum indukálta jelenség. Már a háború alatt látható volt, hogy a férfiak nem pár hét, vagy egy-két hónap múlva fognak visszajönni a frontról. Emiatt a nőknek át kellett venni a tőlük telhető legtöbb munkát elvitt férjeiktől, melyek jellemzően mezőgazdasági, műszaki, nem egyszer fizikai munkák voltak. Ezekhez nem csak praktikus, de kötelező is volt a nadrág, hiszen ez az egyenruha része volt, amiből nem készült női verzió. A többi feladat (patikák, boltok, tanítás, irodai feladatok, egészségügy) pedig addig nem tapasztalt többletterhet jelentett a nőknek, akiknek ekkor már

vajmi keveset jelentett, hogy a szoknyájuk tükrözi-e a 16 órás műszak alatt a társadalmi helyzetüket.

Így később az egyenruhások után a többi szakmában is megjelent a kényelmes nadrág. Ide sorolható még a rövid frizura, ami feszesre lakkozva simult a hölgyek arca körül - nehogy a szemükbe lógjon. Inkább a mezőgazdaságból és a városi fizikai munkákból (pl. építkezések) ültették át a napi rutinba a kendők viselését. Míg a férfiaknak ez a darab a verejték felfogására szolgált, a hölgyeknek ez a rakoncátlan fürtöket fogta hátra, melyektől azért - kényelem és feszített tempó ide vagy oda - akkor sem akartak megválni. Ezek a kendők később selyem, tollas, gyöngyös verzióban begyűrűztek a báltermekbe is. A bulinegyedek egyre pörgősebb zenéi felülírták a táncrendeket, és elképzelhetetlen volt, hogy valaki derékig érő, bodorított hajjal lépés tudjon tartani a fáradhatatlan jazz triókkal.

charleston.jpg

Tezenis fanok figyelem: a selymes, sűrű szövésű, bosszantóan kiszakadó harisnyáinkat is a jazz-korszak indikálta, hiszen bár a szoknyák rövidültek, még mindig takarni kellett a lábakat olyan tessék-lássék módon. Megjelentek tehát az első harisnyák.

Reaktor

Facebook

süti beállítások módosítása