Reaktor

Az apa - a film, amit tényleg mindenkinek látnia kell

Adott egy tágas és értékes londoni lakás, ahol nagyon kreatívan és újítóan megoldva a teljes történet játszódik és egy demenciával küzdő idős úr , Anthony (Anthony Hopkins). A név egyezése nem véletlen. A rendező, Florian Zeller kifejezetten Hopkinsra írta át színdarabjából a szerepet. Zeller első nagyjátékfilmje olyan mesterien tartja bizonytalanságban a nézőt, úgy helyez bele egy beteg ember szerepébe, hogy az alkotás 97 perce alatt egyetlen pillanatra sem tud elkalandozni a figyelmünk. Ezt, lássuk be, az egyre növekvő ingerküszöbünk mellett szinte évek óta nem sikerült elérnie egyetlen rendezőnek sem.

the-father-2.jpg

Anthony egyre bizonytalanabb a világban, egyre gyakrabban nem ismeri fel lányát, Anne-t ( Olivia Colman) és imádott lakását. Állandóan becsmérli a családját, elmarja maga mellől az ápolókat és az utolsó pillanatig kitart amellett, hogy nincs szüksége segítségre, képes ellátni magát. Különböző teóriákat gyárt a furcsaságokra, csak hogy ne kelljen belátnia: egyedül már nem boldogul.

Minden és mindenki hibás, csak ő nem.

 Nem érti, miért nem hívja fel soha kisebbik lánya, Lucy, miért változik meg időről időre az általa oly jól ismert környezet.  És amit Anthony nem ért a mozivásznon, azt mi sem értjük a nézőtéren . Az első percekben még keressük a megoldást, vajon hol a csavar, ki és miért akarja átverni a főszereplőt, éppen úgy gyártjuk a különböző forgatókönyveket, mint Anthony. És az egészben a legnagyobb fordulat, hogy az a várva várt csavar nem érkezik meg.

the-father-1.jpg

 Soha nem lehetünk biztosak abban, hogy amit látunk az álom vagy valóság, a betegség által alkotott tévképzet vagy a realitás. Anthony próbál kapaszkodni tárgyakba, amik a valósághoz kötik. Egy festményhez a falon, a karórájához, lakása impozáns, fekete bejárati ajtajához vagy az utcaképhez, amit a hálószobája ablakából lát, de ahogy egyre mélyebben veszik el a demencia mocsarában, úgy ezek a dolgok is egyre kevésbé adnak támpontot.

A legfélelmetesebb az egész alkotásban, hogy nem bújhatunk el előle olyan gondolatok mögé, hogy ez csak egy kitalált történet, nem is a valóság. Mindennapjaink része ez, és realisztikusan, cseppet sem túlzón mutatja be a helyzetet. Nincs is szükség túlzásra,

a demencia tüneteinek pontos bemutatásával, a jókor jó helyen történő vágásokkal, a lassú kameramozgásokkal és a már-már hihetetlenül élethű színészi alakításokkal is képes teljes feszültség alatt tartani a nézőt.

Anthony Hopkins azonban leuralja vásznat. Tőle senki nem számított lapos játékra, de ebben az alakításban ismét felülmúlja önmagát. Tökéletesen játssza a demens idős úr indokolatlan és kiszámíthatatlan hangulatingadozásait, míg az egyik pillanatban viccelődik és kacérkodik, a következőben agresszív, bizonytalan, dühös vagy fél. Nem véletlenül nyerte el vele 2021-ben a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar díjat, így ezzel ő lett minden idők legidősebb Oscar díjjal jutalmazott színésze. A film a legjobb adaptált forgatókönyvnek járó arany szobrocskát is bezsebelte.

csm_thefather_trailer_thumbnail_youtube_website_2595a24256.jpg

A végig profin és tudatosan felépített feszültség  az utolsó jelenetben tetőfokára hág, Hopkins alakítása kiteljesedik. A történet nem tudja és nem is akarja feloldani a feloldhatatlant, a betegség kegyetlen jelenlétét és gyógyíthatatlanságát. Ahogy az utolsó percekben a főszereplő rádöbben a helyzetére, egy pillanatra kitisztul a tudata és befogadja a valóságot, hogy aztán újra homályba vesszen önmaga, olyan szívbemarkoló, mintha saját szerettünk szenvedését látnánk.

A rendező tesz róla, hogy az utolsó pillanatokban még egyszer, utoljára összetörje a nézőit.

A vége után percekig megmozdulni sem lehet, olyan erővel törnek utat a tudatunkban az elmúlt másfél órában látottak. Ezt bizony emészteni kell. Napokig. Hogy aztán azt tudd mondani: újra meg kell néznem!

Reaktor

Facebook

süti beállítások módosítása