Reaktor

Dr. Sótonyi Péter - A Tóth Ilona ügy

rs6374_20130924-img_2545-sotonyi-peter-interju-scr.jpg

Miért választja valaki az igazságügyi orvostant? Mire jutott, amikor Tóth Ilona ügyét vizsgálta? Hogyan született az '56-os mártír medika szobra? Dr. Sótonyi Péter, Magyar Corvin-lánccal kitüntetett Széchenyi-díjas orvos, patológus, egyetemi tanár volt a Reaktor Podcast vendége. 

Meghallgatható a YouTube csatornánkon,
és Apple Podcast-en is.

Ön az igazságügyi orvosszakértői diszciplína legnagyobb szaktekintélye. Miért választotta az orvostudománynak ezen ágát, és melyik része ön szerint a legizgalmasabb? Mi laikusok csak a filmekből ismerjük a forenzikus patológia egy-egy szeletét, részletét.

Hát ez egy izgalmas kérdés, mert én az egyetemi tanulmányaimat 1957-ben kezdtem el és harmadévben van a kórbonctan, a patológia. Nekem nagyon tetszett, mert akkor már az ember egy kicsit a klinikummal is kapcsolatba kerül. És a Patológiai Intézetnek a professzorát megkérdeztem, hogy ha ide akarnék jönni tudományos diákkörösnek, akkor jöhetek-e? Azt mondta, semmi akadálya, úgyhogy dolgoztam az ő érpatológiai munkacsoportjával. Ez azért volt nekem nagyon jó iskola, mert egyrészt megszerettem a kísérletes tudományos munkát, másrészt pedig egy nagyon jó közegbe kerültem. Aztán ötödévben volt az igazságügyi orvostan. És az igazságügyi orvostannak a főnöke akkor Ökrös Sándor professzor volt, aki egy nagyon nagynevű törvényszéki orvos volt, mert ő ezt a szót, hogy igazságügyi orvostan, ezt így nem ejtette ki, törvényszéki orvostannak hívta. Úgyhogy vele is úgy kellett beszélni, hogy „professzor úr, akkor törvényszéki orvostan”, ha ezt mondtad, akkor jó volt, az igazságügyi orvostan az hülyeség, ilyen nincsen, ezt törvényszéki orvostannak hívják. És nagyon tetszettek az előadásai, és a gyakorlatokra pedig a Harsányi tanár úrhoz került a csoportunk, aki a törvényszéki, vagy igazságügyi csonttannal és személyazonosítással foglalkozott. És megtetszett nekem maga a tárgy a professzori előadásokból, szóval itt jön az, hogy a professzorok példája az tud példa lenni. Magatartásban, munkában, meg egyebekben.

És akkor igazságügyi orvostanból leszigorlatoztam Harsányi tanár úrnál, és ő megkérdezte tőlem, hogy nem akarok-e az intézetbe jönni. És mondtam, tulajdonképpen lenne kedvem hozzá.

Azt mondta, „jó, beajánllak Ökrös professzor úrnak, hogy fogadjon téged”. És ő nagyon kedvesen fogadott, és mondta, hogy „tudod-e, fiam, hogy mi vár rád, hogyha idejössz, mihozzánk?” Hát mondom, „tudom, professzor úr, nagy rend van, és nagyon kemény munka”. „Jó, hát akkor, majd ha megvannak az államvizsgáid, akkor gyere hatodévben.” Hát államvizsga után voltak is állásajánlatok, de eljöttem előtte az Ökrös professzor úrhoz, és mondtam, professzor úr, most itt vagyok. „Jól van, fiam, van is egy állásom, gyere ide!” És akkor idekerültem. De megmondom őszintén, azért volt egy ilyenfajta hátsó gondolatom, hogy leszakvizsgázok kórbonctanból, aztán igazságügyi orvostanból, és utána elmegyek a klinikum irányába. De aztán beleszerettem ebbe a tárgyba, és nem mentem el a klinikum irányába. Egy nagyon jó iskola volt, ahol egyrészt megtanultuk a szakma alapjait. Nagy volt az ő követelményi rendszere, meg a vezető munkatársainak, a docenseknek, adjunktusoknak, akik itt dolgoztak.

Engem nem nagyon érdekeltek a címek. Az érdekelt, hogy jól érezzem magamat, mert a tudomány az egy csodálatos valami, a legszebb játék, a legszebb gyerekjáték.

De mondjuk egyszer az ember játszik, és rájön dolgokra, bizonyos dolgokra rájön, hogy ez nem jó, más irányba kell menni, de ezt meg kellett a mestereinktől tanulni.

Korábban előadást tartott a budai polgári közösségben a Tóth Ilona per orvosszakértői aspektusairól. Tóth Ilona gyakorló orvos volt 1956-ban, a forradalom alatt nővérként ellátta az összecsapások sérültjeit, majd letartóztatták gyilkosság vádjával, és ki is végezték mindössze 25 éves korában. A vád szerint szándékosan meggyilkolt egy ÁVH-snak vélt rakodómunkást. Bár a polgári oldal a forradalom mártírjának tekinti, többen ezt megkérdőjelezik, és úgy vélik Tóth Ilona csakugyan elkövette a gyilkosságot. Ön és a Semmelweis Egyetem Tóth Ilonát ártatlan áldozatnak vallják. Önt mikor kezdte érdekelni ez az ügy és miért meggyőződése, hogy az orvostanhallgató diáklány csakugyan ártatlan volt?

Igen. Hát ez egy nagyon összetett és bonyolult ügy. Említette, hogy a jogi egyetemre jár, és lassan be fogja fejezni. Az igazságügyi orvostan az önöknek, jogászoknak, magának, mint jogásznak, esetleg, hogyha azt a pályát választja, egy nagyon fontos segédeszköze. Tehát, az igazságügyi orvostan egy különleges ismereteket megkívánó tantárgy már abban a vonatkozásban is, hogy kapcsolódik a klinikumhoz, de nem csak a klinikumhoz, hanem a joghoz is bizonyos vonatkozásban. Például orvosi felelősség, műhiba, meg egyéb, az az igazságügyi orvostan hatáskörébe tartozik, és a bizonyítás, az esemény bizonyításának a körében nagyon sok segítséget tud nyújtani életellenes bűncselekményeknél, egyebeknél, a bíróságnak és a joggal foglalkozónak.

A Tóth Ilona ügy azért rendkívül bonyolult, mert ott pontosan az, ami a bizonyításnak a súlypontja lett volna, az az orvosszakértői vizsgálat minősége. És az kritikán aluli volt.

Olyan események történtek, aminek alapján semmiféle szakértői véleményt adni nem lehetett volna, ha a szakma szabályai, az én szakmám szabályai szerint történik a véleményadás. És tulajdonképpen az ítélet, az orvosszakértői véleménynek a megalapozottsága alapján történt. Én úgy kerültem vele kapcsolatba, hogy az Egészségügyi Tudományos Tanácsnak tagja voltam, az egyik alelnöke, és ez hosszú út után elkerült az Igazságügyi Tanács elé, az orvosszakértői tevékenységnek a tényleges elemzésére. Most meg kell említenem, és nagy tisztelettel említem meg Kádár Frigyesnek a nevét, aki tulajdonképpen elkezdi az '56-os dolgoknak a fölgöngyölítését, többek között a Tóth Ilona ügyet is. És a Tóth Ilona üggyel nagyon sokan foglalkoztak. Ugye M. Kiss, aztán M. Kiss Réka, Obersovszky is írt. Sokan írtak különböző dolgokat, de az orvosszakértői munka elemzésével csak ráutaló magatartással. Dehát ennek meg kellett nézni azt az oldalát, hogy az orvosszakértői vélemények valóban megalapozzák azt, hogy az történt, ami leírásra került. Mi nem foglalkoztunk azzal az egész sorozattal, ami történt, hogy mi történt, hogy történt, rendőrségi letartóztatás, első fok, másodfok, kegyelmi kérvény, egyebek.

Ez nem a mi feladatkörünk, de az orvosszakértő tevékenységben azzal foglalkoztunk, és ha akarja részleteiben is elmondom, minősíthetetlen, annak alapján senkit nem lehetett volna elítélni.

Tehát a szakértői vélemény az volt, az ETT felülvéleménye, hogy ezek a szakértői vélemények semmi kapcsolatban nincsenek a szakma szabályaival. És akkor ezt a legfelsőbb bíróság tudomásul vette és azt mondta, hogy miután nem bizonyítható, mentesítette Tóth Ilonát, ilyen formában valóban nem lehetett elítélni embert. Aztán, hogy mi volt, és hogy mint volt, az is nagyon zűrös. Na, most csak néhány részletét. Az első már, ami óriási problémát vetett fel, az a helyszín, ahol a holttestet megtalálták. A helyszíni szemle egy nagyon komoly része az én szakmámnak, amelyikben részt vesz a rendőrség, részt vesz valamikor bíró vagy ügyész, és részt vesz az orvosszakértő. Pláne egy ilyen ügyben, ahol fölmerül az emberölés, meg egyebek, megfelelő szakértelemmel rendelkező személyt jelöl ki erre a feladatra a Budapesti Igazságügyi Orvostani Intézet vezetője. Itt ez elmaradt, és egy rendőrorvos végezte el a szemlét. Elvégezte a szemét. Utána ez a holttest bekerült ide az intézetbe. Fontos része az igazságügyi orvostannak az ismeretlen holttest esete, mert erről nem tudtak semmit. Fontos része ennek a személyazonosítás. A holttest itt van. Jönnek a hozzátartozók, természetesen a holttestet nem mutatják meg, hanem egy képet mutatnak meg, ami egyetlen egy kép, ami készült.

A boncolásról semmilyen kép nem készült, semmi ilyesféle dokumentum nincsen.

Ahol tulajdonképpen egy holttest van, véres az arca, meg egyebek, és abból a hozzátartozók fölismerik, hogy az az ő hozzátartozójuk. És elmondják, hogy jellegzetes volt az, hogy a jobb kéz mutatóujjának az első perce hiányzott, mert azt valami gép levágta. Tehát, ha az itt lévő halottnak ez lett volna, akkor megvan a személyazonosítás. De ez elmaradt. Megállapították, hogy ez az, most a nevét nem mondom, nincs is jelentősége, aki a per tárgya, hogy ezt ölték meg a Tóth Ilonáék. Utána elrendelte a bíróság az itt lévő holttestnek a boncolását. De nem az intézetből jelöl ki szakértőket, hanem kijelöli Kelemen Endre bírósági orvost és Földes Vilmost, aki a BM Bűnügyi Technikai Laboratóriumának a főnöke.

Ők ketten egy mizerábilis összevisszaságot csináltak, egy olyan boncjegyzőkönyvet, amit ha bevittem volna Ökrös professzor úrhoz, azt mondta volna nekem, hogy „édesanyám, tűnj el az intézetből, nem akarok hülyéket látni!”.

Tehát már ez is problémássá teszi az egész dolgot, hogy hogy is van ez. Ellentmondó véleményeket, egyebeket terjesztenek elő, mást ír le a helyszíni szemlét végző szerencsétlen egyszemélyes orvos, és mást a boncoló orvosok.

Egy csomó ellentmondás van, és nem végzik el azokat a vizsgálatokat, amiket el kell végezni, hogy az a bizonyos szúrás az élőben keletkezett, vagy nem élőben.

És a szakmánk szabálya, hogy ilyenkor nagyon finom bonctechnikával ki kell preparálni a szúrt csatornát. Ez mind nem történt meg. De leírják azt, hogy a szívet ért szúrás az, amitől elvérzett. Na, most a szakma szabályai, hogy maga kiboncolja a szúrt csatornát, és utána szövettani vizsgálatot végez, hogy a sérülés élőn keletkezett, vagy holttesten keletkezett-e, nem mindegy. Ez se történt meg. Holott itt volt a laboratórium az intézetben. A fotóstól megkérdezték, hogy „maga párttag?” Azt mondták, „ha nem, akkor nem jöhet be a boncterembe”, és így nem is készült fénykép az egészről. Na, most ezek ilyen mellék dolgok, de nagyon nagy jelentőségük van. Nem akarom bonyolítani a helyzetet, nem tudjuk, hogy ez az volt, akinek mondták, a felismertetés az nem történt meg megfelelő súllyal. Készült egy boncjegyzőkönyv, ami használhatatlan, és ebből fabrikáltak egy véleményt, hogy ez megtörtént. Hangsúlyozom azt, hogy az eljárás, rendőri eljárás, ügyészi, bírósági eljárás hogyan zajlott, az engem nem érdekel. Az érdekel, hogy a szakma szabályai szerint történt-e a törvényszéki orvostani része az esetnek, és abból semmi nem történt a szakma szabályai szerint.

Tehát jogosan fölmerül bennem az, hogy az áldozat nem is az volt, akinek vélték. Mert hogyha itt van a holttest, akkor a gyakorlatunk az, hogy levisszük holttestet egy amolyanféle kis bemutatóhelyiségbe, és ott kell a hozzátartozóknak felismerni.

Hát ott drámák szoktak zajlani, mikor az édesanya a gyerekét, aki belefulladt a vízbe, vagy ez vagy az, vagy bármi történt vele, felismeri. Ez itt nem történt meg. Tehát ezeket a hibákat az Egészségügyi Tudományos Tanács fölsorolta, megvitatta, eljuttatta a megfelelő helyre, és ennek alapján megállapították. Hogy mi történt, azt senki nem tudja, de az, hogy Tóth Ilonát bűnösnek veszik egy ilyen szakértői véleménysorral, az a szakma szabályainak ellentmond. És így fejeződött be tulajdonképpen a Tóth Ilona ügy. Tehát rengeteg sok filozofikus dolog van a könyvekben, amik megjelentek Tóth Ilonával kapcsolatban, de ez egyértelműen eldöntötte, hogy ennek alapján nem lehet azt mondani, hogy úgy történt, ahogyan az ítéletben megfogalmazást nyert.

Az egyetem elméleti tömbje előtt 2001 óta ott áll Tóth Ilona mellszobra. Ön az egyetem rektoraként, ha jól tudom, a szobor avatásán azt mondta, Tóth Ilona élete példa minden orvostanhallgató előtt. Mit tanulhatnak az ő életéből a mai fiatalok, és miért fontos, hogy megőrizzük az emlékét?

Ez a következőképpen történt. Akkor rektor voltam. És akkor Tóth Ilona csoporttársai közül még sokan éltek, és volt egy Iván László nevezetű kollégánk, aki itt a pszichiátriai klinikán volt professzor. És ő és két kollégája évfolyamtársai voltak Tóth Ilonának. Eljöttek, hogy szeretnének egy Tóth Ilona szobrot fölállítani, akkor, amikor lement minden, és hangsúlyozom, az orvosszakértő vélemény elégtelensége alapján döntött úgy a bíróság, hogy az, amivel vádolták, az nincs ezekkel bizonyítva. Tehát itt az, hogy mi történt előtte, azt én nem tudom, mert azt nem is a mi feladatunk megállapítani. Azt mondták Iván Lászlóék, hogy föl szeretnék állítani ezt a mellszobrot, ami ott a Nagyvárad téren van, és hogy én engedélyezzem ezt, de én betartottam az egyetemi szolgálati utat, és így az ügyet a szenátus elé kellett vinni. Ha a szenátus támogatja, akkor természetesen nem zárkózom el ez elől. Mert az, hogy mi volt a boncolás, meg egyebek, azt én ott nem adom elő, mert azt a rendőrség, vagy az ügyészség előadja, az már az ő dolguk. Az nem a miénk. Akkor most már ilyen probléma szerintem nincsen. És akkor a szenátushoz eljött az Iván László is, meg az a hölgy, most a neve nem jut az eszembe, még mindig él, '56-os volt, halálra ítélték, és aztán utána életfogytiglanit kapott, és akkor nem tudom, a hatvanas években szabadon engedték. Ők elmondták a Tóth Ilonával kapcsolatban, hogy miért akarják a szobrot, meg mit akarnak. És azt nem én mondtam, hanem az Iván Laci mondta. Az Iván Laci mondta, mert az évfolyamtársak nevében egy nagyon szép beszédet tartott. Wittner Mária egy nagyon szép beszédet tartott, sokan voltunk, és akkor a Népszabadság című lapnak a főszerkesztője is ott volt akkor, meg egy másik úr, a nevét nem említem egyiknek sem.

Írtak egy brutális cikket, hogy a fasisztáknak a Semmelweis Egyetemen szobrot állítanak. És akkor én bepereltem, ahogy hívják, ott azt, aki ezt a cikket megírta, és akkor a bíróságtól azt a választ kaptam, hogy a szólásszabadság határait nem lépték túl.

Nagyon ápolják az emlékét a csoporttársai. Na most ez a kislány, ez a Tóth Ilona, ez színjeles volt. Ennek nem volt más jegye, mint jeles. Az évfolyam egyik legjobb tanulója volt. Nagy népszerűségnek örvendett az évfolyamtársai körében is, meg Imre is mondta, hogy egy egészen kiváló valaki. Szóval ez csak feltételezés, hogy ő elkövet egy ilyen bűncselekményt.

De én megemelem a kalapomat, mert szent meggyőződésem, hogy ez egy koncepciós per volt.

Még egy érdekes dolog, ezt még el kell, hogy mondjam. Megírattak vele, amikor másodfokon is halálra ítélték, egy kegyelmi kérvényt, amit ha a kegyelmi tanács helyben hagy, akkor a köztársasági elnök dönt véglegesen a kegyelem megadásáról. Szóval megírattak vele egy három oldalas kegyelmi kérvényt. Abban leírta azt, hogy én követtem el ezt így-úgy-amúgy halál precízen, hogy mi volt, hogy volt, és hogy köszöni a szocializmusnak és Kádár Jánosnak, hogy egyetemre járhatott. Na, most írásszakértőből három volt ebben az ügyben, akik azt mondták, hogy ezt nem ő írta. Ez nem az ő írása. Ez egy diktált szöveg volt. De azt el se küldték az államelnökhöz. És megjelent egy könyv, ez egy belügyminisztériumi, azt hiszem, ezredesi rangban lévő valaki volt a belügyminisztérium elhárításának az egyik főnöke, és az lement a siralomházba megnézni a Tóth Ilonát, hogy ki az, aki ÁVH-st gyilkolt, mert ez a feltételezett személy az Államvédelmi Hatóságnál kiskatonaként tevékenykedett. De akkor már, mikor ez az egész esemény van, akkor már nem volt az állományban. Írja, hogy lement megnézni. Na, ez az ember Nagy Árpád BM operatív főtiszt volt. Ez egy nagyon komoly per. Fel is olvasom magának. „A kivégzés előtti kora este beszélhettem azzal, akiről mint kegyetlen gyilkosról annyi mindent hallottam különböző hírekből és a rádióból. E cselekedetemnél az a tudat alatti dominált, amikor is - ahogy már korábban említettem - 1956 novemberében Szuha Kállón majdnem áldozata lettem az ellenforradalomnak. Ezért akartam látni azt, aki ÁVH-st gyilkolt, akitől választ szerettem volna kapni a miértre. Meglepett, hogy egy magába roskadt ember helyett egyenes tartású, nyílt, a sorsával szembenéző tiszta tekintetet láttam, olyat, amilyen abban a helyzetben csak egy őszinte ember képes. Aki a beismerő szó helyett elmondta,

higgye el, azt nem követtem el, csak az édesanyámat sajnálom.

Tudatosan nyilatkozott." Egy lelkiismeret lázadása, az a könyvének a címe. Szóval azért akkor egy ilyen főtiszt ilyen pozícióban nem jön ki egy ilyen élménnyel. Most hosszú ez a történet, megvizsgáltatják a Tóth Ilonát pszichiáterrel. Az egyik ez a bizonyos Kelemen Endre, akinek még törvényszéki orvostani vagy igazságügyi orvostani szakvizsgája sincsen. A másik a Földes Vilmos, aki szintén nem volt kompetens. De pszichiáterként egy Balassa nevezetű rémpszichiátert jelölnek ki, aki azért rémpszichiáter, mert az Andrássy út 60-ban is tevékenykedett. No, most ezek megállapítják, hogy beszámítható. A másik fantasztikus ember Kardos János, az ügyvédje. Az fantasztikus, mit megcsinál ezért a lányért. És megkéri az akkori egyetem pszichiáter professzorát, Nyírő Gyulát, aki egy nagy név volt a pszichiátriában, nemzetközi szinten nagy név, hogy egy másik pszichiáter kollégával vizsgálják meg Tóth Ilonát.

Megvizsgálják Tóth Ilonát, és azt a véleményt terjesztik elő, hogy nagy valószínűséggel az úgynevezett Jeanne d'Arc szindróma hatása alatt van, vagyis, magára vállalja azt is, amit nem is követett el.

Nagyon alapos vizsgálat után ezt megállapítják, és egy másik pszichiáter még hozzáteszi, hogy az a lelki és testi trauma, ami alatt tartották, az vezetett oda, hogy ő fölvállalta azt is, amit nem követett el. De Kelemen Endre elintézi, hogy a bíróság meg se hallgassa a Nyírő professzort és a másik professzort. Meg sem hallgatták. Aztán a bűnjel kérdése, hogy nincs bűnjel. Akkor a Kelemen fölbontatja annak a kisegítő kórháznak a WC lefolyóit, és abban talál két eszközt a felbontás során, hát valaki bedobta oda, amelyek közül mind a kettő alkalmatlan arra, hogy azt a sérülést okozza. És a tárgyaláson a Radó bemutat egy olyan kést, ezek amúgy ilyen kisebb késecskék, amit meg mutatott, nagyon nagy. Azt kérdezte a Tóth Ilonától, hogy „ez volt az az eszköz?”. Tóth Ilona pedig azt válaszolta, „igen, ez volt.” Amit ez a szerencsétlen magára vállalt, az is egy olyan momentum, ami kérdésessé teszi a dolgokat. Hangsúlyozom, ezek mind lelki dolgok. Mi viszont a tények alapján mondtuk ki azt, amit kimondtunk. Én még az ETT-ben azt javasoltam, akkor még élt Földes Vilmos, aki a másik szakértő volt, hogy tegyünk fel neki kérdéseket, hogy hogyan történhettek ezek a dolgok, hogy nem készült ez, nem készült az. Különböző kérdéseket tettünk fel neki, amikre ő azt válaszolta:

„az akkor a vezetésem alatt álló bűnügyi laboratórium a Duna-parti fehérház hetedik emeletén részlegesen működött, a szövettani vizsgálatok elvégzésére lehetőség akkor ott nem volt.” Itt volt, csak nem csinálták meg.

„Ezek a körülmények kellő magyarázattal szolgálnak ahhoz, hogy a szövettani laborvizsgálatok nem történtek meg. Legjobb emlékezetem szerint” - ez is egy hazugság - „fényképezési lehetőségünk a Szvetlana utcában nem volt, ugyanis sem fényképezőgép, sem fotószakember abban az időpontban nem állt rendelkezésre”. Nem állt rendelkezésre? Bejött, megkérdeztek tőle valamit, és akkor azt mondták neki, hogy menjen a francba. „Emlékezetem szerint az intézetnek több évtizeden át volt fotósa, de nem Budapesten lakott, így előkeríteni nem állt módunkban”. Hogy ne állt volna módjukban egy ilyen ügyben!? „1956 december 16-án kelt, a boncolási jegyzőkönyv hiányosságai címszó alatt megállapítható, hogy dr. Rosta László, akkori rendőrorvos, főhadnagy aláírásával készült halotti szemle lelet. Nyilván a körülményekből adódóan felületesen végzett kihantolási szemle olyan megállapításokat tesz, amelyek nem összeegyeztethetők azzal, hogy a holttest kb. 1 hónapja lehetett elföldelve.” Nem is volt elföldelve! Én megnéztem a helyszínt és megkérdeztem egy atyát, aki mesélte, hogy amikor renoválták a templomot, akkor volt egy gödör, amiben mész volt. Azt elhasználták, rátettek két betonlapot, és odabent volt a holttest. Érdekes módon azt gyorsan megtalálták.
„A szúrt sérülésre vonatkozóan ellentmondás mutatkozik a helyszíni szemle megállapításai és a boncasztal tett megállapítások között. Megállapításom szerint nem is olyan lényeges, magától értetődő, hogy egy boncasztalon jobb körülmények között lehet egy szúrt seb jellegét megállapítani. A bekezdésben felróják, hogy a sérülések vitális eredetét bizonyító kiegészítő laboratóriumi vizsgálatok nem készültek. A választ a fentiekben mér megadtam, amennyiben az akkori körülménynek között pótszövettani vizsgálatokra lehetőség nem volt. A boncolás és hiányai kerülnek megállapításra valóban, majd ugyanezt a leírást sokkal szakszerűbben végeztük volna el.” Hát ez jóformán bevallás! Ilyen ügyben szakszerűbben? Hát a szakma szabályai szerint kellett volna elvégezni.

„Azonban a körülményeket kell ismételten figyelembe venni és utólag ezt már senki nem tudja eldönteni, hogy akkor valóban úgy történt-e a vizsgálat, ahogy ebben a bekezdésben rögzítették.”

Ezek azért elgondolkoztatják az embert. Nem akartak senkit tanúnak, és a Kelemen behozta a feleségét gépírónőnek, és ő gépelte le.
A harmadik kérdése az Eörsi-féle dolog volt. (Professzor úr megelőlegezte a harmadik kérdésre a választ az előzetes egyeztetés alapján - a szerk.) Hogy Tóth Ilona forradalmár, de gyilkolt. Ez egy kicsit erős, mert ő nem tudja azt bizonyítani, hogy a Tóth Ilona gyilkolt-e vagy sem. De aztán később ő kitér arra, hogy tulajdonképpen a forradalom olyan lelkiállapotot eredményezhet, ami kvázi ilyen cselekményekre indukálja az embert. De azt, hogy gyilkolt vagy nem gyilkolt, azt bizonyítani kell. És a bizonyítékok nem állnak meg. És az ártatlanság vélelme mindenkit megillet. Ez az ügy így lezajlott. A hallgatók minden évben megemlékeznek Tóth Ilonáról, van neki emléknapja, alapítottak is egy Tóth Ilona Alapítványt.

Interjút készítette: Tóth-Bíró Zsófia

Kép forrása: semmelweis.hu

süti beállítások módosítása