Zöld energia, ellátásbiztonság, alternatív energiafelhasználás. Hortay Olivért, a Századvég Energia és Klímapolitika üzletágvezetőjét kérdeztük, kinek véleménye szerint az orosz energiahordozóktól való teljes megszabadulás sem ellátásbiztonsági, sem gazdasági, sem környezetvédelmi szempontból nem optimális. Hogy miért? Hallgassa meg podcast adásunk legújabb részét!
Az elmúlt hónapokban az energiapolitika a közbeszéd szerves része lett. Megkérdőjeleztük és újraértékeltük az eddig legfontosabbnak hitt ásványi kincseinket, és előtérbe kerültek az új, még alternatívnak számító energiaforrások. Az alternatív energia felhasználásáról viszont kevés tapasztalat van, és az Európai Unión belül több, látszólag ellentmondásos, kijelentés kapcsolódik hozzájuk. A háború kitörése után az Európai Unió azt állította, hogy a tagországok képesek lesznek lemondani az Oroszország által biztosított energiahordozókról, hiszen a kieső részt alternatív energiából jórészt tudjuk pótolni. Ezzel párhuzamosan azt is lehetett korábban olvasni még a háború előtt, hogy a legtöbb tagállam még aziránt is aggodalmát fejezte ki, hogy a 2050-ig támasztott kibocsátáscsökkentési vállalásaikat egyáltalán tudják-e teljesíteni. Hogy lehet ezt a két álláspontot logikailag összehozni, ki lehet bekkelni az orosz energiát?
Én azt gondolom, hogy itt van egy konfliktus, aminek a lehetséges feloldása még nem látszik igazán. Tehát az energiapolitikáról érdemes úgy gondolkodni, hogy tipikusan az energiapolitikai döntések, azok több célt egyszerre kell, hogy szolgáljanak, és ezek között a célok között gyakran ellentmondások vannak. A szakirodalom azt mondja, hogy három alapvető pragmatikus cél van, az ellátásbiztonság, a környezetvédelem és a gazdaságosság. E között a három cél között is időről időre konfliktus lép föl, hogyha egy-egy intézkedést nézünk. Tehát, hogyha
például felszerelsz egy napelemet a házadnak a tetejére, akkor azzal mondjuk a támogatási rendszer függvényében talán gazdaságosabban jössz ki, a környezetvédelmi teljesítményt javítod, viszont ellátásbiztonsági szempontból egy új kockázatot építesz be a rendszerbe,
hiszen a napelem termelése az kiszámíthatatlan, ezt ki kell szabályozni és új rugalmassági képességet kell fejleszteni a hálózatba. És ezek mellett az alapvető ésszerű célok mellett az elmúlt években, évtizedekben, különösen az Európai Unióban megjelentek az energiapolitikában ideológiavezérelt célok. Itt talán a legkézenfekvőbb példa erre a németeknek az atomenergia kivezetése. Itt ugye arról van szó, hogy az a cél, hogy kivezessük az atomenergiát, hogy egy technológiától teljesen elbúcsúzzunk, ez nem magyarázható sem ellátásbiztonsági, sem gazdasági, sem környezetvédelmi oldalról. Ez egy politikai, ha úgy tetszik ideológiavezérelt célkitűzés, ami konfliktusba kerül a maradék hagyományos három céllal, és ennek megfelelően csökkenti azt a lehetőséget, képességet, hogy a hagyományos három célban a lehető legmagasabb teljesítményt érjük el.
Most az orosz-ukrán háború kapcsán megjelent egy új ideológiavezérelt cél, ez pedig az orosz energiafüggéstől való teljes megszabadulás.
Én azt gondolom, hogy az, hogy az európai piacon az oroszoknak a piaci pozíciója az csökkenjen, tehát hogy kevésbé legyünk kitettek az orosz gáz és olajszállításoknak, az egy értelmes célkitűzés a hagyományos három cél mentén is, hiszen az ellátásbiztonságot és a gazdaságosságot is, és bizonyos értelemben a környezetvédelmet is szolgálná, viszont az is ugyanilyen könnyen belátható, hogy az orosz energiahordozóktól való teljes megszabadulás az nem optimális, sem ellátásbiztonsági, sem gazdasági, sem környezetvédelmi szempontból. Tehát azzal, hogy az európai energiapolitikában most úgy tűnik, hogy mindent felülír az orosz szállítások teljes eltörlése, az szükségképpen azt fogja eredményezni, hogy
a hagyományos célokban, köztük a környezetvédelemben is, az Európai Unió teljesítménye, vagy lehetséges eredményei romlani fognak.
Erre már látjuk az első jeleket. Az, hogy például a csővezetéken keresztül érkező orosz gázszállítások helyett az Európai Unió elkezdett a cseppfolyósított földgáz irányába orientálódni, amiről tudjuk, hogy jóval környezetszennyezőbb, mint a csővezetéken keresztül érkező gázszállítások. Az, hogy a széntüzelés kivezetésére vonatkozó határidőt Németország későbbre halasztja, és úgy néz ki, hogy a következő években 5 százalékkal megemelkedik majd az Európai Unió beépített széntüzelésű kapacitása. Ezek mind-mind olyan jelek, amik azt mutatják, hogy ez az energiapolitikai fordulat, ami az elmúlt időszakban megfigyelhető volt, ennek bizony negatív következményei lesznek a klímavédelmi célokra. Én azt gondolom, hogy a 2050-es klímasemlegességi célkitűzés még az orosz-ukrán háború előtt is egy nagyon ambiciózus vállalás volt, és különösen az, hogy a 2030-as célt is megemeltük 40 százalékról 55 százalékra. És ott is voltak komoly kérdések, hogy ezt hogyan lehet teljesíteni. Különösen úgy, hogy az Európai Unió ezzel a céllal kapcsolatban is megfogalmazott olyan egyéb célokat, amik szintén ideológiavezéreltek, hiszen
önmagukban a technológiai előírások nem szolgálják a hagyományos három cél egyikét sem.
Tehát én azt látom, hogy ez alapból egy feszes vállalás volt. Alapvetően sok kérdőjelet okozott számunkra, és most, hogy ez az orosz-ukrán háború és az ennek nyomán fellépő energiapolitikai fordulat megvalósult, most még kevésbé látszik reálisnak, hogy ezek a kibocsátást csökkentő célok elérhetővé váljanak.
Az alternatív energiafelhasználást már érintettük kérdés szinten, és emellett a köztudatban a legnagyobb érv, hogy a hidrogén, a nap vagy a szél minden ország területén egyaránt jelen van, tehát így geopolitikailag egy sokkal barátságosabb dolog ezekre támaszkodni, mint a kőolajra vagy a földgázra. De kevesen gondolnak bele, hogy a tüzelőanyag cellák vagy az akkumulátorok filmjeit az EU szintén importálja, és valójában megszűnne az energiafüggésünk, hogyha átállnánk teljesen a zöld energiára.
Igen, a zöld energiával kapcsolatban, illetve a zöld fordulattal kapcsolatban több kihívást is kezelni kell a következő években. Az Európai Bizottság előszeretettel kommunikálja azt, hogy ez a mostani háború ez egy jó motiváció lehet, vagy egy jó löketet adhat a zöld átmenetnek, viszont a valóság az az, hogy inkább új problémákat okoz. Tehát hogyha például megnézzük az előbb már említett Németországot, akkor az ő programjukban, az új kormány programjában, amit tavaly év végén tettek le az asztalra, a nagyon ambiciózus, megújuló vállalások mellett a gázkapacitások növelése is szerepelt, ami egyébként egy ésszerű terv, hiszen
a megújuló kapacitások növekedése, mivel ezek tipikusan időjárásfüggő termelők, megemeli a rugalmassági igényeket a villamosenergia-rendszerben.
És ezt a szabályozási tevékenységet, ezt ebben a pillanatban tipikusan gáztüzelésű erőművek képesek ellátni, amik gyorsan indíthatóak, tehát hogyha hirtelen nem süt a nap, vagy nem fúj a szél, vagy túl sokat süt a nap, és túl sokat fúj a szél, akkor ezekkel a gyorsan indítható gáztüzelésű erőművekkel lehet fenntartani a rendszer egyensúlyát. Viszont a gáztüzelésű erőművek növelése most nem tűnik egy reális célkitűzésnek, hiszen függetlenedni szeretne az EU az orosz gáztól. Oroszország a legnagyobb beszállítója az Európai Uniónak. A gázigény 40 százalékát Oroszországtól vásároljuk, és hogyha függetlenedni szeretnénk, akkor azt nem tudjuk a gázigények növekedése mellett megtenni. Úgyhogy ez egy nagy kérdés, és erre még
Németország nem igazán adott választ, hogy hogyan fogják az ambiciózus megújuló vállalásaikat teljesíteni a rendszeregyensúly jelentős sérülése és gáztüzelésű erőművek nélkül.
Felmerül itt az, hogy az egyébként még érettnek nem nevezhető akkumulátor vagy hidrogéntechnológia bejön, mint tárolókapacitás. Viszont itt pedig az a probléma, hogy ezeknek olyan nyersanyagigényük van, amit nagyon nehéz látni, hogy honnan képes az Európai Unió beszerezni a következő években. Ráadásul ezeknek a nyersanyagoknak, ritkaföldfémeknek egy jelentős részét szintén Oroszországból, vagy Oroszországgal szövetséges országokból látjuk el, vagy vásároljuk jelenleg. És az látszik az előrejelzések alapján, hogy ezekben a nyersanyagokban a következő években nagyon nagy hiány kezd kibontakozni. Már most is brutális áremelkedés volt megfigyelhető a réz és egyéb ilyen palládium, platina és egyéb ilyen anyagoknak a piacán, de
az iparági becslések azt mutatják, hogy néhány év múlva már nemcsak az áremelkedéssel kell megküzdeni, hanem azzal is, hogy konkrétan nem lesz belőlük elegendő, és azok az országok, amikben nagy a kitermelés, azok nem lesznek hajlandóak értékesíteni más országoknak nagy mennyiségben.
Arról nem is beszélve, hogy azzal, hogy az orosz földgáz vagy kőolaj helyett ilyen típusú zöld technológiákba kezdünk el fektetni, az lényegében csak egy újfajta függést eredményez a régi függés helyett. Ez egy nagyon nagy kérdőjel ebben a pillanatban, mind szabályozói, mind nyersanyag oldalról, hogy azt a zöld technológiai átmenetet, amit a Bizottság előszeretettel elmond akkor, amikor az orosz energiafüggés csökkentéséről beszél, ezt hogyan leszünk képesek egyáltalán megvalósítani, és hogyha képesek leszünk megvalósítani, akkor hogyan tudjuk úgy megtenni, hogy azzal ne egy újabb függőséget alakítsunk ki Oroszországtól, Kínától és egyéb más országoktól.
Említettük itt még az atomenergia kérdését, ami már szintén az alternatív energiaforrások között szerepel, az EU mégis elég szkeptikusan áll hozzá. Hova soroljuk most az atomenergiát? Számolunk vele, mint alternatív forrás?
Én úgy látom, hogy az európai energiapolitikában az atomenergiával nagyon is számolunk. Itt egy fontos mérföldkő volt a Bizottság januári taxonómia rendelete, ami már fenntarthatónak minősítette bizonyos feltételek teljesülése esetén az atomenergiát, de egyébként azt láthattad, hogyha megnézzük a történelmi példákat, akkor az látszik, hogy ezek a nagy energiaválságok, ezek mindig egy nagy löketet adnak a szinte valamennyi energiatermelő technológiának. Most egy energiahiányos állapot van egyébként globálisan, ami az Európai Uniót különösen erősen sújtja, mert Európában komoly kapacitáshiány is van, és ezért egyre tisztábban, egyre világosabban látják a döntéshozók, hogy
itt bizony komoly fejlesztésekre lesz szükség erőművi oldalról, és azt a luxust nem lehet megengedni, hogy technológiák alapján differenciáljunk.
A meglévő igényekre a leghatékonyabb energia mixet ki kell alakítani. És ennek része az atomenergia is, hiszen ez egy kipróbált, jó technológia, ráadásul nagyon jó és színvonalas innovációs tevékenység is van az iparágban. Az Egyesült Királyság, Franciaország, az Egyesült Államok, Kína elképesztő mértékű forrást áldoz arra, hogy új generációs atomerőműveket fejlesszen, kis moduláris reaktorokat fejlesszen, hulladékkezelési problémákra megoldást találjon. És így tovább. Úgyhogy az én véleményem az az, hogy
a következő években inkább egy atomreneszánsz lesz jellemző az egész világon, de különösen az Európai Unióban.
Erre már vannak jelek, akik ezt mutatják. Franciaországban Macron nagyon ambiciózus terveket tett le az asztalra, az Egyesült Királyságban Boris Johnson stratégiájának az egyik legfontosabb pillérét a nukleáris energia jelenti, és ezt a stratégiát még az orosz-ukrán háború előtt készítették.
Jelenleg a megújuló energiát hasznosító beruházások még szinte globális szinten támogatásra szorulnak, és erre szinte minden uniós országban van egy pénzügyi pályázat, itthon például 2017 óta ilyen a METÁR. Ezeknek az összegeknek a megítélése ma talán még kritikusabb, mint eddig valaha. Milyen technológiát lenne érdemes Magyarországnak kiemelten támogatni?
Ez jó kérdés. Alapvetően a támogatási rendszerek jövője szerintem kérdéses. A megújuló energiatámogatási rendszerek Európa-szerte a 2000-es évek elején indultak, és akkor ezek a támogatások nagyon nagy védelmet jelentettek a termelők számára. Leginkább az úgynevezett garantált áras kötelező átvételi támogatások terjedtek el, amiknek az volt a lényege, hogy
egy szélerőmű vagy naperőmű tulajdonos mindegy, hogy mikor termelte meg az adott mennyiségű villamosenergiát, és mindegy, hogy mennyi volt éppen az aktuális piaci ár, egy előre rögzített fix árat kapott a termékéért.
Ezt átvette tőle egy valamilyen entitás, a rendszerirányító, és ő értékesítette a piacon, és a veszteséget, ami a kiszabályozásból, illetve az esetleges piaci ár és garantált ár közötti különbségből származott, azt lényegében lenyelte és a különböző országokban különböző fogyasztói csoportokra hárította. 2010 után volt ezeknek a rendszereknek egy reformja. Ennek az volt az oka, hogy a 2000-es években az indokolta ezt a grandiózus támogatási rendszert, ami lényegében az értékesítés kockázatát levette a termelőkről és pusztán üzemeltetési kockázatot futottak ezek a szereplők, hogy a megújuló energiahordozókra épülő technológiák már nem számítottak igazán kezdeti fázisban lévő technológiáknak, a költségeikben, mondjuk a beruházási költségeikben egy rendkívüli árcsökkenés volt megfigyelhető, ez különösen igaz a napelemekre, ahol a gyártás kikerülése Kínába egy nagyon drasztikus árcsökkenést eredményezett, másrészt pedig úgy látták a döntéshozók, és szerintem ez egy helyes meglátás volt, hogy valamilyen módon érdemes elkezdeni motiválni a termelőket arra, hogy az értékesítési kockázatokból is, tehát abból, hogy ők valójában időjárásfüggő bizonytalan termelők, és ez kihívásokat okoz a rendszer fenntartása szempontjából, ebből vegyék ki a részüket és legyenek motiváltak abban, hogy megtalálják azokat a megoldásokat, amikkel ezt képesek bizonyos mértékben kezelni. Úgyhogy a 2010 utáni időszakban kijött egy iránymutatása az Európai Uniónak, amiben az szerepelt, hogy
ezeket a garantált áras rendszereket át kell alakítani úgynevezett prémium támogatási rendszerekre, ahol a termelők a piacon értékesítik az energiájukat, és azon felül kaphatnak egy bizonyos prémiumot.
Itt ugye már megjelenik az értékesítési kockázat is ezeknél a vállalatoknál, viszont ezen felül kapnak egy támogatást, és Magyarországon is az általad említett METÉR rendszer, az egy ilyen támogatási rendszer, Európa-szerte ilyenek működnek. Viszont most már ez is megkérdőjeleződött, hogy ezeknek a támogatási rendszereknek van-e létjogosultsága, tudniillik egy olyan mértékű áremelkedés volt megfigyelhető a villamosenergia piacon, hogy most már nem igazán szükséges prémiumot adni a termelőknek, mert mondjuk egy-másfél évvel ezelőtt olyan 30-50 euró/megawattóra volt a villamosenergia piaci ára átlagosan, jelenleg pedig 200-300 euró/megawattóra, úgyhogy ezeket a támogatási rendszereket szerintem az országok többsége újra fogja gondolni. Ráadásul olyan mértékű kapacitásbővülés figyelhető meg szinte valamennyi tagállamban, hogy a támogatási rendszerek eredeti célja, hogy minél több megújuló épüljön minél rövidebb idő alatt, az úgy tűnik, hogy megvalósul könnyedén, és egyre inkább az lesz a kulcskérdés, hogy ezeknek a rendszerintegrációja hogyan valósítható meg. Tehát hogyan lehet a bizonytalanságot a rendszerben kezelni, és hogyan lehet megfelelő mennyiségű rugalmassági képességet beépíteni ezek mellé a megújulók mellé a rendszerbe annak érdekében, hogy a növekvő megújuló kapacitás, az ne okozzon ellátásbiztonsági problémákat. És itt vissza is térünk az eredeti kérdésedhez, vagy az első kérdésedhez, hogy ezt a rugalmassági kapacitást akkor mégis mivel fogjuk biztosítani, hogyha nem tudunk gázerőműveket építeni, mert az orosz gázt el kell hagynunk. És hogyha az akkumulátorok és a hidrogéntechnológia problémás egyrészt, mert gyerekcipőben jár, másrészt mert olyan nyersanyagigénye van, amit nagyon nehezen látható, hogy honnan fogunk tudni biztosítani.
Visszatérve szintén az első kérdésre, ugye abba a szituációba kerültünk, hogy egyszerre nézzünk szembe egy fegyveres konfliktussal és egy energiaválsággal. Előbbire azonnal reagálva Brüsszelben szankciókat lebegtettek be Oroszországgal szemben, azonban ez a konfliktuson nem tudjuk, hogy mennyit és mit segített, de az biztos, hogy az energiahordozók árát jelentősen befolyásolta. Hogy működik ez a folyamat? Hogy tud egy politikai beszéd, egy szó, egy kijelentés, egy kézzel fogható nyersanyag árára ilyen gyorsan és ilyen drasztikusan befolyással bírni?
Szerintem az elmúlt hónapok eseményei nagyon tanulságosak és nagyon meglepőek. A háború kirobbanásakor, február 24-én robbant ki a fegyveres konfliktus, és talán még aznap, vagy a következő nap az európai uniós vezetők bejelentették, hogy szankciókban gondolkodnak, de azt is, hogy ezek nem fogják érinteni az energiaszállításokat, és erre a piac megnyugodott, nem volt különösebben nagy áremelkedés. Maga a háború és maga a fegyveres konfliktus,
hogyha a szankciók nem vonatkoznak az energiaszállításokra, és hogyha nem tulajdonítunk nagy valószínűséget annak, hogy Oroszország önmagától felmondja a szerződéseket és beszünteti a szállításokat, akkor magát az energiapiacot nem kellene, hogy befolyásolja.
Márpedig abban a helyzetben február végén ott úgy látszódott, hogy az európai vezetők nem motiváltak abban, hogy a szankciókat kiterjesszék az energiaszállításokra. Oroszország pedig, tehát ez egy ilyen történelmi tapasztalat, hogy Oroszországnak nagyon fontos, hogy ő megbízható szállító legyen. Nagyon jelentős mennyiségű export árbevételt keres az energiahordozók értékesítéséből, ezért neki nem éri meg leállítani a szállításokat, és ezt a piac is így árazta, és nem volt különösebben nagy áremelkedés. És aztán március elején az európai uniós vezetők, és egyébként néhány amerikai vezető is elkezdte nagyon intenzíven lebegtetni a szankciókat. Március második hétvégéjén nyilatkozott Kadri Simson, az Európai Bizottság energiaügyi biztosa, Robert Habeck német gazdasági miniszter, az amerikai külügyminiszter és számos más politikus, hogy az Európai Unió nagyon intenzíven dolgozik a szankciókon, illetve az Egyesült Államok is várhatóan energi a embargót fog bevezetni. Egyébként a következő héten szerdán az Egyesült Államok ténylegesen be is vezetett energia embargót. És ennek hatására
a piac egyszerűen megijedt.
Mert aki az energiaszektorban dolgozik Európában, az tisztában van vele, hogy annak, hogyha az európai piacon az orosz szállításokat megszüntetjük, beláthatatlan következményei lennének, hiszen nagyon erős a kitettségünk az orosz energiahordozóknak, és ezt elkezdték ezt a félelmet, vagy ennek a lehetőségét előre beárazni ezek a piaci szereplők. Ez azt eredményezte, hogy míg a háborút követően valamivel 92 euró/megawattóra volt a földgáz ára, március 7-én hétfőn volt olyan óra, amikor 345 euró/megawattóra volt. Ilyen mértékű félelmet generált a szankcióknak a lebegtetése. És ez nagyon sokáig elhúzódott. Nemrég vezették be, vagy fogadták el az Európai Bizottság olajembargós javaslatát, március elejétől június elejéig az európai uniós vezetők csak beszéltek a szankciókról, hogy ezeket majd be fogják vezetni. Ez egy folyamatos félelmet generált a piacon, ami áremelkedést eredményezett, és ennek az áremelkedésnek a következményeképpen Oroszország árbevétele jelentősen megemelkedett.
A háború eleje óta már csaknem 100 milliárd euró árbevételt realizált, úgy, hogy a tavalyi teljes évben mindössze 50 milliárd dollárt, tehát egy nagyon drasztikus bevételnövekedést könyvelhetett el, és ezt a költséget az Európai Unió fizette.
Azt, hogy az olajembargó esetében a néhány hónap múlva hatályba lépő kivezetés mit eredményez majd Oroszországban és mit eredményez majd a világpiacon, illetve az Európai Unióban, arra vonatkozóan, hogy mondjam, becslések vannak, és van egy nagy vita. Én azt gondolom, hogy azt egyértelműen kijelenthetjük, hogy Európában nagy költsége lesz ennek az intézkedésnek, mert ez már most is látszódik a határidős piacokon, illetve a világpiaci árakon. Egyébként is egy energiahiányos helyzet van globálisan, és az, hogy egy ilyen nagyon drasztikus lépéssel egy sor logisztikai probléma, egy sor kérdőjel felmerül, azzal és általánosságban kialakul egy káosz.
Sokat lehet olvasni arról, hogy például kijátsszák az Egyesült Államokban a meghozott szankciókat.
Tehát az USA március elején energia embargót vezetett be, de a múlt héten jött ki egy részletes elemzés arról, hogy továbbra is a keleti partra érkeznek olyan szállítmányok, amik orosz eredetű olajat tartalmaznak, csak most egyszerűen Indián keresztül vásárolja ezeket az energiahordozókat az USA, nyilván magasabb áron, de vannak egyéb visszaélések is, átpakolják egyik tartályhajóból a másikba az olajat, másképp kezdik el keverni, tehát egy káosz alakul ki, és ennek van egy nagyon erős árfelhajtó hatása. De hogy visszatérjek az eredeti gondolatomhoz, tehát az, hogy a következő hónapokban ez mint eredmény, az kérdőjeles. Európában és az Egyesült Államokban, illetve a világpiacon egy árfelhajtó hatása lesz, ez már most is látszik. Az, hogy Oroszország mennyire lesz képes eladni az energiahordozóit más országokba, az egy kérdőjel. Én azt gondolom, hogy egy jelentős részét képes lesz. Ez a folyamat már hónapokkal ezelőtt elkezdődött, tehát például
India orosz olaj importja az a háború kirobbanása óta két és félszeresére emelkedett.
És hogyha ez a kettő tendencia megvalósul, akkor rövid távon Oroszország képes lesz akár tovább növelni az árbevételét. Az Európai Bizottság intenzíven dolgozik a gázembargós javaslaton, aminek az Európai Unióban még drasztikusabb, még rosszabb következményei lennének, mert a gázban nagyobb a kitettségünk, ráadásul ott az infrastrukturális korlátok is erősebbek, és ezért a helyettesíthetőség is sokkal nehézkesebb, ezért a Bizottság minden bizonnyal egy olyan javaslatot fog letenni, a korábbi nyilatkozatok, dokumentumok erre utalnak, hogy év végéig a tavalyi import kétharmadával csökkentsük az orosz beszerzéseket. Viszont a háború előtti év nagy tanulsága, hogyha az orosz gázszállítások csökkennek az Európai Unióban, akkor annak olyan mértékű áremelő hatása van, ami ellensúlyozza a volumen csökkenését Oroszország oldaláról, és kisebb volumen mellett is Oroszország nagyobb árbevételt képes elérni.
Interjút készítette: Lévai Emese
Portéfotó: mandiner.hu
Mennyire vagy képben a fenntartható jövő témájában?
