Európában egyre inkább erősödni látszik a radikális jobboldal, látványos választási sikereket arattak több választáson is. Egyre több híroldal és politikus számol be a szélső/radikális jobboldali előretöréséről, hogy a demokrácia Európa szerte veszélybe került és permanens támadás alatt áll. Legutóbb az olasz választásokon ért el jelentős győzelmet a radikális jobboldal: a Giorgia Meloni vezette Olasz Testvérek, a Matteo Salvini fémjelezte Liga és Silvio Berlusconi Hajrá Olaszországa (utóbbi inkább jobbközép) fognak majd koalíciós kormányt létrehozni, miután 112 mandátumot szereztek a kétszáz fős Szenátusban, illetve 235-öt a négyszáz fős alsó házban.
Pár héttel ezelőtt a világ a svéd parlamenti választásokat figyelte, ahol ugyan a több évtizede domináns Svéd Szociáldemokrata Párt szerezte a legtöbb szavazatot és ezzel együtt mandátumot, de a jobboldali választási szövetség itt is szűk győzelmet aratott. A dolog pikantériáját itt az, hogy a Jimmy Akesson vezette Svéd Demokraták lettek a második erő a szocdemek mögött. Ez kifejezetten érdekes, hiszen a baloldal mellett legfeljebb csak a mérséklet jobboldal, illetve a centrum bizonyult korlátozottan, de versenyképesnek. A radikális pártok a konszenzus orientált skandináv politikai rendszerekben marginális kisebbséget jelentettek, mostanra viszont a kormánykoalíció szerves részét képezhetik, illetve bejelenthetik az igényt a kormányfői tisztségre is.
Nyáron a francia elnökválasztáson Le Pen a 2017-es eredményén 6%-ot javítva kapott 42%-ot Emmanuel Macron 58%-val szemben, összezártak a baloldali és mérsékelt szavazók a regnáló elnök mögött. Éric Zemmour viszonylag rövid idő alatt igen komoly kihívója lett Le Pennek a radikális szavazókért folytatott küzdelemben, de végül alulmaradt az ismertebb ellenfelével szemben az első fordulóban. Tavasszal a magyarországi országgyűlési választásokon a Mi Hazánk Mozgalom volt az, amelyik a várakozásokkal ellentétben jócskán megugrotta a parlamenti küszöböt. Az 5,88%-os listás eredmény végül 6 képviselői mandátumot hozott a radikálisok számára
(kép forrása: telex.hu)
Minden kétséget kizáróan ez a radikális jobboldal „nagy féléve” volt, de érdemes hosszabb távú következtetéseket levonni? Van bármi összefüggés az eredmények között? Ha úgy tekintünk erre a jelenségre, mint a radikális jobboldal legújabb hullámára, akkor ez éppen a folyamat kezdete vagy a hullám hegye? Mégis mire gondolunk akkor, ha azt mondjuk, hogy ezek az eredmények, ez az erősödés beleilleszthető a radikális jobboldal hullámtörténetébe?
Nehéz olyan megnevezést találni azoknak a jobboldali pártoknak, amelyek a bal-jobb skála közepétől igen messzire tehetők. "Fasiszta, posztfasiszta, náci, neonáci, szélsőjobbos, radikális jobboldali, nemzeti radikális" - ilyen és ehhez hasonló jelzőkkel illetik a közbeszédben a tárgyalt pártcsaládot, de még a tudomány világában is eltérnek a vélemények, hogy mi a találóbb rájuk nézve. Vannak, akik nem tartják fontosnak, hogy következetesen, egyfajta megnevezést alkalmazzanak, de akadnak olyanok is, akik szerint morális kötelesség nevén nevezni a szélsőségeket. Nem szabad ezen szerzők szerint legitimálni a fogalmak szintjén azokat, akik veszélyt jelentenek a demokráciára és a jogállamra. Mások pedig ahhoz kötötték a szélsőjobb-radikális jobboldal használatát, hogy az adott politikai erő hajlandó lenne-e erőszakot alkalmazni a céljai eléréséhez, illetve elfogadja-e a demokrácia játékszabályait.
Azonban vannak olyanok is, akik azt gondolják, hogy célszerűbb ezeket a pártokat az aktuális történelmi kontextusukban vizsgálni, illetve hullámok alapján más és más elnevezéssel ellátni őket, mintsem valami átfogó elnevezés után keresgélni. Tóth András és Grajczjár István tanulmányukban a Jobbik felemelkedését a jobboldali radikalizmus negyedik hullámának az egyik legelső képviselőjének tekintették. Negyedik? Akkor ezek szerint volt előtte már három hullám. Legalábbis Klaus von Beyme szerint igen.
A német politológus a második világháborút követően három nagy hullámát különböztette meg a radikális és szélsőséges pártoknak. Az első hullám rögtön a háború utáni pár évben, a neofasiszta pártok megalakulásával kezdődött, a második hullám az ötvenes évek adóellenes protesztpártok működésére vonatkozik. A harmadik hullám az 1980-as és 1990-es évek közé datálható, itt a globalizációt és a bevándorlást ellenző, a leszakadó rétegeket felkaroló, radikális populista pártok voltak. A neoliberális gazdaságpolitika szétzilálta a jóléti államot, amely másképp érintette a viszonylag egyenlő társadalmakat. A felsőbb rétegek úgy érezték magukat, mint hal a vízben, hiszen kevesebb adót kellett befizetni, szabadabb lett a piac. Az alsó rétegek viszont védtelenebbek voltak a piacgazdaság szeszélyeinek, ők leszakadtak és az állam se tudott segíteni.
(kép forrása: origo.hu)
Tóth és Grajczjár ebbe a nyugat-európai „kánonba" illesztette bele a MIÉP-et és a Jobbikot. Azonban az utóbbi sok tekintetben eltért „elődjétől”, de ezt nem annyira fontos részletezni. A szerzők úgy gondolták, hogy a 2000-es évek végét jellemző válságok egy új hullám kezdetét hozhatják el, amelyet nemzeti radikalizmusnak neveztek. Éppen ezért lehet érdemes a mostani előretöréseket általános jelenségként vizsgálni, hiszen most is válságos időket élünk.
De milyen is ez a negyedik hullámos radikalizmus? Milyen problémákkal nézünk szembe, ha nem önállóan vizsgáljuk meg ezeket a politikai erőket?
Először kezdjük a problémákkal! Nagyon nehéz olyan közös jellemvonásokat találni, amelyek teljes egészében az összes tárgyalt pártra és mozgalomra igaz lenne. Minden nemzet pártrendszere más fejlődési ívet jár be, ebből adódik, hogy pont ugyanannyira az olasz politika sajátossága az Olasz Testvérek, mint a Svéd Demokraták a svéd politikáé. Nincs két ugyanolyan párt, badarság lenne ebben hinni. Nehéz megtalálni azt az arany középutat, ami elég átfogó képet nyújt a jelenkor radikális jobboldal pártcsaládjáról, de nem is lesz túl általános. A viszonylag kis minta nem is teszi ezt lehetővé. Amennyiben vannak hasonlóságok, attól még fennállhatnak árnyalatbéli különbségek.
(kép forrása: medium.com)
A legelső, de egyúttal a legegyszerűbb megállapítás, hogy ezek a pártok erősen bevándorlás- és iszlámellenesek. A 2015-ös migrációs válság adott ennek igazán löketet, hiszen hirtelen és nagyon sokan lepték el Európa nagyvárosait. A 2010-es évek második felét megrázó iszlamista terrortámadások csak súlyosbították a helyzetet. Mára a radikálisok érvrendszerében főleg az együttélés problematikusságán van a hangsúly: a jóléti államnak foglalkoznia kell a jövevényekkel is, akik első generációsként nem igazán tudnak megfelelő hozzájárulást biztosítani a transzferekért cserébe, illetve kiemelik, hogy nem sikerült a bevándorlók integrálása sem.
A Svéd Demokraták a bevándorlás szigorítása mellett a jóléti állam szolgáltatásaiból is kizárná a bevándorlókat. Az olasz radikálisok között sincs vita arról, hogy a migrációt Olaszország egyik legnagyobb problémájának tartsák, a jövőben szigorítani akarnak majd a határvédelmen. A Mi Hazánk számára kulcsfontosságú az úgynevezett „lakosságcsere” megakadályozása. A magyar párt szerint a más kontinensről származó, idegen civilizációjú népek behozatala mögött ugyanis valami összeesküvés van, egy terv része. Állításuk szerint az EU globalista elitje elakarja „korcsosítani” az európai társadalmakat, megfosztani a nemzeteket önálló nemzeti identitásuktól. Marine Le Pen bevándorlásellenességében sem találni semmiféle új motívumot, ő is veszélyként értékeli a jelenséget.
Másodikként nézzük meg, hogy miként viszonyultak ezen politikai erők a koronavírus-járványhoz! Sokan egyébként azt várták, hogy ezek az autoriter, vaskezes pártok lesznek azok, akik a korlátozások legnagyobb támogatói lesznek, de ez mégsem így alakult. Magyarországon korántsem voltak olyan szigorú intézkedések, mint másutt a glóbuszon, de talán a Mi Hazánk volt az a radikális jobboldali párt, amely a leghangsúlyosabban kampányolt a korlátozások ellen, azaz a „Covid-diktatúra ellen”. A sikere bizonyos mértékben összekapcsolható azzal, hogy a fontosabb pártok közül ők voltak az egyedüliek, akik éles kritikával illették a korlátozó intézkedéseket. Ez volt a Mi Hazánk zászlós ügye a kampány időszaka alatt.
(kép forrása: 24.hu)
A többi radikális is a maga módján bírálta a különböző szigorításokat, nem értettek egyet az oltási igazolványokkal, a gyermekek beoltásával, de a maszkviselést se tartották feltétlenül szükségesnek. A különböző összeesküvés elméletek szintén fontos, de korántsem olyan általános eleme volt a nemzeti radikálisok reakciójának a járványt illetően. Az olaszok például összekötötték a migráció elleni küzdelemmel a védekezést, a határokat kivétel nélkül mindenki előtt le kell zárni, ha európai, ha nem. Senki sem hozhatja be a vírust. Általánosan előfordult, de marginális vélekedés volt, hogy a járvány maga a wuhani laboratóriumból szökött ki.
A harmadik közös jellemző a szociális konzervativizmus. Ezek a pártok a hagyományos értékekért szállnak a ringbe korunk identitáspolitikai háborújában. A hagyományos családmodellt tartják az egyedüli, járható útnak, a melegházasságot valamilyen formában ellenzik, a feminizmussal is hadilábon állnak. A Svéd Demokratákat azonban jellemzi valamifajta kiegyezési hajlam: ők csak akkor ellenzik az azonos neműek házasságát, ha azt ráerőltetik egy egyházra, annak akarata ellenére. A Nemzeti Front viszont semleges álláspontot képviselt, a tagságra bízta. Az abortuszt valamivel egyértelműbben ítélik el a nemzeti radikálisok, de ebben a kérdésben is változó mértékben. Ezek a pártok kivétel nélkül szorgalmazzák a születésszámok növelését.
A következő szempont a külvilághoz való viszonyulás, ahol viszonylag pragmatikusabb álláspontot tettek a magukévá a nemzeti radikálisok az elmúlt időben. Eredetileg az euroszkepticizmus mellé a keleti nyitás gondolata, a putyini Oroszországgal való kapcsolat emancipációja is együtt járt. Úgy gondolták nem szabad a Nyugatra leegyszerűsíteni a gazdasági együttműködést, az oroszokra is partnerként kell tekinteni. Azonban a háború kitörése felülvizsgálásra szólította fel a különböző pártokat, politikai öngyilkosság lett volna az agresszort továbbra is támogatni. A Mi Hazánk csatlakozott azok táborához, akik amerikai-orosz háborúként értelmezik a háborút és nem kevés Nyugat kritikát fogalmaznak meg. A Toroczkai párt északi civilizációjába beletartozik az Ír szigetektől Kamcsatkáig mindenki. A keleti kapcsolatok átgondolása azonban nem hozta el az européer gondolkodást, továbbra is a Nemzetek Európája elképzelést támogatják és nem az Európai Egyesült Államok létrehozását.
(kép forrása: hu.euronews.com)
Végezetül vizsgáljuk meg ezen pártoknak a nemzetképét. Mivel jellemzően ezek a pártok féltik a nemzetük kultúráját, etnikai homogenitását, megállapítható, hogy etnocentrikusak, azaz csak a franciákra, az olaszokra, a magyarokra, meg a svédekre gondolnak ezek a pártok. A multikulturalizmust és a modernitást veszélyesnek tartják a nemzeti kultúrára, ezért ellenzik a „meleglobbit”, a globalizációt és a bevándorlást. A nemzeti radikálisok úgy ábrázolják a nemzetük állapotát, hogy az hanyatlik, ezért újra naggyá akarják tenni országukat, vágyakoznak a nemzeti nagyság iránt. A trumpi MAGA (Make America Great Again - Tegyük újra naggyá Amerikát) szlogenjét a Mi Hazánktól kezdve a Svéd Demokratákig a legtöbb párt valamilyen formában felhasználta már.
A nemzet megújhodásához elengedhetetlennek tartják a nemzetgazdaság megvédését a külföldi multiktól, illetve ártalmasnak tartják a különböző országoktól való függést. Megerősítve érezhetik magukat, hiszen a globális ellátási lánc akadozik, világszerte infláció van és egyszerűen nem lehet belőle kimaradni. A nemzeti radikálisok úgy gondolják, hogy a politikai elit züllöttsége és romlottsága minden baj okozója, őket kell leváltani ahhoz, hogy ismét legyen "XY" országnak jövője. Ebből adódóan a legtöbb párt esetében kijelenthető, hogy populisták is, hiszen a kisember pártján állnak a ezekben a nehéz időkben.
Bevándorlásellenesség, némi járványügyi korlátozás ellenesség, társadalom politikai progresszió-ellenesség, euroszkepticizmus és felülvizsgált keleti kapcsolatok, illetve nemzetmentő nemzetpolitikai narratíva elitellenességgel. Nagy vonalakban ilyen jellemzőket tulajdonítanék a jobboldali radikalizmus negyedik hullámának. Mások más szempontok alapján értékelné ezt a pártcsaládot, ez így is van rendjén.
Azonban az vitathatatlan, hogy az a politizálás, amit ezen pártok és politikusok folytatnak, az jelenleg sikeresnek mondható. Csomó témában megfigyelhető, hogy ezek az erők igen sok tekintetben nem annyira radikálisak, amennyire csak lehetnének. Rengeteg cikket lehetett olvasni, amely a különböző pártok szélsőséges múltját tárgyalja, mára ezekből a pozíciókból lejjebb adtak, mérséklődtek. Az is sokat segített ezen pártcsaládnak, hogy a politikai fősodor egyes kérdésekben „beadta a derekát”. Ha valakinek a fontosabb követeléseit teljesíti a hatalmon lévő kormány, akkor az a követelés többé már nem lesz annyira radikális vagy szélsőséges, hogy teljesíthetetlen legyen.
(kép forrása: mororoccoworldnews.com)
Svédországban még a baloldal is kénytelen volt némileg korlátozni a bevándorlást, illetve a többi párt is hirtelenjében bevándorlásellenes húrokat pedzegetett. Franciaországban a liberális Macron is bevezetett korlátozásokat a hagyományos muszlim viseletekre. Magyarországon a Fidesz is egyes kérdésekben már a választás előtt is megtudott volna egyezni a Mi Hazánkkal. Néha hangoztatja is a Toroczkai párt, hogy mely kérdésekben értenek egyet a kormánypártokkal, ez ritkaság a magyar politikában.
Érdekes eljátszani a gondolattal, hogy mi lesz ennek az újhullámos nemzeti radikalizmusnak a sorsa. A Jobbik úttörőnek számított a maga nemében, egyedi utat is járt be: a fokozatos mérséklődéssel és néppártosodással másodikak lettek 2018-ban, mára pedig a túlélésért küzd. Napjaink radikálisai elérték már a középpártiság mellett a kormánykoalíciós részvételt, Meloni esetében a miniszterelnökséget is. Ez minden tekintetben új jelenség, a politikai mainstream részévé váltak. Egyelőre nem tudjuk, hogy most a hullám hegyén vagyunk vagy az elején, illetve mikor jön a hullám völgye, hogy mindegyik bejárja-e azt az utat, amit a Jobbik tett. A radikális pártoknak az az egyik legnehezebb, amikor bekerülnek a törvényhozásba vagy a kormányba: a játékszabályok elfogadása negatív hatással lehet a radikális nimbuszra. Vigyázó szemeiteket Párizs helyett a radikális jobboldalra vessétek.
