Aki utazott már Budapesten és buszozni kényszerült a Keleti pályaudvar és a Ferenciek tere között, az tudja nagyon jól, hogy ez a pár kilométernyi út -bár nem tűnne olyan hosszúnak- nem tart kevés ideig, főleg, ha munkába, iskolába vagy egyetemre siet. Különösen bosszantó tud lenni, amikor a felújítások ideje alatt araszol a busz, nem is nagyon érti az ember, hogy az Urániától az Astoriáig mégis mi tud négy perc lenni. Azonban ez a cikk nem a tömegközlekedésről szóló helyzetjelentés.
Október ötödikén ugyanis sokan szembesülhettek azzal a jelenséggel, hogy a Keletitől az Erzsébet híd budai hídfőjéig diákok, tanárok és szülők alkottak élőláncot. A pedagógusok világnapján ugyanis a polgári engedetlenségük miatt elbocsájtott tanárok mellett álltak ki a tüntetők. Az este folyamán a demonstrálók megszállták a Margit hidat is, illetve a Kossuth téren is ott voltak.
Rengeteg tüntetés volt már az áprilisi választások óta, gondoljunk csak katásokra, a tűzifarendelet elleni tiltakozásra, illetve a rezsit érintő demonstrációkra. Sokan azt hinnék, hogy a mostani eseménysorok egyáltalán nem különbek az előbb felsoroltaktól. Én amellett fogok érvelni, hogy pedig de. Úgy vélem a hosszútávú hatása sokkal komolyabb lehet, mint azt elsőre hinnénk.
Magyarországon híresen gyenge a civil társadalom, nehezen szervezi meg önmagát: a legtöbb tiltakozást a pártok és a politikusok szervezik meg -felülről. Ez azért lényeges, mert a politikában nagyon sokféle szereplő lehet, ebbe beletartozik az egyszeri állampolgár is, ha úgy akarja, de ehhez akarni is kell. Kevés olyan tiltakozás, megmozdulás vagy mozgalom volt, amely a rendszerváltás utáni Magyarországon alulról szervezte meg magát. Egy ország társadalmának a kollektív emlékezetébe, a „tudatalattijába” mintegy beleíródik a történelme, nem múlik el nyomtalanul. Ha egy nemzet forradalmait, törekvéseit letörik, akkor az búvópatakként, de meghatározza a politikai aktivizmushoz való viszonyulást -nem fog tüntetni menni.
(kép forrása: erdelyinaplo.ro)
Sokan beszélnek arról, hogy a Kádár-rendszer ugyan véget ért, de „sokak fejében tovább él”. A magyar társadalom inaktivitását nagyrészt abból a túlélési technikából örökölte, hogy a politikát a politikusokra hagyta, cserébe pedig a szabadság kisköreit és a fridzsidert kapott. Komoly vita lengi be a rendszerváltoztatást és annak körülményeit, ugyanis néhány tömegtüntetésen túl (erdélyi falurombolás vagy Dunaszaurusz) nem igazán kapott „felhatalmazást” a demokratikus ellenzék. A békés átmenet, a kiegyezéses rendszerváltás vagy a bibói korlátozott forradalom (ilyen és ehhez hasonlóan lehet rá hivatkozni) a nép feje fölött történt, tegyük hozzá másképp nem is nagyon történhetett volna.
Az emberek bizalmatlanok voltak a politikával szemben, miközben az is elvárják a politikától, hogy oldja meg a gondjaikat. Az átmenet éveinek nehézsége eloszlatott minden és lila ködöt, ami az államszocialista tervgazdaságból a szociális piacgazdaságba történő átalakulást övezte. A taxis blokád volt az első kijózanító pofon, ami a politikai elitet, azon belül is a jobboldali kormánykoalíciót érte, úgy vélték ennél türelmesebb lesz majd a társadalom. Azonban ez sem tudott olyan törekvés maradni, amibe nem férkőzött bele a politika: az SZDSZ politikusai sokat forgolódtak a barikádok és a taxisok között, az ellenzék nem tartotta elképzelhetetlennek a rendkívüli, előrehozott választásokat sem.
(kép forrása: mandiner.hu)
Az apátia és a szolidaritás komoly hiánya jellemzi a magyar társadalmat: ha valaki valamilyen ügy érdekében lépni akar, akkor nagyon gyakran találkozik a lehurrogó kommentekkel, rosszindulatú megjegyzésekkel, „jobb” esetben csak magára marad. A mai fiatalok kiállása mindenképpen unikális a maga nemében, hiszen a nagypolitika nélkül volt képes magát megszervezni. A legtöbb ember valamilyen módon kapcsolódik az eseményhez: kinek a gyermeke, az unokája vagy akárkije, de érintett a közoktatásban. A közvetett érintettség egy ennyire politikán túlmutató kérdésben, ami egyesek mindennapjait érinti több mint alkalmas lenne a szolidaritás erősítésére. Egyáltalán nem probléma az, ha érdekel minket, hogy mi van a másikkal.
Rengeteg előnye származhat egy ország számára, ha az állampolgárai résztvevői a politikai folyamatoknak és nem „elszenvedői”. A politika önmagában nem tud mindent megoldani, volt már rá kísérlet: ezeket hívták totális államoknak. A demokráciák egyáltalán nem tökéletesek, a liberális demokráciák is ideértendőek. Kevés olyan frusztráló dolog van, mint egy demokrácia, ha jobban belegondolunk. Nem mindig az nyer, akire én szavazok, nem mindig az lesz, amit én akarok, valaki lépten-nyomon megakarja cáfolni mindazt, amiben hiszek.
Azonban abban mindenképp jobbak a demokráciák a diktatúráknál, hogy az állampolgári akarat jobban meghallgattatik, illetve nagyobb hatásfokkal becsatornázódik. Ha több impulzus éri a politikai rendszert kívülről, akkor üdvözítő kapcsolat lehet a civil társadalom és a nagypolitika között. Ha a kormányzat tudja, hogy az egyes csoportok mit akarnak és számításba veszi a javaslatait, akkor nagyobb eséllyel hoz olyan döntéseket, amelyek mindenki számára kielégítőek.
(kép forrása: leverageedu.com
Magyarországon ki lett próbálva két évtizeden keresztül a liberális demokrácia modellje, csúnyán elvérzett. Valahol kisiklott és azóta sem sikerült újra pályára állítani. A politikai rendszerek működéséhez kellenek az azt működtetni képes struktúrák. Ahhoz, hogy egy rendszer jól működjön, ahhoz előbb ki kell alakítani a hátteret. Minden társadalomnak van egy sajátos politikai kultúrája, ami nagyon sok dolgot foglal magába, például az alapvető értékeket, a politikai viselkedés mintázatait, hogy mit lehet és mit nem lehet az adott rendszerben. Ezeket az értékeket szinte mindenki elsajátítja, ahhoz a szó szoros értelmében Mauglinak kell lenni, hogy nem. Ezt a folyamatot hívja a tudomány politikai szocializációnak.
Azonban az teljesen mértékben változó, hogy a tanulási folyamat során milyen értékeket sajátítanak el az emberek. Gondoljunk csak arra, hogy mennyire más volt a Horthy-korszak, illetve a Kádár-korszak értékrendszere. Azonban ehhez nem kellenek nagy rendszerváltások, hogy valamilyen mértékben alakuljon az értékkészlet, amelyet elsajátítunk. Egy-egy sikeres vagy sikertelen megmozdulás vagy tüntetés nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy megváltozzon a politikai kultúra.
A (liberális) demokráciáknak történetesen arra van szükségük, hogy a politikai elitek között az alapokat érintő, nagy kérdésekben legyen valamiféle konszenzus. Amennyiben erre nem törekszenek, a hidakat felégetik, akkor a politikai csatározások eldurvulnak, a felek képtelenek lesznek megegyezni akár csip-csup ügyekben is. Ez akarva-akaratlanul ahhoz vezet, hogy az állampolgárok is így kezdenek egymáshoz viszonyulni: ha nézeteltérés van, akkor egymás keze helyett inkább a másik torkát ragadják meg, illetve érzéketlenekké válnak más gondjai iránt. Továbbá az is elengedhetetlen, hogy ezek a rendszerek kineveljék azokat az embereket, akik lojálisak lesznek a rendszerhez és hozzájárulnak annak fenntartásához. Ha valaki demokratikus társadalmat akar, akkor demokratákat nevel.
Az oktatás ügyének valami olyasminek kéne lennie, ami meghaladja a politikai csatározás mindennapjait. A nagypolitikának nem arra kéne felhasználnia a tizenévesek kiállását, hogy abból pár százalékpontnyit erősödjenek a következő közvélemény kutatásokon vagy hogy a 2010 óta fennálló rezsim összeomlását vizionálják benne. Amennyiben a kormány és az ellenzék jót akar a következő generációknak, akkor aszerint cselekednek, hogy ezek a demonstrációkat egyfelől komolyan vegyék, másfelől az elérhető eredményeket Fekete-Győr András, Kunhalmi Ágnes és Jakab Péter szelfijei nélkül érjék el.
A két tábor között szinte átjárhatatlan a szakadék. Kevés olyan dolog van, ami nincsen átpolitizálva és összeköti a magyar társadalmat. A közoktatás milyensége egy olyan ügy, ami mindenkit érint, hiszen a magyar jövő a magyar iskolapadokban kezdődik. Amit a gyerekek az iskolában és főleg serdülőkorban elsajátítanak, az nem kis mértékben meghatározza, hogy hogyan viszonyulnak a továbbiakban a világhoz, a politikához.
Kell-e üdvözölni azt, ha azok a gyerekek tüntetnek, akik még nem tudnak, vagy csak rövid ideig fognak tudni kamatos kamatot kiszámolni, meg különbséget tenni a pentameter és a hexameter között? Természetesen döntse el mindenki magának. Azonban az vitathatatlan, hogy ők lesznek azok, akik egyszer majd eljutnak oda, hogy a politikával foglalkozzanak és alakítsák valamilyen módon az ország sorsát, akár politikusként vagy állampolgárként. Az ország irányításához és működtetéséhez pedig tudatos állampolgárok kellenek. A jövő szempontjából húsba vágóan fontos lehet, hogy ennek a generációnak minél több olyan politikai élménye lenne, amit sikerként lehetne elkönyvelni. Ehhez azonban nem lenne szabad, hogy a pártok a népszerűségük növelése érdekében és a PR kedvéért a demonstrációk főszereplőivé váljanak.
Azonban az is vitathatatlan, hogy az ellenzéken belül komoly harcok folynak a dominanciáért meg a túlélésért. A politika logikájának mondana ellent, ha az ellenzéki pártok valamilyen módon nem próbálnák meg valahogy hasznosítani az elégedetlen csoportokat és közösen hallatni a hangjukat velük. Hogy mi lesz a vége és a hatása az élőláncnak és a tanár-diák-szülő kiállásnak, azt nem csak rövid távon érdekes, hanem hosszútávon is.
