1848-49 Erdélyben igen véresen zajlott, különösen is Dél-Erdélyben, Alsó-Fehér vármegyében. Elhíresült magyarellenes vérengzések zajlottak többek között Nagyenyeden, Mikeszászán, Zalatnán és Abrudbányán - hogy csak néhány fontosabbat említsünk. A tettesek neve ismert, jóllehet nem vonták őket felelősségre. Voltak ugyanakkor román részről olyanok, akik nem zárkóztak el, vagy egyenesen támogatták a magyar ügyet - és sajnos némelyikük nem túl szerencsésen végezte.
Görögkatolikus püspök az unió mellett
Lemény János - más formában Leményi Papp János, románul Ioan Lemeni - nemesi családból származott, vagyis politikai értelemben a három erdélyi rendi nemzet egyikéhez, mégpedig a magyarokhoz tartozott.
Felmenői valószínűleg háromszor is kaptak nemeslevelet, hacsak nem három különböző ágról vagy egyenesen családról van szó, ugyanis Pap (de Lemény) család nemességet kapott 1610-ben Báthori Gábortól, majd 1631-ben I. Rákóczi Györgytől, végül pedig I. Apafi Mihálytól 1678-ban. A nemességszerzők az utóbbi két esetben igen hasonló neveket viselnek, vagyis valószínűleg egy család, ráadásul az első két esetben a család nemeslevele Doboka vármegyében és a partiumi-erdélyi Kővár-vidéken lett kihirdetve, míg a legutolsó oklevél Doboka vármegye mellett Közép-Szolnokban - utóbbi a XIX. században Kraszna vármegyével egyesülve adta Szilágy vármegyét, míg a Kővár vidékéről tudni kell, hogy igen nehezen választható el mind földrajzilag, mind kormányzatilag (legalábbis 1570 után) - Közép-Szolnoktól. A család nemesi előneve, az egyesek, így a püspök által is családnévként használt "leményi" is a szilágysági eredetre utal.
Lemény János püspök (forrás: Wikipedia)
A későbbi püspök 1780 körül született a történelmi Erdélyben, a Kolozs vármegyei Dezméren, ahol már a középkor végén megjelent a román lakosság, 1451-ben megkülönböztetik Magyar- és Oláhdezmért. Kolozsváron és Balázsfalván - ahol évtizedek óta román iskola működött - végezte tanulmányait, és bár apja jogi pályára szánta, ő végül görögkatolikus papnak tanult Balázsfalván és Nagyváradon. 1805-ben szentelték pappá, eleinte visszatért az alma materbe, Balázsfalvára tanítani, de két év múlva kolozsvári görögkatolikus pap lett. Ő térítette át a környék román lakosságának jelentős részét a (görög)katolikus hitre, de 1820-ban ismét Balázsfalván találjuk, tanárként. 1832-ben egykori mestere halála után annak utódjává, vagyis balázsfalvi görögkatolikus püspökké választották.
Lemény személyében különös módon egyesült a román nacionalista, a vallásos pap és az erdélyi hazafi.
Modernizációs törekvései már a kezdetek kezdetén megnyilvánultak, ugyanis elrendelte, hogy a görögkatolikus plébániák mellé elemi iskolát is létesítsenek. Bővítette a balázsfalvi templomot és a püspöki lakot is, de az erdélyiek köztiszteletét azzal nyerte meg - Nagy Iván családtörténész leírása szerint -, hogy nagy gonddal fordult az árvák és a szegények anyagi gondja felé. Persze mindeközben népét is képviselte, ugyanis 1842-ben a bécsi udvarnál tiltakozott azon tervezet ellen, amely a magyar nyelv kötelező egyházi és iskolai használatát írta volna elő, valamint az ortodox egyházi vezetőséggel is együttműködött a románság jogainak érvényesítése céljából.
1848-49-ben azonban mégsem azt tartotta a helyes útnak, hogy felgyújtsa a nagyenyedi kollégiumot vagy megöljön néhányszáz embert.
Az első (legális) balázsfalvi román gyűlésen vezető szerepet vállalt, ugyanakkor hamar konfliktusba került a radikális román értelmiséggel, ugyanis már itt szónoklatot tartott az unió mellett, és később is kitartott, emiatt távozott a gyűlésről - ez azonban nem jelentette azt, hogy a kolozsvári rendi országgyűlésen, amely kimondta az uniót, ne ismertesse a balázsfalvi románok határozatait. Ennek ellenére a kolozsvári magyar országgyűlés ünnepelt alakjává vált. Ősszel, október 21-én pedig
kiáltványban kérte népét, hogy ne hallgassanak Puchner Antalra, az erdélyi főhadparancsnokra, aki a magyarok ellen uszítja őket.
Ez nemhogy nem talált meghallgattatásra, még számára sem volt előnyös, hiszen Puchner felfüggesztette hivatalát, majd 1849 októberében húszévnyi várfogságra ítélték. Később ugyan kegyelmet kapott, de a püspökségéről lemondatták.
Az egyik híres - a zalatnai - mészárlás ábrázolása (forrás: Index)
Ioan Lemeni úgy képviselte a román nemzetiség érdekeit, hogy közben mindvégig hűséges maradt a magyar államhoz és a két nép kibékülésén munkálkodott. Igyekezetei nem tudtak megvalósulni, lévén még a második balázsfalvi gyűlés előtt háttérbe szorult. 1850-től haláláig (1861) Bécsben, a ferencesek kolostorában élt.
Akit a románok öltek meg
Nemcsak a püspök munkálkodott a két nép megegyezésén, hanem 1849 tavaszától kezdve már Kossuthék is.
Amióta ugyanis a császári seregek elhagyták Erdélyt - az oroszok által megszállt Havasalföldre mentek -, azóta egyedül Avram Iancu szabadcsapatai okoztak nagyobb bajt a magyaroknak, de nem igazán tudtak mit kezdeni velük. A magyar országgyűlés egyik román származású képviselője, Ioan Drago, 1849 áprilisában kapcsolatba lépett Avram Iancuval, hogy tárgyaljon vele - a magyar kormány nevében.
Dragos a püspökhöz hasonlóan nemesi családból származhatott, erre enged következtetni az, hogy egyes helyeken "toplicai" előnévvel szerepel, illetve, hogy
megyei karrierrel a háta mögött lett a belényesi kerület képviselője az első szabadon választott országgyűlésben.
1810-ben született Nagyváradon, később bihari esküdt, majd táblabíró volt. A magyar országgyűlésben felszólalt az erdélyi románok ügyének megvizsgálásáért, és benyújtott egy javaslatot a kedélyek csillapítására. Ez azonban késeinek bizonyult.
A következő évben, amikor Iancu egyre kellemetlenebb volt,
maga Kossuth küldte el a román vezérhez tárgyalni, és a tárgyalások idejére fegyverszünetet rendeltek el.
Ez a taktika talán sikeres lehetett volna, bár a kezdetektől fogva voltak ellenzői, köztük egy bihari nemes, aki év elejétől fogva szabadcsapatot vezetett - Hatvani Imre. Amikor május elején Iancu és Dragos Abrudbányán tárgyaltak, akkor
Hatvani egyszer csak ott termett szabadcsapatával és megtámadta Iancuékat,
bár igen hamar vereséget szenvedett (május 6-9.). A románok ettől kezdve semmiképpen sem voltak hajlandóak tárgyalni, és magát Dragost is meglincselték, mivel őt is vétkesnek tartották a fegyverszünet megszegésében.
Avram Iancu, a román szabadcsapatok vezére (forrás: Wikipedia)
Hatvani tette arra mindenképpen jó volt, hogy a feldühödött románok Verespatakon és Abrudbányán újabb ezer magyart, főként bányászokat megöljenek.
Kossuth sem annyira volt megelégedve, hiszen tudta nagyon jól, hogy a tárgyalások immár esélytelenek. Hatvani még egy támadást intézett Iancuék ellen, de ez sem volt számára szerencsés kimenetelű, mivel a csapat nagy részét a románok lemészárolták, a fegyvereiket, felszerelésüket pedig elvették. (Hatvanit megpróbálták felelősségre vonni, nemcsak emiatt, de a szabadságharc vége előtt ez nem sikerült - emigrált, majd hazatérése után nem sokkal börtönbe került, ahol 1856-ban meghalt.) Igaz, Hatvani tette mögött valószínűleg az húzódott meg, hogy Bem József nem értesült a tárgyalásról és támadni akart Abrudbánya ellen, viszont egy parancsnoka, aki értesült - Csutak Kálmán -, megtagadta a támadást, akit így Bem leváltott, helyére pedig Hatvanit helyezte.
Végjáték
Kossuth tudván azt, hogy a tárgyalás Iancuékkal nem fog menni, felvette a kapcsolatot az emigráns havasalföldi forradalmár - tehát oroszellenes - Nicolae Balcescuval,
akivel májusban Debrecenben tárgyalt is, bár a román fél nem tartotta teljesíthetőnek Kossuth kéréseit. 1849. július 28-án széleskörű jogokat biztosítottak a nemzetiségi törvényben a románoknak is, de ekkor már késő volt: ha a nemzetiségek széles tömegeit maguk mellé tudták volna állítani, az oroszok ellen mindez nem volt elég és augusztus 13-án a magyarok letették a fegyvert.
Nicolae Balcescu havasalföldi román író, történész, forradalmár (forrás: Wikipedia)
Bár a bécsi udvar fűt-fát megígért a románoknak a szabadságharc alatt, egyedül a jobbágyság eltörlése valósult meg - helyesebben nem hozták vissza a már eltörölt jobbágyságot. Iancu ebből nem sokat fogott fel, mivel továbbra is szervezkedett és írt. Kétszer tartóztatták le, könyvtárát elkobozták, írásait cenzúrázták, végül alkoholista csavargóként halt meg 1872-ben.
Borítókép: Abrudbánya látképe, ahol Ioan Dragos tárgyalt Avram Iancuval (forrás: Wikipedia)
