Egy éve Magyarország sokakat meglepett: az elemzőket, a tudományt, a külföldet, sőt, magát Magyarországot is. A sokáig partiban levő ellenzéki összefogás nem várt mértékben maradt alul a kormánypártokkal szemben: a mérések alapján belőtt pár százaléknyi eltérés majdnem 20%-ra dagadt a két formáció között. Rengeteg cikk és elemzés született, ami megpróbálta megmagyarázni a választás kimenetelét, ráhúzni a vizes lepedőt egyik-másik politikai szereplőre. Azóta látványos kenyértörésekre került sor az ellenzéken belül, amelyek meghatározhatják a baloldali erőviszonyok alakulását az elkövetkezendő ciklusban. A különböző választások- legyen az országgyűlési, önkormányzati vagy Európai Parlamenti - mindig csak egy pillanatképet rögzítenek, ahogy a közvélemény-kutatások is (noha az utóbbi kisebb jelentőségű).
A politikai viszont annál több, hogy folyamatosan csak pillanatképeket értelmezzünk, célszerű folyamatként gondolni rá. Éppen ezért érdemes megvizsgálni, hogy az elmúlt egy évben mi történt, illetve az elkövetkezendő időszakban mi történhet.
A politika művelésének a lehető leghatékonyabbnak kell lennie, hogy a pártok és a politikusok a saját maguk számára kedvező változásokat érjenek el, erősödjenek vagy egyáltalán bent maradjanak a politikában. Akik képesek az innovációra, illetve el tudják hitetni a választókkal azt, hogy ők potens kihívói a kormánypártoknak, azoknak a következő választásokon a bizalmat mandátumokra tudják váltani, akik pedig képtelenek minderre, azok nagyon nagy eséllyel többé már nem fognak tudni visszakerülni. A Független Kisgazdapárt, a MIÉP, az SZDSZ, a KDNP és az MDF egytől egyig képtelenek voltak arra, hogy a Parlamentből való kiesést követően önerőből visszakerüljenek, a KDNP nagy eséllyel egyedül nem lenne képes átlépni az 5%-os küszöböt.
(kép forrása: pestisracok.hu)
A 2019-es önkormányzati választást követően elindult egyfajta koncentrálódás az ellenzéki térfélen, ugyanis a széttagolt baloldali pártok és a középre vágyó Jobbik felismerték, hogy a választási rendszer akkor teszi lehetővé a kormányváltást, ha egy az egy ellen indulnak a Fidesszel és annak jelöltjeivel szemben. Az előválasztás és a közös lista ezt volt hivatott orvosolni, azonban ezzel együtt (persze ez egyéni megítéléstől is függ) az ellenzéki pártok a közös, Orbán-ellenes identitás kiépítése közben elvesztették a sajátjukat.
Természetesen a 2022-es választási vereségnek sok összetevője van, ami az ellenzéket illeti, azonban erről már rengetegen írtak, itt erre nem is kerül sor. Ami izgalmasabb, az az elmúlt egy év történései.
Az ellenzéki tömb 2022 áprilisában felbomlott, dekoncentrálódott, azóta az azt alkotó kis pártok útkeresésbe kezdtek. A DK folyamatos erősödése, illetve a Momentum időszakos megtáltosodása mintha egy újabb koncentrálódási folyamat kezdetét jelezné, amelynek nyílt kimenetele van, nincs lefutva a végeredménye. A politikai elitek mindig alternatívák közül választhatnak, ilyenkor magától értetődően döntéseket hoznak, amelyek nagyban meghatározzák, hogy a későbbiekben milyen további lehetőségek lesznek.
(kép forrása: magyarhirlap.hu)
Az ellenzék kétféleképpen tudhat javulni: újraértelmezik a politikájukat, illetve megpróbálnak elfogadható alternatívává válni a választók számára, azaz olyan képet mutatni magukról, ami azt bizonygatja, hogy képesek lennének az országot vezetni. 2010 után a Fidesz példátlan mértékben uralta a napirendet, a rendszerváltás lezárásának és az "önvezérelt Magyarország" víziójával egy olyasféle mítoszt teremtettek, amellyel jelentős mértékben át tudták értelmezni a bel- és külföldi politikai konfliktusokat. A 2000-es évek közepe és vége között erőteljesen diszkreditálódott a balliberális politika, amelynek főbb ismertetői a nyugatosodás és a neoliberalizmus voltak. A Fidesz ebbe a hatalmi vákuumba tört be, amikor a rendszerváltás veszteseinek az elégedetlenségét szólította meg.
A baloldal még nem tudott megbirkózni azzal a kihívással, amit a kormánypárt intézett feléjük: a kormányzó jobboldal új törésvonalat szabott a magyar politikának. Az új szembenállás a "nemzeti, szuverenista és keresztény" jobboldalt és a "kozmopolita, szuverenitáskorlátozó, individualista" baloldalt foglalta magába. Ennek a helyességével természetesen vitába lehet szállni, illetve talán szükséges is finomítani rajta. Csizmadia Ervin politológus a haza és haladás ellentétpár helyett a mintakövetést és a mintaformálást javasolja, ennek a kifejtésére itt nem kerül sor. A lényeg az, hogy a bal és a jobboldal másképp viszonyulnak Európához: az előbbi alkalmazkodni kíván a mintához, míg az utóbbi ezt tagadja, sőt, magát a Nyugatot is meg akarja változtatni.
(kép forrása: neokohn)
Most Magyarországon egy mintaformáló korszak van, ki tudja meddig. Az elmúlt egy évben, mintha az ellenzéki pártok ezt valamelyest elkezdték volna érzékelni, aminek következtében eltérő pozíciókat kezdtek felvenni. A Demokratikus Koalíció tudatosan azt a választói tömböt képviseli, amely a leginkább azt a politizálást tartja elfogadhatónak, ami az orbáni mintaformálással szemben fogalmazza meg magát. A DK 10% feletti támogatottsága azt jelzi, hogy ez a réteg ebben a pártban látja leginkább azt, hogy hatékonyan tudná irányítani Magyarországot, a többi ehhez hasonló pártban (MSZP, PM) pedig nem. Ez egy stabil tábor lesz, azonban érintetlenül hagyja a kormánypárti szavazókat.
A Momentum érdekes szereplőjévé válhat a magyar pártrendszernek, ugyanis olyan gondolatokat pedzegetnek, amelyek valamennyire mintaformálónak tűnnek, tehát valamekkora elmozdulást jelent a mintakövetéshez képest. A Holnap Magyarországa Terv Európai Unióra vonatkozó bekezdéseiben konkrét javaslatokkal is élnek az integráció jövőjével kapcsolatban: V4-ek helyett E8-at (Eastern 8) szorgalmaznak, úgy vélik a Nyugat megújulásra szorul, valamint fontosnak tartja a nemzeti szuverenitás tiszteletét.
(kép forrása: telex.hu)
Feltehetőleg vannak Európa-pártibb kormánypárti szavazók, akik ráadásul egyet is értenek a nemzeti-konzervatív, szabadelvű liberalizmussal. Ezek a javaslatok akár nekik is szólhatnának, azonban a momentumos generációnak feltehetőleg (a nyugati egyetemeken való szocializáció miatt) nehéz kiszakadnia a nyugati irányvonaltól és elindulni ezen a nyomvonalon. Az is jelentős hátrány, hogy szervezetileg még mindig egy mozgalomról van szó, még mindig nem sikerült maradéktalanul a pártosodás. Továbbá az is elriaszthatja a liberálisabb kormánypárti szavazókat (akik aggodalommal tekintenek a kormány európai konfliktusaira), hogy a Momentum szakadatlanul rendszerellenzékként viselkedik, tüntetésekre telepszik rá, kordont bont.
A Jobbik radikális jobboldali pártból előbb próbált középre húzni, majd Jakab Péter populista párttá fazonírozta azt. Most Gyöngyösivel pedig megpróbál Jobbik - Konzervatívok cégérrel igazi jobboldali politikát képviselni a Fidesz ellenében. A Jobbik jobboldali alapon nagyon hasonló politikát képvisel, mint a demokratikus Koalíció, mivel erőteljesen mintakövető stratégiát folytatnak, számukra is az Európai Unió és maga a Nyugat egyfajta megfellebbezhetetlen entitásként mutatkozik meg.
Kérdéses, hogy ez a Fidesz szavazók mekkora részét képes megszólítani.
A kis baloldali pártok megpróbálják újra megtalálni az identitásukat. Az MSZP immáron 13 éve próbálkozik az "igazi baloldali politika" megvalósításával, próbálja visszaszerezni az alacsonyabban képzett, leszakadás rémétől félő választókat, míg az LMP és a Párbeszéd megpróbálnak zöld pártként túlélni. Az LMP (a Momentumhoz hasonlóan) vegyesebb Európa-politikát kíván képviselni, valamennyi kritikát ők is megfogalmaznak az EU-val szemben, a Párbeszéd ebből a szempontból pedig mintakövető. Az LMP érezhetően dilemmában van: a pártnak célja az önállóság visszaszerzése, mert megsínylette az összefogást, de jelenleg még nincs akkora bázisa, amire azt mondanák, hogy biztató lenne, úgyhogy minden bizonnyal napirenden van a Párbeszéddel való együttműködés lehetősége.
(kép forrása: mandiner.hu)
A Mi Hazánk a Fidesz jobboldali ellenzékeként 6-9 százalék között stagnál a közvélemény-kutatások szerint, egyelőre nem igazán sikerült komolyabb áttörést elérniük, ami a régi radikális szavazókat odacsábítaná a Jobbikból kiváló pártformációhoz. Egyetlen (mondhatni) erényük a többi párthoz képest, hogy ők mélyebben képesek belemarni a Fideszbe, nagyobb merítési lehetőségük lehet az Unió-ellenes retorikájukkal. Azonban ha túl közel merészkednek a tűzhöz, akkor könnyen lehet, hogy megégetik magukat: a Fidesz hajóágyúi bármikor célba vehetik a radikális pártot.
A másik hátrány, amit le kell dolgoznia az ellenzéknek, az a kormányzóképesség bebizonyítása (vagy legalább elhitetése). Vannak pártok, amelyek elméletileg képesek lennének megszólítani kormánypárti szavazókat, olyanokat, akik kritikusabbak a kormánypártokkal szemben, nem számítanak elkötelezett támogatónak. A DK számára van üvegplafon: a jobboldali szavazókat soha nem lesz képes megszólítani, de egy tekintélyes réteget igen. Az átigazolások és az árnyékkormány felállítása érezteti a hatását, akik egyértelműen Fidesz-ellenesek, azok a DK felé gravitálnak. A Momentum előtt óriási feladat áll, kérdéses, hogy a párt vezetői mennyire bátrak és rátermettek ahhoz, hogy a szándékaikat következetesen képviselni tudják a jövőben.
