Igen sok témát érintett Orbán Viktor a Fidesz Tisztújító kongresszusán. Az egyes elemzők rendre mást emelnek ki. Van, aki a sorok között potenciálisan megbúvó, párton belüli üzenetekre hívják fel a figyelmet, van aki a zöld átállás "zöld ideológiamentes magyar útjával" foglalkoznak. Szó esett még a kormányzati teljesítményről, az ellenzékről, a háborúról és minden egyéb témáról, amelyek nem ismeretlenek a politika iránt érdeklődők számára. Igen nehéz leszűkíteni, hogy mivel érdemes foglalkozni, mi az a része a beszédnek, amellyel kevesen foglalkoznak. A nindzsa-kormányon is egész biztosan el lehet időzni, érdekes újítás.
Természetesen elfogadható az az értelmezés is, hogy a beszéd programadó volt, hiszen rengeteg jövőbeli feladatot vázolt fel a Fidesz politikai közössége számára, azonban Orbán Viktor programja nem szűkíthető le csupán Magyarországra. A magyar miniszterelnöktől már megszokhattuk, hogy a kormány politikáját elhelyezi a nagy nemzetközi folyamatok kontextusában, felvázolja azokat az összefüggéseket, amelyek szerinte a világot alakítják. Bár az is régóta része a miniszterelnök vélekedésének, hogy az Európai Unión változtatni kell; ilyen harsányan még nem igazán fejtette ki abbéli véleményét, hogy egy európai ellenmodellt kell megfogalmazni és megvalósítani.
Sokan úgy vélekednek Orbán Nyugat-kritikájáról, hogy az a volt MSZMP-s retorikával rímel. Ez csak akkor lenne helytálló összefüggés, ha figyelmen kívül hagynánk a magyar politikai gondolkodás hagyományait. A "Nyugatos ellenzék" és a "Keleties kormánypártok" megosztottsága sokkal összetettebb, mint ahogyan azt a politikai véleményformálók felvázolják. A rendszerváltás egyik kívánalma a 2004-es Uniós csatlakozással teljesült, egész pontosan az a több évtizedes, elnyomott vágy, hogy Magyarország újra visszakerülhessen Európa vérkeringésébe. A 2000-es évekig nagyjából konszenzus övezte ennek a közös célnak a jellegét: kis túlzással bármit meg kell valósítani, amely egy kicsit is közelebb viszi Magyarországot az uniós tagsághoz. Azonban ez a konszenzus felbomlott, a jobboldal egyre inkább kritizálta a baloldal túlzott másolási hajlandóságát, engedékenységét.
Miután 2010-ben jelentős fordulat következett be, az Orbán-kormányok az integrációhoz való hozzáállásával is szakított az azt megelőző húsz évvel. Volt már erre példa a magyar történelemben. A dualizmus korában szintén a Nyugat jelentette azt a viszonyítási pontot, amelyhez fel kellett zárkóznia Magyarországnak. A Horthy-korszak ezzel szemben szakítani kívánt Nyugat-Európával és befelé fordulni. Ezért a párhuzamok keresése során tévút egyedül az 1948-1989-es időszakra mutogatni. A bipoláris világrendben a két oldal (a kommunista és a kapitalista) a status quo megőrzése mellett az volt a célja, hogy a világnézetét a saját történelmi rendeltetésének megfelelően a másik oldalra is kiterjessze.
A Nyugat az általa képviselt szabad piacos, liberális demokráciájában látta a történelem beteljesülését. A kommunista Kelet a marxi történelmi dialektika haladásgondolatából vezette le a Nyugat alkonyát, illetve a kommunizmus szükségszerűen bekövetkező globális diadalát. A szembenállás végcélja a másik oldal gyökeres megváltoztatása volt. A kádári Magyarország Nyugat-kritikája ezekben a koordinátákban volt értelmezhető.
Orbán Viktor és a Fidesz Nyugat-kritikája bármennyire meglepő sokaknak: szintén nyugatos álláspont. A magyar politikai gondolkodásban két nézőpont jegecesedett ki, ami a Nyugathoz való viszonyulást illeti. A mintakövető nyugatosság úgy tekint Nyugat-Európára, hogy ami ott megvalósult és jól működik, azt mindenképpen át kell ültetni a magyar valóságba, hiszen a nemzeti érdek egyenlő a felzárkózással. Ez a viszonyulás jellemzően egyirányú, nem kíván visszahatni a mintaországokra, nem tekinti feladatának, hogy kritikával éljen.
A mintaformáló nyugatosság az előbbihez hasonlóan szintén nyugatinak érzi magát, azonban tagadja, hogy az egyedüli kapcsolódás a másolás lehet. A visszacsatolás, a Nyugat megváltoztatása ugyanúgy lehetséges kimenetel, tehát kétirányú a kapcsolat. A kommunista világnézetből fakadó Nyugat-kritika ebből a szempontból nem vezethető vissza magyar hagyományra, nem önálló szellemi termék; sokkal inkább tekinthető egy geopolitikai szükségszerűségből fakadó átvett gondolati sémának.
Orbán Viktor a magyar modell "európai ellenmodellként" való feltüntetése sokkal inkább a mintaformáló nyugatosságnak feleltethető meg, semmint az állampárti, kommunista retorikának. Orbán szerint a magyar modell (migráció megállítása, gyermek- és családvédelem, keleti nyitás, szuverenitás, munkalapú társadalom, a keresztény kultúra megvédése, nemzetben gondolkozás stb.) a gyógyír Európa minden bajára. Az úgynevezett magyar modell a mintaformáló hagyomány terméke. A miniszterelnök célja, hogy 2024-ben egy olyan változás következzen be, amely összeér az ő Nyugat-képével. A HUXIT ebből a szempontból messze áll a realitástól.
Ez az álláspont jelenleg Európában a fősodron kívül helyezkedik el, de egy versengő alternatívát képez(het). Olykor lehet találkozni olyan európai jobboldali vagy amerikai republikánus véleményekkel, amelyek Orbán Viktor mintaadó szerepére mutatnak rá. A magyar kormányfő úgy véli, hogy az európai jobboldal egy jelentős része irigykedik Magyarországra, azonban ezt nem merik felvállalni. 2024-ben kiderül, hogy a magyar modell mennyire elfogadható alternatív Európa-modellként, illetve azt az európai konzervatív és jobboldali-populista pártok mennyire merik majd követendőnek tekinteni.
