A 2024-es választások sok olyan kérdést megválaszolnak majd, amelyet az elmúlt szűk két évben feltehettünk a magyar pártpolitikával szemben. Többek közt kiderül, hogy ki nyeri meg a DK-Momentum verseny első választását (várhatóan az előbbi). Arra is fény derül, hogy a Párbeszéd képes lesz-e egyedül is jól szerepelni. A valamelyest izgalmasabb kérdés az, hogy a két nagy (egymáshoz képest értelemszerűen aszimmetrikus) blokktól tudatosan külön váló pártformációk (Jobbik és LMP) képesek lesznek-e érdemi alternatívát nyújtani a választók számára?
Míg a Jobbik - Konzervatívok (a nevükből is adódóan) a Fidesz-KDNP konzervatív alternatívájaként akarja a kormánypárti szavazókat elcsábítani, addig az LMP sokkal elvontabban kíván alternatív ellenzéki politikát folytatni. Ungár Péter a legutóbbi, pártkongresszusi beszédében újfent kifejtette az LMP attitűdbeli irányváltásának körvonalait. A párt férfi társelnöke szerint a magyar politikát meghatározza a reflexszerűség, ami két szellemi tábor állandó harcát jelenti és emellett hozzájárul a jobboldal kétharmados választási győzelmeihez.
A jelenlegi frontvonalak állásának ismeretében jogos feltevés lehet a zöld párt politikusától, hogy az ellenzéki pártoknak olyan választói rétegek felé kellene fordulniuk. Vannak olyanok, akik számára a szokványos, mindent ellenző ellenzéki magatartás inkább riasztó, semmint vonzó - azonban az ilyen jellegű váltások nem kicsit rizikósak, igencsak komoly költségekkel járhatnak egyes pártok túlélése szempontjából. Az Ungár Péter által "hiszti ellenzék"-ként jellemzett rendszerellenzékbe hajló magatartásnak annyi előnye van, hogy egy meglehetősen stabil, közel kétmilliós választói tömb számára politizál; tehát mindig lesz kereslet az ilyen igényeket kielégítő pártokra.
Egy pártnak nem olyan bonyolult megváltoztatnia a politikájának a jellegét, erre több példa is felhozható a magyar politikatörténet elmúlt három évtizedéből. Gondoljunk csak az SZDSZ váltására (kezdeti radikális antikommunizmus, később MSZP-vel koalíciós kormányzás), a Fidesz liberális pártból vált a jobboldal domináns pártjává, illetve a Jobbik által befutott pályaívre. Ezek a manőverek értelemszerűen nem egyik napról a másikra történtek meg, azonban sokkal gyorsabban, mint ahogyan a választók képesek önerőből lekövetni a pártok mozgását.
Ráadásul nem is mindig hajlandóak.
A medián szavazó elmélete (tágabban a racionális választás elmélete) abból indul ki, hogy a választók racionálisak, képesek a saját preferenciáikat következetesen képviselni, valamint könnyedén eltudják helyezni magukat egy bal-jobb tengelyen, ráadásul erről a bal-jobb tengelyről mindenki ugyanúgy gondolkodik. Az is egy alapvetés, hogy a választók zöme középen helyezkedik el, aminek következtében a pártok (az elméletben általában kettőről van szó) megpróbálnak centrumpozíciókat elfoglalni, ezáltal maximalizálni a szavazóik számát. A szavazók az elmélet szerint arra a pártra adják le a voksukat, amelyik a legközelebb állnak hozzájuk.
Az LMP taktikája akkor lenne a legkifizetődőbb, ha a magyar választók értéktérképét egy ilyen haranggörbével lehetne leírni; ebben az esetben a két szélt a Fidesz és a baloldali pártok sokasága jelentené. Mondani se kell, hogy ez a valóságban nem így van. Magyarországra a kétezres évek eleje óta óriási polarizáció jellemző, amelynek következtében kialakult egy kétblokkrendszer (a két konglomerátum közötti átjárás lehetetlen mind a politikusok mind a választók számára). A 2010-es választással a baloldali blokk sok kisebb pártra hullott, illetve a Jobbik betörésével újabb pólus keletkezett a Fidesz jobboldalán túl. A lényeg az, hogy a centrumpolitika kiüresedett, a szekértáborok nem tűrik meg a normasértőket, mindenkinek valahova tartoznia kell.
Miután a pártok és a mögöttük tevékenykedő szellemi holdudvar is így gondolkozik; a választók se tesznek másképp. A politikai pszichológia a kognitív pszichológia segítségével megállapította, hogy a választók a szavazás során nem feltétlenül döntenek racionálisan. A kognitív disszonancia elmélete szerint, ha az emberek olyan jelenséget tapasztalnak, amely az addigi meggyőződésüknek élesen ellentmond, akkor az komoly feszültséget, kényelmetlenséget okoz számukra. Ennek következtében megpróbálják ezt a feszültséget feloldani (ezt hívjuk redukciónak), ami rendre a korábbi vélelem megerősítésével ér véget, de az sem elképzelhetetlen, hogy a probléma teljes negligálásra kerül sor. akkor az komoly feszültséget, kényelmetlenséget okoz számukra
Arról is érdemes megemlékezni, hogy az emberek pártosan elfogultan értékelik a közéleti eseményeket. Amennyiben a saját pártját negatívan érintő cikkel vagy véleménnyel találkozik, akkor arról hajlamosabb megfeledkezni; ezzel ellentétben, ha a cikk pozitív hangvételű, akkor megerősíti az identitásában, illetve jobban is "raktározza el". Ugyanez igaz, ha az ellenfélről van szó; a nekünk nem szimpatikus politikai erőről szóló negatív hangvételű információk és állítások sokkal nagyobb arányban maradnak meg, mint a pozitív ellenpárok.
Ennek fényében Ungár Péter azt várja el az ellenzéki szavazók egy tekintélyes részétől, hogy olyan mentális költségek árán változtassák meg a "hisztis ellenzéki" világnézetüket, amelyek a választók túlnyomó többségének túl sokba kerülne. A kognitív disszonancia redukciója és a pártos elfogultság lehetővé teszi a választók számára, hogy kis költségek árán hozzanak a politikai preferenciájukkal megegyező politikai döntéseket. Ez sok tekintetben praktikus a demokrácia számára, hiszen csökkenti a szavazat áramlást, azaz könnyebben "ragadnak meg" a választók egy párt mellett, ezáltal némi kiszámíthatóságot visznek a rendszerbe.
Mindezzel nem azt állítom, hogy az ügyek mentén való politizálásnak nincsen közönsége, azonban korántsem akkora a (viszonylagos, pl. 5% elérése) siker garanciája, mint a masszív ellenzéki tömbön belüli esetleges csípési sorrendmódosításnak. Azonban az LMP-nek és Ungár Péternek számolnia kell a választók lélektani következetességével, bármennyire is célszerű lenne olyan választók felé nyitni, akik a két tábor között helyezkednek el.
