Reaktor

Mi az ősélményed az ecsettel és a vászonnal?

Egy teljesen fura, azt hiszem, hogy szerencsés, vagy szerencsétlen embernek mondhatom magam. Körülbelül 13 éves koromban elkezdett izgatni a művészet, és arra gondoltam, hogy festőművész leszek. 14 éves koromtól rajzszakkörökbe jártam egy pocsékba, nem mondom a nevét, mert azt hittem, az az egy van, aztán később több jelentősnek voltam a művészeti vezetője, többek között a Fő utcainak, és akkor rajzoltam, jelentkeztem érettségi után a Képzőművészeti Egyetemre, akkor főiskolának hívták, és fölvettek. Úgyhogy őrült egyszerű a pályám, akkor az volt a divat, hogy elvittek minket katonának Kalocsára 11 hónapra, egyetemi előfelvétel és katonák voltunk.

Családi vonás az efféle affinitás? Avagy csak úgy jött?

Semmiféle családi hagyomány nem volt. Apám vadászpilóta volt, 6 éves koromban lezuhant egy MiG-gel, anyám diplomás ember, de semmi köze nem volt a művészethez, hacsak annyi nem, hogy örökké komolyzene szólt, és rengeteg verseskötet volt a környezetemben, ám ezen felül semmilyen képzőművészeti ismeretségem nem volt. Az egyetemről is úgy kerültem, hogy nem ismertem senkit.

Arra az időszakra vissza tudsz-e emlékezni, amikor először elhatároztad, hogy "nekem ez lesz a jövő, én a festészettel akarok kezdeni". Egyáltalán hogyan jut erre az elhatározásra egy tizenéves gyerek?

Nem volt ez ennyire tudatos, hanem választani kell érettségi után, hogy merre megy tovább az ember az életben. Mindenkinek volt valami célja, avagy nem mindenkinek. Bennem fölmerült még a bölcsészkar az ELTE-n, mert verseket írtam, tehát egy érzékeny gyerek, aki próbálkozik, de miután fölvettek a képzőre, minden elmúlt és csak ez maradt, soha nem gondoltam magamról, hogy mondjuk így, furán hangzik, hogy rangos művész leszek. Imádtam élni, imádtam mindent, síztem, síoktató voltam, lógtam az egyetemről, de miután megvolt a manuális tudásom, meg hát a szellemi része, ami ennek egy fontos tartozéka, gondoltam, hogy leszek egy kellemes, középszerű festő. Hát sajnos nem így lett!

Mikor jött az első nagy siker, amikor megérezted a siker ízét?

Kiléptem a Képzőművészeti Egyetemről 1980-ban hat évet töltöttem benne, és az első 50x50-es képemért kaptam egy bogárhátú Volkswagent. Azért kaptam a Volkswagent, mert valaki meg akarta venni a képet, egy hölgy volt, és ő mentegetőzött, hogy mi lenne, ha pénz helyett egy kocsit adna, mert neki ezt a kocsit el kéne adni és autópiacra járni, úgyhogy elfogadtam. Mindig úgy mondom, hogy nagy nehezen utolértek a sikerek. Erre a Munkácsy-díjra is fel voltam terjesztve 20 évig, majd megkaptam Baktay-nagyérmet, aztán 2005-ben a Magyar Kultúra Napján a Kölcsey-díjat, akkor '17-ben kitüntettek a Magyar Arany Érdemkereszttel, a köztársasági elnök adja ezt át, és '19-ben utolért a Munkácsy-díj, és akadémiai köztestületi tag lettem még '17-ben az Érdemkereszt kapcsán, de ezek engem nem érdekelnek. Ez annyira más.

A művészeti része meg annyi, hogy előadásokat tartok, és épp most fogalmazom meg, hogy mi a különbség az amatőr, az autodidakta és a profi művész között, hogy miután most már szinte pont 45 éve a művészettel foglalkozom. Belegondoltam, hogy az amatőr imádja, "hogy most végre van idő", az autodidakta képzi magát, hogy akkor legyen, a profi meg: "engem már nem érdekel semmi". Épp egy előadásomnál fogalmaztam meg, hogy én nem szeretek festeni, nem utálok festeni, nem tudok nem festeni, mert ez egy létállapot, és ez tényleg így van. Én megfogadtam, hogy soha többé egy vonalat nem húzok, ahogy megfogadtam, hogy soha többé nem állítok ki. Nyilván vannak kihívások. Most éppen egy aukcióra adtam be képet, és hát az egész életem, amit most már így elmondtak a művészeti életben - most itt verbálisan elég furcsa beszélni egy képi világról - hogy őrületeket csináltam, mindig nagyon szerettem a komoly szakmai tudást és felkészültséget, úgyhogy igazából én Barcsay mestertől, aki egy évig még anatómia tanárom volt '75 és '76 között, tanultam meg rajzolni, de nem tőle, hanem az anatómia könyvéből, reggeltől estig azt bújtam és azt csináltam. Ehhez képest 40 éve nejlont ragasztok, röntgen leleteket applikálok a különben klasszikusan megfestett képekben. Volt madártollas korszak, és most van töltényhüvelyes korszak. Én ezt nem akartam, egyszer mondtam, hogy ösztönösen és tudatosan, és akkor valaki mondta, hogy olyan nincs, vagy ösztönös, vagy tudatos, nem igaz. Tehát az emberből jön ösztönösen, és tudatosan megszerkeszti, mint egy kereskedelmi vállalat logisztikai központja, hogy mit tesz először vagy utólag.

Kénytelenek vagyunk beszélni a Kádár-rendszerről, hiszen életed első periódusa mégiscsak ott kezdődik, ami aztán '89-90-ben megint megváltozik. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Az az észrevételem, hogy a politikusainkról, történelmi személyiségeinkről, vagy éppen a könnyűzenészeinkről közismert történeteink vannak, viszont talán kevesebbet beszélünk a Kádár-rendszer képzőművészetéről és a korszak nagy egyéniségeiről. Kollégáiddal hogyan éltétek meg általánosságban a '60-as, '70-es, '80-as évek-et?

Mindenféle külső befolyás nélkül született antikommunista voltam. Büntető zászlóaljban szolgáltam Kalocsán, mert visszaadtam a KISZ tagkönyvem, hogy bocsánat, nekem ilyen nem volt és nem is lesz. Nyilván nem is tudok, nem is akarok, vagyis tudnék, de nem akarok neveket mondani, hogy van, aki előrébb jutott. Hát én nem közéjük tartoztam, de ez nem egy politikai állásfoglalás volt, hanem egyszerűen egy ösztönös gyűlölet a diktatúra ellen. Könnyűzenéhez nem értek, mert valami, ez is ilyen genetikai, hogy csak komolyzenét hallgattam egész életemben, tehát 13 éves koromtól gyakorlatilag nincs zenei műveltségem, nincs hallásom, nem játszom hangszeren, viszont ötven éve komolyzenét hallgatok. A Bartók Rádió egy tartozék, amikor belépek a lakásomba, azonnal bekapcsolom, és nekem tizenévesen a sláger az volt, hogy "ugye Judit jobb volna, most édesapád kastélyában fehér falon fut a rózsa, cseréptetőn táncol a napfény" - ugye Kékszakállú herceg vára, és ez a mai napig így van.

Egy könnyűzenei példával kérdeznék rá a cenzúrára. 1981-ben, ez egy nagyon tanulságos történet, Tóth Dezsőnek hívják az akkori művelődési miniszterhelyettest, aki Tatán hívja össze az úgynevezett "rocktanácskozást", ami tulajdonképpen egy fejtágítás, hogy a kultúrpolitika hogyan képzeli el a jövőt. Itt megjelenik Pressertől Bródyn át mindenki.

A képzőművészetben efféle cenzúra megjelent-e, hogy konkrétan megmondták, hogy ezt szabad, de ezt a határt már nem kéne átlépni?

Biztos volt. Az akkori kulturális miniszter, Aczél György, azaz eredeti nevén Appel György volt, és ő határozta meg a három T betűt, a tűrt, a tiltott és a támogatott - és volt egy csodás vicc, elmesélem, ami klasszikus:

Téged esetleg elért-e valaha a cenzor keze?

Olyan furcsa, ez lehet, hogy szerencse is, tehát nyilván egyértelmű, hogyan reagáltam volna, de nem. Én csináltam a saját dolgom, nem léptem be a kommunista pártba, nem volt ambícióm, hogy ezen az úton haladjak, vagy bármilyen diktatórikus úton. Nem mondom, hogy nem gyűlöltem és nem ítéltem el, de hála Istennek semmiféle befolyásolás nem ért.

És hát így érkezünk el a rendszerváltáshoz, legalábbis ebben a beszélgetésben, ami nekem az egyik kedvenc korszakom. 89-90 például a munkásembernek az értelmiségével szemben csalódást keltő élményt jelenthetett. Na de mi a helyzet a festőkkel? Hogyan éltétek meg a rendszerváltás éveit?

Megvallom őszintén, hogy erre vágytunk, és nem is hittük el, hogy az életünkben erre sor kerülhet. Olyan sikereim voltak - anyagi is természetesen -még a régi időkben. Európában, Németországban, Ausztriában voltak kiállításaim, adtam el képeket, volt pénzem, volt minden. Arra gondoltam, hogy én már egy demokratikus társadalomba érett ember vagyok, és azok az emberek, akik a rendszer hátán kapaszkodtak fel, azok most lemaradnak... hát nem így történt.

Megtörtént a rendszerváltás, és igazából semmi nem változott a művészeti életben. Annyi történt, hogy régen volt egy, ma úgy nevezik, hogy Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, és ez 6800 tagot, a Képzőművészeti tagozat pedig 3000-et számlál. Utóbbinak nagyon sok éve, bő 10 éve, már én vagyok az elnöke, és el kellett mondanom egy megnyitón, hogy valamikor létezett a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja 1951-től, és csak az lehetett művész, az írhatta rá a névkártyájára, aki ennek a művészeti alapnak a tagja volt. Aki elvégezte az akkori Képzőművészeti Főiskolát, az automatikusan vagy rektori ajánlásra tag lehetett, aki nem, ott volt egy felvételi bizottság, és akkor hogyha valaki később derítette ki magáról, hogy rajztanár, és rájött, hogy jobban fest, mint a hetedikes, akkor neki már jelentkeznie kellett. Sőt, volt egy lektorátus, amelyik mindent lektorált, tehát nem állíthatott ki a kiállító művész bármit, tehát a lektorátustól volt egy engedély, Ez '90-ben átalakult.

Most a '90-es évektől lett ez MAOE (Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete), a felvételi bizottság elnöke, és én vagyok közel 30 éve, ami így konkrétan nem igaz, de egy döbbenet, hogy régen rengetegen jelentkeztek, ma pedig már nem fontos. Régen az volt, hogy csak az lehetett festő, aki tagja a Művészeti Alapnak, illetve a MAOE-nek, ma az a festő, aki annak tartja magát. Na most ami picit szomorú, hogy ennek a szakmai súlya is csökken, mert a tehetséges, csodás fiatalok végeznek az egyetemen. Beszélnek nyelveket, járják a világot, tehát annyira jók, hogy hihetetlen, mi a fenének lennének tagjai egy ilyen egyesületnek. Na most ennek van előnye, van hátránya, régen ugye csak előnye volt. Most annyi, hogy egy éves tagdíj 6000 forint, és ezért cserébe a tagok bekerülnek egy hatalmas, zsűrizetlen kiállításra, és egy hatalmas könyv, ami erről jelenik meg. Általában 780-800 művész mutatja itt meg magát, és mindenféle művészeti információt megkapnak, tehát kiállítás meghívókat, így aki tagdíjfizető tagja a MAOE-nak, az tájékozott, mert mindent megkap.

Volt a kérdésben társadalmi vonulat. én nem tudom, hogy van-e különbség. Aki jól csinálja a dolgát, az jó ember. Az lehet asztalos, vagy szemétszállító, vagy művész, tehát hogy én soha nem tettem különbséget, és most sem teszek. Nem tudom, hogy társadalmi rétegek egymáshoz mitől közelednek, mitől nem. Most esetleg éppen aktuális a dolog, mert megemelték a tanárok fizetését, tehát az én jelentéktelen kis fizetésemet is és nyilván a társadalom más rétegébe, ahol éppen nem emeltek, ez ellenszenvet vált ki, de hát ettől a kapcsolat nem változik, majd mikor az ő fizetésüket is emelik, akkor mi sem fogunk és ez nem az a pénz, amiért harcolni kéne.

Ha össze kéne hasonlítanod a 90-es évek világát napjainkkal, akkor mi lenne a legszembetűnőbb változás? Globalizáció!?!

Olyan brutálisan felgyorsult a világ, hogy már amiről most beszélünk, az nem igaz egy másodperc múlva. Akár a művészeti életben, tehát olyan technikai dolgok vannak, amit régen megfestett manuálisan az ember, az ma már digitálisan követhető. Van egy nagyon érdekes film, épp most meséltem. Szerintem még nektek is vetítettem valamikor a Loving Vincent-et. Melyben 100 lengyel művész megfestette Van Gogh stílusában Van Gogh életét, ami egy bűnügyi történet. 100 művész 60 ezer képkockán keresztül. Ennek a filmnek a világa, hogy egy festményfilm, vakok képeire alapozva, de nem csak ez a lényege. A mozgás ugye 24 fázis egy másodpercen belül, akkor érzed mozgónak a tárgyat. Ezt régen a Pannónia Filmstúdióban megrajzolták, Isten nyugosztalja, családbarátom, Jankovics Marcell is ott töltötte az életének egy jelentős részét, mint fázisrajzoló, és ma már a digitális technikával, megint egy filmre utalok- Ruben Brandt, a gyűjtő - azt csinálnak, amit akarnak. Na most ez a Van Gogh film, vagy ebben a filmben konkrétan az a csoda, hogy a régi technikával, tehát 24-szer kellett megfesteni ugyanazt a képkockát, hogy műalkotás legyen. Tehát tényleg döbbenetes. A 90-es évek művészete főleg manuális volt. Most már majdnem minden digitális, mások a körülmények, a szállítások, a kiállítási lehetőségek, a pályázatok, tehát egészen felgyorsult a világ.

A 2000-es évek magával hozza a te tanárságodat, hiszen 2008 óta tanítasz. Hogyan kell elképzelni ezt a folyamatot? Vagy inkább úgy kérdezném, hogy kinek vagy minek a hatására lettél tanár?

Hát most nem mondom, vagyis a lényegét mondom, de soha nem voltak tanári ambícióim olyan szinten, hogy a valamikori évfolyamtársaim közül lett rektor, rektorhelyettes, tanszékvezető, stb. Tehát ha nagy vágyam lett volna, sőt utaltak is rá, akkor Képzőművészeti Egyetem tanára lehettem volna. Nem voltak tanári ambícióim. Tanítottam néha a különböző Pécsi Tudományegyetemnek a Szekszárdi Ifjúsági Tanárképző Főiskoláján.

A folyamat őrült egyszerű volt. A mi iskolánkat (Szent Gellért Gimnázium) a volt igazgató, Varga Antal irányította, aki alapító is. Köztünk jó barátság volt, és egyszer megkért, hogy valami gond van a művészettanárral, nincs-e kedvem odamenni. Én válaszoltam, hogy nincs, de aztán együtt töltött idő után úgy döntöttem, hogy próbáljuk meg, és akkor most már 16. éve ott vagyok. Nem mondom, hogy ez az életem, viszont rengeteg mindent kaptam a tanítástól. Volt egy síző barátom, aki örökös magyar bajnok volt, és mondta, hogy ő akkor tanult meg sízni, amikor elkezdett oktatni. A válogatott edzője is volt.

Nekem is teljesen fura olyan dolgok, amiket régen utáltam, például az ábrázoló geometriát. Van tanári diplomám - de nem is találtam meg vagyis megtaláltam végül, de nem gondoltam, hogy van - négy szakon, művészettörténet, anatómia, művészi rajz és ábrázoló geometria. és elkezdtem tanítani a geometriát, és közben rájöttem, hogy nem lehet nélküle élni. A távlatok perspektívák, két iránypontos, tehát őrült fontos része az életnek. Most éppen egy olyan pályázatra adok be képet, csak kevés időt hagytak, tehát kerestem valamit, aminek az a címe, hogy Tárlat, tehát perspektíva.

Mennyire gyakori másodállásban vagy mellékállásban elmenni tanítani a közvetlen környezetedben?

Ez nekem nem mellékállás, hanem az életem egy része. Most eljutottam oda, hogy hetente 260 tanítványom van, akiket én a barátaimnak tekintek, és magam nem tekintem tanárnak. Ezt a 260 kedves gyereket két napra préseltük bele, tehát hétfőn, kedden most nyolcra megyek, és délután négyig, ötig bent vagyok az iskolában. Ez a két nap ez erről szól. Na most ugye pont a vizuális kultúra az másmilyen. Vannak egzakt tantárgyak, példának mondjuk a matematikát: ott ha nem tudod, átvernek a közértben, így is átvernek, de akkor még jobban. Fölteszem kilencedikben mindig a kérdést, hogy ez az a tantárgy, amit megszerettetni, megutáltatni lehet, melyiket válasszuk. Már az új pedagógiai elméletek is igazolnak egy picit, hogy nem egy egzakt művészettörténeti, rajzi tudást kell átadni, hanem egy személyiséget, hogy egy barátság legyen, hogy a kultúra ott legyen, a vizuális kultúra. A másik, hogy most rengeteget segít épp az utóbbi időben, hogy van minden osztályban vagy tanteremben van digitális tábla. Megnézni valamit, például egy festményt az egy gombnyomás és akkor nyilván megkérek valakit, természetesen ötösért cserébe, hogy kezelje a gépet, hogy én közben tudjak beszélni. Miközben megnézünk egy Van Gogh filmet, akkor fél másodperc, azt mondom, üsd be, hogy Gauguin. Vagy ami most volt a Szépművészeti Múzeumban a Renoir kiállítás, de ha már megnézzük Renoir képeit, akkor miért ne nézzünk meg más impresszionistákat? Egy egészen más technikai világ, ha már technikáról beszélünk.

Még egyszer ugyanaz vonatkozik a tanításra is, mint a művészetre, nem szeretem, nem utálom, az életem része. Az életem részévé vált.

A Z és az Alfa generációról kérdeznék, hiszen evidens, hogy sok időt töltesz fiatalok közelében. Általános tendencia, hogy egyre hamarabb történik minden. Amikor Sávolt Karolina művészetéről olvas az ember, akkor gyakran hozzá kell tenni, hogy ő 2010-ben született, idén lesz 14 éves.
Mennyire jellemző, hogy akár a te diákjaid közül, akár a művésztársaid közül egyre hamarabb kerülnek ki, egyre hamarabb kerülnek reflektorfénybe gyerekek?

A nevet, amit mondtál, még nem ismerem, de az biztos, hogy a 16 éves Szent Gellértes pályafutásom alatt körülbelül harmincan kerültek különböző egyetemek, így az Iparművészeti Egyetem, Képzőművészeti, Metropolitan és a többi környékére. Hát valami apró közöm lehet hozzá. Ahogy végeztek, vagy még járnak. A másik, hogy én nem tekintem őket tanítványaimnak, mint ahogy magam sem tekintem tanárnak. Ők a barátaim, és hogyha érzékenyek és fogékonyak arra, amit mondok, akkor nem számít az életkor.

Nekem is voltak ilyen barátságaim, most mondok egy nevet, Mészöly Dezső bácsi, aki írt verset születésnapomra is. Volt köztünk vagy 30 év korkülönbség, és se ő, se én nem éreztük. Rengeteg ilyen emberrel voltam együtt, mert lent van Szigligeten a művészeti alkotóház, ami valamikori Esterházy-kastély, vagy talán most is az. Tulajdonképpen hatalmas emberekkel tölthettem ott a nyaraimat régen: Ottlik Géza, Somlyó György, Nemes Nagy Ágnes, Tatay Sándor és Mészöly Dezső és a többi, és ezek barátságok is voltak.

Én ugyanígy vagyok a fiatalokkal, hogy elmúltam 68, azt érzem sajnos fizikailag, de szellemileg abszolút nem érzem, vagy nem hangsúlyozom, hogy idősebb vagyok. Nekem mindenki a partnerem, aki okos és kedves.

Mennyire fogékonyak a mai fiatalok a festészetre vagy a rajzolásra? Hogyha kéne húzni mondjuk egy ábrát, akkor 2010 környékén, amikor kezded a tanári pályát, akkor voltak inkább, vagy ez ugyanúgy maradt avagy inkább csökkent?

Mindig van valaki, aki tehetséges és nagyon odafigyel, és van, aki nem. (Klasszikus történet) ugye jelentkezik valaki kilencedikben, "tanár úr nem tudok rajzolni". Mondom örülj neki, én tudok, mégse megyek vele semmire. Nem erőltetem, nem rajz szakos iskola, nem arról szól a mese, hogy szigorral próbáljak valamit átadni, ami a művészetbe szerintem beletartozik. Aki vevő rá, fogékony, annak meg mindent, ezért van a rajzfakultáció, meg van egy rajzszakkör is most az iskolában. Akit izgat, az még két órát ottmarad normál tanítás után.

Beszélnünk kell a filmekről, ugyanis aki diákod, az gyakorta találkozik akár kurrens, akár régebbi csúcsfilmekkel, Milyen szerepet szánsz az olyan filmeknek az oktatásban, mint például a kultikus Tizedes, meg a többiek, vagy Fábry Zoltán filmjei. Mi a szerepük?

Minden megváltozott, nagyon jó a kérdés, mert amikor bekerültem a Szent Gellértbe, akkor 11-12-ben dupla órám volt, és az volt a címe, hogy Művészetek. Mind a két évfolyamba, abba minden belefér. Na, ez megszűnt, a dupla órából szimpla óra lett, és az egyiknek az a neve, hogy médiaismeretek, a másiknak meg, hogy mozgóképkultúra. Érthetetlen. Következésképpen vetítünk, persze próbálok mindent elmondani, ami ehhez hozzátartozik, a dramaturgiától a rendezésig, a kiváló színészi képességektől a humoron keresztül, ami egy filmet filmmé tesz, és olyan filmeket próbálok vetíteni, amit otthon nem biztos, hogy megnéznek.Fura ilyet mondani, ám már látni, hogy ki az, aki érzékeny. Most nem az, hogy milyen közegből jött, mert bárhonnan jöhet az érzékenysége, hogy van, aki fogékony rá, van, aki nem. Na most említettél itt Tizedes, meg a többieket, ezek nélkül nem lehet nem élni, mert aki ezeket a filmeket nem látta, hát picit félember már kulturális szempontból. És akkor ide tartozik Fellinitől kezdve akár Guy Ritchie, aki a mocskos, akció, brutális filmműfajt humorral, kultúrával és színészi játékkal átalakította. Ebben minden benne van, bár ehhez nem értek, nincs róla diplomám, nem vagyok szakember, de hát tanítom, mert így hozta a sors.

A filmek mögött húzódik olyasféle tudatosság, hogy ha már nem annyira lelkes a kedves nebuló, akkor legalább a filmművészet nagyjai és csúcstermékei legyenek előtte ismeretesek?

Nézünk egy filmet, amit én zömmel végigkommentálok, hogy most mire figyelj, miért ez van, ki volt ez, mi ennek a kulturális háttere, egyetemes emberi kultúra, tehát miről szólnak ezek a dolgok. Ezt próbálom átadni, ugyanakkor megértem őket. Amit szoktam is mondani, hogy annyira megértelek titeket, egész életemben gyűlöltem tanulni, ezért úgy döntöttem, hogy inkább tanítok. Ennyi a különbség.

Aki érzékeny, az figyel, kérdez, aki nem, az meg a pad alatt csinál valamit.

Így utolsó előtti kérdésnek visszatérnék a szakmára, hiszen minden szakmának megvannak a maga előnyei. Mi a legjobb dolog a képzőművészetben, ha ajánlani kéne ezt, mint brandet, vagy mint munkát?

Profinak semmi. Ez nekem munka, soha nem mondtam még ki azt a szót, hogy festek, hanem hogy dolgozom. A szobám, ami lehetne egy szép Gellérthegyi polgári luxusszoba, azt úgy hívom, hogy műterem. Itt az van, hogy nagyon régen fogalmaztam meg, kicsit romantikus is, hogy ez olyan, mint mikor egy nő állapotos, és hát akkor meg kell szülni. Tehát amikor a művész kitalál egy képet az nyilván ez egy szellemi termék elsősorban, aztán lesz manuális. Amikor egy művész kitalál egy képet, akkor meg kell csinálni: felébredek, jegyzetelem, hogy mit fogok csinálni ócska kis ficnikre, amiket ki is dobok utána, és ha nem csinálom meg, nem is tudom milyen lenne megcsinálni. Most vannak ilyen durva arányok, hogy elmúltam 68, csináltam körülbelül, nem számolom, mert kicsinyes lenne - 150 önálló kiállítást, ebben hatalmas és külföldi kiállítások is voltak. Körülbelül festettem két és félezer képet, ez csak egy nagyságrend, mert hogyha közel 50 éve vagyok a pályán, 45 éve profiként és évente festek 50-et, az pont ennyi, az pont ennyi, mert nincs hová, tehát minek megfesteni a 2501.-et, de ennek ellenére mégis csinálom. Nekem a művészet munka.

Őrült furcsa, hogy vannak gyűjtők, és a legfurább módokon harapnak rá a művészetre. Van, aki nem tud enélkül élni, gyűjti, veszi a falára, van, aki úgy gyűjt, hogy tetszik neki, van aki úgy gyűjt, hogy ajánlja, hogy galériás, és van aki befektetési céllal vásárol képeket. Teljesen horribilis árakon is működnek műalkotások, tehát ez most Magyarországon alsó hangos viszonylatban pár százezertől a százmillióig mehet mondjuk akár egy élő művésznek a képe, vagy műalkotása.

Záró kérdéshez érkeztünk. Ami megosztható csak azt: milyen projekteken dolgozol, milyen műveken?

Hát ez nem projekt, inkább azt mondanám, hogy kijön a résen.

Régen fogalmaztam meg, hogy egész életemben ösztönösen és tudatosan ötvöztem a - mondjuk így - szerénytelen, kiemelkedő szakmai tudást az idegen anyagokkal. Gyönyörűen megfestettem valamit, figurális, anatómiailag tökéletes, jacsak röntgen leletet ragasztottam bele. Vagy valamit festettem, de idegen anyagra, például nejlonra. A kisebbik lányomat megfestettem hason fekve fürdőruhában, ja, csak a saját gumimatracára, tehát gumimatracon. Akkor jött valahogy egy idétlen, nem tudom milyen ötlettől vezérelve, madártollat ragasztottam a képekbe tonnaszám. Most meg a töltény hüvelyt, valahogy vénségemre egy kicsit érdekelnek a fegyverek, vagy ki tudja, ez is a művészetből született, most töltényhüvelyekből csinálok képeket, amit ő szeretne kiállítani. Még egyszer utoljára keresem a helyet, hogy megfeleljen. A kiállítás címe az lenne, hogy Si vis pacem, para bellum, tehát békét akarsz készülj a háborúra, ma a legaktuálisabb dolog. A másik meg pont erről szól a mese, hogy ma sajnos a harmadik világháború árnyékában és a gazdasági világválság közepette egyetlen egy szó van, aminek értelme az család. Most az életem úgy alakult, hogy nekem éppen nincsen. Ezt is a művészettel pótolom.

Még annyit árulj el, hogy helyileg hol találkozhatnak az emberek Varga-Amár László képekkel?

Gyakorlatilag majdnem minden országos kiállításon szerepelek. Tehát ebben a pillanatban körülbelül 15-20 helyen, meg külföldön is. Én sem tartom számon, megvallom, tehát általában évente 20 helyen állítok ki. A műtermem egy nyitott ház, a barátok számára fenn a Gellért-hegyen, vagyis a lakásom, és ma is adtam be képet. Minden nap van, hogy valahová képet kell venni, valahonnan el kell hozni. Kiállítások tömkelegét nyitom, mert felkérnek, nem értek hozzá, de elvállalja az ember, ha már felkérik.

(Borítókép forrása - Magyar Nemzet)