Megtalálható Spotify-on és Apple Podcast-en is.
Hogyan jellemeznéd röviden napjaink hazai, európai és globális kereszténységét?
Hazai színtéren a rendszerváltást követő évtizedes távlatban talán még mindig felszabadulás és megújulás a jellemző, ami az utóbbi időben egy pici elkényelmesedéssel, ugyanakkor strukturális, illetve állami keretrendszer felől érkező támogatással együtt jelenik meg. Európában teljesen kaotikus a helyzet, világszinten pedig egy dinamikusan növekvő és virágzó kereszténység van. Természetesen a maga kihívásaival, bőven jelentkeznek a világegyházban is olyan folyamatok, amiket érdemes kibeszélni vagy megemlíteni.
A nyugati világban és Magyarországon miben más elődeinkhez képest korunk emberének vallásfelfogása? Betudható ezen változás pusztán a jólétnek, a jóléti társadalom megjelenésének, avagy lustaságot, egyfajta paradigmaváltást látunk?
Ezek közül mindenképpen a paradigmaváltást mondanám. Különböző nézőpontok vannak, lehet nézni eszmetörténetileg, gazdaságilag vagy társadalmilag. Ha nagyon nagy szakaszokban gondolkozunk, akkor az elmúlt bő ezer évben volt egy konstantini egyházmodell, mely tartott - ki hogyan nevezi - az iparosodásig, francia forradalomig, modernitásig. A 20. század közepe környékén megjelent a posztmodernek egy teljesen új alapbeállítódása, ami tulajdonképpen leszivárgott most már a mindennapi életig. Egy alapállás lett a filozófia elméleti megfontolásokból, és a modernitással ellentétben mutat új nehézségeket és új lehetőségeket is.
Egy-két rövid példát mondanék. A modernitásnál elég, ha mondjuk Nietzsche vagy Marx elméleteire gondolunk. A modernitás alapvetően egyház és vallásellenesnek tűnt, legalábbis úgy en bloc főbb vonalaiban. Ezzel szemben a posztmodern nyitott a vallásra, pontosabban nyitott a vallásnak egy spirituális, egyéni megközelítésére, ugyanakkor egy nagyon erős intézmény, tekintély és dogmaellenesség van benne. A posztmodern lényegéből fakadóan magát a nagy elbeszélést, a narratívát tagadja, és ebben éppúgy benne van Hegelnek, a hegeli rendszernek a tagadása, mint a krisztusi evangéliumé. Meg kell találnunk azokat az új eszközöket, amikkel ki tudjuk használni a posztmodernnek a vallási nyitottságát, viszont tudunk válaszolni azokra az intézmény- és tekintélyellenes beállítódottságaira, amivel a modernitásban nem kellett megküzdeni.
A szóban forgó posztmodern megközelítés mivel támadja a kereszténységet? Gyakran beszélünk a kereszténységet temetve, hanyatlásról, paradigmaváltásról, de tulajdonképpen mi az a fő állítás, ami így kétezer évvel Krisztus születése után színre lépett?
A legnagyobb gond az, hogy nem támadja. Most ez bármennyire is cinikusan hangzik: nem foglalkozik vele. A korunkban tapasztalható gyakorlati ateizmusnak az a lényege, hogy a legtöbb ember úgy tesz, úgy él, mintha Isten nem volna. Nem foglalkozik már azzal az állítással, hogy van-e Isten, nem mondja azt, nem üvölti a világba nietzschei kábult őrülettel, hogy Isten meghalt, egész egyszerűen nem foglalkozik vele, és úgy tesz, mintha nem lenne. Azért mondom, hogy talán ez a legnagyobb baj, mert így önmagában nem csak meggyőzni kell az embereket, hanem először magát az érdeklődést kéne a témával kapcsolatban felerősíteni.
Ezzel együtt vannak olyan fő kifogásai a posztmodernnek, ahogy az előbb is említettem, mint a tekintély, intézmény és dogmaellenesség. Sem egyéni, sem közösségi szinten nem viseli el a posztmodern ember azt a zsinórmértéket, azt a kánont, amit egy kényszerítő skatulyaként vagy regulaként negatívnak él meg, és a saját rosszul értelmezett szabadságának a korlátok közé szorításaként értelmezi.
Miből fakadhat a valláspótlékok elterjedése? Beszéltünk paradigmaváltás, "kereszténység eddig és ne tovább", ezzel párhuzamosan jelennek meg a jól ismert valláspótlékok is. Ilyen a modern ember kényelmessége vagy szelektivitása, mely során bizonyos dolgokat kér az egyháztól, például egyházi esküvőt, másról pedig hallani sem akar?
Több érdekes szempont van. Az egyik, ami egy evangelizációs vagy apologetikai támpont is lehetne, hogy az ember alapvetően a teremtettsége okán, de a lelki alkata alapján is egész egyszerűen úgy működik, hogy hisz valamiben. Nem tud nem hinni! Hogyha megint végigtekintünk az európai eszmetörténeten, akkor a vallás dominálta hit után következett a különböző izmusoknak a hitei, és amikor ezek is a történelmi alsó fiókokba kerültek, akkor nem nagyon maradt semmi.
És itt jöttek az álvallások, vagy valláspótlékok, amibe nagyon sok minden belefér. Belefér ebbe, életvitel, táplálkozás, tényleg számtalan olyan dolog, amit azért nem szeretek röviden úgy nevesíteni, ahogy egyébként ezeket fel szokták sorolni, mert önmagában nem azzal van a baj, hogyha mondjuk valaki egy bizonyos táplálkozási életvitelt választ. A baj azzal van, amikor abból egy valláspótlék lesz, és ideológiaként egy egész életet meghatároz, illetve adott esetben a szűkebb vagy tágabb környezet felé egy kényszerítő agresszív viselkedés társul hozzá. Ott már világosan látszik, hogy nem egy egyéni preferenciáról és életmódválasztásról van szó, hanem valami sokkalta többről.
Ezeknek a jelenségeknek az összességét hívták a '80-as, '90-es évek fordulóján New Age-nek. Akkor még főleg a nyugati teológia, hiszen hozzánk jó néhány éves késéssel a 90-es évek második felében érkezett meg. Nagyon sok eleme van.
Eleme bizonyos távol-keleti rítusoknak, gyakorlatoknak a felszínes ismerete, és annak egy összeválogatott megélése, eleme a táplálkozásnak, életmódnak egy bizonyos csomagja, viszont mindegyikre jellemző az, hogy egy esztétizáló életet keres, egy olyan életet keres, amiben tulajdonképpen a vallássá váló életmód, az az egyénnek a személyiségét igazolja vissza, egy folyamatosan megerősítő-pszichologizáló visszacsatolást kap tőle. Legtöbbször nem kell követelményeknek megfelelnie, hanem egy itt és most megélhető, esztétikai élményt nyújtó, saját maga által összeválogatott hitrendszerről van szó.
Hogyha ez ennyire felszínes, szinte már kritériumok sincsenek, akkor az egyház vagy a teológia mit tud kezdeni olyan emberekkel, akik ennyire passzívak?
Egyrészt van egy olyan alapállás, hogy természetesen az egyház - a katolikus teológiáról beszélve - de a legeslegtöbb pontban a történelmi egyházak ezekben egyetértenek, hogy az egyház elismeri azt, hogy egy szekuláris, plurális társadalomban él, és ezt nem is vitatja. Ugyanakkor a relativizmust elutasítja, hiszen az Isten által felmutatott és felismert igazságnak a megvallása az a hitünknek, nem mellesleg az ismeretelméletünknek is egyik alapköve. Miután ezt aláhúztuk, utána is van még azért néhány dolog, amit megtehetünk. Megtehetjük azt, hogy élünk a posztmodern spiritualitás nyitottságával. Élünk annak a lehetőségeivel, hogy a modernitással ellentétben olyan emberek, olyan tömegek élnek mellettünk, akik valamilyen szinten elismerik az Istennek a létezését.
Ennek egy nagyon érdekes példája, hogy a vallásszociológiai mérések azt mutatják Európában, hogy messze többség az, aki az Isten létét, illetőleg a lélek halhatatlanságát vallja. Viszont a második, harmadik helyen ezek után a lélekvándorlásnak a tana áll, és csak azt követi a Szentháromság, vagy Jézus Krisztusnak a feltámadásába vetett hit.
Ebből látszik, hogy egyrészt egy nagy missziós terület az, ahol élünk, másrészt rengeteg tévedés, de ugyanakkor nyitottság is társul hozzá. Még egy dolgot megtehet az egyház. Tanulhatunk anélkül, hogy feladnánk önmagunkat, azokat a lényegi elemeket a hitünkből, melyek nem lehet feladni. A hitre rakódott kulturális szövet egyes részeit igenis felfrissíthetjük. Azt az odafigyelést, vagy élményközpontúságot, amit nagyon sokan hiányoltak egy megmerevedő egyházban, azt a megújuló élő közösségekben, lelkiségi mozgalmakban, különböző bibliacsoportokban, színjátszókörökben, számtalan egyéni alkatra választható gyülekezeti lehetőségekben meg lehet találni.
A kereszténység olyan értelemben nincsen kihalófélben, nem egy veszélyeztetett bálna, hogy Brazíliában, vagy a szubszaharai Afrikában, akár még a Távol-Keleten is jelentős csoportok keresztelkednek meg, vagy folytatják a korábbi hagyományt, csak sokkal nagyobb létszámban. Valójában nem arról van szó, hogy globálisan növekszik a keresztények száma, és mi a saját európai helyzetünket hamisan tükrözzük a világra?
Ez így van. Világszinten a kereszténység száma dinamikusan növekszik, egyébként az iszlámmal együtt. Jelenleg, ha a legpontosabb számokat idézem, akkor nagyobb dinamikával növekszik mind a kereszténység, mind az iszlám, mint a világnak a népessége. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ebben a dinamikus terjedésben a nagyon-nagyon pozitív folyamatok mellett - tehát olyan területeknek a meghódítása, mint Kína, Afrika, vagy valóban a nagyon régóta domináns közép és dél-amerikai kereszténység - nagyon erősek azok az irányzatok, amik a mi európai nézőpontunkból vett hagyományos vagy történelmi egyházakhoz nem kapcsolódnak. Ez a pünkösdi megújulási mozgalmak által végzett misszió.
A misszióban volt egy olyan váltás, hogy a történelmi egyházaknak a missziós dinamikáját átvették ezek az újabb mozgalmak, főleg az Egyesült Államokból kiindulva. Ebben benne van az a veszély hosszú távon, hogy ezek pont olyan irányzatok, amik nagyon is alkalmazkodtak a posztmodern embernek a spirituális igényeihez. Sok esetben nem tudjuk olyan mélységében megtalálni bennük az egyház tanítását, a dogmákat vagy a hittételeket tükröző sarokpontokat, ahogyan egy magyar történelmi katolikus vagy református egyház esetében. Nyitott kérdés, hogy hosszú távon ez a missziós irányzat melyik irányba fog továbbfejlődni. Ugyanakkor az valóban nagyon nagy öröm, hogy világszinten a keresztények száma növekszik, de ehhez társul egy olyan hihetetlen nagy probléma, hogy a legüldözöttebb vallássá vált a kereszténység.
Ha valaki megnézi az adatokat, évről évre nem csak létszámában van több keresztény veszélyben, hanem egyre újabb és újabb gócpontok alakulnak ki, ahol a kulturális keresztényüldözéstől kezdődően egészen a teljes megsemmisítésig megy a skála. Erre minden esetben fel kell hívni a figyelmet, hogy a legüldözöttebb vallássá vált a kereszténység.
Ami még a nyugati civilizációban fontos és érdekes, hogy a nyugati civilizáción belül sem lehet egységes képet mutatni, mert az európai szekularizációs folyamat, ami önmaga is egy tévedés, nem hasonlítható össze az Egyesült Államokkal. Amikor leültek az európai vallásszociológusok, és azt mondták nagyjából a 70-es években, hogy a szekularizáció az egyrészt visszafordíthatatlan, másrészt egy tény, akkor nem számoltak az Egyesült Államokkal, nem számoltak a világ összes többi részével, és utólag kiderült, hogy maga a szekularizációs tézis is egy hibás kiindulópontból fakadt, ugyanis nem is próbálták meg a saját állításukat bizonyítani, hanem kész tényként vették.
Érdekesség, hogy ennek az egyik lebontója, aki erre felhívta a figyelmet, a túl nagy keresztény szimpátiával nem vádolható Jürgen Habermas volt, aki elkezdett posztszekularizációról beszélni, és azóta nagyon sok szociológus meg valláskutató van, akik felhívják arra a figyelmet, hogy Európában hullámok voltak. Tulajdonképpen, ha belegondolunk a benedeki rendalapításba, utána a X-XI. századi bencés reformokba, a XIII. századi koldulórendek reformjaiba, a reformáció és az ellenreformáció kérdéskörébe, akkor 2-300 évente látunk különböző megújulásokat, illetve a megújulások előtt látunk hanyatló időszakot. Ez nem jelenti azt, hogy bárki is tagadná, hogy Európában jelenleg az intézményes vallásosság visszaszorulóban van, de végképp nem jelenti azt sem, amit a szekularizációs tézis állított, hogy a vallás Európából el fog tűnni, vagy meg fog szűnni.
Ezen mintázatot alapul véve kijelenthetjük, hogy eme elvilágiasodó posztmodern időszak is egy átmeneti időszak és a 200-300 évente megjelenő megújulás ismét vissza fog térni?
Ha ezt kijelentenénk, akkor hasonló módszertani hibát követnénk el, mint amit a szekularizációs tézis hirdetői jelentettek ki. Én a magam részéről optimista vagyok. Az biztos, hogy a vallás sok mindent mutat. Azt, hogy Európában megszűnne vagy eltűnne, azt nem mutatja, mert virágzó élő közösségek vannak, még ha csökkenő számban is, de az egyházak tanítása szerint élő embereknek sokmilliós bázisa van Európa szerte. Mellette van egy nagyon-nagyon széles réteg, aki bár nem számít ebbe a kategóriába, de az úgynevezett helyettesítő vallásossággal támogatja annak a most már sok helyen kisebbségnek tűnő, vallásgyakorló embertársának a gyakorlatát. Illetve ahogy említetted igényli a szolgáltatásokat az élet határhelyzeteiben, az esküvőnél, temetésnél, keresztelésnél, igényli a szolgáltatásokat a szolidaritás kapcsán, akár a kórházakban, oktatásban, különböző egyházi szerepvállalásokat.
Ami viszont nagyon fontos még, hogy mi lesz két vagy háromszáz év múlva. Egyrészt ez a mi felelősségünk, meg küldetésünk is. Az előző megújulások és reformmozgalmak nem úgy jöttek, hogy valami hegeli történelmi dialektika kapcsán felbukkant egy újabb mozgalom, hanem ehhez Szent Benedekek és Szent Ferencek kellettek, akik elindították, az élére álltak, és az életüket szentelték neki.
Ilyen legendás alakok megtalálhatóak a jelenkori egyházban?
Én úgy gondolom, hogy inkább a 20. századról tudunk egyelőre beszélni. Tele van az egyház hitvallókkal, nagy formátumú teológusokkal, egyházi vezetőkkel, tanítókkal, sajnos tele van mártírokkal is. Ha csak a mi magyar történelmünknél és magyar egyházunknál maradunk és most én hangsúlyosan egy szubjektív listát fogok mondani, amire nem készültem, így valószínűleg sokakat ki fogok belőle felejteni.
A XX. századi magyarok Salkaházitól Mindszentyn át, akár egy Slachta Margittól számtalan olyan hitvalló emberig, de én nem tudom megállni, hogy ne mondjam azt, hogy egy Bolberitz Pál, aki a 80-as években vállalta a katolikus filozófiának, teológiának a hirdetését, amely korszak nyilván nem volt már olyan, mint a Rákosi-korszakban, de mégis a teljes életét belehelyezve. És igen, nekem ilyen egy Böjte Csaba misszió is, és nagyon sok olyan hitvalló és nagy formátumú egyházi vezetőnk, illetve az alsó papságba, a laikus hívek közé tartozó szereplőnk volt, akire nemcsak büszkék lehetünk, hanem akik irányt is mutatnak.
A mártírokra és a keresztényüldözések kapcsán, a 20-21. századra vonatkoztatva, veszélyesebb és kockázatosabb kereszténynek lenni, mint mondjuk a Krisztus utáni évszázadokban Diocletianus császár alatt, vagy teszem azt a nagy vallásháborúk, - még nagyobbat ugorva - a világháborúk idején?
Nem lehet szerintem elválasztani az adott társadalmi helyzettől, korszaktól. Ha azt nézzük, hogy természetesen az ókori Rómában lévő keresztényüldözések, melyek egyébként hullámokban jöttek, és melyek nem fedték le a legtöbb esetben a birodalom a teljes kiterjedését, a maguk abszurditásával, sokkal brutálisabbak voltak.
Viszont maga az adott korszak is olyan volt, hogy ott nem nagyon beszéltek emberi jogokról, meg genfi egyezményről. Az egy más kor volt, és talán ma azt lehet mondani, hogy a 21. századi, lassan egy évszázada velünk élő emberjogi szisztémát figyelembe véve a világ normáihoz képest rosszabb a helyzet.
Abszolút értelemben nem vagyok benne biztos, és természetesen nagyon-nagyon fontos azt látni, hogy teljesen más egy keresztényüldözés, mondjuk egy Boko Haram által felügyelt területen, teljesen más olyan helyen, ahol az embernek bizonyos alkotmányos vagy demokratikus jogait korlátozzák a hite miatt, és teljesen más, ahol csak idézőjelben, de az előzőekhez képest csak egy kulturális megbélyegzés az, ami az osztályrészül jut.
A modernkori sajtó logikát figyelve, a legnagyobb hírértéke mindig a negatívumoknak, a botrányoknak, az ilyen-olyan simlis ügyeknek van. Mit kezdhet az egyház azzal, hogy a hírolvasó közönség előtt többnyire, mint negatív, avítt intézmény jelenik meg? Hogyan lehet ezt a hírlogikát ellensúlyozni?
Egyrészt tagadhatatlanul jelen van az, hogy az emberek várnak valami olyat az egyháztól, aminek lényegéből fakadóan törekszik megfelelni, és törekednie is kell, viszont az evilági, bűnös emberekből álló közösségként nem feltétlenül tud megfelelni. Látni kell azt, hogy az egyház jelenleg az evilági keretek között a bűnös embereknek a közössége, akik próbálnak a krisztusi úton az örökkévalóság felé menni. Nem szentek közössége sajnos az egyház, az az üdvösség pillanatában Krisztus második eljövetelét követően lesz.
Ezzel együtt jogos az embereknek az az igénye, ami egyébként nagyon érdekes párhuzam, és véletlen se szeretném az egyházat politikai aktorként feltüntetni, de hogyha megnézed azt, hogy önmagában politikai logikával a konzervatív jobboldallal szemben nagyobb morális követelményt támasztanak, mint ahogy azt teszik egy egyébként morált kevésbé hangoztató liberális politikával vagy baloldali politikával szemben, teljes jogosan. Ugyanígy van az egyház esetében is, hogy az emberekben él egy talán túlságosan magas elvárás.
Ami viszont joggal él bennük, és egy nagyon fontos szempont az is, hogy történtek és történnek olyan visszaélések, olyan botrányok az egyházban, akár az utóbbi években, évtizedekben feltárt szexuális bűnökkel kapcsolatban, amiket nem szabad elkendőzni. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy a katolikus egyház például hangsúlyosan beszél róla. XVI. Benedek pápa is, meg Ferenc pápa is hangsúlyosan beszélt róla, és amellett, hogy kimondják, amellett, hogy vizsgálatok és bocsánatkérés van, nagyon fontos szempont az is, hogy olyan belső strukturális változások és folyamatok indultak el, akár már a papképzésben a kiválasztástól kezdve az intézmények felügyeletéig, amik segíthetnek abban, hogy a jövőben ezek ne történjenek és ne ismétlődjenek meg.
Egy harmadik szempont pedig az, hogy a médiának van valóban egy olyan torzító hatása, mely felerősíti ezen eseteket. Ami hangsúlyozom, ha egy lenne belőle, az is védhetetlen és megbocsáthatatlan lenne. A mi életrendszerünkben nyilván a megbocsátás az Istennek a dolga, de én azt nem tudom nem szándékosnak látni, amilyen egyházellenes éllel a negatív történéseknek szignifikánsabb, nagyobb sajtója van, mint a pozitívaknak, vagy adott esetben az egyház hétköznapjait felmutató normalitásnak.
A proaktív egyházi magatartás működhet? Itt főként arra gondolok, hogy az örökös lamentálás, kesergés és elhatárolódás helyett például egy kezdeményező, vitákba beleálló, olykor azokat a sajtó logika szerint tematizáló egyház kívánatos lenne, van-e erre bármilyen törekvés?
Törekvés van. Nyilván nehéz, lévén egy hatalmas szervezetről van szó. Általában lényegéből, működéséből fakadóan egy olyan hierarchikusan működő intézményrendszer, ahol többnyire idősebb egyházi vezetőink vannak, ott egy nagyon fontos szempont lehet az, amit a második vatikáni zsinat óta hangsúlyoz a katolikus egyház. Nemcsak a zsinat, hanem a zsinatot követő pápák is valamennyien mondják, hogy fontos a világi Krisztushívőknek a szerepvállalása az egyház életében, illetve az egyházat illető kérdésekben, ahol mindenki meg tudja mutatni, fel tudja ajánlani a közösség szolgálatában azokat a képességeit, amiket máshol megtanult.
Nem szeretném a labdát visszadobni, meg nem is teszi szerintem senki, de a proaktív kommunikációt mondjuk a médiával, azt lehet, hogy nem az idősödő plébánostól kell várni, hanem a gyülekezetében lévő egyetemistáktól vagy fiatal értelmiségi pályakezdőktől, akik egyébként ebben a témában voltak néhány képzésen a munkahelyükön, és megtanulták, hogy ez kommunikációban hogy működik. Mindenképpen hangsúlyosabb szerepet adnék a világi hívőknek, amire egyébként az egyházi törekvés meg is van.
Identitás. Azt veszem észre, hogy identitás híján a vallás ellenfele kettős erővel képes támadni, hiszen akinek nincs itt megvédenie, annak nincs hova hátrálnia, így folyamatosan szinte dupla karddal képes csapdosni. Mik az identitás nélküliség legnagyobb veszélyei, és mit tehetünk a kettős erővel támadókkal szemben?
Identitás kapcsán én nem is a hívő közösségeket féltem elsősorban, hanem magát Európát. Ha mehetünk egyet távolabb, Európa abból a szempontból kiemelt helyzetben van identitás témában, hogy egy olyan földrészről beszélünk, ami elsősorban nem földrajzilag meghatározott, mint az összes többi, hanem az identitáselemek, értékelemek, civilizációs elemek története által, illetve a saját történelmi eseményei által.
Európának az antikvitás, illetve a népi-nemzeti törzsi hagyományréteg mellett a kereszténység tagadhatatlanul a legfontosabb identitáseleme. Hogyha ezt elveszíti, akkor nagyon nagy problémát tud mind a belső, mind a külső légüres tér okozni, amit egész egyszerűen előbb-utóbb valami betölt. Amennyiben más nem tölti be belül, akkor betölti a fogyasztói szemlélet, a woke, betölti bármilyen valláspótlék, kívülről meg nagyon egyszerű, és nem kell hozzá nagy geopolitikai vagy történelmi stratégának lenni. Ha egy civilizáció meggyengül, és az identitását elveszíti, elveszíti a kik vagyunk, honnan jövünk kérdésekre a válaszát, és mellette még a reprodukciós képességéről is szándékosan lemond. Az ilyen civilizációk által keletkezett űrt azt nagyon gyorsan töltötték be mások.
Egy optimista forgatókönyvet vázolnék, ugyanis a kereszténység elmúlt 2000 éves pályáján mindig megkapta a maga ellenségeit, a kezdetben keresztényüldöző Róma, a középkorban terjeszkedő iszlám, vagy éppen a woke. Viszont mindig mi kerültünk ki győztesen. A jövőre nézve a posztmodernben leledző woke mennyire újszerű? Vagy ugyanazt a jól ismert sémát látjuk, egy-egy csoportosulás - most államalakulat híján, nem Rómáról, vagy az iszlám kalifátusról beszélünk - ami ismét kopogtat az ajtón?
Hogyha nem felejtjük azt el, hogy Jézus mit ígért és mit nem ígért nekünk, az már egy kiindulási pont lehet. A Szentírásban arra kaptunk ígéretet, hogy az egyházon és a kereszténységen, az általunk kereszténységnek hívott tanítványi léten a pokol kapui sem fognak erőt venni. Viszont Jézus azt is megígérte, hogy ez az esetek többségében egy olyan radikális életút lesz, üldöztetéssel, kihívásokkal teli, ami nem biztos, hogy a legkényelmesebb és az általunk legjobban vágyott evilági egzisztenciát jelenti.
Talán ez is egy klasszikusan európai és újkori emlékünk vagy narratívánk, hogy picit úgy tekintünk a kereszténységre, vagy a keresztény létre, mint 19-20. század fordulóján egy fehér szűzhóban az éjféli miséről valami csilingelő német orgonajáték közben hazasétáló család képe. Ami egy nagyon szép pillanata volt azoknak, akik megélték, de alapvetően nem erre kaptunk ígéretet.
A kereszténység valóban, mióta világ a világ, azóta legalább kettős harcot vív. Egyrészt harcot vívunk mi keresztények mindannyian saját magunkban, a mi saját bűnös létünkkel, a saját kísértéseinkkel, a saját egyéni életutunknak a felvállalásával, a szabadság és a felelősség között, vagy azok mentén való krisztusi út követésével természetesen. Mindemellett a jézusi figyelmeztetésnek megfelelően folyamatosan leselkedik erre egy olyan külső fenyegetés is, ami mellett nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy jelenleg, bár ezt más hangsúlyokkal és máshogy mondják protestáns testvéreink, hogy a rossz az jelen van a világban.
A saját életünket pedzegetve, egy örök kérdés, hogy mit tehetek én, mint kis fogaskerék? Akár, hogy jobb legyen, akár, hogy valamit megállítsunk, mik a lehetőségeink?
Az olimpia után az egy jó hasonlat, hogyha azt mondjuk, hogy a keresztény lét az egy olyan csapatjáték, amit a végén egyénileg pontoznak.
Elsődleges hivatása mindenkinek arra van, hogy ő maga válaszoljon a krisztusi hívásra, elfogadja az isteni kegyelmet, és megbánva a bűneit bízva abban a kegyelemben, amit az Úristentől a végén kap, eljusson az örök életre. Természetesen ehhez nagyon sok olyan feladat tartozik, a szeretet koncentrikus köreivel, a házastárstól a gyermekeken át, a közvetlen közösségtől a szakmai vagy hivatásbeli életútvállalásán át egészen tágítva a világig és a világért érzett teremtésvédelmi felelősségig, amit meg kell tennünk. Keresztény ember azért nem lesz szerintem például klímaszorongó, mert tudja azt, hogy nem várja tőle a Jóisten azt, hogy ő egy személyben megoldja azokat a problémákat, amikhez egy ember kevés. Egyikünk se kapott nagyobb keresztet annál, mint amit el tud vinni. Úgy kell megtalálni az egyéni életünk és a közösség érdekében élt életünk közötti egyensúlyt, hogy az valóban reális legyen, és olyan célokat tűzzön ki, amiket meg is tudunk valósítani.
Teológusként neked mi a következő 50-100 év legfontosabb vallási kérdése?
Három gondolat van, ami nagyon foglalkoztat. Az egyik az ökumenikus mozgalom kifutása. Sikerül-e egy olyan továbblépés ebben, ami megfelel az egyház egységét valló és a krisztusi rendeltetését célzó identitásának, viszont a történelmi felekezetek, egyházak az önazonosságukat meg tudják tartani. Ez az egyik nagyon nagy kérdés. A másik, hogy meg tudjuk-e oldani világszinten, ki tudjuk-e politikailag vívni azt, hogy a jelenleg tapasztalható keresztényüldözés a lehető legnagyobb mértékben megszűnjön. A harmadik kérdés nekem személyesen az, hogy milyen Európánk lesz, hogy látunk-e egy európai olyan keresztény megújulást, amiben biztos vagyok, hogy ha lesz, akkor társul hozzá egy nemzeti és kulturális megújulás is.
Reményik Sándor sorral zárnánk a beszélgetést:
Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát!
A beszélgetés nyár végén készült.
(Borítókép forrása: facebook.com/zsombor.nador)
