Reaktor

Pontosan hogyan lehet téged bemutatni a Munch alapítója, vagy vezérigazgatója, ötletgazdája, pontosan mit csinálsz most a Munch-ban?

Én a Munch-nak az egyik társalapítója vagyok. Négyen indítottuk ezt a vállalkozást, aztán csatlakozott hozzánk egy cseh versenytársunknak az alapítója, úgyhogy most már öten vagyunk társalapítók, és én nem vagyok vezérigazgató, nem vagyok CEO. Én a kommunikáció, marketing és az adatcsapatért felelek a Munch-on belül, meg hát nyilván tulajdonosként, alapítóként részt veszek a stratégiai döntések meghozásában. Zwecker Bence egyébként a Munch-nak az ügyvezetője.

Hogy jutottál el a Munchig, hogy jött az életedbe az, hogy társalapítóvá válsz?

Egy nyughatatlan gyerek voltam én is, és ahogyan ezt sok vállalkozóról el lehet mondani, és igazából már gimnazista koromban elkezdtem foglalkozni olyan problémák megoldásával, amik engem is zavartak. Ebbe a sorba illeszkedett az ételpazarlás is, mert szerettem enni, és utáltam a pazarlást, majd egyetem vége felé összeállt a fejemben az a koncepció, hogy hát akkor ez lesz az a probléma, amibe én is most bele fogok állni. Úgyhogy ez nagyjából így alakult ki.

Egy cikket olvastál erről vagy tanulmányt készítettél, esetleg TDK-t, hogyan jött ez a téma, ráadásul ilyen gyakorlati szemszögből?

Hasonlóan történt. A legutolsó egyetemi vizsgám előtti éjszaka volt az, amikor a fejemben összeállt ez a koncepció, és ahelyett, hogy tanultam volna, Youtube-on pörgettem a videókat, szembejött egy ilyen videó, és talán az volt az a pillanat, amikor összeállt a fejemben, hogy hohó! Na, ez egy egyébként nagyon hülye probléma, hogy rengeteg ételt dobunk ki, miközben erre tök nagy kereslet van. Olyan dilemma, amivel én is tudok mit kezdeni, hiszen hogyha körbejárjuk a város összes éttermét, megkérdezzük, hogy vajon mit szólnának hozzá, hogyha a feleslegből egy kis bevételre tehetnének szert az éttermek, akkor hátha erre van igény. Így állt össze ez a koncepció, majd ezt elkezdtem mesélni a környezetemben, és így találkoztam Bencével, Botival és Kirillel, akikkel utána néhány héttel később egy közös céget alapítottunk.

A világbéke és a globális éhezés az olyan dolog, hogy mindenki meg szeretné oldani, mindenki gondolkodik rajta, hogyan lehetne megoldani, de nem mindegyik gondolatból lesz aztán végül egy vállalkozás, netaléntén alkalmazás. Mi vezetett el titeket oda, hogy belőletek mégis lett egy ilyen nagy és sikeres vállalkozás?

Úgyhogy az, hogy ez honnan fakad, meg hogyan alakul ki, ez egy nehéz kérdés, de számomra sosem volt kérdés. Nem szerettem például iskolába járni, kicsit azt éreztem, hogy ott ülünk egész nap, és hallgatjuk az okoskodást. Engem az töltött el örömmel, amikor láttam a fejlődést, láttam a haladást és a gyakorlati kézzelfogható megoldását a problémának. Nem mondom azt, hogy csak ennek van értelme, szerintem mindenkinek a saját személyiségét kell megismernie, hogy milyen típus, hiszen hatalmas szükség van kutatókra, elméleti emberekre és talán azokra is, akik megvalósítók, úgyhogy én ebben vagyok önazonos.

Hogyan tekintesz magadra? Üzletember, ételmentő, egyfajta megoldó ember, akinek ez csak az első projektje?

Számomra a címkék kevéssé fontosak, sokkal inkább az eredménye a munkámnak a fontos, úgyhogy talán tetszik ez a megoldó ember gondolat, és ilyen embereket keresünk folyamatosan, akik csatlakoznak hozzánk, és azt gondolom, hogy ez az egész céges kultúránknak is ez egy alapvetése, hogy a megoldásra fókuszáljunk, ne csak a problémákra. Úgyhogy nekem az identitásom az nagyjából ezeknek az összessége, amit mondasz. Nagyon fontos számomra az ügy, fontos az is, hogy ez egy üzlet, hogy ahogyan növekszünk, ahogyan minél több ételt mentünk meg és ezzel elősegítjük ezt a társadalmi missziót, ezzel együtt egy egyre inkább növekvő üzleti vállalkozást is hozunk létre. Az ügy és az üzlet körülbelül ugyanolyan fontos, ebben találom meg azokat az értékeket, amiket keresek.

Más projekt is van elképzelésben? Benne van a pakliban, hogy teszem azt 40 éves korodra 10 különböző vállalkozásod lesz?

Arra jöttem rá, hogy jó értelemben véve együgyű ember vagyok, és egy ügy, amiben igazából el tudok mélyedni, hiszen a felületesség az sokszor nem elég ahhoz, hogy valódi változást érjünk el. Én nem érzem magamat akkora zseninek, mint Elon Musk, hogy nem tudom, hat cégek tudjak egyszerre sikeresen menedzselni, hanem egy témán belül, a Munch-on belül is annyi megoldatlan probléma van, annyi dolog van, amit jobban lehetne csinálni, hogy ebben akarok minél jobban elmélyedni. Úgyhogy egyelőre nekem eddig tart most a mentális kapacitásom, de nyilvánvalóan, ahogyan már volt a Munch előtt is két másik vállalkozásom, rendezvényeket szerveztem, illetve egy árösszehasonlító oldal létrehozásában vettem részt.

Ugyanúgy vannak még ötleteim, de ezeket az ambíciókat, ezeket a kreatív energiákat azt érzem, hogy maximálisan ki tudom én is élni a Munch-on belül, hiszen újabb vertikumokban kezdtünk el megjelenni. Úgy indultunk, hogy először csak az éttermekben keletkező feleslegre fókuszáltunk. Majd rájöttünk, hogy rengeteg pékségben is ugyanúgy megmarad a felesleg, majd egyre több partnerünk lett, kisebb kávézók, ahol szintén foglalkoznak étellel. És igazából egyre több kategóriában jelent meg a Munch, majd mostanra körülbelül a fele az összes partnerünknek, az már élelmiszer üzletlánc, itt már nem készételeket, hanem jellemzően mondjuk alapanyagokat lehet vásárolni, zöldség-gyümölcs csomagokat. Ez is, ha úgy vesszük, egy új üzletág. Majd egy ponton megkerestek minket a virágárusok is, és most már rengeteg virágot is lehet menteni a Munch-on keresztül, ami nem szorosan csatlakozik az ételmentéshez, de még az ételmentésen belül is egy nagy lépés volt számunkra, amikor elindítottuk a Munch Marketet, ami pedig a gyártó cégeknél, a kereskedőknél keletkező felesleggel foglalkozik, hiszen nekik nincsenek fizikai üzletük, ahol személyesen át lehetne ezeket a csomagokat venni, ezért kénytelenek voltunk kitalálni, hogy hogyan lehet országos kiszállítással megoldani a gyárakban nagykereskedő cégeknél felgyűlő felesleget.

Vannak konkurenciák, avagy nemzetközi példa hasonló alkalmazás vagy cégmodellre? Magyarországon kivel versenyeztek, versenyben vagytok-e valakivel?

Mi, amikor Magyarországon elindultunk, akkor néhány hónap különbséggel négy-öt másik vállalkozás is elindult hasonló időben ugyanezzel a misszióval, és mi voltunk azok, akiknek a legkevesebb pénzünk volt és a legzöldfülűbbek voltak az alapítói. Úgyhogy nem gondoltuk azt, hogy az esélyek azok a mi oldalunkra álltak volna, viszont ebben az egyébként elég erős versenyhelyzetben meg kellett azt tanulnunk, hogy hogyan lehet okosabban, ügyesebben, gyorsabban megoldani problémákat, és ez az ellenálló képesség, ez a csótány method, mi így hívtuk, amikor megtanulunk, kúszunk, mászunk, és diákhitelből finanszírozzuk a céget. Megtanultuk, hogy hogyan lehet hatékonyabban üzemeltetni ezt a vállalkozást, és talán ez az egyik kulcsa annak, hogy most én ülök itt.

Már Magyarországon is egy versenyhelyzetben indultunk el. Mostanra azt hiszem, hogy mi vagyunk az egyetlen ilyen profillal rendelkező szolgáltatás. Csehországban úgy döntöttünk, hogy a kooperációs stratégiát fogjuk választani, és befogadtuk a Munch családba a cseh versenytársunkat, és most a National Market márkanéven futó ételmentő platform, az abszolút a Munch által van üzemeltetve, helyi csapattal dolgozunk, egyre nagyobb a helyi csapat, és közel annyi ételt mentünk már meg Csehországban is, mint Magyarországon. Szlovákiában korábban voltak hasonló kezdeményezések, de amikor mi elindultunk, akkor mi voltunk az egyedülek, és most ott is piacvezetők vagyunk ebben a témában, illetve Romániában is van versenytársunk.

Mit gondolsz le kéne rombolnunk azt az ellentéte, hogy a társadalmi jóért nonprofit módon kéne működni? Mennyire jelenik meg nálatok ilyen kicsit túl filozofikusan a kapitalizmusnak a marókarma? Mennyire tudtok/kell egyensúlyozni e között?

Szerintem egy nagyon fontos kérdést feszegetsz. Ez volt, amikor találkoztunk a srácokkal, az első nagy vitánk, hogy mi egy forprofit vagy pedig egy nonprofit alapítványt indítsunk, esetleg egy forprofit céget. Hosszas viták során arra jutottunk, hogy meghatározunk egy alap krédót a cégnek, ami a hármas fenntarthatóság.

1. Az az egyik pillér az a társadalmi fenntarthatóság, hogy legyen hasznos az embereknek, amit kínálunk, amit csinálunk. Jobbá tegyük egy picit a világot ilyen szempontból.
   
   
2. A másik pillér az a környezeti fenntarthatóság volt. Minden, amit csinálunk, abban jelenjen meg valamilyen módon az, hogy jót teszünk a környezetünkkel.
3. A harmadik pillér viszont számunkra ez az üzleti fenntarthatóság, ami azt jelenti, hogy ha mi értéket adunk az embereknek, akkor azért pénzt kérünk, azért pénzt adnak, és ennek köszönhetjük azt, hogy tudjuk professzionálisan finanszírozni a növekedést, és hogy mutasson egy irányba az üzleti értékteremtés és a társadalmi értékteremtés. És ne legyen az, hogy valamilyen kompromisszum kelljen ebben kötnünk.

Úgy döntöttünk, hogy egy tiszta piaci alapokon működő kft-t fogunk alapítani, és énnekem hatalmas a respectem azon alapítványok irányába, akik egyébként nem a piacról élnek meg, nekik is meg kell küzdeniük a saját kihívásaikkal. Ugyanakkor én ebben az aspektusban is azt gondolom, hogy nagyon sokan küzdenek azzal nonprofit szervezetek, hogy nem tudnak feltétlenül piaci béreket biztosítani a kollégáknak, és ezért azok az elhivatott kollégák fognak dolgozni ezekben az alapítványokban, akik megengedhetik maguknak, vagy pedig hajlandóak a piaci bér töredékéért dolgozni, mert annyira fontos számukra a misszió. Ez egy olyan dolog, amit mi nem akartunk elvárni tartósan mindenkitől, hogy ekkora áldozatot hozzanak, és egyébként erről az Amigos alapítója, Fábián Sára szokott beszélni, hogy legyen profi a nonprofit.

Igazából olyan perspektívát kéne kínálnunk, hogy ne csak a legnagyobb cégek, akik sok esetben nem feltétlenül építik, hanem rombolják a társadalmat, függőséget okozó, vagy éppen a környezetet romboló szolgáltatásokat értékesítenek, és hogy csak ők tudják megfizetni a legkiválóbb szakembereket, hanem az kéne, hogy egy Corvinuson frissen végző diáknak ugyanakkora karrierpályát tudjon kínálni egzisztenciális szempontból is, hogyha egy társadalmilag fontos munkát végző, akár nonprofit vagy társadalmi vállalkozásnál helyezkedik el.

Úgyhogy minekünk ez egy missziónk, hogy összekapcsolódjon, hogy ledöntsük azt a sztereotípiát, hogyha valami vagy jó, vagy jó üzlet, és nincs olyan, hogy egyszerre teszel jót is, és jó üzletet is építesz, mert igenis létezik olyan, hogy win-win-win. Nehéz ilyen témákat találni, és bizonyos szempontból ebben még Magyarországon azt gondolom, hogy sok munkánk van, de szerintem így van értelme vállalkozást építeni.

Néha eszembe szokott jutni az a gondolat, amit az édesanyám mondott, vagy olvasott nekem, egy József Attila idézet.

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.

Nekem ez egy ilyen meghatározó gondolat volt, amit egy picit én magamnak úgy értelmezek, hogy miért ne csináljak valami jót a világért, miért ne tegyem bele abba az életemet, az energiámat, aminek valódi pozitív hatása van, még akkor is, hogyha pusztán csak az anyagi motiváció jelenne meg, akkor lenne olyan témakör, amivel több pénzre tudnék szert tenni. Viszont én azt gondolom, hogy minden olyan forint kétszer olyan jó érzéssel tölti el az embert, amit egy olyan üggyel keres meg, amivel közben jobb hellyé tette a világot, ahelyett, hogy rombolta volna. Úgyhogy nekem és azt gondolom, hogy a Munchban dolgozóknak ez egy ilyen hasonló gondolatiság, és remélem, hogy minél többen fognak így gondolkozni.

A pilléreitek nem szoktak problémát okozni, akárcsak a marketingstratégiában. Említetted a függőséget, hogy az alkalmazásoknál nagyon sokszor gyakorlatilag a legjobb alkalmazások, legnagyobb profittal bíró alkalmazások, azok egyfajta függőséget alakítanak ki, olyan értesítéseket használnak, vagy olyan algoritmusokat, hogy a felhasználó nem egészségesen viszonyul adott alkalmazáshoz. Nálatok ez mennyire fér bele? Mennyire van dilemma abból, hogy biztos minden eszköz megengedett-e, vagy egyáltalán még eljutottatok-e oda, hogy ezek felmerüljenek?

Szerintem ez is egy fontos felvetés, amit mondassz. Amikor elkezdtük a Munchot, az egyik könyv, amit olvastam a kezetekkor, az a Hooked című könyv, ami arról szól, hogy hogyan építenek nagy cégek függőséget okozó alkalmazásokat. Igazából ez egy ilyen morális kérdést is vet föl, viszont szerintem nagyon fontos megismerni, hogyha technológiai céget csinál az ember, hogy milyen taktikákat használnak ezek a cégek.

Mondjuk legyenek ezek social media, vagy éppen nem tudom, Ecommerce alkalmazások. És szerintem, hogyha az ember a fejét a homokba dugja, és azt mondja, hogy én nem foglalkozok ilyen kérdéskörökkel, akkor egyszerűen csak a piacon nem lesz relevanciája. Úgyhogy szerintem fel kell tűrni az ingujjat, és el kell mélyedni akár a marketing szakmai kérdésekben, hogy hogyan alakulnak ki az emberi szokások, és ezeket a szokásokat, ezeket az eszköztárat, amit a pszichológia, a marketing és a technológia rendelkezésünkre bocsát, azt kell megértenünk, hogy hogyan lehet jó célokra használni. Mert hogyha csak azok dolgoznak profin, és csak azok képesek ilyen rendszereket létrehozni, akik rossz hellyé akarják tenni a világot, és csak a profit hajtja őket, akkor nagyon hamar igazából elhatalmasodik ez, vagy ilyen irányba fognak elindulni a társadalmi trendek. Úgyhogy szerintem nem érdemes ezzel kapcsolatban finnyásnak lenni.

Mi kísérletezünk olyan marketing fogásokkal néha, amik egy picit out of the box megoldások tudnak lenni. Például pár héttel ezelőtt egyik kolléganőm, Bogi kitalálta, hogy mi lenne, és most lerántom itt a leplet, hogy ha egy kuponkódot véletlenül kiküldenénk a felhasználóknak idő előtt, és írt nekem egy e-mailt, hogy szia Albert, vagy lehet, hogy Bencének címezte. Itt van egy kuponkód, ez most nagyon értékes, nem tudom, mit szólsz hozzá, jóváhagyod-e, már éles a rendszerben, és kiküldtük az összes felhasználónak. És ez egy ilyen véletlennek tűnt, szakmai fórumokon ölre menő vitákat vívtak a Redditen a marketingesek, hogy most ezek vagy nagyon hülyék, vagy zseniálisak, mi meg ott röhögtünk az irodában, sőt még cégen belül sem tudták sokan, hogy ez most szándékos vagy véletlen volt.

Ez persze egy nem túl sokszor elsüthető marketing taktika, de igazából folyamatosan kísérletezünk, keressük azt, hogy mik a jó megoldások, mások miket csinálnak, és azt nézzük, hogy hogyan lehet azt a missziót elősegíteni, ami nekünk a legfontosabb, hogy minél több adag ételt mentsünk meg. És hogyha ennek az a módja, hogy minél jobb technológiát használunk, minél több adatot elemzünk, minél professzionálisabban üzemeltetjük a céget, akkor ezt nagyon szívesen tesszük.

Hogy álltok az adatelemzéssel, már mérhető, hogy egy ember életében fogyasztói kosárba tudjátok-e már mérni, hogy mennyivel kevesebb ételpazarlás lesz így, akárcsak az individuum szempontjából, és egyébként, hogyha mindenki munchot használna az országban, akkor mennyivel csökkenne Magyarországon ez a pazarlás? Erre van-e adatotok?

Nem olyan régen értük el azt a mérföldkövet, hogy több mint 3 millió adag ételt mentettünk most már meg a kidobástól négy országban, Romániában, Szlovákiában, Csehországban, Magyarországon kívül, és ez már egy olyan szemmel látható méret, amivel jó sok teherautót meg lehetne tölteni. Valamikor egyik kollégám kiszámolta, hogyha ezeket az ételeket mind egy kupacba raknánk, akkor nem tudom, hogy a sztatoszférában meddig érne el, de hogy tényleg ez már egy szemmel látható méret lenne. Úgyhogy azt gondolom, hogy ez így ahhoz képest, amit pár évvel ezelőtt gondoltunk, amikor megszületett ez az ötlet, most már egy kézzelfogható eredmény.

Mit gondolsz, mennyire felelőssége az államnak az ételpazarlás visszaszorítása, vagy pedig inkább pont ezek az innovatív piaci alapú kezdeményezések tudnák, akárcsak most az ételpazarlás, akár egyéb ilyen globális társadalmi problémákat megoldani?

Szerintem ez egy annyira komplex kérdéskör, hogy igazából egy szereplő nem tud valódi átütő megoldást nyújtani, hanem egy koordinációra van szükség. Ebben a témakörben a legfontosabb szereplők, nyilván a piaci szereplők, akár az agrárban dolgozó cégek, a nagykereskedő cégek, logisztikai cégek, a kereskedő cégek, hiszen mindenki, hogyha egyre optimálisabban végzi a saját működését, akkor csökkeni fog a felesleg, és egyébként ők is egyre adatvezéreltebben működnek, úgyhogy nekik is az üzleti haszon, és ilyen szempontból a környezeti haszon egy irányba mutat, hogy minél kevesebb legyen a pazarlás. Úgyhogy nekik ebben nagy feladatuk van.

Ha viszont ők nem tudják értékesíteni teljes áron, itt jelenik meg a Munch, amiben mi egy segítséget nyújtunk nekik a platformunkon keresztül. Viszont mi sem tudunk nyilván minden ételt megmenteni a kidobástól. A következő szereplő itt a különböző tipikusan nonprofit szervezetek, akár az Élelmiszerbank, vagy a Máltai Szeretetszolgálat, vagy a Karitász, vagy azok a szervezetek, akik közvetlenül rászorulóknak juttatják el. És akkor még utána is vannak szereplők, akik például biogázra használják fel azokat az ételeket, amik már tényleg nem fogyaszthatóak, vagy éppen állati takarmányozásra is használnak ételmaradékokat, nyilván szigorú szabályozások között, és ebben az egészben nyilván az államnak is hatalmas szerepe van.

Nem is olyan régen ezzel kapcsolatban születtek már állami kezdeményezések is. Szerintem önmagában egyik szereplő sem tud önmagában megoldást jelenteni, viszont hogyha ezek szorosan együttműködnek és odafigyelünk egymásra, és akár a jogszabályalkotásban is figyelembe lehet venni a jótékonysági szervezetek, vagy akár a piaci szereplőknek a szempontjait, akkor azért rengeteg olyan lehetőség van még, hogy hogyan lehet például az adományozást elősegíteni adóvisszatérítésekkel vagy különböző szabályozásokkal.

Mi az az ideálkép, aminek örülnél, ha öt év múlva megvalósulna a Munch gyanánt, vagy mi szeretne, hogy öt év múlva hova jusson el a Munch?

Öt év hosszú idő, startup léptékben pláne, főleg, hogy mi még el sem indultunk még öt éve. Úgyhogy nagyon nehéz erre a kérdésre válaszolni, viszont azt látjuk, hogy egyre inkább megértettük ezt az üzletet, és egyre több országban el tudunk indulni, ahol még rengeteg munkánk van, illetve ahogyan korábban felsoroltam, sokkal komplexebb a tevékenységünk, mint akár ez kívülről elsőre látszik, és rengeteg üzleti lehetőséget látunk abban, hogy a pazarlást csökkentsük az ellátási láncnak a különböző pontjain. Úgyhogy ha ezekből az ötletekből minél több megvalósul, és akár Európán kívül is meg tudunk jelenni újabb országokban, akkor azt gondolom, hogy egy nagyon jó úton leszünk ahhoz, hogy globálisan is érezhető legyen az impectje ennek a vállalkozásnak.

Magyarországon, vagy alapvetően a te életedben milyen egy ilyen fiatal vállalkozónak lenni? Hogyha olyan embereknek beszélnél, akik hasonlóan szeretnének egy startupot kezdeni, vagy szeretnének egyszerre piaci alapon, de mégiscsak a társadalomért tenni, akkor mit javasolnál nekik, mit csináljanak?

Szerintem ez a startup alapítói életpályamodell vagy hivatás inkább, ez szerintem egyre talán vonzóbbá kezd válni szerencsére. Ugyanakkor tisztában kell azzal lenni, hogy egyrészt ez egy privilegizált helyzet, mert nem mindenki teheti meg, hogy akár egy évig fizetés nélkül dolgozzon. Én szerencsés vagyok, hogy korábbi munkámból, illetve családi támogatással én ezt a munch elején be tudtam vállalni, tehát szinte irreális kockázatot vállalva, mert lehet, hogy ebből nem lesz semmi, és az is lehet, hogy mindannyian nagyon meg fogunk gazdagodni, ezt nem tudhatjuk még, amikor elindulunk az úton.

Talán Észtországnak a példája a legizgalmasabb ilyen szempontból, hiszen ott nem is tudom pontosan, de legalább hat unikornis, azaz egymilliárd dollárnál is értékesebb vállalkozás van most már, ami mind onnan indult, hogy a Microsoft felvásárolta a Skype-ot, és a korai alkalmazottak nagy része is forintban milliárdos lett, akik aztán befektettek más cégekbe, majd újabb vállalkozásokat indítottak, és ez egy olyan lavinát indított, ami egy digitális országgá tette gyakorlatilag Észtországot, és nemzetközi szinten jegyzett globális cégek indulnak egy kis országból, ami egy ugyanolyan posztkommunista történettel rendelkezik, és egy friss vállalkozói kultúra van. Úgyhogy nekem ez az álmom, ha nem is ötéves, de tízéves távlatban, hogy a Munchal mi is egy ilyen inspiráló, nemzetközileg sikeres cégeket jegyző ökoszisztémának a részesei tudjunk lenni, és akár majd lehet, hogy a Munch-ból is más vállalkozások nőnek ki.

Hogyha valaki tudatosabb szeretne lenni az ételpazarlás területén, vagy alapvetően így az étel fogyasztása területén, akár előállítás, akár vásárlás folyamán milyen tanácsokat ajánlanál neki?

Nekem nagyon sokáig az volt az egyetlen dolog, amit figyelembe vettem a limitált költségvetésem mellett gimnazistaként, egyetemistaként, hogy mit lehet a legolcsóbban megvenni. És volt olyan, hogy hetekig zacskós levesen éltem, meg párizsis zsömlén, úgyhogy egy picit magunknak is hoztuk létre ezt a platformot, amikor elindultunk, hiszen a mai napig nagyon lelkes felhasználói vagyunk, hiszen azért nem rossz érzés mondjuk egy poke bowlt fél áron megvenni olyan áron, amiért egyébként egy valamilyen kifőzdében se tudnék normálisan jól lakni.

Most a muncholáson kívül rengeteg olyan terület van, amivel lehet egy picit csökkenteni a saját háztartásunkban a pazarlást. Nyilván elcsépelt dolog, de érdemes egy listával menni bevásárolni, meg akkor, amikor nem éhes az ember, mert különben össze-vissza impulzív módon bevásárol mindent az ember.

Ugyanakkor például a muncholás egy jó kiegészítő dolog lehet, hogyha az ember kap mondjuk krumplit a Munch csomagjában, akkor már csak néhány dolgot kell hozzá vásárolni, és akkor máris egy kisebb költségvetésből tudunk jó minőségű kajákat összerakni.

A Z generációnk eléggé kilátástalannak látja szerintem a társadalmi folyamatokat. Abszolút nincs már meg szerintem ez a fajta előretervezés, vagy ez a fajta közös gondolkodás, mint akár a felmenő generációkban voltak, vagy lehet csak nagyon szűken látom ezt a kérdést. Mit üzennél azoknak az embereknek, akik nem találják a helyüket a társadalomban, nem érzik azt, hogy érdemes tenni a közösségért, magamnál nagyobb célokért? Akár a te példádon keresztül, benned volt-e egyébként ilyen egzisztenciális kilátástalanság, vagy mint kés a vajon idáig jutottál?

Szerintem a mi generációnknak az egy fontos kihívása, hogy végtelen lehetőséggel találtuk magunkat szembe. Nagyon nehéz lehorgonyozni egy ügy mellett.

Márpedig nagy eredményeket úgy lehet elérni, hogyha az ember nem felületes, hanem mélyre megy. Ez nem csak a saját hivatásunk megtalálásában, hanem mondjuk párkapcsolati szempontból is az elköteleződés az egy nagyon fontos kihívás most, hiszen ott is nem tudom, mondjuk az online ismerkedés korában a végtelen lehetőséget látjuk, és hogyha van valaki, aki tetszik, akkor biztos lesz más, aki még jobban fog.

Ugyanígy egy vállalkozás indításánál nem tudod, hogy az az ötlet, amibe éppen belenyúltál, nincs annál még száz másik karrierlehetőség. Úgyhogy igazából talán az a legfontosabb, hogy az ember, hogyha van egy intiúciója, hogy ez most jó lesz. Itt van értelme ezzel az időmet eltölteni, akkor merjen beleállni, merjen áldozatot hozni azért az ügyért, akkor is, hogyha akár a környezete nem hisz benne, hogyha tudod, hogy ez a helyes út, akkor érdemes abba belekapaszkodni és elmenni a falig. Viszont kell annyi önreflexió, hogyha nekimentünk a falnak, akkor tudjunk mégiscsak rugalmasak maradni és változtatni a pályánkon, mert túlzottan makacs módon, hogyha mondjuk a piacnak az a visszajelzése, hogy erre nincsen szükség, akkor kell módosítani az irányon. Tehát ez egy nagyon vékony egyensúly, amire szerintem most szükség van. Az elköteleződés, a kitartás és a rugalmasságnak a kombinációja, ami egy paradoxonnak tűnhet, de valahogyan ebben kell egyensúlyozni, hogy az ember, nem tudom, a folyamatosan változó világban gyorsan tanulva meg tudjon újulni.

(Borítókép forrása: boschxrichter.hu/albert-wettstein/)